Jennifer

a szív jelentőségteljes szavai

Levegőért kapkodva támasztottam a falat, és a következő dolog, amire feleszméltem, az az volt, hogy odalent felmorrant egy kocsi. A lábaim olyanok voltak, akár a kocsonya, és biztosra vettem, hogyha nincs mögöttem a fal, akkor összeesek.

Ez meg mégis mi a jó büdös franc volt?

A bőröm szinte lángolt azon a helyen, ahol Javier megérintett, és ami még ennél is rémisztőbb volt, hogy soha azelőtt senki irányába nem éreztem ilyen szintű vonzalmat. Megcsókolt volna. Épp erre készült, mielőtt Isabella ránk rontott. Meg akart csókolni, én pedig hagytam volna neki. Sőt, visszacsókolok. Megteszem, mert most már fix, hogy nem vagyok normális.

Egész egyszerűen magamra sem ismertem. Summer erre azt mondaná, hogy a szív átveszi az ész felett az irányítást. Ezt az állapotot hívják mindent elsöprő szerelemnek, és túlzás nélkül kijelenthető, hogy tényleg mindent visz magával: elköszönhetsz a józan eszedtől, az ítélőképességedtől, és azoktól a tulajdonságaidtól, amik miatt komolyabbnak tűnsz, mint egy óvodás. És én egész életemben erre vágytam. Egy hurrikánra. Egy olyan erejű vonzalomra, ami hozzáláncol a másikhoz, és többé esélyem sem lesz szabadulni. Persze meggyőztem magam, hogy ilyen maximum csak az elcsépelt romantikus filmekben létezik, ahol a két főszereplőnek is csak addig tart a boldogsága, ameddig be nem úszik a képernyőre a stáblista. Az utána következő szürke hétköznapokról már senki nem beszél. Ugyan miért is tenné? Elvenné a tűz élményét, amire mindenki úgy vágyik. Amire én is vágytam, és ami Javier érintése nyomán lángba borította az egész testem.

Megijedtem.

Nem, nem is megijedtem, hanem egyenesen pánikba estem. Az kizárt dolog, hogy vonzódjak egy olyan pasihoz, akit tiszta szívemből gyűlölnöm kellene. Javier bunkó, nagyképű, irányításmániás, és olyan rideg, hogy a fagyasztó megirigyelné a természete hőfokát. Nem érezhettem iránta vonzalmat. Nem vágyhattam az érintésére, és ami legfontosabb, nem vágyhattam arra sem, hogy a zöld íriszei legyenek az utolsók, amit a szemem előtt látok, mielőtt ledönt az ágyra, és...

Ó, a picsába már!

Felszisszentem, és tettem egy kört az irodában. Nem jártam itt azóta, hogy Javier halálosan megfenyegetett, és én hanyatt homlok elmenekültem. Most azonban nem akartam elmenekülni. Úgy döntöttem, hogy kihasználom a lehetőséget – mert talán az egyetlen lesz az itt töltött időm alatt – és kutakodom kicsit.

Megpróbáltam rendezni a gondolataimat, de ehhez minden erőmre szükség volt. A gyomrom fájdalmas görcsben volt, és azt sem igazán tudtam, hogy mit keresek, amikor leültem az íróasztal elé, és elkezdtem a szanaszét szórt dokumentumok között turkálni. A legtöbbnek számomra semmi értelme nem volt. Szállítólevelek, leltári adatok, bankszámlakivonatok, amiken elképesztő összegű pénzek voltak.

- Azt a rohadt! – súgtam magam elé leesett állal, amikor megláttam az egyik offshore cég számláját, ahol hatjegyű számok sorakoztak. Sejtettem, hogy Javier keze alatt rengeteg illegális pénz fut át, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy a pasi dollármilliomos. De persze nem is értem, mit gondoltam. Egy csórónak nem lenne ekkora arca.

Remegő térdekkel felálltam az asztaltól, és a mögöttem lévő fémszekrényhez léptem. A felső kettő fiók természetesen be volt zárva, így akárhogy is rángattam, nem jártam sikerrel, de a harmadik már kinyílt. Mappák sorakoztak benne, én pedig úgy éreztem magam, mintha újra a gimiben lettem volna, Mr. Stockwell irodájában, amikor Summer bajba került, és rávett, hogy lopjuk vissza az igazgatótól az ellene szóló bizonyítékot. Ő őrködött, én meg a diri fiókjaiban kutakodtam egy buta, kockás lapra felfirkált szerelmeslevél után, ami egyenesen Mr. Harper-nek volt címezve. Mr. Harper a kémiatanárunk volt. A férfi, aki egy hónappal az érettségi előtt elvette Summer eszét a szüzességével együtt. Már akkor sem igazán értettem egyet ezzel a felettébb egyoldalú kapcsolattal, de mégis csak a legjobb barátnőm volt, így bármiben támogattam volna, ahogy ő is tette mindig. Érte még a diáktársaim személyes aktáiban is képes voltam kutakodni, és most ugyanezt teszem, csak vadidegen emberek személyes anyagaiban járok, olyanokéban, akiket nem is ismerek.

Végignyálaztam párat, majd amikor semmi érdekesre nem akadtam, kihúztam az alatta lévő fiókot is. Ugyanolyan mappák voltak, egyet kivéve. Egy piros dosszié sarka kandikált ki belőle, és ez elég volt ahhoz, hogy felébressze a kíváncsiságomat. Érte nyúltam, és kihúztam a többi közül. Nem tudtam, mire számítsak, de nyilvánvalóan rosszul foghattam meg, mert a piros mappából képek hullottak a földre, én pedig szitkozódva hajoltam le, hogy összeszedjem őket. A lehető legrosszabb eshetőség lett volna, ha nyomot hagyok.

Amikor azonban megláttam a képeket, megfagyott a vér az ereimben, és kishíján fenékre ültem. Az összes képen – kivétel nélkül – én voltam, az elrablásom utáni hetekben. Csak onnan tudtam, mert az egyiken rajta volt anya is, amikor az egyik nap eljött elém a munkahelyemre, hogy együtt menjünk pizzázni. Régóta hagyomány volt nálunk az anya-lánya délután, amit soha nem hagytunk volna ki, főleg azóta, hogy elköltöztem otthonról.

Anya boldognak tűnt, az egyik fotón épp önfeledtem nevetett, miközben a fejét hátra hajtotta. Az a borzalmas kockás sapka volt rajta, amit úgy imádott, én viszont a divat ellen elkövetett merényletnek tartottam. Látszólag rendben voltunk mindketten.

Kavargó gyomorral csúsztam le a földre, a hátamat a szekrénynek vetve. Már az sem érdekelt, ha lebukom, sőt, kimondottan vártam, hogy Javier visszaérjen és számon kérhessem, mert az egy dolog, hogy engem megfigyelt, de a családomat, és a barátaimat miért? Voltak képei Summerről, az apjáról, és még Simonról is. Át sem néztem a dosszié további tartalmát, csak felpattantam, begyűrtem a hátsó farzsebembe az egyik bizonylatot egy nagy összegű átutalásról, és épp indulni készültem – mert rájöttem, hogy lebukni azért mégsem lenne olyan kellemes –, amikor nyílt az irodának az ajtaja, a szívem pedig vele együtt meglódult.

- Akkor szerinted mit kellene gondolnom? Egyértelmű, hogy rám akarnak verni egy kibaszott... - Javier nagy lendülettel lépett be az ajtón, és olyan ideges volt, amilyennek azelőtt soha nem láttam. –... gyilkosságot. Te meg mi a francot keresel itt? – dörrent rám.

- Én... Izé... Ööö... – habogtam, és akkor jöttem rá, hogy az a rohadt mappát még mindig a kezemben szorongatom. Hogy lehetek ekkora idióta, de tényleg?

Ennyit arról, hogy profi titkosügynök leszek.

- Kutattál az irodámban?

- Pravil'no, muzhik! – jelent meg hirtelen mögötte Roman is, akinek az arcára őszinte megdöbbenés ült ki, göndör világos haját idegesen simította hátra. Hatalmas nagy bajban voltam, ehhez kétség sem fért.

Előállhattam volna valami béna hazugsággal arról, hogy a földön találtam, vagy valami ilyesmi, de beláttam, hogy semmi értelme nem lett volna. Javier dühös volt úgy alapból, és most már dühös volt rám is. Egyáltalán nem jó kombó, nagyon nem.

- Segíteni akartam, nem akartam, hogy egyedül állj neki a keresésnek, mégis csak az én öcsém volt. De tudod mit? Kérdezhetném én is ugyanezt! Te kutakodtál a családom után? – harsantam fel olyannyira, hogy még én magam is meglepődtem a saját hangerőmön. – Ehhez nem volt jogod! – előre léptem, és idegesen levágtam az íróasztalra a mappát, ami hangosan csattant a bútorlapon, lesodorva magával pár papírlapot a földre.

Ha már úgy istenigazából belekevertem magam a szarba, akkor magamtól kellett ebből kimásznom, és ennek az egyetlen módja a lélektani hadviselés volt. Nem hagyhattam, hogy csak azért, mert Javier azt gondolja magáról, hogy mindenkit irányíthat maga körül, én is úgy ugráljak, ahogy ő fütyül. Azt már nem!

- Te most komolyan számon kérsz engem? – pislogott rám meglepve, de a szemeiben dühös indulat villant. Elképzeltem, ahogy elém lép, megragad, és olyan szenvedéllyel csókol meg, hogy megfordul velem a világ, és azután már soha nem is áll helyre. Mert nem állhat. Utána már nem.

- Kérdeztem valamit! – fontam karba a kezem magam előtt. Roman Javier háta mögött elmosolyodott.

- Alaposan el vagy tévedve, kislány! Ez itt az én házam, az én irodám, és az én szabályaim.

- Aha, oké! És mikor jön az a rész, hogy az én bocsánatkérésem, amiért belerángatok olyan embereket is a mocskos ügyeimbe, akik semmiről sem tehetnek? Ja, hogy olyan nem lesz, mert akkor lejjebb kéne adnod a mérhetetlen nagy egódból, és azt az önérzeted bánná? Brühühü! Adj egy percet, és együtt érzek veled. – elé léptem, és bár csak a mellkasáig értem, nem féltem tőle többé. Amitől féltem, az a vonzalom volt, ami minden egyes alkalommal a hatalmába kerített, valahányszor vészesen közel kerültem hozzá.

Javier csípőre tette a kezét, és egész egyszerűen elnézett a fejem felett. Abban a pillanatban bármit megadtam volna érte, ha legalább egyetlen pillanatra is, de rám néz. Még azt sem bántam volna, ha dühösen. De nem tette.

- Tűnj el innen, és többet meg ne lássalak ezen a folyosón. – sziszegte alig hallhatóan, majd nemes egyszerűséggel kikerült, és háttal nekem, az íróasztalnak támaszkodott. – Roman, vidd el innen, és szólj Isabellának, hogy ügyeljen rá, hogy ne okozzon több gondot.

- Igen. – felelte Roman, aztán felém lépett, és finoman megérintette a karomat. – Na, gyere! – mosolygott rám kedvesen, én pedig engedelmeskedtem, mert semmi okom nem volt tovább szítani a feszültséget. Én csesztem el, én jártam tilosban, még szép, hogy Javier felkapta a vizet, de neki arról nem kellett tudnia, hogy tulajdonképpen miért is kutakodtam a cuccai között. Ha megtudná az igazi okát, nemcsak hogy ennél is nagyobb bajban lettem volna, hanem minden bizonnyal már rég halott.

- Kösz, innentől eltalálok a szobámig egyedül is. – léptem odébb Roman mellől, amikor a két folyosó közötti hallba értünk.

- Tudom, de Javier azt mondta...

- És? – mosolyogtam rá szelíden. Egyetlen egy percig azt hittem, hogy megért engem, de hamar rá kellett jönnöm, hogy tévedek. – Felnőtt ember vagy, azt teszel, amit akarsz.

- Az meglehet, de Javier felel azért, hogy itt minden gördülékenyen menjen, és ha ő úgy látja jónak, hogy jobb, ha nem rontod a levegőt, akkor a szobád ajtajáig foglak kísérni, aztán pedig szólok Isabellának. Nem azért, mert nincs más választásom, hanem mert ezt akarom. – felelte, aztán a szobám irányába taszigált. – Fingom nincs, mi köztetek ez a folyamatos értelmetlen veszekedés, de nem is érdekel.

- Értelmetlen? Hidd el, nem lenne az, ha Javier nem lenne egy elviselhetetlen seggfej, aki azt képzeli magáról, hogy övé a fél világ. – morogtam.

- Tulajdonképpen fél New Orleans az ő kezében van. – Roman kedélyesen felnevetett, és a biztonság kedvéért, amikor odaértünk, még a szobám ajtaját is kinyitotta nekem, hogy biztosra vegye, hogy belépek rajta. – Tudod ez mekkora felelősség anélkül is, hogy valaki állandóan bosszantaná?

- Mintha bárki fegyvert szorított volna a fejéhez, hogy legyen maffiózó, és bakancslistaszerűen pipálgassa ki a bűncselekményeket. – feleltem gúnyosan. Utálni akartam Javiert azért, aki. Úgy éreztem, csak így harcolhatok az irányába fellobbant vonzalom ellen. Nem azért tanultam az egyetemen, és ültem végig Mr. Talbot jogi óráit, hogy aztán mindezt sutba vágva, az ösztöneim irányítsanak.

Annyi férfi rohangál ezen a földön. Talán még a városban is van pár, aki szexi, intelligens, vonzó, ugyanakkor szenvedélyes, és megmozgatja a fantáziámat. Ahogy anya mondaná, rengeteg hal van még a tengerben. Nekem mégis sikerült kifognom azt az egyet, amelyik tiltott terep, és még mérgező is.

- Sokszor ez nem választás kérdése. De nem várom el tőled, hogy megértsd, te nem ide tartozol. Csak ne okozz még annál is nagyobb káoszt, mint ami amúgy is van. – Roman szigorúan nézett rám. – Isabella hamarosan jön, maradj itt! Ha Javierre nem is hallgatsz, legalább rám hallgass. Oké, bol'shaya devochka?

Nagyot sóhajtottam. Nehezemre esett egyet értenem vele.

- Nem értettem a végét, de oké. Megvárom Isabellát, és nem mozdulok el innen. – szalutáltam, hogy Romant megnyugtassam. Úgy tűnt, bejött, mert bólintott, és noha a tekintetében még kétségeket láttam, végre magamra hagyott. Tudtam, hogy legszívesebben kulcsra zárná az ajtómat, hogy ezer százalék legyen, hogy nem mászkálok el sehova, de ez volt az utolsó, amitől tartania kellett. Eszem ágában sem volt elmenni sehova. Csendre vágytam, és a legjobb barátnőm tanácsaira, hogy mégis mit tegyek annak érdekében, hogy elfelejtsek valakit, akit jelen esetben lehetetlen elkerülnöm. Maximum akkor lenne lehetséges, ha többet ki sem tenném a lábam a szobámból, mert ez volt az egyetlen hely, ahova Javier még nem tette be a lábát.

Előrángattam a telefonomat a farzsebemből, és üzentem Summernek. Igaz, elmúlt már lassan tíz óra, de bíztam benne, hogy nincs dolga.

Én: Ｒáéｒｓｚ？　Ｓｚüｋｓéｇｅｍ　ｖａｎ　ｒáｄ！

Elnyúltam a puha ágyon, és vártam. A szívem, és az elmém zakatolt, folyton csak az járt a fejemben, hogy mennyire jól esett Javier érintése, és mennyire rohadtul vágytam rá, hogy megcsókoljon. Egyértelmű volt, hogy vészesen rohantam a vesztem felé.

Summer végre tíz perc elteltével jelzett.

Summer: Ｐｅｒｓｚｅ！　Ｍｉｎｄｅｎ　ｏｋé？

Már épp pötyögtem volna a választ, amikor bejövő hívást kaptam a legjobb barátnőmtől, a szívemről pedig azon nyomban egy hatalmas kő gördült le.

- Szia! – szóltam bele megkönnyebbülve.

- Szia csajszi! Milyen Hammond? – csiripelte vidáman a vonal végén. – Minden rendben van?

- Persze, csak hallani akartam a hangodat. Jó itt, meg minden, de azért hiányzik már a megszokott életem. – nevettem fel keserűen, mert ennél nagyobb igazságot nem is mondhattam volna. Hiányzott a napi rutinom, hiányoztak a reggeli és esti beszélgetések a legjobb barátnőmmel, és még Vivian morcos természete is hiányzott, amikor minden műszakom kezdetén a fejemhez vágta, hogy elkéstem.

- Akkor miért nem jössz haza? Csak nem vagy odaláncolva.

- Még egyelőre... Azt hiszem, még nem vagyok rá képes. – feleltem, fogalmam sem volt, hogy adok erre megfelelő indokot neki, ezért úgy döntöttem, a lényegre térek. – Tudod, találkoztam valakivel.

- Ejha, így azt hiszem mindent értek! – kurjantott fel Summer a vonal túlsó felén olyan hangosan, hogy el kellett emelnem a telefont a fülemtől azért, hogy ne süketüljek meg. – Azonnal mesélj, milyen a pasi?

- Nagyképű, irányításmániás, öntelt, és finoman szólva a legnagyobb seggfej, akivel életemben találkoztam. – foglaltam össze nagyvonalakban Javier jellemét. Ott volt ugyanakkor az az egy százalék, amit nem hagyhattam figyelmen kívül: védelmező, őszinte, törődő. – De azt hiszem, mindezek ellenére vonzódom hozzá, nagyon is, és úgy éreztem, hogy muszáj elmondanom valakinek, különben becsavarodok. Vagy már becsavarodtam, fogalmam sincs.

- Édesem, nyugi! Semmi baj veled, csak működik nálad az a természetes ösztön, ami már az ősembereknél is működött.

- Az ősembereknél? Miről beszélsz? – ráztam meg a fejem, és feljebb csúsztam az ágyon, hátamat a támlájának döntöttem.

- Az ősemberek a nyers erőben hittek, és az utódnemzés volt a cél. Vagyis azt a férfit választották, aki képes volt leteríteni puszta kézzel is a mamutot. Nem számított, hogy milyen a jelleme, a vonzalom az vonzalom. El kell fogadnod, hogy nem te irányítod. – magyarázta a barátnőm.

- Hát, köszi, ezzel most előrébb vagyok. – húztam el a szám. – Inkább azt mondd meg, hogy mégis miképp irányítsam. Igen, tudom, hogy azt mondtad nem lehet, de valamit csak tudok tenni, hogy ne vonzódjak hozzá olyan átkozottul.

- Oké Jenny, az igazat akarod hallani vagy a diszkrét verziót?

Felnevettem, aztán a fenekem alá nyúltam, mert nyomta a papír, amit a farzsebembe gyűrtem. Tudtam, hogy mit találok rajta, de ennek ellenére kihajtogattam, és meglepődve láttam, hogy egy másik papírfecnit is összefogtam vele.

- Mióta vagy te diszkrét?

- Amióta nincs itt a legjobb barátnőm, és vissza kell fognom magam. – nevetett Summer is.

- Természetesen az igazat akarom hallani. – pillantottam a papírra, amin első látásra egy értelmezhetetlen rajz volt. Talán valamiféle címernek a körvonala, benne egy szárnyas kígyóval. Megfordítottam hát, hogy több értelme legyen, de így sem sok volt.

- Feküdj le vele.

- Tessék? – visítottam fel. Majdnem félrenyeltem.

- Jól hallottad. Feküdj le vele, és két legyet ütsz egy csapásra.

- És ebben mégis hol van a két légy? Mert én csak egy valamit látok lecsapódni, az pedig a méltóságom. – morogtam sértődötten, habár nagyon is beindított az a gondolat, hogy összegyűrjem a lepedőt Javierrel. Ugyanakkor tudtam, hogy nem adhatom neki anélkül a testem, hogy ne kapná meg a lelkemet is, az pedig végzetes lett volna számomra.

Summer elnevette magát.

- Legalább megtudod milyen az ágyban. Ha szar, egyértelmű, hogy tovább kell lépned. Ha viszont jó...

- Bele sem akarok gondolni. – ráztam meg a fejem. – Ki van csukva, hogy úgy nyomjam el a vonzódásomat felé, hogy odaadom neki magam. Ez teljesen olyan, mintha háborúzni kezdenék a világbéke megteremtéséért. Eszement ötlet.

- Csak szex. Mi van abban? Nem azt mondtam, hogy szeress bele. - ekkor Summer hirtelen elhallgatott. – Hacsak...

- Hacsak mi?

- Már beleszerettél. – jelentette ki olyan izgatottan, mintha valami hatalmas filozófiai felfedezést tett volna. Elnyomtam egy bosszús sóhajt, mert ez volt az a felvetés, ami még a szex ötleténél is hülyébben hangzott. – Te szerelmes vagy, atyaég!

- Nem, nem vagyok szerelmes! – tagadtam hevesen. – Alig ismerem, és eddig a veszekedéseket leszámítva két értelmes mondatot nem sikerült váltanunk. Egymás idegeire megyünk.

- Az utálatot és a szerelmet csak egy hajszál választja el egymástól, ez örök érvényű igazság. – mondta Summer tudálékosan.

- Aha, örök érvényű klisé. Ennél jobb érvvel kell előállnod, ha meg akarsz győzni. – vigyorogtam, mert imádtam Summer messzemenő következtetéseit. Ő volt a romantika hazai nagykövete, ahol egy szikrányit is felmerült a szerelem lehetősége, Summer készenlétben állt, és tíz puskával sem lehetett lelőni.

- Én nem látok beléd, így nem tudom, mit érzel pontosan, de ne felejtsd el, hogy nagyon jól ismerlek, így tudom, hogy a szívedet félted. Márpedig ha ez így van, akkor bőven többet érzel iránta puszta vonzalomnál.

Nagyot nyeltem, mert a legjobb barátnőm tűhegynyi pontossággal beletrafált a közepébe. Ugyan még mindig kizártnak tartottam, hogy beleszerettem volna Javierbe, de csúnyán arcul vágott a felismerés, hogy nem állok tőle olyan messze, hogy megtörténjen.

Állandó ellentétek dúltak bennem, megőrjített a tudat, hogy egy maffiózó, és a lehető legtávolabb kellene maradnom tőle. Azonban a vonzereje, és a benne rejlő sötét, nyers erő – ahogy Summer fogalmazott – felülírt mindent. Mindent, amit a józan eszem diktált volna.

- A-azt hiszem... – nyeltem, majd a gondolatmenetemet az ajtómon tett kopogás akasztotta meg. – Most mennem kell. Később majd beszélünk, ha rendeztem ezt magamban.

- Rendben, de tényleg hívj és számolj be mindenről!

- Úgy lesz, ígérem! – feleltem a barátnőmnek, majd gyorsan kihúztam az éjjeliszekrényem fiókját, és az értelmezhetetlen papírdarabot a számlával együtt a fiókba gyűrtem. – Szeretlek!

- Én is! – felelte Summer, majd kinyomtam a hívásunkat. Nagyobb szükségem volt erre a beszélgetésre, mint bármi másra. Ő volt az, aki annyira jól ismert, hogy képes volt szavakba önteni és megfogalmazni, amit én nem.

Felálltam az ágyról, és egyenesen az ajtóhoz sétáltam. Bíztam benne, hogy Isabella vagy Luna az, jelen esetben senki másnak a társaságára nem vágytam. Ami azt illeti, senkire sem vágytam, csak a magányra a kusza gondolataim társaságában, de kezdtem megszokni, hogy ebben a házban nem sok beleszólásom van körülbelül úgy semmibe.

Amikor azonban kinyitottam az ajtót, elakadt a lélegzetem. Nem Isabella volt az, és még csak nem is Luna.

Javier mohazöld tekintetével találtam szembe magam, ami ezúttal vágytól izzott, én pedig éreztem, hogy a hasam alja fájdalmasan összerándul. Ennek ellenére megpróbáltam józanul viselkedni.

- Igen? Mit tehetek érted? – kérdeztem hűvösen. Igyekeztem eltakarni az izgatott hangszínemet, meg azt, hogy majd megveszek, hogy ez a pasi áll a szobám ajtaja előtt, és a szemeivel máris vetkőztet.

- Semmit, csak fogd be!

- Parancsolsz? – kérdeztem vissza, ám Javier azon nyomban mozdult is felém, és olyan erővel csattant az ajkamra, hogy muszáj volt megkapaszkodnom a pólójában, ha nem akartam összecsuklani. Az ágy felé hátráltunk, de Javier hirtelen megfordított, és inkább az ajtó melletti falnak szegezett. A csókja puha volt, meleg, mégis követelőző. Elöntött a forróság, egyszerre akartam tőle mindent, amit csak meg tudott volna nekem adni. A levegő a tüdőmbe akadt, és amikor megemelt a csípőmnél fogva, finoman az ajkába haraptam. Javier száját jóleső morranás hagyta el, én pedig éreztem, hogy végem van. Ez az ő módszere. Nem kérdez, nem kér engedélyt, csak jön és elveszi.

Lábammal a derekát öleltem, miközben az ujjaimat a tincsei közé vezettem, és bármit megtettem volna, hogy ez a helyzet soha ne érjen véget. Javier heves volt, a nyelve úgy ízlelte az enyémet, mintha a legjobb dolog lenne a világon, és én ott és akkor, meg is akartam neki adni mindent, amit csak tudok.

- A picsába! – súgta zihálva, és hirtelen elrántotta tőlem a fejét. Összezavarodva kutattam a tekintetét, de még mindig az ölében voltam, háttal a falnak, így lehámozta a nyaka körül a karjaimat, majd a földre tett. Riadtan néztem rá, mert nem egészen tudtam, hogy mire véljem ezt az egészet, de azt tudtam, hogy nem viselném el, ha most ezek után csak úgy itt hagyna.

- Javier... – nyeltem nagyot, és megpróbáltam rendezni a gondolataimat, hogy legalább egy épkézláb mondatot össze tudjak rakni, ám ő nem hagyott nekem erre időt. Megrázta a fejét, mintha épp akkor ébredt volna rá, hogy élete legnagyobb hibáját követte el, és azzal a lendülettel, ahogy a szobámba vágatott, el is ment. Hogy valaha is ott volt, csak az ajtó ide-oda billegése jelezte, meg a szívem vad dübörgése, melyet épp pár perccel ezelőtt facsart ki az a férfi, akit tiszta szívemből gyűlöltem, és hajszál híján, de beleszerettem.