Jennifer

azt hittem, menni fog

Türelmetlenül kinyújtottam a lábamat, és egy hangos sóhaj hagyta el a számat, ahogy Luna laptopja megbillent a combomon. Vagy húsz megnyitott ablak nézett vissza rám, és csaknem úgy tűnt, hogy gúnyolódnak rajtam. Az első, ami miatt okuk volt ezt tenni, az a huszonegyedik kis fül volt, az emailjeim, a tananyaggal a bejövő üzenetek között. Azzal a tananyaggal, amire rá sem néztem, ellenben vagy száz külföldi egyetem honlapját átnyálaztam, hátha megtalálom azt a bizonyos címert, de lassan kezdtem feladni.

- Na, találtál valamit? – pillantott rám Luna, aki a szobában elhelyezett fotelben ücsörgött, a telefonját nyomkodta, és egy ragacsos cukorrudat rágcsált, de esze ágában sem volt segíteni. Ennek ellenére sem bírtam rá haragudni, mert legalább lelki támaszt nyújtott, és kölcsön adta a laptopját.

- Nem. – ráztam meg a fejem. – Most vagy én vagyok béna, vagy nem létezik ilyen egyetem.

- Ne add fel, egyél! – nyújtotta felém hirtelen a zacskót, amiben a cukorkák voltak, és rám emelte a szikrázó tekintetét.

- És ha cukorsokkot kapok, az miben lesz a segítségemre? – vigyorodtam el, mire ő lepakolta a lábait a fotelből, és mellém mászott az ágyra.

- Semmiben, de legalább kapsz egy adagnyi boldogsághormont. Ahogy elnézlek, arra most szükséged lenne. Na, mutasd! – az ölembe dobta a zacskót, puha melegítőnadrágja szélébe törölte a ragacsos ujjait, aztán elmarta előlem a laptopot. Az első dolga volt, hogy minden megnyitott oldalt bezárt, és egy teljesen új böngészőt nyitott. Tiszta lappal indított, és valószínűleg a feje is teljesen tiszta volt, nem úgy, mint az enyém. Folyamatosan csak az a rohadt csók járt a fejemben, amióta Javier rám rontott, és a maradék józan eszemet is magával vitte. Mert persze amint felfogta, hogy mégis mit tett, azonnal meg is bánta, és ezt mi sem bizonyíthatta volna jobban annál, hogy utána a közelembe sem jött. Na, nem mintha azután a mutatványa után nekem sok kedvem lett volna a társaságához. Soha senkinek nem engedtem, hogy játékszernek használjon, és ezt a szokásomat nem most, és nem Javier kedvéért szeretném levetkőzni.

Délután azonban, amikor lesétáltam a konyhába - mert mint általában, magamra voltam hagyva ebben a hatalmas házban és unatkoztam - ő odalent ült, és úgy tűnt, valamin nagyon agyal. Észre sem vette a jelenlétemet egészen addig, ameddig meg nem szólítottam. Kivételesen elég gördülékenyen ment a beszélgetés, és furcsa módon meggyilkolni sem akartuk egymást. Még azt is megmutatta, hogy min dolgozik éppen, és szégyenszemre kénytelen voltam neki bevallani, hogy láttam azt a kusza kis rajzot az irodájában. Azt persze nem említettem meg, hogy le is nyúltam, és azóta is ott pihent a szobám éjjeliszekrényének a fiókjában.

- Várj egy picit! Az ott! – állítottam meg Luna kezét hirtelen, és közelebb hajoltam a monitorhoz, ahogy görgetett lefele a találatok között.

- De ez nem sárkány. Ez egy... izé. Mi az a madár, ami félig ember is? – csettintgetett a levegőben az ujjaival.

- Szerintem te a főnixre gondolsz, de az nem ember. Viszont ez lesz az, amit kerestem. – gyorsan magam elé vettem egy papírt és egy tollat, majd leírtam a hely nevét, ami a nagy fehér logó alatt ott virított: Università di Giurisprudenza di Palermo.

Furcsán néztem a papírra, sehogy nem fért a fejembe, hogy mégis mi köze egy olasz egyetemnek ehhez az egészhez.

- Hát, akkor feladat kipiálva, szívesen! – csiripelte Luna vidáman, majd visszalopta a térdemen pihenő cukorkás zacskót, és visszahuppant a fotelbe, hogy folytathassa a telefonja nyomogatását.

- Elképesztő vagy, hogy találtad meg ennyire gyorsan? – tekertem meg a fejem, mert én már tényleg mindent megpróbáltam, és rengeteg egyetem honlapján jártam.

Luna kacéran elmosolyodott.

- Egyszerűen. Így, ahogy mondom. Az a ti bajotok, hogy folyton mindent túlbonyolítotok. Csak beírtam a keresőbe azokat a kulcsszavakat, hogy egyetem, logó, és sárkány, és ott is volt. A valaha volt legbugyutább megoldás, de célravezető. – harapott egy újat a cukorba. – De persze engem senki sem kérdezett.

- Hogy érted? – vontam össze a szemöldökömet, mire Luna elszomorodott egy pillanatra.

- Úgy, hogy Javier még téged is előbb kér meg egy ilyen feladatra, mint engem. Persze ne érts félre, én örülök neki, hogy végre kijöttök, de úgy érzem, soha nem fog bennem megbízni. Mindig én leszek a kishúg, akinek semmibe nincs beleszólása.

A szavaira hirtelen keserűség kúszott a szívembe, mert bár nagyon sokszor (soha) nem értettem egyet Javier módszereivel, ezt az egyet valahol meg tudtam érteni. Foggal-körömmel védte Lunát, és bármit megtett volna, hogy ne essen bántódása. Ő megteszi a testvéréért, én nem tettem meg az enyémért, amikor kellett volna.

- El sem hiszem, hogy ezt mondom, de szerintem csak aggódik miattad. – mondtam. – Tudom milyen érzés elveszíteni egy testvért, ő csak szimplán nem akarja ezt soha megtapasztani. Ki akarná?

- Én ezt értem, de nem vagyok egy hercegnő, akit a toronyba zárva kell tartani. – ült fel keserűen, majdhogynem toporzékolt. – Márpedig lassan díszkíséret nélkül ki sem tehetem innen a lábam. És te sem, ha már itt tartunk, szóval üdv a klubban.

- Hát, azok után, ami múltkor történt, nem is biztos, hogy vágyom arra, hogy kitegyem innen a lábam. – meredtem a takarómra, majd hirtelen hisztérikus nevetésben törtem ki.

Pont annyira volt ez nevetséges, mint amennyire annak hangzott. Pár hete még tíz körömmel kapaszkodtam a saját megszokott, és nyugodt életembe, ahol nem jár a nyakamra az FBI és New Orleans legrettegettebb maffiafőnöke sem nyom neki a falnak, miközben vadul csókol. De megtörtént mindkét eset, és még előbbit soha többé nem akartam átélni újra, az utóbbi... Nos...

Életem legfelkavaróbb élménye volt, a szó teljesen pozitív értelmében. Még annak ellenére is, hogy Javier megbánta, és a zakatoló szívemmel együtt faképnél hagyott engem. Bármennyire is ellenkeztem, nem vehettem semmibe a tényt, miszerint vonzódom hozzá, nem is akármennyire. Summernek igaza volt. Az ösztöneimet nem irányíthattam, és sajnos a gondolataimat sem – amik állandóan körülötte forogtak – de ennek ellenére nem, nem fekszem le vele azért, hogy elnyomjam a vonzódásomat az irányába! A barátnőmnek volt már élete során pár meredek ötlete, de mind közül ez a legnagyobb butaság, amit hallottam.

- Mi az? – kérdezte Luna, én pedig rápillantottam, amikor visszazuhantam a valóságba.

- Ja, semmi. Csak eszembe jutott, hogy mennyire abszurd ez a helyzet. Nem olyan rég még rettegtem itt lenni, most pedig itt érzem magam biztonságban. – lágyan elmosolyodtam, és igyekeztem ezt olyan hangsúllyal mondani, hogy Luna fantáziája ne lóduljon meg, de amikor megláttam kivillanni a hófehér fogsorát, rájöttem, hogy ennek már mindegy. Ó, igen! Ezt elrontottam. Kellett nekem kinyitni a szám.

- Szóval...

- Nem! – ráztam meg a fejem, jelezve neki, hogy bele se kezdjen abba, amibe bele akart kezdeni. – A kamerákra, meg a kerítésre gondoltam. Meg ameddig én itt vagyok, nem zaklatják talán a szeretteimet sem.

- Aha, szóval véletlenül sem Javier jár a fejedben, ugye? – húzta fel tudálékosan a szemöldökét.

Noha nem mondtam neki semmit arról a csókról, és a kusza gondolataimról sem, az elmúlt egy hétben Lunával töltöttem a legtöbb időmet. Rengeteg filmet néztünk meg (amik során kiderült, hogy mindketten imádjuk a Szerelmünk lapjait) és közben volt időnk beszélgetni is. Sokat. És mint az kiderült, Luna – csak úgy, mint az idegesítő bátyja – iszonyat jó emberismerő. Nem kellett mondanom semmit ahhoz, hogy levágja, mennyire idegesített egész héten, hogy a férfi, aki megcsókolt, hirtelen csak úgy semmibe vesz.

- Már miért járna Javier a fejemben? – kérdeztem kissé bosszúsan. – Örülök, ha el tudom kerülni a fizikai közelségét, kinek hiányozna, hogy még a gondolataimban is ott mászkáljon?

- Hát, te nő vagy ő meg férfi. – Luna elkuncogta magát.

- És?

- Semmi, csak tudom, hogy vonzódsz hozzá. Ennyi az egész. – rántotta meg a vállát, majd lebiggyesztette az alsó ajkát, amikor realizálta, hogy a kezében lévő zacskó kiürült. Nem semmi a csaj, egy ültő helyében betolt egy egész zacskó cukorkát. Ha ettől nem kap cukormérgezést, akkor semmitől. – Akármennyire is irányításmániás és bunkó a bátyám, a vonzereje megkérdőjelezhetetlen. A legtöbb nő vonzódik hozzá, és te nő vagy. Ez ok okozati összefüggés volt.

- Köszi, ezt a fenomenális levezetést, de én nem vagyok olyan, mint a legtöbb nő. – ó, dehogynem! – Különben is, ha jól értelmeztem, akkor van pár nő, akivel elszórakozhat. Nincs szüksége még egyre. – mondtam könnyedén, de valójában arra a gondolatra, hogy valaki mást is megcsókol úgy, ahogy engem, keserűség szorította el a mellkasomat.

- Á, csak nem féltékeny vagy? – csapta össze Luna a tenyerét izgatottan.

- Az AIDS-re meg a Chlamydiára? Nem, nem vagyok féltékeny. – ráztam meg hevesen a fejem, mire Luna olyan nevetésben tört ki, hogy majdnem leesett a fotelből. A fejét hátravetette, a haja ide-oda repkedett az arca körül.

- Oké, azt hiszem sokkal többet hallottam már a tesóm szexuális életéről, mint amennyi indokolt lenne, szóval én megyek. Biztos nem jössz? Még meggondolhatod. – állt fel, miután kinevette magát.

Határozottan megráztam a fejem. Komolyan gondoltam, hogy nem akarom kitenni a lábam a házból, és valahogy volt egy rossz érzésem azzal kapcsolatban, hogy Luna ezt mégis meg akarja tenni. Eredetileg azzal a céllal rontott rám még délután, hogy elhívjon valamilyen klubba játszani, természetesen a testvére háta mögött. Kész haditerve volt arra, hogy miképp szökjön ki a házból, és szinte előre borítékolható volt, hogy ennek nem lesz jó vége. De nem akartam én is az lenni, aki elárasztja az aggodalmával és a kéretlen tanácsaival (azt a többiek megtették helyettem is), így egész egyszerűen csak visszautasítottam őt.

- Nem, ezt most kihagyom. Attól, hogy nem kell bejárnom az órákra, tanulnivalóm van bőven, szóval belevetem magam, mielőtt behozhatatlanul lemaradok. – intettem a laptop képernyője felé, ahol csak egy kattintás választott el az e-mailtől, amiben megtaláltam az órákhoz tartozó feladataimat.

- Hát te tudod. – rántotta meg a lány a vállát, hálás voltam neki, amiért nem erőltette. – De ha meggondolod magad, csak írj és már itt is vagyok érted.

- Köszi, de nem fogom. – rámosolyogtam Lunára, aki viszonozta ezt, aztán jókedvűen kiugrándozott a szobámból, én pedig a papírra pillantottam, amire az egyetem nevét körmöltem le. Megvolt ez is. Most már semmilyen kifogást nem találhattam arra, hogy elkerüljem a tanulást.

Két órával később nagyjából minden lemaradásomat behoztam, már csak a pszichológia tananyag volt hátra, amit nem kaptam meg, de írtam egy üzenetet Libby-nek, aki azt ígérte, hogy majd átküldi, így lényegében azzal is kész voltam. Elmerengve rágcsáltam a tollam végét, és próbáltam rájönni, hogy ki lehet a felvételen szereplő titokzatos idegen – és ami még ennél is fontosabb, hogy ez engem miért érdekel ennyire egyáltalán. A lehető legtávolabb kellett volna magamtól tartani ezt az egészet, ehelyett én hülye, felajánlottam Javiernek, hogy segítek. Miért? Mégis miért ment el az eszem? Ennyire nem volt jó az a hülye csók...

Szitkozódva dobtam el a tollat, ami legurult az ágyról, és a szekrény előtt állt meg, pedig semmiről sem tehetett. Az egyedüli, aki tehetett bármiről is, az én voltam, meg a hülye vonzódásom, amit egyelőre nem tudtam, hogy miképp állítsak meg, vagy nyomjak el.

- Összevesztetek vagy mi van? – a hangra hirtelen felkaptam a fejem, Javier állt az ajtóban, és felvont szemöldökkel figyelt engem. Észre sem vettem, hogy mikor jött be a szobámba. – Bejöhetek?

Összerezzentem.

- Már bent vagy.

- Kiváló megfigyelőképesség, cicamica. – bólintott elismerően, aztán lehajolt, hogy felvegye a tollamat a földről.

Meredten figyeltem őt, ahogy megkerüli a fotelt, amiben nem olyan rég még a húga foglalt helyet, aztán elém sétál, és megáll az ágy előtt. Meg kellett állapítanom, hogy egyáltalán nem hibáztathatom magam amiatt, hogy vonzódom hozzá. Minden tekintetben egy tökéletes, férfias külsővel megáldott személy állt előttem, aki ehhez mérten természetesen tisztában is volt az adottságaival.

- Ne hívj így. – böktem ki végül. – Nem vagyok a cicamicád.

Javier erre szórakozottan felnevetett.

- Én nem mondtam, hogy a cicamicám vagy. Csak azt mondtam, hogy cicamica. – billentette meg oldalra a fejét, mire éreztem, hogy fülig vörösödök. – Az nem az én dolgom, hogy te gondolatban mit csapsz hozzá.

- Jó, mindegy. Akkor se hívj így. – hevesen megráztam a fejemet, és megfordultam, hogy elérjem a papírdarabot, amire az egyetem nevét írtam. Nem akartam, hogy Javier meglássa, mennyire zavarba hozott. Vagyis pontosabban mennyire zavarba hoztam én saját magamat.

Még szép, hogy a testem akarta volna, hogy az övé legyek. Az agyam azonban nyílegyenesen az ellenkezőjét üvöltötte, csak épp már rég nem én irányítottam. Ő tartotta a gyeplőt. – Egyébként megtaláltam a... - kezdtem volna bele, amikor visszafordultam, de belém fagyott a szó.

Javier elém, az ágyra támaszkodott, és az arca csak pár centire volt az enyémtől. A levegőt bent tartottam, ötletem sem volt mire készül.

- Valld be, akarod, hogy az enyém legyél. – súgta a rekedtes hangján, mialatt a tekintete fel-le ugrált a szemem és a szám között. Zavaromban fészkelődni kezdtem. – Tudod, egy szavadba kerül csak...

- Nem vagyok a tulajdonod, és nem is leszek. – feleltem határozottan, már amennyire sikerült annak lennem. Egyértelműen meg kellett húznom a határokat. Nem szórakozhatott velem kedvére. – Itt van, amit kerestél. Most pedig szállj ki a személyes teremből, légy szíves! – azzal átnyújtottam neki a gyűrött papírfecnit, amit percek óta a tenyeremben szorongattam, és töltöttem ki rajta az izgalmamat.

Javier nevetve megrázta a fejét, a vállai megrogytak, végül pedig csak ledobta magát az ágyra, ezzel végre levegőhöz juthattam. Ezek után a lapra pillantott.

- Ez olasz?

- Úgy tűnik. – feleltem, de a torkom még mindig ki volt száradva. – Van jogi kara, de kriminológiát is lehet ott tanulni. Fogalmam sincs, hogy ez segít-e valamit. Ja, és az egy főnix.

- Mi? – Javier zöld szemei élénken villantak rám, én pedig önkéntelenül is megmarkoltam magam mellett az ágytakarót.

- A logó. Nem sárkány, hanem egy főnixmadár.

- Mégis mi a franc folyik itt? – morogta alig hallgatóan. - A kicseszett Harry Potterbe csöppentem, vagy mi van?

Megtekertem a fejem.

- Nem. Kétlem, hogy te beillenél bármelyik házba. – ideje volt, hogy kicsit ismét megrugdossam az egóját. Ennyit megérdemelt azok után, hogy flörtölt velem, megcsókolt, majd eltaszított.

- Ezt meg miből gondolod, cicamica? – letette maga mellé a papírlapot, és bár megpróbáltam az ágy legtávolabbi pontjára hátrálni, ő veszélyesen közel jött hozzám. Ismét.

- Hm, lássuk csak! Először is, nem vagy varázsló. Másodszor pedig, ahhoz hogy az lehess, alázatosnak kell lenned, kitartónak, és kedvesnek. Te egyik sem vagy, de a legutolsó áll tőled talán a legtávolabb. – soroltam, remélve, hogy a megfelelő hatást váltom ki a szüntelenül engem bámuló férfiból, de arra a reakcióra, amit kaptam tőle, egyáltalán nem számítottam.

Javier felém nyúlt, finoman elkapta a bokámat, majd egy határozott mozdulattal maga felé rántott. Ettől természetesen elveszítettem az egyensúlyomat, és hanyatt vágódtam a puha ágyon. Mire észbe kaptam, alatta feküdtem, ő pedig felettem térdelt, és úgy szikrázott köztünk a levegő, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha felrobban az egész szoba.

- Azt mondod, hogy nem vagyok kitartó?

- Nem ez volt a legfőbb szempont, úgy értem... Szóval... - mekegtem zavarodottan, a túl közeli jelenlététől úgy éreztem magam, mintha egy nehéz, nagyon nehéz köd telepedett volna az agyamra, ami meggátolt abban, hogy értelmesen gondolkozzak.

- Ha nem lennék elég kitartó, tiszteletben tartanám a kérésed. – hajolt a fülemhez morogva. A forró leheletétől az egész testemen borzongás futott végig. – De kitartó vagyok, és kibaszottul önző.

- Önző? – kérdeztem lélegzetvisszafojtva, de akkora már bizsergett a bőröm.

- Távol kellene tartalom magam tőled, de nem teszem.

- Miért nem teszed? – hátrahajtottam a fejemet, ahogy megéreztem Javier puha ajkait a fülemnél.

- Mert akarlak.

- Hmm... Értem. – nyögtem a lehető legértelmetlenebb dolgot, ami az eszembe jutott, miközben az ajkai egészen a nyakamig vándoroltak, hüvelykujjával pedig gyengéden cirógatta a fülem mögötti érzékeny területet. A gerincem ívben megfeszült, ahogy centiről centire átjárta a bőröm minden szegmensét. Szinte már éheztem az érintésére, de eddig a pillanatig ezt még magamnak sem igazán mertem bevallani. Csókjai mohón habzsolták a testem, majd amikor az ajkamhoz ért, ellágyult. Habár pár perccel azelőtt konkrétan a szemébe vágtam, hogy nem vagyok a tulajdona, most mégis úgy éreztem, hogy az övé akarok lenni, így a kezeimet a nyaka köré fontam, és a csípőmet az övéhez nyomtam.

Javier szerencsére most nem akart totálisan ellökni magától, így egyre mélyebben csókolt. Amikor a nyelve a számba csúszott és az enyémhez ért, megfordult velem a világ. Levegő után kaptam, mert úgy éreztem, hogy elvesztem ebben a csókban. Mindennél jobban vágytam rá, és ez teljesen megrémített, de nem csak engem, hanem őt is.

Legalábbis ezt láttam a szemeiben, amikor feltolta magát rólam, és egyenesen rám nézett. Mindketten levegő után kapkodtunk.

- Bassza meg! Mit művelek? – kérdezte sokkal inkább magától, mint tőlem, aztán lemászott rólam, és leült az ágy szélére. Hirtelen úgy éreztem magam, mintha teljesen meztelen lennék, csak most sokkal inkább a méltóságomat csupaszították le. Játszott velem. Elérte, hogy akarjam őt, aztán meg eltaszított.

- Jobb lesz, ha most elmész. – szólaltam meg rekedtes hangon, mert a hangszálaim az események hatására nem igazán működtek úgy, ahogy kellett volna. – Nem vagyok a játékszered. – dühödtem fel, úgy igazán.

Javier felállt, és idegesen megvakarta a tarkóját.

- Nézd, nem erről van szó...

- Tényleg? Akkor miről van szó? – szinte már kiabáltam. – Néha, ha kedvet kapsz, szórakozol egy kicsit, aztán meg napokig levegőnek nézel? Lehet, hogy te hozzászoktál, hogy mindenki úgy ugrál, ahogy te fütyülsz, de én nem ilyen vagyok. Úgyhogy menj el! Most!

Leugrottam az ágyról, és olyan ingerülten tártam ki az ajtót, hogy a kilincs a mögötte lévő falnak csapódott, csúnya nyomot hagyva ezzel a vakolaton. Minden porcikám reszketett, amikor Javier bánatos zöldjeibe néztem, de a legkevésbé sem érdekeltek az indokai. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy Summer ötlete egy rohadt nagy hülyeség. Nem feküdhetek le Javierrel, hiszen csak játszadozik velem úgy, ahogy mindenki mással.

- Így gondolod? Hogy én szórakozok? – dörrent rám ingerülten, mire összerezzentem. Nem értettem, hogy miért neki áll feljebb. – Amikor igazából te sem tudod eldönteni, mit akarsz.

- Fogalmam sincs, hogy mire akarsz kilyukadni Javier, de csak megjegyzem, hogy egyszer sem én kezdeményeztem. Te jöttél ide, rémlik?

- Nekem csak az rémlik, hogy te sem nagyon ellenkeztél.

Az ingerültsége mégjobban átragadt rám is, és már a sírás fojtogatott, így csak nagyot sóhajtottam, majd egy halkabb hangerőn folytattam:

- Menj most el!

- Nem kell kétszer kérned, cicamica. – köpte oda dühösen, és csak úgy, mint az előző alkalommal, távozott, csak ezúttal hangosan csapta be maga mögött az ajtót. Olyan hangosan, hogy a szívem fájdalmasan beleremegett.

Rájöttem, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem ismerem ezt az embert, mégis olyan szinten vonzódom hozzá, hogy a csókjainak a hiánya fizikai fájdalmat okozott. Csak úgy, mint az, ahogy bánt velem. Az egyik pillanatban elhitette velem, hogy különleges vagyok, és csak engem akar, a következőben meg már hideg volt, és elutasító.

Remegve az ajtónak dőltem, mert Javier Navarronak sikerült, ami azelőtt soha senkinek sem: és életemben először, egy férfi miatt elsírtam magam.