Javier

válassz jól

Dühösen kocogtam végig az alagsori folyosón, ami vörös fényárban úszott, a kezemben a Jennifertől kapott papírdarabot szorongattam. Mindenféleképpen meg akartam mutatni Deeksnek még akkor is, ha tudtam, semmi értelme nincs. Nem beszélt. Órák óta nálunk volt, és bár Ryan és Isabella felváltva játszották a jó zsaru-rossz zsaru taktikát, egyelőre úgy tűnt, nem válik be.

Amikor beléptem az apró ablaktalan helyiségbe, épp Isabellán volt a sor, hogy megtörje azt a székhez kötözött patkányt. Deeks undorodva nézett végig rajtam, és amint meglátott még inkább megmakacsolta magát. Tüntetőleg még a vékony ajkait is összeszorította. Nem volt más, csak egy nagyra nőtt óvodás, aki elárulta az apámat.

- Ugye tudod, hogy mi következik azután, ha most sem beszélsz? – Isabella előtte ült egy széken, a fegyverét Deeks combja felé fordította. – Én nem öllek meg, de ő igen. – utalt rám.

- Azt hiszitek, kemények vagytok, mi? – röhögött fel a férfi, majd undorodva a padlóra köpött. – Hát elárulok valamit... Az egyedüli, akinek volt tekintélye, az Gabriel Navarro volt, de ő halott. Fogadjátok el, itt most már Barnes a főnök.

Isabella szeme dühösen felvillant, kirúgta maga alól a széket, és egyenesen Mason Deeks álla alá szegezte a fegyverét.

- Ne merj róla beszélni, megértetted? Különben még azelőtt megöllek, hogy bármit mondhatnál.

- Én a helyedben komolyan venném. – néztem a túszunk szemébe, aztán Isabella mögé léptem, hogy Deeks arca elé tolhassam a kimerevített kamerafelvételt, arról a rohadékról, akit hetek óta kerestünk. – Ki ez?

- Süket vagy? Beszélj!

Deeks elfordította a fejét, majd gúnyos nevetést hallatott. Láttam rajta, hogy nagyon is jól tudja, ki van a képen. Ahogy az is rögtön egyértelművé vált, hogy ameddig Isabella nem ereszt egy golyót a lábába, nem fog beszélni, és még lehet, hogy utána sem. Apámhoz nem volt lojális, de úgy tűnt, Barneshoz nagyon is az.

- Jól van, nekem így is jó. – mondtam. – Nincs a hasznunkra.

- Igazad van. – sóhajtott fel drámaian a mellettem álló lány, pontosan értette mit csinálok. – Ha nincs hasznunkra, nem tartjuk meg. Akarod, hogy én csináljam?

Megráztam a fejemet.

- Nem, majd én. Ennyi elégtétel nekem is jár, azok után, hogy elárulta az apámat. – azzal hátra nyúltam, és jól látható mozdulattal előhúztam a fegyveremet a pulcsim takarásából. Elégedettséggel töltött el, amit láttam. Deeks barna szemeiben félelem csillant meg. Olyan volt, akár egy üldözött vad, aki épp realizálta, hogy bekerítették, és perceken belül vége lesz a szánalmas életének. Épp erre vártam. Volt benne valami különösen szép, hogy láttam a riadalmat a szemében, mert bíztam benne, hogy sokkal fontosabb neki a nyomorult élete annál, hogy Barnes titkait a sírba vigye. – Szóval? Utolsó üzeneted?

- Üzenet? – hebegte.

- Amit átadok az öcsédnek és az anyádnak, mielőtt utánad küldöm őket...

És bumm, megfogtam!

- Te... Rohadék! Ha a családomhoz egy ujjal is hozzáérsz... - lihegte, de nem sokra ment vele, mert Isabella mellé lépett, és a kezében lévő fegyvert egyenesen a férfi halántékához nyomta, miközben a másik kezével a széket támasztotta, amihez Deeks oda volt bilincselve.

- Akkor? Mi lesz? Nem tudom feltűnt-e már neked, hol vagy, de azt ajánlom, nézz körbe, és gondolkozz el! – a lány búgó hangon szólt hozzá, amivel normál esetben egy riadt kisgyereket megnyugtatott volna, én azonban ismertem Isabellát. Semmi jóindulat nem volt benne Deeks irányába. – Épp elég ideig dolgoztál Gabrielnek ahhoz, hogy tudd, innen senki nem távozik élve. Te sem fogsz. De ha nem akarod, hogy a családod is megbűnhődjön azért, mert te egy patkány vagy, akkor azt ajánlom, beszélj!

- Jó! Oké! – rántotta meg dühösen a csuklóját, mintha bármi féle esélye lett volna a szabadulásra. Isabella egy pillanatra rám nézett, majd vissza a férfire. – Nem tudom, ki van azon a felvételen, de azt hiszem sejtem.

- Hurrá! És beavatsz minket is?

- Pár hete felbolydultak az események, mert megjelent Barnes fia. Azt hittük, csak látogatóba jön, és megy is, de aztán elkezdett dirigálni, és amolyan kisfőnökké lépett elő. Azelőtt én voltam Barnes jobb keze, de az a semmirekellő egyszerűen közölte, hogy neki új csapatra van szüksége, és nem kellek.

Isabella elengedte a széket, majd sokat sejtően rám pillantott.

- Véletlenül nem egy olasz egyetemre járt? – kérdeztem a Deekstől, hogy legalább ezt a szálat össze tudjuk rakni.

- Mit tudom én! Csak azt tudom, hogy most itt van, és nagyon úgy tűnik, hogy át akarja venni Barnestól az egész kócerájt.

- Jó, és miért kell Barnesnak Jennifer? – Isabella közbevágott.

- Honnan a fenéből tudjam? Már nem vagyok az első számú embere, nem avatott be, elhihetitek.

Átvettem a szót. Most, hogy végre beszélt, minden fontosat meg akartam tudni.

- Hogy hívják a fiát?

- Arlo, azt hiszem. – felelte, majd idegesen a fegyverem felé álló csövére pillantott. – De...De ahogy hallottam azzal a csajjal beszélni, ő Cashnek becézte.

- Milyen csaj? – vonta fel Isabella a szemöldökét.

- Nem tudom a nevét. Mostanában sokat láttam Barnes közelében is, aztán meg úgy tűnt, hogy a fiával is van köztük valami. Hosszú lábú, szőke, bomba alakkal. Ennyit figyeltem csak meg rajta.

- Ja, persze, hogy csak ennyit. – Isabella megforgatta a szemét, majd rám nézett. Rögtön tudtam, hogy kiről beszél Deeks, annak ellenére, hogy nem adott túl konkrét személyleírást, hiszen ennyiből ez körülbelül bárkire igaz lehetett. De a megérzésem csak egy valaki felé vezetett.

- Audrey...

- Meg sem lep. Ki más? Az a csaj bárkire rárepül, aki magasabb száznyolcvan centinél, és fallosz van a lába között. – jegyezte meg Isabella szarkasztikusan. Egy percig sem tagadta soha, hogy mennyire nem bírja Audrey-t, és mennyire nem bírta már akkor sem, amikor még együtt voltam vele.

De ezt nem Deeks előtt akartam megvitatni vele, így elraktam a fegyverem, és arrébb húztam őt.

- Akkor most mi lesz? Elengedtek? Elmondtam mindent! – kiabálta kétségbeesetten a foglyunk, amikor rájött, hogy magára akarjuk hagyni, bár őszintén szólva már nem érdekelt. Addig jó helyen lesz bezárva, ameddig ki nem találom, hogy mi legyen vele, szóval nem akartam egyelőre vele foglalkozni.

- Később eldöntöm! Addig élvezd az ötcsillagos kényelmet! – szóltam neki vissza a vállam felett, majd kitereltem Isát az ajtón. Ismét a vörös fényárban úszó folyosón találtam magam, és semmi másra nem vágytam, mint friss levegőre, meg fél perc nyugalomra, hogy ezt a sok információt feldolgozhassam.

- Oké, szóval szedjük össze! Itt van Barnes fia, aki úgy tűnik, hogy szelektál, és úgy tűnik, hogy átveszi lassan az apja helyét. – loholt mellettem Isabella, miközben felfele kocogtam a lépcsőn. – Mi van, ha nem is Barnes akarja Jennifert, hanem ez az Arlo, vagy Cash, vagy hogy is hívják? Egyáltalán kit becéznek úgy, hogy Cash?

- Ez most teljesen mindegy! A lényeg, hogy egyel több gondunk van, hiszek akárki is ő, majdnem megölt minket, és nem fogja feladni egészen addig, ameddig meg nem kapja amit akar. – kitártam a lépcső tetején lévő ajtót, aztán dühösen a konyha felé vettem az irányt. A nyugalom, meg a csend, amire vágytam, azonban erősen váratott magára. Ahogy közeledtem a hall felé, egy nagyon is ismerős hang csapta meg a fülemet. Az a hang, ami egy órával ezelőtt, még velem is hasonló hangerővel kiabált, mert valahányszor megpróbáltam engedni az iránta érzett vonzalmamnak, rájöttem, hogy nem tehetem ezt vele. Ő meg jogosan érezte úgy, hogy csak játszom vele. De az megnyugtatott, hogy ő legalább annyira akarta, mint én.

- Itt meg mi van? – kérdezte Isabella, majd felgyorsította a lépteit. – Ez Jennifer?

- Értsd már meg, hogy nem akartam megszökni! Csak friss levegőre vágytam, és gondoltam kimegyek a kertbe sétálni. – a lány hangja kétségbeesetten remegett meg, egyértelmű volt, hogy hazudik.

- Táskával a válladon? Ne nézz már hülyének nyuszika, hova indultál? Mondd meg most, vagy idehívom Javiert, és akár magyarázkodhatsz neki is!

- Itt vagyok! – álltam meg mellettük, és Lucas dühös tekintetébe néztem, majd a kezére, amivel szorosan fogta Jennifer könyökét. – Mi folyik itt? Min vitatkoztok?

- Kérdezd a kisasszonyt! Épp készült meglógni, csak legnagyobb pechjére összefutott velem, aztán meg azt kamuzta, hogy sétálni akart. Este. A sötétben.

- Sötétben már nem is lehet sétálni? Ez szerepel azon a tiltólistán, amin az is ott van, hogy számomra tilos a tejivás? – vonta fel Jennifer a szemöldökét, majd dühösen kirángatta magát Lucas szorításából, és felszegett állal inkább Isabella mellé lépett, aki azonnal védelmezően átkarolta a vállát.

- Jól van, elég már! Hagyjátok ezt abba! – dörrentem rájuk, mert kezdtem unni, hogy óvodás módon viselkednek. – Beszélni akarok Jenniferrel, hagyjatok magunkra!

Isabella azonnal bólintott, és mivel tudta, hogy Lucasnak ez a legkevésbé sem fog tetszeni, még azelőtt karon ragadta őt, hogy ellenkezni tudott volna. Maximálisan megértettem, hogy Lucas nem bízik Jenniferben, és ami azt illeti száz százalékosan én sem tudtam. Óvatosnak kellett lennem, de közben azt sem hagyhattam figyelnem kívül, ami köztünk volt. Vagy hát pontosabban lett volna, ha nem löktem volna el őt folyton magamtól.

- Lucastól már megkaptam a magamét, úgyhogy nem kell tőled is a fejmosás. – szólalt meg, amikor a srácok kellő távolságra kerültek végre tőlünk. Egy kicsi táskát szorongatott a kezében, és még véletlenül sem nézett rám, inkább a cipője orrát bámulta. A dühe látszólag elpárologott az irányomba, és sokkal inkább tűnt egy leszidott kiskutyának. Ez árulta el őt.

- Hova indultál? – összefontam magam előtt a karomat, és igyekeztem hűvös hangnemet megütni. Ő sem játszadozhatott velem kedvére.

- Már elmondtam.

- Az igazat akarom hallani. Nézz rám, és úgy mondd! – kinyújtottam a kezemet, majd az álla alá nyúltam, és csak épp annyira emeltem meg a fejét, hogy a tekintetünk egymásba kapcsolódjon. Hatalmas, barna bociszemeket meresztett rám, és ez épp elég volt ahhoz, hogy teljesen elfelejtsek tisztán gondolkodni.

- Tényleg a kertbe indultam, és tényleg azért, hogy kiszellőztessem a fejem. Csakhogy gondoltam szükségem van egy kis társaságra, mert lassan megőrülök itt. – felelte, aztán elhúzta a táskáján a cipzárt, és rögtön előbukkant belőle egy nagy üveg vodka, amiről hirtelen azt sem tudtam elképzelni, hogy honnan a francból szerezte. De aztán rájöttem, hogy valószínűleg a húgomtól. Ő szokott rejtegetni efféle kis meglepetéseket a szobájában.

- Te le akartad inni magad?

- Mégis mit kellene tennem? – rázta meg a fejét kétségbeesetten. – Semmit nem csinálhatok, sehova nem mehetek, és ha mégis akkor is azt érzem, hogy Lucas szándékosan rajtam tartja a szemét azért, hogy végre elkaphasson, és beigazolódjon az, amit gondol rólam. Emellett veszélyben vagyok, azt sem tudom miért, és minden nap azon aggódok, hogy mi van, ha ez a Barnes úgy dönt, hogy rászáll a családomra. Mert mi rá a biztosíték, hogy nem teszi?

- Az, hogy az embereim figyelnek rájuk. Ezért voltak akták róluk az irodámban. Tudnom kellett róluk mindent ahhoz, hogy meg tudjam őket védeni. – feleltem neki halkan, majd az álláról lassan a nyakára csúsztattam a kezem, és közelebb léptem hozzá. Többé már képtelen voltam uralkodni magamon, meg a kurva érzéseimen.

- Jó, de ettől még semmi nem lesz jobb. – pislogott rám, és egy könnycsepp gördült az arcára. – Felfordult az életem. Ott hagytam a munkám, nem járok be az egyetemre, hazudok a legjobb barátnőmnek meg az anyámnak, és közben meg én hülye még azt is hagyom, hogy újra meg újra a játékszerednek tekints. – ekkor már sírt, és rögtön elfordította tőlem a fejét.

Sok mindent láttam már, és sok mindent elviseltem. Ott voltam, amikor az apám a szemem láttára fulladt meg a saját vérében, és aztán rá pár hónapra el kellett engednem az anyámat is. De az, hogy Jennifert sírni láttam, legalább olyan fájdalmas volt, és magam sem tudom miért, de úgy éreztem, nem viselném el, ha bármi baja esne.

- Soha nem tekintettelek annak. – az arca után nyúltam, de elhúzódott.

- Tényleg? Akkor mi volt az az előbb fent a szobában?

Erre mégis mit mondjak? Hogy ő nem ide való, és nem lenne szabad akarnom, mégis akarom? Hogy nem bírok uralkodni magamon, ha a közelében vagyok? Ha lehetne, az egész világot felégetném, csak boldognak lássam. Biztonságban tudhassam. Magam mellett. Ott, ahova ő igazából nem tartozik és soha nem is tartozott. 

- Meg akartalak védeni. – feleltem.

- Megvédeni? Mégis mitől?

- Magamtól! – csattantam fel, mire végre elértem, hogy rám nézzen. A tekintete meglepettséget tükrözött, úgyhogy folytattam: – Ettől az egésztől. Mert ha ennek vége, visszakaphatod a munkádat, az életedet, még az egyetemre is visszamehetsz. De ha engedek... Ha közel engedlek, már nem tudom garantálni, hogy képes leszek téged elengedni.

Jennifer ajkai az őszinteségi rohamom hatására tágra nyíltak, és egy pillanatig talán levegőt sem kapott.

- E-ezt meg hogy érted?

- Önző vagyok, sajnálom. Ez van. Ha akarok valamit, azt csak magamnak akarom. De te nem ide tartozol. Zsaru leszel, bassza meg! Két ellentétes oldalon állunk, és nem tehetem meg veled azt, hogy belerángatlak, aztán meg elcseszem az életedet. – bukott ki belőlem, és ezúttal én voltam az, aki nem volt képes ránézni. Hiszen az lett volna a helyes, hogyha igazat ad nekem, és megbeszéljük, hogy innentől kezdve megtartjuk egymástól a két lépés távolságot. De titkon valahol reméltem, hogy hasonlóan érez, mint én. Annak ellenére is, hogy fogalmam sem volt, hogy mit is érzek. Csak annyit tudtam, hogy akarom ezt a nőt. Nagyon.

- Mintha nem lenne már amúgy is elcseszve. – nevetett fel keserűen.

- Annyira nincs, hogy ne hozhasd helyre.

- Tényleg? És mégis hogyan? Hogyan legyek rendőr úgy, hogy a törvény jó oldalán kellene állnom, ehelyett New Orleans legrettegettebb maffiózójának a házában állok, és szemet hunyok minden felett, amiről tudomásom van? Hogyan harcoljak az igazságtalanság ellen, ha én magam is hazudozok, és olyan dolgokat akarok, amiket nem szabadna akarnom? Mégis hogyan, Javier? Várom a javaslatokat. – Jennifer a homlokára szorította a tenyerét, és sötét pillái alól elkeseredetten nézett rám. Végre életünkben először őszintén beszélgettünk anélkül, hogy átharaptuk volna közben egymás torkát. 

Megráztam a fejemet. Nem adhattam neki válaszokat, mert én magam sem tudtam. Az esze és a vágyai között kellett választania, ahogyan nekem is.

- Mit nem szabad akarnod? – óvatosan elhúztam a csuklóját, majd megpróbáltam elérni, hogy rám figyeljen.

Jennifer zavarodottan pillantott körbe, mintha csak attól tartana, hogy valaki kihallgat minket, de aztán végre megadta a választ, amire vártam:

- Téged.

Ennyire volt szükségem. Megkaptam a választ, és az engedélyt, és ezúttal tisztában voltam vele, hogy nem fogom ellökni magamtól. Lassan magam felé húztam őt, és megcsókoltam. Nem vadul estünk egymásnak, egyszerűen csak érezni akartam az illatát, az érintését, és mindent, amit adni tudott nekem. Végre újra érezhettem a puha ajkait a sajátomon, még akkor is, ha mindez keserűséggel vegyült, hiszen mindketten döntöttünk, és talán nem volt visszaút. Jennifer a nyakam köré tekerte a karjait, és csók közben hozzám simult, amivel egyértelművé tette, hogy mit akar, én pedig mindent el akartam követni, hogy többé ne érje őt semmi rossz.

Saját magamon kívül, persze. 

Az egyik kezem a csípőjére csúszott, és én is közelebb rántottam őt magamhoz, miközben a szívem majd kirobbant a helyéről. Soha azelőtt nem éreztem hasonlót. Csak azt tudtam, hogy ez a nő elvette a józan ítélőképességemet, és ez be is bizonyosodott abban a pillanatban, amikor meghallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó.

Villámgyorsan rebbentünk szét, és a zaj irányába fordultunk, de amit láttam, az egy másodperc alatt elfeledtette velem, hogy nem olyan rég még a felhők felett jártam.

- Helóka! Megzavartam. Valamit? – tántorgott be a húgom csőrészegen a házba, a lábán alig állt. – Hupszika! A kulcsom.

- Luna? – kerekedett el Jennifer szeme is, de tartottam tőle, hogy nem azért, mert meglepődött rajta, hogy a húgom részeg. Sokkal inkább amiatt, mert az ajtót használta, és nem a szobája ablakát.

- Te meg honnan jössz? – kérdeztem, aztán felé léptem, de akkora már késő volt. Luna nevetve kapaszkodott meg a pulcsim ujjában, és épp annyi időm volt, hogy a feje alá nyúljak, mert a következő pillanatban a teste elernyedt, majd a rengeteg alkoholtól nemes egyszerűséggel beájult a karjaimban.