Jennifer

élni és élni hagyni

Mindenem reszketett. Javier feje még mindig az ölemben pihent, de már hosszú percek óta nem volt magánál. Viszont a teste még meleg volt, és éreztem a pulzusát is, ebből tudtam, hogy még életben van.

Miután megtaláltam Ryan nevét a telefonban, egyből tárcsáztam, és amilyen gyorsan csak tudtam, elhadartam neki mi történt. Ő nem kérdezett semmit, azt mondta pár percen belül ideér, úgyhogy nem volt más dolgom csak várni, és bízni benne, hogy Javier addig nem hal meg.

- Elárulod végre, hogy most mire várunk? – kérdezte Simon, tisztes távolságból. Nem is bántam, hogy nem jött közelebb, még csak az kellett volna, hogy ő is rosszul legyen a vér látványától, aztán kaparhassam fel a földről.

- A segítségre. – feleltem.

- Milyen segítségre? Nem engedted, hogy mentőt hívjak! – kiabálta hisztérikusan, és megértettem. Én magam sem tudtam, hogy mit csinálok. Egyáltalán miért segítek ennek a férfinak? Egy könyörtelen gyilkos, én pedig rendőrnek készülök. Most mégis vagy ezer szabályt hágtam át. Magamra sem ismertem. A józanul gondolkodó énem megvárta volna a mentőt, és rájuk bízta volna Javier további sorsát. Ehelyett ráparancsoltam Simonra, hogy tegye el a telefont, és engedje, hogy majd én elintézzem. Elment az eszem, az már egyszer biztos.

- Ryan már úton van.

- Ki az a Ryan? És ki ez a fickó? Ismered? – bombázott meg Simon a fejében feltorlódó kérdésekkel, de már nem volt időm válaszolni. Egy kocsi fényszórói feltűntek az utca elején, nekem pedig el kellett fordítanom a fejem, hogy ne világítson az éles fény a szemembe. Megállt mellettünk, majd láttam, hogy két ember száll ki belőle. Egy férfi, és egy nő. A férfiben azonnal felismertem Ryant, és rájöttem, hogy vele már az elrablásom napján is találkoztam, csak nem tudtam akkor még nevet kötni hozzá. A nő viszont teljesen ismeretlen volt. A negyvenes évei közepén járhatott, mint anya. A haja egy nagy kontyban volt összefogva a feje tetején, és orvosi köpenyt viselt.

Elmwood Hospital – olvastam le a köpenyén a logót, és hirtelen megnyugodtam. Valószínűleg orvos, és tudja, mit csinál.

- Mi történt? – termett hirtelen mellettem Ryan, és letérdelt Javier mellé, aki még mindig eszméletlen volt.

- E-egy lövést hallottam, és mire ideértem, már itt feküdt. – magyaráztam. – Nem engedte, hogy mentőt hívjak.

- Jól van, engedjetek oda. – lépett hirtelen mellénk a nő is. – Ryan, segítenél levenni a pólóját?

- Persze. – felelte, aztán egyetlen egy hirtelen mozdulattal széttépte a vékony ruhaanyagot, ami hangos reccsenéssel szétszakadt Javier mellkasán. Ekkor lehetett látni csak igazán, hogy mekkora a baj. A fél oldala úszott a vérben, én biztosan nem lettem volna képes megtalálni, hogy hol van a seb.

- Meglőtték, és nagyon sok vért veszített. – állapította meg a doktornő. – Láttad ki volt az? – nézett ekkor hirtelen rám. Meglepődtem.

- Nem. Csak a lövést hallottam, meg azt, hogy elhajtanak, de nem láttam ki ült a volán mögött.

- A francba tesó, tarts ki! Itt vagyunk, most már nem lesz semmi baj. Hallod? – Ryan Javier nyakára tapasztotta a kezét, és ahogy odanyúlt, láttam, hogy teljes testében reszket, akár csak én.

- Mély a seb, a golyó valószínűleg még bent van. El kell látnom minél előbb, különben meghal. – söpört hátra pár elkószált tincset az arcából a doktornő, és ahogy elnéztem, ő is iszonyatosan aggódott. – Be kell raknunk a kocsiba.

- Nagyon forró a bőre. – állapítottam meg, a kezem ugyanis a vállán pihent.

Felnéztem Ryan sötétbarna szemeibe, amik kétségbeesetten villantak rám. Akármilyen ember is Javier Navarro, ezek az emberek szeretik, és borzalmas volt látni rajtuk a kétségbeesést, hogy talán elveszíthetik. Úgy éreztem, jól döntöttem. Nem tudom miért, de jól döntöttem.

- Igen, mert a vérveszteségtől sokkot kapott, haldoklik. – felelte a doktornő, és egyenesen rám nézett. – Jennifer, ugye?

- Igen. – bólintottam. Fogalmam sem volt, honnan tudja a nevem, de nem is volt fontos. Egy ember épp az életéért küzdött.

- Oké, Jennifer, akkor megtennéd nekem, hogy ezt a sebre szorítod, ameddig Ryan óvatosan felemeli őt, és beteszi a kocsiba? Én kinyitom a hátsó ajtót. – azzal Javier szétszakadt pólóját a kezembe nyomta. Úgy remegtem, mint még soha, ami a nőnek is feltűnt. – Jól van, semmi baj. Csak szorítsd ide. – húzta a kezem a sebre. – Így, ni! Látod, megy ez!

Nagyot nyeltem. Nem akartam elhinni, hogy már megint mibe keveredtem. Épp annak az embernek az életét készültem megmenteni, aki egy hónapja még halálosan megfenyegetett.

A doktornő óvatosan megemelte az eszméletlen férfi fejét, én pedig kimásztam alóla, közelebb a sebhez, hogy tudjak segíteni Ryannek. Úgy tűnt, hogy ő a rémület dacára is tudja, hogy mit kell csinálnia. Biztos voltam benne, hogy nem ez az első eset, amikor megsérül közülük valaki. Azok alapján, amit hallottam a maffiáról, nem lehetett könnyű életük, de most először láttam testközelből, hogy is működik ez valójában.

Ryan az idegessége ellenére óvatosan megemelte Javiert a vállánál fogva, mialatt a doktornő elszaladt, és kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, hogy be tudják tenni.

- Nora, fogd a lábát! – szólt oda ekkor a nőnek, aki eleget tett a kérésének. Én végig a sebre szorítottam a pólót, bár úgy láttam, hogy a vérzés nem igazán akar csillapodni. Azonnal átitatott mindent, a sötét színű Range Rover bőrülését is. A szemem sarkából láttam, hogy Simon aggódva követi az eseményeket, nem igazán tudta mire vélni az egészet. Nem hibáztattam, én sem. Úgy éreztem, teljesen elment a józan eszem, mert ha nem Javier Navarroról lett volna szó, gondolkodás nélkül megvárom azt a mentőt. Ez az ember fogva tartott, begyógyszerezett, majd halálosan megfenyegetett, nem beszélve arról, amit az apja a családommal tett. Gyűlöltem őket, tiszta szívemből. Mégis épp most hágtam át miatta vagy húsz törvényt egyszerre. Igen, most már egészen biztos, hogy elment a józan eszem.

- Jennifer!

- Igen? – kaptam fel a fejem önkívületi állapotban. Nora, a doktornő a hátsó ülésen ült, Javier feje most már az ő ölében pihent. Én félig bent hasaltam az autóban, és olyan érzésem volt, mintha valamiféle transzba estem volna. Azt sem tudtam mit csinálok.

- Most már elengedheted. Innentől átvesszük.

- Oké. Rendben. – nyögtem ki halkan, majd kimásztam a kocsiból, és az én oldalam felől becsuktam az ajtót. Elhátráltam a járműtől, aminek a fényszórói ismét felkapcsolódtak. Még mindig remegtem, amikor elhátráltam, egészen Simon mellé, aki riadtan nézett rám.

A Range Rover megfordult, de mielőtt elhajtott volna mellettünk, egy pillanatra megállt és Ryan kihajolva az ablakon, egyenesen hozzám intézte a szavait:

- Ami ma este itt történt, arról egy szót se senkinek, oké? És jó lenne, ha ezt megértetnéd a kis barátoddal is. – a hangja fenyegető volt, a tekintetében az aggodalom helyét átvette a harag, ami egyenesen felém irányult. Épp most mentettem meg a haverja életét, erre ez a hála? Szép. De tulajdonképpen nem is tudom mit vártam. Hiszen mégis csak a maffiáról van szó.

- Felfogtam. – vakkantottam oda mérgesen. Ryan bólintott, aztán a következő pillanatban már ott sem voltak. – Ja, és amúgy szívesen! – üvöltöttem a távolodó jármű után, habár tudtam, hogy az égvilágon semmi értelme.

Csüggedten léptem vissza a járdára, továbbra reszkettem egy kicsit, és az egész blúzom, meg a nadrágom egy része csupa vér volt. New Orleans legrettegettebb emberének vére száradt rajtam. Azért ezt nem mindenki mondhatja el magáról.

Plusz, tartoztam egy vallomással Simonnak. Ez volt a legnehezebb része. Értem, hogy tartanom kell a számat, de ha egy lövöldözés sérültjéhez nem hívsz mentőt, hanem helyette inkább egy teljesen random orvos veszi a kezébe a helyzetet az utca közepén, akkor az von maga után pár kérdést. Ugyanis épelméjű emberek ilyet nem csinálnak.

- Na, jó, Jenny állj meg! – Simon hangja remegett, miközben már szaladt utánam. Annyira feldúlt voltam, hogy észre sem vettem, hogy a lábaim automatikusan elindultak haza. – Vagyis, úgy értem... Légy szíves, várj meg és magyarázd el, hogy mi történt, és kik voltak ezek az emberek. Ismered őket? – váltott egyel udvariasabb hangnembe, amikor rájött, hogy kizökkent Mr. Mintaférfi szerepéből. – Miért nem engedted, hogy mentőt hívjak? És mi van, ha meghal? Ó, te jó ég, Jennifer, felfogod, hogy talán gyilkosok leszünk? – a hangja pániktól volt fűszerezett, nekem pedig elfogyott a türelmem. 

Fogalmam sincs hirtelen mi ütött belém, de minden bizonnyal az elmúlt percek eseményei és a sokkos állapotom egy nagy haraggombócba koncentrálódott, amivel végül Simont találtam el, nem is akárhogyan.

- Jézusom, megtennéd legalább egyetlen egy percre, hogy nem dumálsz? – álltam meg dühösen fújtatva, majd szembefordultam vele, és egyenesen a meglepett tekintetébe néztem.

- Na, de...

- Ne csinálj úgy, mintha neked lenne a legnehezebb, mert nem a te ruhád csurom vér. Nem téged raboltak el, és nem téged kezelnek azóta úgy, mintha üvegből lennél, ami bármikor eltörhet. Úgyhogy kérlek, csak ejtsük a témát. 

Ujjaimmal végigszántottam a hosszú, egyenes hajamon. A sírás határán álltam, de nem akartam gyengének mutatkozni. Azt az énemet nagyon ritkán vettem csak elő, és csak akkor, amikor nem láthatta senki. Jennifer Payne nem lehet gyenge. Ez volt az egyetlen, és örök érvényű szabályom magammal szemben.

- Sajnálom, nem akartalak felzaklatni. Tudom, hogy nehezen élted meg azt az estét. – sütötte le Simon a szemét. – Csak azt gondoltam, hogy tudsz magyarázatot adni, ha már egyszer nem épp szokványos módon, de megmentetted annak az embernek az életét.

- Bárki ezt tette volna a helyemben. – morrantam oda, majd ismét útnak indultam. Simon kitartóan jött utánam.

- Nem. Akárki más hívta volna a mentőt és a rendőröket, ahogy az helyes lett volna. Te nem ezt tetted. Helyette felhívtad azt az ijesztő kinézetű férfit, aki nem tűnt túl kedvesnek. Különben is, hogy értette, hogy tartani kell a szánkat? Miről?

- Mindenről. Ha bárki kérdezi, ma felolvasóesten voltunk, aztán hazakísértél. Nem hallottunk lövést, nem találkoztunk senkivel... 

Közben a társasházunk elé értem, így megálltam a kapuban. Láttam Simonon, hogy fogalma sincs, miért mondom ezt, én viszont tudtam. Jobban bárkinél.

- Azt kéred, hogy hazudjak? – kerekedett el a szeme.

- Nézd... - sóhajtottam hatalmasat. A kezem már a nagy vaskapun volt, ami a kicsi udvarra vezetett, ahonnan a lépcsőházat meg lehetett közelíteni. – Fogalmad sincs, hogy kik ezek az emberek, de nem is akarod tudni. Veszélyesek, könyörtelenek és nem kímélnek meg senkit, aki az útjukba kerül. Szóval a te érdekedben mondom Simon, hogy igen, hazudj, ha ez kell.

- Szent ég, Jennifer! Mibe keveredtél te bele? – Simon arca elsápadt, azt hittem, hogy menten rosszul lesz. Ujjai görcsösen markolták a mellkasát átlósan átölelő táskájának a pántját, és egy lépéssel közelebb jött hozzám. Lehet, hogy rosszul reagáltam le, de a borzalmas csókja után hirtelen megijedtem, hogy megint hasonlóra készül, ezért ösztönösen léptem egyet hátra. A srác arcán csalódottság suhant át. Rögtön tudtam, hogy megbántottam. Ez az Jennifer, szuper vagy!

- Ne haragudj, sok volt ez mára. Szeretnék lepihenni.

- Ahogy gondolod. – felelte letaglózottan. – Holnap felhívhatlak?

Sóhajtottam, mert semelyik porcikám sem kívánta azt a telefonbeszélgetést, de végül belementem.

- Persze. Jó éjt, Simon! – azzal elindultam a társasház boltíves üvegajtaja felé, hogy végre lerázhassam őt, de Simon nem így gondolta. Az ujjaim már a kilincsen voltak, amikor kénytelen voltam visszafordulni hozzá.

- Jennifer, várj! Még valami!

- Igen?

- Azt, amit a csókunk előtt mondtam, teljesen komolyan gondoltam. Fontos vagy nekem, és borzalmasan sajnálom azt az estét, mert úgy sejtem, hogy ez a mostani esemény annak az estének a következménye. Akkor nem tudtalak megvédeni, de ha adsz nekem egy esélyt, ezentúl senkitől nem kell majd félned. – mosolygott rám szelíden, majd eltűnt a sötét utca árnyékában.

Na, csodás! Már csak ez hiányzott. Ezután már szinte biztos, hogy nem rázom le magamról egykönnyen.