A hűvös szél arcomat és szememet metszi, könnyeket kényszerítve ki belőle, miközben karjaimat madár módjára tárom szét, hogy valamelyest irányítsam a zuhanásomat. Szívet tépő, boldog csatakiáltás robban ki a tüdőmből, hagyom, hogy a zengő üvöltést messzire vigye a szél, ki a világba, hogy mindenki hallja az egész Felhővilágban és mind a négy körzetben, hogy Thalia Criswell leugrott egy árbóc tetejéről és igenis túl fogja élni. A ponyva gyorsvonatként közeledik, és mielőtt még egyet pisloghatnék, bumm, belecsapódom a közepébe.

Undorító loccsanás, tűszúrásnyi fájdalom a derekam környékén – később jövök csak rá, hogy egy rég döglött sólyom kiálló tolla volt az -, arcomat fojtó ponyva és körülöttem a felrobbanó világ. Azt hiszem, mind a harminc matróz odagyűlik, hogy megtapsoljon, és én ezzel tökéletesen rendben is vagyok.

- Két és fél másodperc – dünnyögi édes egyetlen apám valahol a tömegben, az ujjongás közepette – ez aztán... igen.

És sikerült! Elismerte, hogy őrült, de tehetséges vagyok!

Az öröm egészen addig kering bennem szédülten, míg anya oda nem trappol a matrózokhoz, harsogva a dolgukra nem küldi őket, majd ezúttal egyáltalán nem gyengéd kezekkel ki nem ránt a ponyvából, amibe mostanra belegabalyodtam. Alig bírok lábon maradni, míg hevesen leporol, és közben végeláthatatlanul szidalmaz.

- Mégis mi a jó vászonátmászó, bikkmakkos fityfenét képzeltél, te világcsapása, te Fortun átka, hogy a jóapádba csapna villám az ég közepén, felhőben! – ilyen és ehhez hasonló szépségeket vág a fejemhez, míg én csak vigyorgok.

- Sajnálom – mentegetőzöm, nem túl hatásosan –, de odafent olyan erős szabadságillat volt, hogy megszédültem tőle. Nem volt más választásom, mint leesni.

- Tudod te mitől szédültél meg! – hagyja rám utolsó átkát anya, aztán egy pillanatra elfordul tőlem, hogy szeme parazsából apámra is szórjon – És beléd? Beléd meg mi ütött, hogy engedted leugrani?!

Látszik rajta, mármint apán, hogy nem érti a dühkitörést, mégis alaposan berezel.

- Sajnálom, Diana – pislogott, akár a leszidott kiskutya – Vigyázni fogok rá. Ígérem.

- Ígéret! Mit is érne pont neked ez a szó... - sóhajt fel váratlanul az én mindig kőkemény anyám – Mindegy. Nem érdekes. Gyere, Thalia, veled kell most beszélnem!

Kíváncsian, ám egyszerre félve is trappolok hosszúra nyújtott léptei után, egyenest le a lépcsőn, mely a hajó belsejébe visz. Idelent a látvány közel sem olyan érdekes, mint ott fent a fedélzeten; csupán az étkezde van itt, a kazánház meg a lakrészek, együtt néhány raktárral, ahová nekem egyébként is tilos bemennem, miután egyszer már megtettem.

Anya végigvezet a lakrészek és a gyengélkedő előtt. Úgy suhanunk el mellettük, hogy pusztán foltokat látok a pirosra festett, fémmel megerősített kabinajtókból, mígnem megérkezünk a kapitányi kabinhoz, egyben anya lakhelyéhez is. A legtöbb helyiséggel ellentétben ez számomra nem tabu. Itt csupán ő lakik; apám más posztot tölt be a hajón, így neki a tiszti kabinban a helye, ami pedig engem illet, hogy szokjam a matrózokkal való együttélést, anya kijelölt nekem egy függőágyat békés közegükben. És bár fogad a kabinjában, rég letisztázta már, hogy a matrózok maguk közt oldják meg az egymással való problémáikat, és hogy én sem vagyok különb náluk. Nem lehetek az.

Nem mintha nyafogni kívánnék emiatt.

Előreenged, majd miután ő maga is belép, becsukja az ajtót, és ebből rögtön levágom, hogy most egy szokatlan és igen bizalmas beszélgetésben lesz részem.

Az asztalához int, ahol kiterítve megsárgult, mégis szép rendben tartott világtérkép fekszik, együtt egy írógéppel és egy rakás könyvvel – mind csak szöveg, kalandos történetnek emléke sem -, és megannyi műszerrel, melyekre anya mind kínosan vigyáz. A kabinban már-már ijesztően felnőttes szigor lakik.

Két könyv közül óvatos ujjakkal előhúz egy szinte már fátyollá vékonyodott papírt, és gondosan kisimítja azt a világtérképen.

A rejtélyes dokumentum maga is egy térkép, méghozzá, ha hinni lehet anyának, kincses térkép. Különös ábrák és jelzések borítják, kacskaringós vonalkákkal és számomra értelmezhetetlen szimbólumokkal együtt, ám szó vagy szám egy szál sem akad, ahogyan az aláírás is hiányzik. No, nem mintha egy kincses térképen a szignó lenne a legfontosabb - de én valahányszor ránézek, csak az apró tollnyomok gazdája jár a fejemben.

Anya a múlt héten szürkület magasságában ért haza, és már az ajtóban ezt lobogtatta, mint egy félőrült, arról hadoválva, hogy ez ment majd meg minket, illetve az Ikarust, attól, hogy szétszedjék. Annyiban hagytam: ő tudja, mit csinál, hisz kapitány. Ám aznap éjjel apa vadul és félve magyarázott valamit anyának, akinek már a hangjából hallottam, hogy mint mindig, hajthatatlan.

Most maga mellé int, és rábök a térképre. Szigetek egy ellenszenves kupacára; a Viharos körzetre.

- Remélem, tudod, nem vakáción vagyunk itt. Mondd, mit is tanultál tőlem és az iskolában a Viharos körzetről?

- Hogy a kalózok a Tanács egyik létfontosságú szervét, a gyárkörzetet mérgezik jelenlétükkel – mondom fel a leckét, ám közben a térkép ábráin mélázok.

Anya arca nem enyhül.

- Pontosan – biccent – A kincs fellelése roppant veszélyes vállalkozás, hisz körbe van véve kalózokkal. Ilyen környezetben a legkevesebb, ami elvárható mindenkitől, az a felelősségérzet.

Ekkor rám emeli szigorúvá keményedett tekintetét, melytől egészen úgy érzem magam, mintha kiforgatná a lelkemet, hogy megnézze belülről is.

Lesütöm a szemem, de ez nem véd meg egy kicsit sem.

- Megmondtam apádnak, hogy ne vonjon bele többé ilyen sületlenségekbe – folytatja –, de attól még ugyanúgy a te részedről is várok némi józan észt. Sokakra vagy itt hatással, nem is hinnéd, mekkorával. Nem engedhetjük meg, hogy a mutatványaiddal eltérítsd a figyelmüket. Ezen a helyen az óvatosság áll minden előtt; még a szórakozás előtt is. Megértetted, Thalia?

Állandóan az pörög a fejemben, hogy ha még ennél is józanabbak és óvatosabbak leszünk, előbb-utóbb kifutunk abból az egy hónapból, amit a pénz megszerzésére kell szánnunk. Soha az életben nem találunk egy fillért sem, ha minden egyes lépést tízszer átgondolunk oda és vissza. De, mint általában, most sem szólok semmit.

- Igen, anya – bólintok kurtán, ügyelve arra, hogy szavaimból mindössze csöpögjön a dac.

És ekkor a jég csendben olvadni kezd.

- Jól van – mondja – Jól van. Nos, az lenne a legjobb, ha most már idelent maradnál.

Ha anya azzal kezdi bármely mondatát is, hogy „nos, az lenne a legjobb", akkor biztos lehetek benne, ez nem kérés, hanem parancs. Most sincs másképp. Az Ikaruson sosincs másképpen semmi, és ezt igazán megszokhattam volna már.

Egyedül maradtam az üres folyosón, mint mikor kiküldtek az óráról. A visszhanggal nincs kedvem szóba állni, a csendet pedig sosem bírtam.

A tétlen bolyongást csakhamar megunva ledobom magam a lakrészek közt húzódó folyosón. Egy darabig csak a rádiómat tekergetem. Próbálom, mikor recseg-ropog jobban, mikor kapok el beszéddarabkákat, és ha megvan a legjobb pozíció, hátradőlök, és csak hallgatom a sosem üres csatornák műsorát. A matrózokról ugyanis tudvalevő, hogy imádnak fecsegni munka közben.

- A nővéred, hogy van?

- Hogy lenne, mikor az Iparosba' lakik? Múltkor írt még indulás előtt, hogy átkozottul kijött rajta az asztma, de úgy, hogy még beszélni se nagyon tud. Dolgozni, azt meg talán soha.

- Hogyhogy? Azt hittem, Emberdale-ben élnek.

- Áh. Az két héttel ezelőtt volt. Nem szolgált jól, azt mondják, abban a zsíros úri házban. Most ott él lent délfelé, a kémények alatt, abban az átkozott füstben, az betegíti őt.

- Fene a pipere kis villájukba, hogy nem jó nekik a mi fajtánk! Jó is, hogy elment onnan, én mondom, verést kapott volna.

- Megérte volna.

- Hülye vagy, öcsém – és egy ízes csattanás hangja, melynek küldőjét nem tudom meg.

Szóval effélék zajlanak odafent: egymás horizontba küldése, válogatott jószerencsék, szitkok és bölcseletek. A munka zaja, ütemes kopácsolások, elharsogott parancsszavak és a kötelek suhogása, ahogyan áthajítják azokat a fél fedélzet fölött... Harmonikus hely ez az Ikarus. Ám a harmóniát ritka, hogy nem követi szorosan az unalom.

Aztán a fülemet újból megcsapja egy beszélgetés kezdete, azonban ez nem kifejezetten olyan, mint az előzők. Nem feldúlt, nem vidám és még csak nem is bosszankodó. Ez a mondat aggódó, rémült felhanggal van megfűszerezve, s számomra a feszültség utóízét hordozza magában.

- Mi az ott a távolban?

- Hagyjad, csak egy másik madarászbárka.

- Idióta, a Viharosban vagyunk. Itt nem járnak madarászbárkák.

- Akkor meg mi a pokol az ott, mondd meg nekem?!

Tűnődés-tanakodás; aztán egyszer csak a minden máson átívelő, dörmögéseket elnyomó ordítás.

- Kalózok!

A hírre a szívem elkezdi őrültként verni a bordáimat, mint a rácsait rázó rab. Nem bírok mozdulni, csak ülök ott, mint egy szerencsétlen, mert agyamban csak az az infó pörög, hogy kalózok találtak meg minket... És ha nem tudod, kik ők igazából, nem értesz meg.

Mert milyen elvetemültnek kell lenned ahhoz, hogy felégess egy egész várost? Hogy megölj egy harminc-negyven fős legénységet, hogy csontvázhajókat, mint torz lábnyomokat hagyj, amerre mész? Miféle szervezet az, amelyik képes és uralma alá hajt egy átkozott körzetet és ott telepedik le, királyságot formázva magának?

Mi csak azt tudjuk, hogy minden kalózfajzatot meg kell ölni, ahogy a Tanács és a király parancsolta - mielőtt ők ölnek meg minket. Nincs apelláta, nincs több kérdés.

Ez minden, amitől megvadulnak belső szerveim.

Tényleg.

Anya kabinjának ajtaja kivágódik. Kiront rajta, kék kabátja vitorlaként lobog mögötte, keze a derekára kötött szablyán, és már a lépcsőre ugrik. Csak annyi utasítást hagy rám, hogy ne merészeljek utána jönni; aztán eltűnik a fedélzeten.

Újra csönd süpped a folyosóra, ahogyan elhal a kicsapódó ajtó zajának visszhangja. A rádiómra tapasztom a fülemet; tisztán hallok minden egyes mondatot és szót.

- Criswell kapitány – ez a hang ismeretlen, mély és rekedtes, mintha csak por tapadt volna torkára, ám a beszélő kétségkívül férfi. Méghozzá egy dühítően magabiztos férfi.

- Bagstock – köszönti anya, hasonlóan kurtán, és jéghidegen.

Teljes nevén pedig Roderick Bagstock, minden hájjal megkent kalózkirály.

Nos, egyelőre nem aggódom, hogy itt van, elvégre anya zsebében mindig lapul egy terv. Nincs baj, amíg él.

- Mit akar tőlünk? – ugrik azonnal a vitába anya.

- Gondot okozni egy cseppet sem – válaszol Bagstock – Van elég sólymunk, fegyverünk és pénzünk. Ezek mellett egy darab papír szinte elenyésző követelés, nemdebár?

A térkép!

És már jól tudom, addig nem fog tágítani innen, míg meg nem adjuk neki, amit kér - vagy amíg ő maga meg nem szerzi.

- És ha nem adom oda?

Anya hangjából az éterbe kúszik a bizonytalanság. Az egészen apró páni félelem, mely arról árulkodik, hogy anyának nincs terve.

A felismerésre hideg gombóc kezd nőni a torkomban. Fagyos könnyeket fojt ki belőlem, melyek legördülnek arcomon és nyakamon. Mindent megteszek, hogy ne nyögjek fel, még a kabátom gallérját is a számba tömöm, és talán komikus látványt nyújtok, de senki sincs a folyosón, hogy nevessen.

- Ez esetben birtokba vesszük a hajóját – közli higgadtan Bagstock –, és elvisszük a legénységet is, vagy akár megöljük, ha túl sok gondot okoznak.

Egy darabig nem hallatszik semmiféle válasz, csak a szél süvít a csatornán át a fülembe. Egy perc után megelégelem a hosszúra nyúlt némaságot és halkan felállok, hogy elinduljak a lépcső felé. Fel a fedélzetre, ahol majd lábat vetek anya mellett és legyőzzük együtt ezt a veszélyt is. Is? Az elsőt, amiben én részt fogok venni.

Félúton járok a lépcsőfokokon, mikor végre meghallom anya határozott válaszát az ajánlatra.

- Kapja be. Mindannyian megrohadhatnak ott, ahol állnak. Nem bízom semmilyen alkuban, de még annyira sem magukban, mocskos rikellákban.

Rikella; annyi, mint szerencsétlen.

Amint meghallom, hogy kiejti ezt az apró szót, egyszerre három fokot átugorva érek a fedélzetre. Futok, csak futok anyám felé, átfurakodva a tömegbe gyűlt matrózok között. Oda kell jutnom hozzá, mellette kell lennem!

Meglátom őt a vöröskabátos előtt állva, kivont karddal, míg körülötte minden irányban kalózok várnak feszülten. Nem baj, így is látom őket...

Ami most következik, annak látványára a lábam gyökeret ereszt a hajódeszkába, és érzésem szerint soha az elkövetkező nyolc évszázadban nem fog kioldódni.

Látom ugyanis, ahogy Bagstock az átokszó hallatán megvadult tigrisként ugrik előre, és kardját tövig döfi anyám mellkasába.