A halk sutyorgás, egyre hangosabbá vált, míg már betöltötte a kör alakú aulát.

- Te okoztad ezt az egészet, hát most segíts hyung! - lépett előrébb feszülten Tae.

- Felejtsd el! - rázta a fejét, keresztbe téve karját Yoongi. - Én csak segítettem egy elméleti kérdésben Jiminnek, hogy neked köszönhetően a gyakorlatba került a helyzet, az már a te bajod. - mondta szinte unottan, majd sóhajtott. - De igaza van Namjoonnak. Be kell fejeznetek ezt.

- De, hogy? - kapta el ismét a karját. Az idősebb szemei figyelmeztetően megvillantak. - Segíts, én képtelen vagyok nemet mondani neki.

- Ismétlem, felejtsd el! Így is van elég bajom. - intette Yoongi, és elindult a saját lakosztálya felé. A vizek istene most már nem próbálta meg visszatartani őt, csak csendben követte. - Az új fickó miatt egyre több a zavargás a földön. Rá kell jönnöm, hogy tudnám jobban kordában tartani őket.

- Bármit kérhetsz! - sietett mellé Taehyung. - Amúgy is a te hibád az egész. - motyogta az orra alatt.

- Tessék? - háborodott fel, már a fekete üveg folyosón sétálva Yoongi. Taehyung nem szeretett idejárni. Ijesztőnek találta bátyja otthonát. A fekete falakat pókhálószerű lámpahálózatok világították be, és csupán egy ablaka volt az egész toronynak, azt is mindig vastag sötétítő takarta. Ahogy a lakosztályba léptek, már szinte rázta a hideg attól a gyászos hangulattól, amit a hely sugárzott.

- Úgy értem, végül is te voltál, aki elvette tőle a szerelmét. - állt meg az ajtóba. Yoongi nem nézett hátra, egyenesen az emeleti hálójába tartott. Kimerült volt, és amúgy sem érdekelte öccse baja.

- Nem teszek senkivel kivételt, és így is tovább hagytam életben, mint az természetes lett volna. - fordult vissza a lépcső tetejéről. A kék hajú szemeiből sütött a kétségbe esés, és lekonyult ajkakkal lépett előrébb.

- Yoongi-hyung, ha nem állítom le Jimint, Namjoon el fogja mondani Jinnek, és akkor mi lesz velem? - nedvesedtek be szemei. A szavai elérték céljukat. Az alacsonyabb hajába túrva sóhajtott.

- Segítek, de most hagyj magamra. - mondta rekedtes hangon, majd indult hálójába. Tae mosolyogva fordult ki a lakosztály nyikorgó ajtaján. Tudta, hogy bátyjának, természete ellenére, vaj szíve van. Vidáman haladt végig a folyosón, és úgy döntött ma igen aktív lesz a lelkek segítésében, hogy meghálálja bátyjának a segítséget.

Eközben Jimin a hegy túloldalán, egy szirten ücsörgött. Itt tisztább volt a levegő, és tökéletesen láthatta az alatta nyüzsgő emberek életét, anélkül, hogy veszélyesen közel kellett volna kerülnie hozzájuk. Próbálta lecsillapítani a kedélyeket, a földi harcoskedvet pedig feledtetni, de ereje, meg se közelítette a régi önmagát, és a makacs halandók, csak mentek a saját fejük után. Sóhajtva dőlt hátra, és inkább a csodás tiszta eget figyelte.

Még mindig zavarta, a tudat, hogy Jungkook ilyen furcsa hatást gyakorolt a testére. Lehunyva szemét tudatlanul is kereste a fiút. Érezte a levegőben az illatát, és hallotta a hevesen kapkodó szívét, ami az alaksorból jött. Az ifjú isten edzett, és ez piszkálta Jimin fantáziáját. Olyannyira, hogy mostanában egyre kiszámíthatatlanabb, és bizonytalan isteni ereje ösztönei után ment. Mire észbe kapott volna az edzőteremben találta magát. Bosszankodva sóhajtott, amikor észrevette Namjoon meglepett tekintetét.

- Hát te? - kérdezte közelebb sétálva.

- Gondoltam megleslek titeket. - erőltetett mosolyt az arcára, de tudta, hogy bátyját nem tudja átverni. Jungkook, láthatóan nagyon elfoglalt volt, az egyik zsák püfölésével, így észre se vette őt. - Látom jól érzi magát. - jegyezte meg lélegzet visszafojtva. A fiú szaga olyan elviselhetetlenül erős vágyat keltett benne, hogy érezte, a fogai már fel is sértették belül a száját.

- Igen. Hé, Kookie! - kiáltotta el magát váratlanul bátyja, amitől Jimin összerezzent. Jungkook hevesen kapkodva a levegőt fordult feléjük, és sebes léptekkel indult meg. Testtartása, és tekintete olyan vadságról árulkodott, hogy Jimin hatalmasat nyelve lépett hátrébb, amint közelebb ért.

Izmai csak úgy duzzadtak, és szeme folyékony aranyként csillogott. Testén, és arcán is volt pár zúzódás, amit a rózsaszínhajú isten, szemöldök ráncolva vizsgált meg.

- Mi történt vele? - kérdezte kissé számon kérő hangsúllyal.

- Az a helyzet, hogy Jungkook ereje elég, hmmm... korlátlan, ami a harcokat illeti. És nehezen tud leállni. Ahhoz, hogy megvédjem magam, vagy inkább megfékezzem őt, néha olyan eszközökhöz kellett nyúlnom, amik nyomot hagytak rajta.

- Fáj valahol? - tette finoman az ifjú isten vállára kezét. Kook szemei ismét meleg barnák lettek, és a vadság is eltűnt belőlük. Nagy tenyerét az apró ujjakra simította, és elmosolyodva lépett közelebb.

- Ha téged látlak, csak a szívem fáj. - mondta kacsintva. Namjoon kuncogva fordult el, miközben Jimin láthatóan fülig vörösödött, és zavartan húzta el kezét.

- Ezt úgy veszem, hogy semmi bajod. Rendben. Ideje lenne visszatérni az elméleti ismeretekhez. - indult kifelé az edzőteremből. - Gyere! - kiáltotta, amikor a fiú még mindig csak egy helyben állt.

- Úgy érzem, ez még vicces lesz... - nézett vigyorogva a páros után Namjoon.

Jimin próbálta figyelmen kívül hagyni a bosszantó megjegyzést, és határozott lépésekkel vágott át a bonyolult folyosó rendszeren, egészen, amíg egy eddig ismeretlen leágazásra nem akadt. Elmosolyodva indult el, már sokkal megfontoltabban lépkedve. Alaposan szemügyre vette a falon kavargó színeket, amik nyughatatlanul próbálták egymást legyűrni.

- Mi ez a hely? - kérdezte nagy barna szemeit körbevezetve Kook.

- Ha jól sejtem a lakosztályodra vezető folyosó. - Pillantott hátra Jimin, de amint találkozott tekintete, a gyermekien csillogó íriszekkel, rögtön elfordult. - Egyébként nem értékelem az előbbi megjegyzésed.

- Mire gondolsz? - kérdezte mellé lépve Jungkook. A felső teste továbbra is fedetlen volt, és ellenállhatatlanul vonzotta Jimin minden porcikáját, hogy megérintse. Ökölbe szorult kézzel próbálta korlátozni magát, és egyre élesebb harapásra kész fogait. Nem értette a reakcióit, de úgy érezte minél előbb fel kell keresse másik öccsét.

- A szíveddel kapcsolatban. - állt meg amikor megpillantott egy festményt, amely hatalmas és lenyűgöző volt. Az egyetlen határozott dolog ebben a szárnyban. Minden egyéb eddig felfedezett terület képlékeny és változó volt pont, mint maga Jungkook.

- Pedig én úgy láttam nagyon is tetszett... sőt már csak a látványom is nagyon tetszik. - tette mellkasára a rózsaszínhajú apró tenyerét. Az érintésre libabőrös lett, és gerincén ismerős bizsergés futott végig. Az eddig gyermeki szemek, hirtelen megváltoztak, és éhesen falták a másik reakcióját, akár egy igazi ragadozó. Jimin szívverése ismét felgyorsult, és képtelen volt megálljt parancsolni magának. Ujjait lassan megmozdította, és finoman végig csúsztatta a lenyűgöző mellkason, végig a kockás hasfalon, és izomtól feszülő karokon.

- A festmény. - szólalt meg közelebb lépve, és hatalmasat nyelve. - Mit ábrázol? - a fiatalabb apró mosollyal fordult a képfelé, így nem láthatta, ahogy Jimin, a lábujj hegyére állva, a nyaka felé hajol, és épp készül megharapni őt...

- Jimin! - zengett egy haragos hang a folyosón. A nevét hallva az érzelmek istene összerezzent, és ijedten nézett érkező bátyjára. Yoongi épp időben talált a párosra, hogy lássa mire készül, és megállítsa az alacsonyabbat. - Mit csináltok? - kérdezte feléjük indulva. Fekete köntöse lobogott, a körülötte felkeveredett levegőtől, lépései döngtek, ahogy megközelítette a párost. Tartása veszélyt sugárzott, tekintete pedig olyan felsőbbrendűséget, hogy Jimin rögtön meghajolt előtte, Jungkook pedig gondolkodás nélkül követte.

- Csak gondoltam megnézhetnénk, hogy áll öcsénk otthona. - mondta felegyenesedve a rózsaszínhajú.

- Remek ötlet. - bólintott komoly arccal az idősebb. - Úgy látom a közlekedő még elég kiforratlan, de ez a festmény igazán szemre való.

- Igen. Egy háborút ábrázol, épp mielőtt a két ellenfél egymásnak esne. Az utolsó békés pillanatot mielőtt minden elkezdődik. - magyarázta Jungkook. Eközben bátyjai szavait hallgatva szemeztek egymással.

- Jungkook... - vett mély levegőt Yoongi. - Szerintem fedezd fel a tornyod, amíg én elbeszélgetek, a mi drága Jiminünkkel. - veregette vállba a nála jóval magasabb istent.

- Szabad? - nézett izgatottan mesterére a fiú.

- Hát hogyne... - válaszolta Jimin a földet fürkészve, mert nem mert a meleg barna szemekbe nézni. Félt, hogy a fiú olyat ébresztene benne, amit ismét nem tudna visszafogni.

Jungkook szélsebesen tűnt el a fordulóban, magukra hagyva őket. Nem is kellett sokat várnia, megtörtént amire számítani lehetett. Yoongi elkapta a ruhája anyagát, és közelebb rántotta magához.

- Tudod szánlak. - sziszegte közelről bátyja. - Nem elég, hogy Taet belerángatod, most őt is...

- Én nem... - védekezett Jimin, de az idősebb félbeszakította.

- De! Láttam, nem tudod uralni, és ez csak rosszabb lesz. Minél gyakrabban tőrnek rád az érzelmek, annál éhesebb leszel. - rázta a fejét komoran a szürke hajú isten.

- Tessék? - döbbent meg a fiatalabb.

- Igen, jól értetted! Jimin az, hogy elnyomod az érzéseidet, minden erőd felemészti, és folyamatosan új energiára van szükséged. Minél erősebb egy érzés, annál több energiát emészt el. Szerinted miért kívánod Jungkook vérét annyira, hogy képes lettél volna bántani őt? - szűkítette össze szemeit fenyegetően.

- Én nem... - kezdett bele, de most sem tudta folytatni.

- De. Állítsd le magad, vagy én teszem meg. - engedte el, az élet és halál ura. - Biztos Jin megérti, ha eggyel kevesebben leszünk, végül is veszélyezteted a többiek testi épségét... Egy ilyen alakra amúgy sincs szükségünk. - húzta el morcosan ajkait.

- Nem tennéd. - forgatta a szemét türelmetlenül Jimin.

- Miért is? - nézett flegmán a másikra.

- Én megadhatom, amire vágysz... - mutatott elégedetten magára a rózsaszínhajú. - Vagy megtehetem, amire kértél. Elmulaszthatom a viszonzatlan szerelmed.

- Ne nevettess! Olyan gyenge vagy, hogy az emberekre se tudsz hatni. - kacagott fel Yoongi. - Szedd össze magad. - nézett végig utoljára a másik gyönyörű, de veszélyes alakján. Most, hogy kiadta a dühét, sokkal higgadtabban indult vissza sötét tornyába. Ahogy megérkezett otthonába, olyat tett, amit már rég nem. Széthúzta a vastag sötétítőket ablaka előtt, és teljesen kitárta azt, majd fellépett a kőpárkányra, és a fénnyel szemben állva hagyta, hogy bőrét felmelegítsék a napsugarak. Arcán halvány mosoly jelent meg, ahogy érezte, szinte simogatja őt a meleg. Sápadt arca kipirult, így sokkal élőbbnek tűnt, mint eddig. - Bárcsak... - ennyit suttogott a szélbe, de ez is épp elég volt, hogy szíve összeszoruljon.

- Bárcsak? - hallotta fülében a forró kérdést. Hoseok érintése pokolian meleg volt, de ő még is imádta. Megfordult, hogy a meleg tekintetbe nézhessen.

- Bárcsak itt lennél. - fejezte be mosolyogva Yoongi.

- Hát ez a kívánság elég hamar teljesült. - zárta karjaiba az alacsonyabbat Hoseok. - Mit tettek megint öcséink. - kérdezte körbejárva és beragyogva a sötét helyiséget.

- Miből gondolod, hogy csináltak valamit? - kérdezte komótosan lemászva a párkányról Yoongi.

- Csak akkor keresel fel, ha baj van. - bökött fejével az ablak felé a fény ura.

- Hát... Jimin érzékeny időszakon megy keresztül. Lehet, hogy figyelned kéne rá. - dőlt a falnak lazán, miközben éhes tekintettel figyelte testvére minden mozdulatát. A ragyogó isten pirulva fordult el. Mindig zavarba hozta a másik pillantása.

- Minie? Nem hiszem, hogy gond lenne. Nagyon erős. A szerelme elvesztését is olyan jól viselte. - lépett óvatosan közelebb.

- Csak elnyomta, de most fog feltörni. Ennyit akartam... mehetsz is. - mutatott az ablakra, de a másik nem mozdult.

- Még mindig? - kérdezte szomorú szemekkel Hoseok.

- Egy pillanatra se feledtelek szeretni. - mondta mogorva tekintetét a barna hajúnak szegezve.

- Sajnálom. - sóhajtott a Nap ura, majd mintha csak a szél fújta volna el, a szoba ismét sötétebb lett. Yoongi nem habozott rögtön becsukta az ablakot, és nagy lendülettel összehúzta a sötétítőt. Próbálta kizárni a fájdalmat, ami feszített mellkasában. Csakhogy a fájdalom nem kívülről akart betörni, így megszabadulni se tudott tőle ilyen könnyen. Fejét a hideg falnak nyomta, és szemeit összeszorítva próbálta leküzdeni, ami benne dúlt. Egy fekete könnycsepp indult meg szeme sarkából, és lassan végig folyt hófehér arcán. A korábbi pirosságnak már nyoma se volt, ahogy a mosolyának se. Gyorsan szeméhez kapott kezével, és megtörölte, majd kifújva a levegőt, ismét felvette a mogorva álarcot, amely már úgy hozzá nőtt...