Nem volt egyszerű engedelmeskedni a parancsnak, legszívesebben figyelmen kívül hagyta volna, hogy Davis mellé vethesse magát, hiszen tudnia kellett, mi van vele. Mégis mozdulatlan maradt. Kezét továbbra is feltartotta, és figyelte, ahogy a felfegyverzett férfiak mögül előlép egy rózsaszín hajú lány, és megáll vele szemben. Fiatalnak tűnt, szinte túl fiatalnak ahhoz, hogy ilyen keménykötésű fegyveresek hallgassanak rá. Dennis abban sem volt biztos, hogy már betöltötte a húszat.

– Akárki is legyen – intett a fegyverével mögé, Davisre –, nem ő az. Láttuk már ezt az imposztort korábban.

– Oké, rendben! – próbálkozott Dennis. – Igen, ő nem Frank! De dolgozott együtt vele! A neve Davis Norfolk, a száma 4362S5R.
Igyekezett olyan gyorsan eldarálni ezeket, amennyire csak tőle telt, és csak remélni merte, hogy közben egyiküket sem lövik majd le. Davis továbbra sem mozdult, és ő továbbra sem mert hátra pillantani rá.

Szavait követően mozgolódás támadt a hátrébb állók között, és egy Davishez hasonló felépítésű férfi lépett a rózsaszín hajú lány mellé.

– Nézzétek, nem tudom, mit akartok – igyekezett kihasználni a pillanatnyi zavart  az őket körülfogók között –, csak hagyjatok itt minket, vigyétek a kocsit! Minden felszereléssel, ami benne van...

A lány puskacsöve ismét felé fordult, egyenesen a homloka közepére mutatott, egyértelműen utasítva, hogy fogja be.

– Davis Norfolkot mondtál? – szegezte neki a férfi, aki Pink mellé lépett. – És te ki vagy?

– Én? – Dennis nem értette, ez miért fontos most, de mégis amellett döntött, jobb, ha megmondja nekik a nevét. Valami azt súgta neki, már úgyis tudják. – Dennis Haughtlington.

Figyelte, ahogy Pink és a fegyveres férfi sokatmondóan összenéznek, és ez nyugtalansággal töltötte el. A lány mellé újabb férfiak sorakoztak fel, nyilvánvalóan az utasítására várva. Pink kifejezetten biztonságban érezte magát a többiek fegyvereinek védelmében, ezért tett egy lépést Dennis felé.

Úgy tűnt neki, hogy meg akarja kerülni. Ezért épp úgy helyezkedett volna, hogy továbbra is védeni tudja Davist, de a lány kiolvasta testtartásából, mire készül, és megragadta a karját, úgy feszítette, hogy a fájdalomtól mozdulni se tudjon, majd a másik férfi felé lökte, aki elkapta és lefogta. Pink pedig folytatta útját Davis felé. Dennis tehetetlenül vergődve nézte a jelenetet.

– Hé! – szólt utána az, aki lefogta Dennist. – Azt mondta, hogy Norfolk az!

– És az ugyan kit érdekel? Ugyanolyan rohadék rendfenntartó, mint a többi. Egyiknek sem kegyelmezünk. Elintézzük ezt itt, a másikat meg magunkkal visszük.

Dennis újult erővel kezdett küzdeni az őt lefogó karok ellen. Nem hagyhatta, képtelen lett volna végignézni... A gondolatot sem bírta elviselni, hogy agyonlőjék Davist, mint valami veszett kutyát, miközben eszméletlen, és esélye sincs megvédeni magát. Ennél semmi sem tűnt akkor elborzasztóbbnak.

– Ne! – kiabálta magából kikelve. – Nem hagyom itt! Ha őt kivégzitek, öljetek meg engem is!

Morajlás futott végig a fegyvereseken. Sőt, mintha az őt lefogó férfi fogása is enyhült volna rajta. Eddigre Pink elszántan állt meg a földön fekvő Davis mellett. Dennis tudta, hogy nem lesz sok esélye kiszabadulni, ha most nem teszi próbára a szerencséjét. Az őt lefogó katona lábára taposott akkora erővel, amekkorával csak telt tőle. Amikor felnyögött, és kissé lazábban fogta, oldalba könyökölte, és ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy ki tudjon szabadulni a karok közül.

Olyan gyorsan lendült Davis felé, amennyire az csak emberileg lehetséges volt. Hogy fellökje a pink hajú lányt, hogy a testével védje a másikat. Még nem tudta, melyiket teszi, ha eléri őket, de mindegy is volt, az számított csak, hogy cselekednie kellett.

– Ne mozdulj! – kiáltott rá Pink, de nem törődött vele. Már majdnem elérte Davist, amikor lövés dörült, és Dennis, ha ütést nem is, de inkább csípést érzett az arcán. – Megmondtam, hogy ne mozdulj!

Az az alig beazonosítható érzés szinte nem is fájt – ekkor még elnyomta az adrenalin –, ezért lassítani sem tudta az előre törését, a következő pillanatban pedig térdre vetődött Davis mellett. Fölé hajolt, épp a karjába vonta a még mindig mozdulatlan testet, amikor észrevette, hogy vörös pöttyök hullanak a másik arcára. Vér. Értetlenül nézett körül, nem értette, honnan jön. Ekkor kezdett lüktetni arcán a korábbi csípés. Odanyúlt, és nedvességet érzett. A korábbi golyó a feje mellett süvített el, és felsértette az arcát. Nem számított. Csak az, hogy ismét Davis mellett lehet, és hogy innen már nem viszi el senki. Készen állt, akármi jöjjön is.

Fényév távolságról hatolt el hozzá a szóváltás az őt korábban lefogó férfi és Pink között.

– Elment az eszed? – kérte számon a lányt. – Mi lett volna, ha megölöd Hautghlingtont?

– De nem öltem meg, csak figyelmezettem – jött a dacos felelet.

Dennis nem értette, hogy miért számít az, hogy él-e, ha Davis élete egyértelműen nem ért fabatkát sem ezek szemében.

– Lépj hátrébb! – utasította a férfi, de Pink nem engedelmeskedett.

– Miért nem hagyod, hogy megöljem? Csak azt kapná, amit megérdemel! Akkor egyébként sem akartál ennyire elnéző lenni, amikor megtudtuk, hogy lelőtte Flockhartot!

Dennis gyomra összerándult, hányingere lett. Davis tényleg lelőtte volna Toby-t azután, hogy megszerezte a gyógyszereket? És meg sem említette neki? Persze hogy nem... Miért mondta volna el... Aztán az agya józanabbik fele is közbeszólt. Davis megsérült, módja sem nyílt elmondani. És különben is, mi van akkor, ha Toby okot adott Davisnek... vagy ha egyáltalán nem Davis lőtt rá, csak ezek azt hiszik? A következő pillanatban ezek a reményei szertefoszlottak.

– Még szerencse, hogy Flockhart túlélte, és eltudta mesélni, hogy a rendfenntartó hátbalőtte, arról nem is beszélve, hogy az egyik kamera készített róla képet! – tajtékzott Pink.

Ez megmagyarázta, honnan tudták Davisről, hogy rendfenntartó a mostani civil öltözete ellenére is. És ezek szerint Pink igazat mondott, Davis tényleg lelőtte Toby-t, és talán csak a szerencsén múlt, hogy nem halt bele. Nem tudta mit kellene éreznie ennek hallatán. Tény, hogy az orvos rengeteget tett érte, ha barátnak nem is tartotta, de egy közeli ismerősnek igen. Viszont azt sem tudta elhessegetni a gondolatai közül, hogy amikor először fogságba esett, Toby sem tett érte semmit. Persze, értette, hogy fontosabb volt az élete egy random páciensénél, de azt, hogy még csak rá sem nézett, amikor elhurcolták, Dennis semmivel sem tudta megmagyarázni magának. Egyébként is, honnan szerezhetne bizonyosságot, hogy nem Toby árulta el már a legelején? Az orvosaként mindent tudott róla... Talán Davis erre jött rá, és azért...

Sebesen pörgő, tiltakozó gondolatai közül a férfi hangja rántotta ki pillanatokkal később.

– Egészen addig mindig úgy állt, hogy egyetlen kamerán sem látszott! – érvelt Pink korábbi vádjai ellen. – Ha ő maga valamennyire meg is jelent, az arcát egyszer sem mutatta. Egészen addig a pontig, amíg rá nem lőtt! Mind tudjuk, hogy szándékosan csinálta. Szándékosan mutatta meg magát, ahogy szándékosan lőtt mellé is! Csak így terelhette el Toby-ról a gyanút! Akkora a távolságról nem hibázik valaki, aki annyira jól képzett, mint Davis! Ezt még Flockhart is elismerte!

Dennis figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi a keresztnevét használva hivatkozott sérült társára. Ezek szerint ismernék egymást? Ez a korábbi reakciója alapján is logikusnak tűnt. Emellett a férfi szavai megnyugtatták Dennist, egyrészt azért, mert Toby ezek szerint életben van, másrészt azért mert Davis akármit tett is, az csak azt szolgálta, hogy a lehető legjobbat hozza ki egy eleve pocsék helyzetből. Fejét a másik homlokának támasztotta. Hiba égett társa a láztól, mégis átcsapott rajta a megkönnyebbülés, hiszen még mind a ketten éltek. Bízott benne, ez így is marad, és épen ússzák majd meg ezt a helyzetet.

– Nézd, a lényeg az – beszélt tovább a férfi –, hogy nem akarunk olyanok lenni, mint ők. Ha pedig kivégzed most anélkül, hogy bármit mondhatna a saját védelmében, te sem vagy jobb a rendfenntartóknál, akiket gyűlölsz.

Dennis reménykedni kezdett. Talán ez a katona közben jár az érdekükben, és remélhetőleg egyiküket sem ölik majd meg. Talán van valamennyi esélyük megmenekülni ebből a helyzetből. Davis ekkor végre megrezdült a karjában. Egy kisebb horzsolás látszott ott a homlokán, ahol beverte a fejét a kocsi oldalába, amikor erejét vesztve összecsuklott. Azon kívül sértetlennek tűnt, már ha a korábbi sebet a lábán nem számítjuk.

– Dennis? Minden rendben? – nézett rá zavaros tekintettel, hangja reszelősen szólt, és ő még sosem hallott semmit, ami ennyire zene lett volna a füleinek. Valamivel szorosabban fogta magához Davist, már amennyire ez lehetséges volt a másik hatalmas testével.

– Igen. Élünk. Még élünk – suttogta, mint valami mantrát.

Előre hajolt és megcsókolta Davist, amitől döbbent morajlás futott végig azokon, akik a legközelebb álltak hozzájuk. De ez a legkevésbé sem érdekelte Dennist. Tőle aztán mindenki azt gondolhat róluk, amit akar, és ha nem tetszik nekik a látvány, akkor nyugodtan fel is fordulhatnak. Nem érdekelte, bármi legyen ennek a vallomásának következménye. Ha Davist agyonlőnék azért, mert rendfenntartó, talán ezzel a csókkal eléri, hogy őt is mellé lőjék. Akárhogy is, nem fog elszakadni a másiktól.

Észre sem vette, hogy a korábbi golyó okozta vágásból még mindig csepegő vérével összekente Davis arcát. Amikor végül kissé távolabb húzódott a csók után, társa is meglátta a sebet, remegő kézzel felé nyúlt, hogy megtörölje az arcát.

Melléjük léptek két oldalról. Azt egyik Davist igyekezett kiszabadítani a fogságából, a másik pedig talpra akarta húzni Dennist, aki mindent megtett, hogy ellökje a feléjük nyúló karokat. Attól tartott, ha elszakítják Davistől, sosem látja viszont többé. A korábbi férfi – aki nem engedte Pinknek, hogy lelője őket – leguggolt velük szemben. Davis felé fordult, és összerándult Dennis karjában.

– Adrian? – kérdezte remegő hangon.

– Igen, haver, én vagyok. – Felé nyúlt, és megszorította a kezét. – Hazajössz velünk. Minden rendben lesz.

Dennis döbbenten figyelte a jelenetet. Davis és ez az Adrian nevű egyértelműen ismerték egymást. Sőt, mintha testvéreket látott volna, legalábbis ezt az érzetet keltette benne az interakciójuk. Azt is sikerült ez alatt a rövid idő alatt megállítania, hogy bár Pink is főnök ebben a csapatban, de ez a férfi legalább egy szinten van vele. Neki sem mertek ellent mondani, sőt a lány sem tiltakozott azóta, hogy helyre tette. Az egyértelműen látszott, mennyire felháborítja, hogy nem lövöldözhet kedvére, de a húrt sem feszítette tovább. Tőlük kissé távolabb feltűnően duzzogott, de Dennis úgy érezte, ezzel a sértettséggel együtt tud élni. Úgy meg különösen, hogy Adriannek engedelmeskedve a többi társuk segítőkészebbnek bizonyult.

– A kocsitokat nem vihetjük magunkkal – jelentette ki ellentmondást nem tűrően megmentőjük, miközben segített talpra húzni Davist és egy másik járműhöz támogatni.

Társa erre nem mondott semmit, csak legyőzötten bólintott. Dennis úgy sejtette, hogy olyan lehet ez neki, mintha még egy morzsát eldobni kényszerülne Frankből. Ismét elveszít valamit, ami halott barátjához kötötte. Hiába tudta, és készült is arra, hogy a kocsit egy ponton hátra kell hagyniuk, most mégis fájt, hogy elérkezett ez a pillanat.

– A cuccaink és a macskánk a kocsiban van – szólalt meg váratlanul Dennis. Nem is értette, miért mondta ezt a macskára, hiszen még abban sem volt biztos, hogy az állat őt elfogadta-e valami gazdféleségnek. Davis erre sem reagált semmivel, de Dennis észrevett egy mosoly-kezdeményt megbújni a szája szegletében.

– Beültetlek titeket valamelyik járgányunkba, aztán kiszedünk mindent a tietekből. A macskára is gondunk lesz.

Davis nem ellenkezett, hagyta, hogy vezessék, és Dennis csak azért nem állt ellen, mert érezte a másikból sugározni a bizalmat segítőjük irányába. Egy nagyobb méretű terepjáróhoz támogatták a sérülése miatt erőtlen társát, amibe besegítették, és utána Dennis is beszállt mellé. Pár percre magukra maradtak, amíg a többiek összeszedték a dolgaikat a rendfenntartó autójukból.

– Szerinted biztonságban vagyunk? – súgta Davis fülébe, miután a másik kimerülten neki dőlt.

– Nem tudom – felelte gyenge hangon. – A Pink hajú bigében nem bízom, de Adrianben igen.

– Szóval ismered – állapította meg az egyértelműt.

– Ismertem. Még azelőtt... hogy minden megtörtént volna. A legjobb barátom volt. De most nem tudom. Azt sem tudom, én ki vagyok neki...

– Szerintem még mindig a barátja. Az alapján legalábbis, ahogy a Pink bigét helyre tette.

Davis erre csak megrázta a fejét, és kimondania sem kellett, Dennis anélkül is tudta, hogy bárkit átformálna az a sok borzalom, amin az ország az utóbbi pár évben keresztülment. Ennek ellenére ő hitt abban, hogy a barátságok erősebbek a történelem viharainál. És ha Davis minden tettét mérlegre is állítják, szerinte mindenképpen a jó irányba billen majd. Dennis sosem lehet elég hálás az életért, amit Davis adott vissza neki, azzal hogy megszöktette. Ha lenne is mit megbocsátania neki, már ezerszer kiérdemelte volna mindenért, amit érte tett.

Épp ezeket a gondolatait igyekezett formába rendezni, hogy a másikkal is megoszthassa őket, amikor kinyílt a terepjáró két első ajtaja. A kormány mögé egy addig ismeretlen férfi csúszott be, míg az utasoldalon Adrian helyezkedett el a macskával a kezében. Az állat élvezte, hogy a fejét simogatta, és közben jutalmul hangosan dorombolt. Amikor viszont észrevette Dennist, kiugrott Adrian kezéből, és Dennis ölébe mászott.

– Nagyon ragaszkodó cica – vigyorgott hátra rájuk Adrian. – Mi a neve?

– Kittlin – válaszolta Davis, mielőtt Dennis bármit kiötölhetett volna. Igazából nem is gondolkodott rajta eddig, hogy nevet kellene adnia a macskának.

Mindenesetre a nevet hallva Adrian jókedélyűen felnevetett.

– Tényleg? Te vagy az egyetlen ismerősöm, aki képes skótul macskának elnevezni egy macskát.

– Te vagy az egyetlen ismerősöm – felelt neki fáradtan Davis –, akit ez szórakoztat.

– Ne is mondd – komorodott el kissé –, hiányzott az a hülye humorod. Örülök, hogy újra itt vagy.

– Én még nem tudom. Ne érts félre... csak...

Az utolsó pár szót olyan halkan mondta, hogy Dennis nem is volt biztos benne, hogy Adrian meghallhatta. Bár miután ismét megszólalt, az eloszlatta a kétségeit ezzel kapcsolatban.

– Tartasz tőle, hogy állnak majd hozzád?

– Valami olyasmi, igen.

– Szerintem megértik majd, amint megtudják, hogy segítettél Franknek. Hautghlingtont is kijutattad helyette.

Erre mindketten felkapták a fejüket.

– Hogy mi? – bukott ki Davisből. – Sosem beszéltünk Frankkel Dennisről, addig nem is tudtam a létezéséről, amíg rám nem bízták az őrzését.

– Ez furcsa – ráncolta a homlokát Adrian is –, minket Marah Hautghlington bízott meg a megmentésével.

– A nagyi? – szólt közbe hitetlenkedve Dennis, Adrian felé fordult, aki bólintott, majd továbbra is őt nézve folytatta:

– Megkeresett minket, hogy mentsük ki az unokáját a túloldalról, miután nyoma veszett. Annyit tudtunk, amennyit ő is, hogy hosszas bujkálás után elkaptak a határon. Csak Frankhez tudtunk fordulni, hogy segítsen nekünk megtalálni téged. Ő derítette ki, hol fogtak el, és azt ígérte, hogy kihoz téged. Aztán egyszerűen eltűnt. Nem jött tőle több üzenet. És mi sem tudtuk elérni.

– Franket pár nappal azelőtt végezték ki, hogy Dennis megjelent volna a rendfenntartó toronyban – fűzött magyarázatot az elhangzottakhoz Davis –, én sem tudom pontosan mi történt. Tényleg csak egyszerűen eltűnt, nem jelent meg szolgálatban. És mivel a tisztek sem keresték, tudtam, hogy bajba került valamivel. De azt nem gondoltam, hogy ekkorába. Azt hittem, hogy csak fogdába zárták, mint  ahogy az minden kisebb kihágásért járt. Aztán mire észbe kaptam, már kivezényeltek minket egy kivégzésre – elcsuklott a hangja, kellett pár nagyobb lélegzetet vennie, mielőtt tovább beszélt. – Nekem nem mondott semmit erről a tervéről. Általában akkor vont be, amikor már minden készen állt, és csak el kellett végezni egy-egy feladatot.

– Amikor értesültünk a klinikáról, hogy valaki Hautghtlington gyógyszereit kereste, azt hittük Frank az. Az ő kódját használtad, de aztán a kameraképekből gyorsan kiderült, nem ő az...

– Hanem én – súgta alig hallhatóan Davis.

– Igen, te – emelte át rá átható tekintetét Adrian. – Sokan azt hitték, hogy az új hatalmat szolgáltad ki, és csak csapdába akartad csalni Flockhartot... Tobyt, és miután elég bizonyítékod volt a bűnösségére, egyszerűen lelőtted, és a sorsára hagytad.

– Ez nem igaz! – tiltakozott erőtlenül. – Felajánlottam neki, hogy jöjjön velünk, és kimenekítjük őt is. De nem volt hajlandó otthagyni a kórházat. Nem tehettem mást... csak így tűnhetett ártatlannak. Elég súlyos az a sérülés, hogy elhiggyék, tényleg meg akartam ölni... De tudtam, hogy túléli majd.

– Tudom. Láttam Toby sérüléseit. Én is egyből tudtam, miért csináltad, ahogy azt is, hogy kevesen tudták volna ilyen pontosan eltalálni. Én próbáltam erről meggyőzni mindenkit, de addig nem hittek nekem, amíg magához nem tért.

– Akkor megmenekült? – kérdezte reménykedve Davis.

– Igen, kimentettük őket. Azért nem akart veled menni, mert már minden készen állt a megszöktetésükre. Tudod, lengyel a felesége, és a gyerekei „félvérek". Velük zsarolták... nem tehetett semmit, és hátra sem hagyhatta őket.

Davis gyengén bólintott. Ezeket Toby is elmondta neki. És már akkor olyan hitetlennek tűnt előtte. Lengyelek... britek... skótok... nem lehetnének a változatosság kedvéért csak egyszerűen emberek?

– Sajnálom, hogy majdnem elszúrtam neki...

– Dehogy! Ezzel meggyorsítottad a folyamatot, egyébként még napokat, talán egy-két hetet is várniuk kellett volna. És hidd el nekem, az ő talpa alatt is kezdett forró lenni a talaj. És hiába sürgettük annyira a dolgokat a saját oldalunkon, amennyire csak lehetett, ez a lökés még kellett a szervezésnek. Toby meg felépül majd. Szóval minden jó, ha a vége jó.

– Azért, az megnyugtat, hogy legalább te bíztál bennem...

– Viccelsz? Amikor megláttalak a kameraképen, biztos voltam benne, hogy Frank téged küldött. Én mondtam a többieknek, hogy ezt a szakaszt pásztázzuk, mert ismerlek annyira, hogy tudjam, erre próbálkoznál az átkeléssel. – Egy pillanatra elhallgatott, és sokkal bizonytalanabbul hallgatta. – Sajnálom, hogy majdnem megöltek téged ezért...

– Nyugi, tudom, hogy semmi személyes. Sok minden mutatott arra, hogy bűnös vagyok.

– Valószínüleg nem tudtam volna meggyőzni Natot – helyeselt Adrian is –, ha Hautghlington nem akart volna olyan hevesen meghalni veled együtt.

Davis ekkor Dennisre emelte a tekintetét, ő pedig igyekezett kerülni a pillantását, miközben érezte, hogy sápadt arca mellett még a füle is égni kezd a vörösségtől zavarában.

– Szóval akkor ez történt az arcoddal? – kérte számon továbbra is erőtlenül Davis.

– A Pink bige rám lőtt – vallotta be kelletlenül, majd sietve hozzátette –, de szerintem csak figyelmeztetni akart. Biztos csak véletlenül találta el az arcom.

– Én nem vagyok ebben olyan biztos – morogta sötéten Davis, fejét Dennis vállára ejtette, és nem mondott ezután mást.

Dennis érezte, hogy a tagjaiból kiszállt az erő, és ahogy a konvoj elindult az éjszakában, az autó zötykölődése gyorsan nyugtalan álomba ringatta Davist. De minden göröngyre, bukkanóra összerezzent és felriadt. Dennis átkarolta a vállát, szorosan magához húzta, és minden alkalommal próbálta megnyugtatni.

– Hol találtatok meg minket egyébként? – kérdezte váratlanul Davis, amikor felriadt az egyik élesebb kanyarnál.

Adrian hátrafordult felé, méregette egy kicsit, és arcára gondterhelt kifejezés ült ki. Dennis tökéletesen értette, miért. Nem tűnt úgy, hogy Davis bármire is emlékezett volna a korábban elhangzottakból, vagy a saját javaslatára, hogy éppen erre jöjjenek. Égett a láztól, forróbb volt a teste, mint addig bármikor, már az is csodával határosnak tűnt, hogy egyáltalán még valamennyire magánál van.

– Elkerültétek New Castle-t – válaszolt végül mégis kimérten Adrian –, okos ötlet volt jó nagy körben a földeken át jönni. Aztán Haltwhistle-től északara mentetek tovább egy számozatlan úton. A Kielder Foresten át akartatok jönni. Gondolom, itt valahol hátrahagytátok volna a kocsit, hogy gyalog menjetek a következő településig. Ezért építettünk barikádokat a jelöletlen utakra. Tudtuk, hogy erre jöttök majd.
Davis erőtlenül bólintott, Dennis érezte a mozdulatot a vállán. Adrian pedig továbbra is azzal a gondterhelt kifejezéssel méregette.

– Elég szarul vagy, kár tagadni – jelentette ki végül –, és ehhez a megállapításhoz még csak orvosnak sem kell lenni.
Nemsokára Davis ismét elkezdett a félálom és eszméletlenség felé sodródni, és már tényleg csak lógott Dennis vállán, aki abban sem volt biztos, hogy Adrian utolsó szavait felfogta.

– Mi történt vele? – kérdezte barátja halkan, mintha nem akarná, hogy Davis meghallja, ahogy róla beszélnek.

– Meglőtték – kezdte mesélni a történteket Dennis. Mindent elmondott, Davis küldetéséről, hogy gyógyszereket szerezzen neki, és azt is, amit tudott a sérülésről, és ahogy megpróbálta kezelni a sebet a terepjáróban összekészített eszközökkel.

– Nem csodálom akkor, hogy ennyire vacakul van – összegezte a hallottakat Adrian. – Telefonálok párat, intézek egy kórházat, ahol azonnal ellátják.

– Köszönöm – sóhajtotta megkönnyebbülten Dennis. 

Adrian tényleg mindent megtett, hogy azonnali ellátást intézzen barátjának, és végül azt sikerült elérnie, hogy fogadják a Western Generalban, amint megérkeznek oda. Így sokkal könnyebben telt el az a két óra, ami még hátra volt az utazásból Edinburgh-ig.

A Western Generalban Davist azonnal egy vizsgálóba, onnan pedig műtőbe vitték. Az orvos, aki ellátta – valami Peter –, természetesen arra jutott, hogy fel kell nyitni a sebet, hiába látta el Dennis a legjobb tudása szerint. Azok a nomád körülmények egyértelműen nem kedveztek a lőtt sérüléseknek.

Dennis nem volt hajlandó elmozdulni a műtő mellől, idegesen járkált fel-alá a folyosón. Fogalma sem volt, mennyi időt vesz majd igénybe a műtét, de abban biztos volt, hogy őt erővel sem fogják majd elrángatni onnan. Sorra rótta a köröket a hosszú folyosón, és közben teljesen elvesztette az időérzékét. Tarthatott ez már órák, de csupán tíz percek óta is. Amihez viszont nem fért kétség, az volt, hogy egyre nyugtalanabb lett.

– A nagymamád szeretne látni – lépett elé váratlanul Adrian, megállítva a járkálásában.

Dennisre először frászt hozta, egyáltalán nem számított a másik ilyen váratlan felbukkanására. Olyannyira elmerült az aggodalomban, hogy a közeledését sem hallotta. Tényleg csak akkor tudatosult benne, hogy nincs egyedül, amikor a másik férfi elállta az úját. Miután felocsúdott kicsit az ijedtségből, önkéntelenül az órájára nézett, még csak hajnali öt volt.

– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – mentegetőzött a férfi.

– Ilyen korán? – válaszolt némi fáziskésésben Dennis, amikor tudatosult benne, hogy mi volt a kérdés, és hogy Adrian még mindig választ vár.

– Igen. És gondolom, nem mondok újat azzal, hogy mindig is a tyúkokkal kelt. – Erre a kijelentésre Dennis megpróbált egy vértelen mosollyal válaszolni, de arcizmai nem engedelmeskedtek. A másik nem vette magára, teljes lelki nyugalommal tovább beszélt. – Általában mindig azonnal felhívja valamelyikünket, amikor felébredt, hogy megkérdezze, előbbre jutottunk-e. Most viszont a többiek már értesítették, nagyjából akkor, amikor ébredni szokott. Azóta tűkön ül. Azt szeretné, hogy vigyelek el hozzá.

– A nagyi jól van? – tudakolta bizonytalanul. Régóta nem látta Marah-t, így arról sem volt semmi híre, nem betegedett-e meg az utóbbi időben az idős hölgy.

– Igen, kicsattan az egészségtől. Minket kiválóan tud ugráltatni.

Ezen viszont elmosolyodott. A nagyi már csak ilyen, bárkit képes ráncba szedni. Egy ellenálló sejt sem foghat ki rajta.

– Akkor... elkérhetem a telefonod? Felhívom és beszélek vele. De nem tudok elmozdulni innen, amíg nem tudom, mi van Davisszel.

– Nézd, ha ezt szeretnéd, akkor persze. – Szavai ellenére nem nyújtotta át neki a telefonját. – Megértem, én is pont így éreznék. De azt is vedd figyelembe, hogy a nagyid hónapokig aggódott érted. Szerintem annyit megérdemelne, hogy megöleld. – Dennis szíve összerándult ennek hallatán, valami az arcára is kiülhetett, mert Adrian megsejthette ebből, hogy most kell még ütnie a vasat, ezért tovább győzködte. – Hagyok itt valakit, hogy várja a fejleményeket, és amint híreket kap, hívjon fel. És akkor azonnal visszahozlak. Jó lesz így?

Dennis nagy nehezen bólintott. Ólomlábakon billegve követte a másikat. Amikor beült mellé az autóba, úgy érezte, mintha elvarázsolták volna. Az eltelt hónapok borzalmai után hihetetlennek tűnt előtte, hogy ez a szabadság igaz lehet, és nem csak álmodja ezt az egészet, annak ellenére is, hogy jelenleg inkább rémálomnak tűnt, mint bármi másnak. Talán jobban el tudta volna hinni, és jobban kapcsolatban marad a valósággal, ha Davis ott lehetett volna mellette. Annyira fájt ez az elszakítottság, és annyira marta az aggodalom a párjáért, hogy erővel kellett elkényszerítenie erről a figyelmét. Igyekezett az ismerős utcákra, helyekre koncentrálni.

A nagyi eredetileg is Edinburgh-ból származott. Vagyis ha az elejétől akarta kezdeni a családtörténetet, akkor Franciaországból. A családi legendárium úgy tartotta, hogy a felmenőik Párizsból menekültek el még a francia forradalom idején, hiszen nemesként kivégzésen kívül nem sok más várt rájuk. Állítólag kalandos bolyongás után érkeztek meg Skóciába és itt telepedtek le.

A nagyi pedig imádta Edinburgh-ot, a várost, ahol fiatalságát töltötte, és csak a fia kedvéért költözött Londonba, akkor újonnan vásárolt családi villába. Abba viszont soha ment ment bele, hogy az Edinburgh-ban álló háztól megváljon. Aztán, amikor egyszer – még Dennis alig tíz éves korában – csúnyán összeveszett anya és fia, akkor Marah visszaköltözött ide.

Az unokája pedig onnantól kezdve szinte minden nyarát itt töltötte, legtöbbször csak kettesben a nagyival, mert az ikertesója szerencsére az esetek többségében nem akart vele tartani. Az viszont egészen biztos, hogy Dennis gyerekkorának legboldogabb és legszabadabb pillanatai kivétel nélkül azokból az időszakokból kerültek ki, amit a nagyival Edinburgh-ban tölthetett. Ahogy pedig most az elsuhanó utcákat figyelte, sorra rohanták meg azok a régi emlékek. És bár a megkönnyebbülést még nem érezte a megmenekülése miatt, de a vágyat annál is inkább, hogy minden helyet megmutathasson Davisnek, amihez boldog pillantok fűzik, akármilyen apró események miatt is legyenek fontosak a számára.

Hamarosan megérkeztek a város egy előkelőbb negyedébe. Dennis alig lépett oda az nagyi elegáns polgárlakásának bejárata elé, az ajtó máris kivágódott, és az apró termetű idős asszony szinte kirepült rajta. Az unokája nyakába vetette magát, és olyan erősen szorította magához, amit senki sem nézett volna ki a törékenynek tűnő öregből. Dennisnek meg is kellett vetnie a lábát a köveken, hogy ne sodorhassa el az a lendület. Ez a szeretet robbanás pedig olyan váratlanul érte, hogy időbe került, mire rá tudott parancsolni karjaira, hogy viszonozzák az ölelést, és a nagyi köré záródjanak.

– Annyira örülök, hogy végre itt vagy, kismanó – súgta a mellkasára Marah, jóval alacsonyabb volt az unokájánál, és ezt leplezni sem tudta volna.

– Én is... hiányoztál... – préselte ki magából a szavakat Dennis, mert tudta, a nagyi ezt várja tőle. Ő viszont megérezhette, hogy valami baj van, mert elengedte, hogy jobban szemügyre vehesse. Pár másodpercig mustrálta csak, majd beterelte unokáját és Adriant is az étkezőbe.

– Már azt hittem, nem is jöttök – szegezte azt utóbbinak, amikor elhaladt mellette.

– Én tehetek róla – rogyott le egy hatalmas sóhaj kíséretében Dennis az egyik székre az étkező asztal mellett.

– Hogyhogy? – nézett rá ismét Marah, miközben az egyik szekrényhez lépett, hogy elő tudjon szedni minden fontosat teához és egy rögtönzött reggelihez. – Mesélj el mindent, én pedig addig készítek nektek enni valamit. Különösen neked, manó. Rettenetesen sovány vagy...

Dennis önkéntelenül végignézett magán. Tényleg ennyire feltűnő lenne? Azt észrevette, hogy fogyott valamennyit az eltelt hónapok alatt, de azt nem gondolta volna, hogy ez ennyire látványos. Erre a kijelentésre végül csak vállat vont, mert ugyan mit lehetne válaszolni? Majd talán visszaszedi azokat az elvesztett kilókat, ha végre rendeződött az élete. Hogy ez mikor következik majd be, nem tudta volna megmondani, de akkor teljes súlyával zuhant rá a felismerés, hogy Davis nélkül ez talán sosem történik majd meg... sőt esélyt sem kapott volna erre. Ha akkor nem ül, lábai is kifordultak volna alóla. Ekkor tudatosult benne megmenekülése teljes súlya, és az összes áldozat, amit annyian hoztak az ő kimentésére. 

És Davis, aki meg is halhatott volna miatta... Talán ez a legrosszabb még mindig megtörténhet... talán küszöbön is áll, és ő nincs most ott vele.

– Dennis? – Amikor a kérdésre felnézett, a nagyi ott állt mellette, arcán aggodalom tükrözött. – Mit történt? Rendben vagy?

– Igen... – elcsuklott a hangja. – Nem... nem hiszem... A barátom megsérült... aki megszöketett. Még a műtőben volt, amikor elindultunk ide. Nem kellett volna otthagynom, amíg nem tudom, mi van vele...

Ahogy tudatosult benne, amit mondott, elrettent magától. Kezét a szájára tapasztotta, hogy ne szökhessen ki belőle még egy ilyen hálátlanság. Mara viszont nem vette magára, nem bántódott meg. 

– Értem, manócska. – Dennis legszívesebben a karjaiba vetette volna magát, hogy az összes borzalmat elzokoghassa, ami vele történt. De ha enged ennek a kísértésnek, tényleg darabjaira hullott volna, és azt nem engedhette most meg. – Végülis már tudom, hogy jól vagy, és ha valaki ennyire fontos neked, akkor tényleg mellette a helyed. Ezért megkérdezem, de válaszolj nekem őszintén! Segítene, ha visszamennél hozzá?

Dennis nem is értette, miért számított kevesebbre, mint az a végtelen megértés, amit a nagyi mindig tanúsított az irányába. A zokogást szerencsére meg tudta állítani, csak a kétségbeesés könnyei csordultak ki a szeméből.

– Nem tudom... szeretném azt mondani, hogy igen, de az egészen biztos, hogy sírva fakadnék, ha egyedül kellene várnom azon az üres folyosón.

Marah bólintott. Látszott rajta az elhatározás.

– Felöltözök, és veled megyek. Akkor nem leszel egyedül, amíg még várnod kell.

– Nagyon köszönöm. Azt hiszem, megőrülnék most nélküled – szorította meg hálásan a nagyi kezét.

Ezzel Marah elzárta a gázt a teáskanna alatt, és a szobájába ment, hogy összekészüljön. Dennis és Adrian ketten maradtak a konyában, és egyik sem szólt a másikhoz. Nem is lett volna mit.