Nem tudta volna megmondani, mennyit aludt, amikor éles koppanások rázták fel álmából. Két-háromba is beletelt, mire rádöbbent, hogy valaki ököllel üti az ablakot. Rettegve ült fel, az addigra beállt teljes sötétségben először Davist sem ismerte meg. Aztán amikor a másik egy fájdalmas nyögés kíséretében lecsúszott az autó mellett a földre, és a pár centire leeresztett ablakon át bejutott az a hang Dennishez, azonnal rádöbbent, hogy társa tért vissza.

Megpróbált minél gyorsabban kijutni a hálózsákból, mindezt természetesen úgy, hogy a macskát ne verje fel. Mivel az egyik oldalon Davis blokkolta a kijutást, kénytelen volt túloldali ajtón kimászni. De előtte még megragadta a kalaptartóra készített zseblámpát. Felkapcsolta, és amint kijutott a kocsiból, megkerülte, és letérdelt Davis mellett. A lámpa fénye a másik arcára siklott, és annak ellenére is ijesztően sápadtnak tűnt, hogy a nagy részén bozontos szakáll fedte a képét.

– Jézus, mi történt veled? – próbálta felmérni a másik állapotát a sötétben.

– Meglőttek – jött a felelet, és Dennist megrémítette, mennyire erőtlenül szólt a hangja.

– Várj, hozom a dobozt, ellátjuk, nyugi.

Mielőtt felkelhetett volna mellőle, Davis elkapta a karját, és nem engedte eltávolodni.

– Nincs most időnk erre – nyögte fájdalmasan –, segíts fel, el kell tűnnünk innen.

– Követtek?

– Nem hiszem, de nem akarok kockázatot vállalni. Ha hoznak kutyákat, és azok szagot fognak, idevezetik őket. Viszont ha továbbállunk innen, nem találnak meg minket.

– Akkor csak hadd nézzem meg, hogy rendesen bekötötted-e! – erősködött Dennis. – Ha nem muszáj, nem kockáztatnám, hogy elvérezz.

Amíg beszélt, segített Davisnek leemelni válláról a hátizsákot, de addig még nem kelt fel mellőle, amíg az érvére nem kapott választ. Társa végül megadóan bólintott, és küszködve annyit mondott:

– Rendben, de csipkedjük magunkat.

– Oké. Hol találtak el? – futatta végig pillantását a másikon, és mire a kérdés végére ért, már látta is, hogy a jobb combján. Davisnek válaszolnia sem kellett, elég volt oda néznie, ahova Dennis is meredt.

Társa jobb lábán a nadrágon széles vágás látszott, arról árulkodva, hogy a másik megpróbálta a lehető leggyorsabban megvizsgálni a sebet. A vászon résében pedig fáslit és az alól kitürelkedő gézt látott. Feljebb, Davis ágyékához egész közel, a combja tövében a bő nadrágon észrevette a másik férfi övét szorosan rátekerve a lábára. Jobb híján ezt használta érnyomóként, ami a vastagabb szélesebb ereken átáramló vér mennyiségét hivatott csökkenti. Egyszerű, de nagyszerű megoldás jobb híján, hiszen ezzel elősegíti a sebkörnyéki véralvadást, ami bármilyen lőtt seb esetében életmentő lehet. Davis tényleg igyekezett a körülményeihez képest ellátni a sebet.

– Volt nálam valamennyi kötszer, de kreatívnak kellett lennem. Amennyire meg tudtam állapítani, átment a lábamon a golyó – adott erőtlen hangon magyarázatot, és Dennis erre csak bólintott. – Hátulról találtak el, az, amit most nézel a kimeneti oldal – tette még hozzá szőke társa nyugtalan tekintetét figyelve.

Az nem festett túl jól, hogy a fehér kötésen eddigre már a félhomályban is jól kivehető sötétebb foltok jelentek meg.

– Még így is kezd átázni a kötés – állapította meg Dennis az egyértelműt.

– Nem mondod – próbált minden hév nélkül gúnyolódni Davis. – Magamtól ki sem találtam volna, hogy a lóhalálában fegyveresek elől menekülés nehezíti a véralvadást.

– Jól van, nagyokos – rázta rosszallóan a fejét a Dennis –, csak azt akartam mondani, hogy nem kéne több vért vesztened.

– Egyelőre jó lesz így – kezdett feltápászkodni a kocsi mellől a nagyobb darab –, ha kibámészkodtad magad és megnyugodtál, akkor indulatunk?

– Meg épp nem nyugodtam, de azt elfogadom, hogy jelenleg jó így.

Felpattant Davis mellől, majd belé karolt, és segített neki megállnia az ép lábán, hogy ne kelljen a sérültet terhelnie. Ahogy támogatta a kocsi körül, annyira megálltak még, hogy bedobhassa a csomagtartóba társa hátizsákhát azzal a pár dologgal, amit korábban előhagyott. Ezalatt Davis az autó oldalának támaszkodott, és türelmesen kivárta, hogy Dennis segítsen neki bemászni az utasoldalra.

Amennyire lehetett, hátra tolták az ülést, hogy Davis fel tudja emelni a lábát, és Dennis valamennyire alá polcolhassa combját a csomagjaikkal a műszerfal előtt. Igyekezett levenni a sérülésről minden terhelést, és úgy kitámasztani, hogy ne nagyon tudjon mozogni az autó sebességének függvényében. A terepjáró és a megtermett katona méretei miatt nem tudták úgy elhelyezni, hogy a sérülés magasabbra kerüljön, mint a szíve, de mivel épp tényleg úgy tűnt, hogy nem vérzik a seb, megelégedtek ezzel a megoldással. Miután Davis a körülményekhez képest kényelmesen elhelyezkedett, és be is kötötte magát, Dennis a vezető oldalra ment, és beszállt a volán mögé.

– Merre akkor? – indította el az autót késlekedés nélkül.

– Állj ki innen, és fordulj balra. A másik irányba, mint ahonnan jöttünk, utána kövesd az utat, és maradj a számozatlan szakaszon, ne fordulj el semerre.

– De nem fogunk falvakon átmenni akkor? – aggodalmaskodott Dennis.

– Nem, ha ezt az utat követed, akkor olyan két óráig nem lesz település, csak földek és erdősávok. Menjünk legalább egy órát, és utána majd keresünk egy elágazást, és lemegyünk erről az útról. Aztán csak lesz egy sűrűbb fás rész, ahol megállhatunk.

– Rendben. Te meg addig ne mocorogj, nehogy megint felszakadjon a seb. Azt már mondani sem akarom, hogy ne merj addig elvérezni!

– Most nem vérzek – rázta meg a fejét Davis, és Dennisnek ismét összeszorult szíve, hogy minden korábbi hév és általa kiváltott indulat hiányzott a hangjából. – Te is láttad. Egy darabig még jó lesz így.

– Remélem is, mert amennyire néztem, nem tartottál vért a kocsiban – vetett rá egy oldalpillantást a szőke.

– Tudom, hogy kevésbé hiteles így tőlem kilyukasztott combbal, de nem szokásom lőtt sebeket gyűjteni – erőtlenül felnevetett a saját viccén, de Dennisnek semmi humora nem volt csatlakozni hozzá. Válaszra sem méltatta, amit Davis félreérthetett, mert egyetlen szempillantás alatt maradt abba a vértelen nevetés. Inkább másfelé terelte a szót. – Egyébként a zsákban vannak a gyógyszereid. Flockhart nagyon segítőkész volt, mindenből adott bőven.

Dennis torka összeszorult erre az utolsó kijelentésre. Tudta, hogy felelnie kellene valamit, de egyet szót sem tudott kipréselni magából. Davis megsérült azért, hogy az ő gyógyszereit beszerezze. Meg is halhatott volna... Ha súlyosabbak lennének a sérülései, ha máshol találják el... vagy a combján a másik oldalon, és ellövik az artériát, akkor sosem tudott volna visszagyalogolni hozzá... Hozzá... Furcsa érzésekkel töltötte meg a mellkasát, ahogy egyre ezt a szót forgatta a gondolatai között.

– Köszönöm – préselte ki magából végül ügyetlenül. – Nem hiszem, hogy sokan hajlandóak lettek volna ekkora kockázatot vállalni egy vadidegenért.

Akkor viszont Davis maradt néma. Dennis szerette volna azt hinni, hogy csak azért, mert legyűrte a fáradtság, és nem azért, mert egyet ért az iménti kijelentéssel. De ha így is gondolná, a tettei akkor is éles ellentétben állnak mindennel, ahogy egy idegen viselkedne. Akárhogy igyekezett sem tiltakozás, sem győzködés nem jött az ajkaira, így nehéz csend telepedett rájuk.

Mivel mást nem tehetett, követte az utat, ahogy Davis meghagyta neki. A másik bár sosem a szószátyárságáról volt híres, most még magához képest is hallgatagnak tűnt. Dennis többször fordult riadtan az irányába, amikor annyira mély volt körülötte a csönd. Ilyenkor mindig jobban fülelt, próbálta kihallani a másik lélegzeteit a menetzajból.

– Az utat nézd! – mordult rá az egyik ilyen alkalommal Davis, és Dennisnek elképzelése sem volt arról, hogy vette észre csukott szemhéjai mögül.

– Oké, oké! – mentegetőzött. – De tudnom kellett, hogy életben vagy-e még.

– Még igen. Majd szólok, ha változik valami.

Dennis ezen akaratlanul is felnevetett.

– Az mindenképp érdekes lesz. Akkor egészen biztosan megijedek majd.

– Ez a célom vele – Davis is megpróbálkozott egy fáradt nevetéssel, de gyorsan egy fájdalmas nyögésbe fulladt, ahogy megpróbálta kényelmesebb pózba igazítani a lábát.

– Hé, jól vagy? – tudakolta Dennis, de már akkor tudta, mennyire hülye kérdés ez, amikor kiszaladt a száján.

– A körülményekhez képest azt hiszem, igen – felelte meglepően őszintén Davis –, csak rohadtul fáj. Itt fordulj balra!

Aztán szinte azonnal fel is kiáltott a fájdalomtól, ahogy az ajtónak csapódott, amikor Dennis hatalmas lendülettel bevette a kanyart. Már annyira közel voltak hozzá, hogy nem tudott jobban lelassulni.

– Miért kellett ilyen hirtelen lefordulnunk a korábbi útról? – kérdezte Dennis.

– Mert erre lesz egy elnéptelenedett falu. Valamikor a hatvanas évek közepén az itt élők a munkalehetőségek és szolgáltatások hiánya miatt inkább a városokba költöztek. Ezt a mindentől távoli falut meg itt hagyták az enyészetnek.

– Honnan tudsz erről?

– Az összes elnéptelenedett települést ismerem az országban. Frank ötlete volt, hogy tanuljam meg, ahogy azt is, hol vannak. Az előbb mentünk el egy tábla mellett, arról jutott eszembe, hogy ezen a környéken van. Ott biztosan nem zavar majd minket senki.

– Én is hallottam, olyan nyolc-tízről...

– Á – szakította félbe Davis –, azok, amikről mindenki tud, főleg turista célpontok, vagy a második világháború alatt a hadsereg által elfoglalt helyek, amikről jól lehet konteókat gyártani. Szóval, azokkal nem mennénk semmire.

– Frank nagyon felkészült volt mindennel, ha még ezekre is figyelt – Jött Dennistől a még őt is meglepő őszinte felelet.

Maga sem értette, miért próbálkozott ennyire elszántan fenntartani a beszélgetést, de rettegett a gondolattól, hogy Davis elalszik mellette – vagy valami rosszabb történik. A másik sejthette, hogy valami ilyesmiről lehet szó, mert fáradtan bár, de igyekezett a társalgásra koncentrálni.

– Hát... jobban, mint én. Ez az egész összeesküvősdi is jobban ment neki. Összeszedett minden nevenincs helyet, mindenre készen akart állni. A kocsit és a lakást is Hounslow-ban azért intézte, hogy legyen hol meghúzni magunkat, ha forró lenne a talpunk alatt a talaj.

– Nézd... legutóbb elég bunkó voltam, amikor szóba került Frank... – próbálkozott esetlenül bocsánatot kérni a korábbi viselkedéséért Dennis.

– Meghalt – vágta rá Davis, mielőtt a másik befejezhette volna a gondolatmenetet. – Felhúzták a falra, mint minden árulót. Nem tudom, mi történt... lebukott valamivel.

– De téged nem rántott magával – vetett egy gyors pillantást rá a tükörből.

– Nem – helyeselt a másik –, szerintem senkit. Azt sem tudom, kikkel dolgozott még együtt. Annyira óvatos volt mindig, hogy senkinek sem mondott többet annál, mint amennyit tudnia kellett. Ezért... miután kivégezték, ott maradtam a többi rohadék közt egyedül. Lehet voltak köztük olyanok, mint én... akiket hátra hagyott, de...

– Értem, hogy nem mertél kérdezősködni, vagy kutakodni. Szerintem senki sem mert volna – bólintott megértően Dennis. – Nem tudom, hogy voltak-e mások, de nekem úgy tűnik, hogy te kifejezetten fontos voltál neki. Rád hagyta a rejtekhelyét...

– Az egyiket. Azt sem tudom, mennyi ilyen búvóhelye lehetett még – szúrta közbe a másik. – Igazából semmit sem tudok róla.

– Szerintem az részletkérdés, hogy mennyi titka volt előtted – tartott ki a véleménye mellett. – A lényeg az, hogy egy mindennel felszerelt helyzet bízott rád. És olyan értékes tudást is rád bízott, mint az elnéptelenedett települések. Most őszintén? Kinek jutna eszébe ilyen. Szerintem Frank mindent meg akart tenni, hogy téged bebiztosítson arra az esetre is, ha vele történik valami.

– Hát ezt már sosem tudom meg – súgta sötéten Davis.

Dennis ezt úgy értelmezte, hogy társa nem akarja tovább folytatni ez a társalgást, ezért inkább nem felelt erre. Ahogy követték a fekete utat a vaksötét éjszakában – és egyetlen teremtett lélek sem autózott közel sem távol ezen a szakaszon –, gondolatai csapongani kezdtek. Azon merengett, milyen lehet a település, ami felé Davis javaslatára most tartanak. Mennyire romlott le, vajon találnak-e ép épületet, ahova behúzódhatnak? Majd felötlött benne egy nyugtalanító gondolat is. Ha Frank elég gondos volt arra, hogy minden lehetőséget számba vegyen, és még az összes elnéptelenedett települést is lajstromba vette, sőt Davisnek is a fejébe verte, mi rá a garancia, hogy ez nem jutott eszébe más rendfenntartóknak is? Annyira elburjánzott ez a gondolat agyának tekervényein, hogy nem is tudta magában tartani, váratlanul kibukott belőle. Davis a kérdés hallatán elmerengett, majd viszonylag határozottan válaszolt igyekezve megnyugtatni Dennist:

– Ahogy mondtam, ez egy elég kicsi falu, az újabb térképeken jó eséllyel nem is szerepel már. Lehet, hogy van a rendfenntartók között olyan, aki hallott már pont erről a helyről, de én kicsinek tartom az esélyét. Frank szülei éltek ott, amíg a szegénység a városba nem űzte őket. Legalábbis ezt mondta nekem, hogy gyerekkorában sokszor visszajártak megnézni az egyre romló állapotú épületeket, a házat is, amiben korábban éltek. Fiatalkorában hobbiból kezdte el gyűjteni ezeket az elnéptelenedő falvakat. És nem is nagyon osztotta meg senkivel. A másik meg... szerintem a rendfenntartók inkább azt feltételezik, hogy mielőbb át akarunk jutni a határon.

Ez a kijelentés viszont Dennis fejében is szöget ütött, és új kérdéseket szült.

– És akkor most mit csinálunk? Szerinted jobban fogják őrizni a határt?

– A jól ismert utakat biztos, bár azokat szerintem alapjáraton is őrzik, hogy senki se juthasson át. Viszont hiába vannak évek óta hatalmon, még mindig nem tudták teljesen félbevágni a szigetet. Fizikai képtelenség minden erdei csapásra embert állítani. Ha kocsival nem is lehet átjutni, gyalog meg lehet oldani.

– Miért vagy olyan biztos benne?

– Miért ne legyek? Tehetünk mást, minthogy bízunk benne, hogy sikerül?

Dennis erre csak hümmögött. Már meg sem lepte, hogy Davisnek valamiben megint igaza van. De ez a kijelentés olyan fájdalmasan volt igaz a maga egyszerűségében, hogy szavakat sem talált rá. Ezután viszont újfent abbamaradt a beszélgetés köztük, és Dennis nem tudott mit kitalálni, amivel fenn tudta volna tartani a társalgást. Azért sem erőltette jobban, mert látta, hogy társa szeme ismét leragadni készül, és most valamivel nyugodtabban hagyta átcsúszni az álomba.

Ő továbbra is éberen követte a fekete utat, és igyekezett mindent alaposan szemügyre venni az éjszakában és az autó fényében, nehogy véletlenül elszalassza a düledező falut. Még talán egy órát vezetett így, amikor végre romos házak közé értek. Lassított, és így észrevett egy keskeny, töredezett aszfaltú utat, ami lekanyarodott a települést átszelő főútról. Le is fordult róla, hogy szinte azonnal betört ablakú, csálé falú, nyomorúságos állapotú házak közt találja magát. Az autó vetette korlátozott kiterjedésű fénycsóvában igyekezett egy olyan épületet találni, ahova biztonsággal beállhatnak a kocsival. Ahhoz, hogy elláthassa Davis lábát, nem lesz elég az elemlámpa, reggelig pedig nem akart várni. Úgy saccolta, hogy talán a távolsági fényre is szüksége lesz, ha alaposabban meg akarja nézni, maradt-e bármilyen szennyeződés a sebben, azt meg nem lenne jó, ha észrevennék. Éppen ezért valami viszonylag ép épületet kellett találniuk.

Hogy jobban lásson, és mindent alaposabban meg tudjon nézni – annak sem örült volna, ha a kiválasztott építmény a nyakukba dől és maga alá temeti őket –, szinte lépésben haladt a kocsival. Erre a sebességváltozásra Davis is megrezdült mellette. Óvatosan mozdult meg, mégis felnyögött, ahogy sebesült lába húzódni kezdett.

– Keress valami gazdasági épületet – szólalt meg reszelős, kásás hangon –, egy istálló vagy egy raktárépület tökéletes lesz.

– Éppen azt csinálom – biztosította tervei felől.

Pár percig keringtek még a romok között, itt az út mentén főleg elhagyatott lakóépületek sorakoztak, de hátrébb, távolabb a többitől, találtak egyet, ami istálló lehetett régen. Mára jórészt csak a külső falai maradtak meg, a belseje ürességtől kongott, de legalább majdnem teljesen tető is fedte, volt széles, behúzhatónak tűnő ajtaja, amin a kocsival is kényelmesen átfértek.

Emellett döntöttek végül. Dennis leállította a terepjárót, felvette az elemlámpát, és egyelőre lekapcsolta a kocsi lámpáját. Egyetlen szó nélkül szállt ki, visszament az ajtóhoz, és addig rángatta, amíg erőlködve be nem tudta húzni mind a két szárnyat. Kifejezetten nehezen fordultak a rozsdás zsanérokon, de végül Dennis elszántsága győzött. Csak ezután ment vissza az utasoldali ajtóhoz.