Legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy olyan fordulatot vesz a fogsága, amilyet. Amikor meghallotta, hogy a marcona katona ki akarja juttatni, eleinte nem is hitt a fülének. De annyira természetesen nem volt naív, hogy ne feltételezzen valami hátsószándékot a felajánlás mögött. Még úgy is, hogy egyelőre nem esett szó arról, mit kér segítségéért cserérbe a másik.

Ennek ellenére többet is megtett volna a szabadulásért, minthogy alaposan megvágja magát, ha ez kell ahhoz, hogy kinyíljon a börtönajtó. Nem túlzott, amikor azt állította, hogy a vágás rettenetesen fájt, és természetesen brutálisan vérzett, de erre az áldozatra tényleg hajlandó volt. Talán még arra is, hogy igyekezzen utálat helyett közönnyel tekinteni a marcona katonára, addig legalábbis, amíg el nem válnak az útjaik. De amikor a kellemetlen orvosi vizsgálat alatt a vérveszteségtől kissé kóválygó fejjel rádöbbent, hogy a másik nem rajta akar segíteni, csak egy jegy kell neki, amivel kijuthat az épületből, úgy érezte, elpattant benne valami.

Nem tudta, hogy a katona miért akart olyan hirtelen annyira megpattanni, hiszen egészen addig úgy tűnt, abszolút elemében érzi magát a többi rendfenntartó között.  Az agresszióját is büntetlenül kiélhette azokon, akik Dennist bántották, és akkor kifejezetten úgy tűnt, hogy még élvezi is, hogy összeverheti őket. Azt maga is ki tudta találni, hogy a nagydarab egy pórázon tartott vadállat, és talán épp ebből lett elege. Vagy ha nem, akkor valamivel egyértelműen kegyvesztett lett – jó eséllyel csinált valamit, ami már a kenyéradó gazdáinak is túl sok –, és Dennist mélységesen felháborította a gondolat, hogy egy ilyen utolsó senkiházi gyilkos akarja kihasználni. Viszont addig nem nagyon ugrálhatott, amíg ki nem jutott ebből a rettenetes épületből. Ha pedig ehhez az kell, hogy hagyja a katonát a tervei szerint cselekedni, akkor legyen. Úgyis meglép az első adandó alkalommal.

Mire véget értek a vizsgálatok, és végre elindultak a mélygarázsba, már nem is kellett megjátszania, hogy mennyire legyengült, és vacakul van. A ruhája és a bőre ragadt a vértől, a zúzódások a hasán és mellkasán gyötrelmesen fájtak. De legalább az orvos ideiglenes diagnózisa megnyugtatta, hogy jó eséllyel nincsenek nagyon súlyos belső sérülései.

A kocsiban ülve figyelte az őt a másik két férfitól leválasztó drótüvegen keresztül, ahogy a marcona magadja az útvonalat, amin haladni szándékozik, miközben mellette az orvos válogatott sértésekkel igyekszik sietségre bírni a Skótot. Egy pillanatig Dennis azt várta, hogy megint dúdolni kezd, mint ahogy az ő börtönében tette minden alkalommal. De nem, semmivel sem reagált, még csak az orvos irányába sem volt hajlandó nézni, amikor kilőtt  a garázsból.

Dennis nem ismerte fel a környéket, ahol haladtak, mondjuk ezen talán nem volt mit csodálkozni, gyerekkorában szigorúan megszabták, hova mehetett, Azóta meg, hogy a saját útját járta, és Northamptonban élt, még kevésbé ismerkedett meg a fővárossal. Az viszont feltűnt neki, hogy mennyire rossz környékre keveredtek. Ahogy az orvosnak is, mert egy idő után szóvá is tette:

– Hová visz minket, Norfolk? A kórház nem ebben az irányban van!

– Ne aggódjon, azt az útvonalat követjük, amit előzetesen megadtam, és jóváhagyott a központ – próbálta nyugtatni a katona, rajta aztán tényleg az látszott, hogy a világon a minden a legnagyobb rendben van. Sőt talán még az is normális, hogy egy nőnek öltöztetett vérző fogoly ül bilincsbe verve a hátsó ülésen. Lenyűgöző volt az a rendületlen nyugalom.

– Ne próbáljon átverni, ez a negyed nem szerepelt az útvonalban! – Úgy látszik az orvos sem volt teljesen, menthetetlenül ostoba, és a nagydarab nem tudta meggyőzni ezzel az átlátszó hazugsággal. Ennek ellenére rezzenetlen nyugalommal válaszolt.

– Ha megnézi a navit, még mindig a kijelölt útvonalat követjük. Valami lázadó támadás történt az eredeti utunkon, és a központból küldték a módosítást.

Erre Dennis is felkapta a fejét, és a drótüvegen át megpróbált a navigáció képernyőre sandítani, de ő csak annyit látott, hogy tényleg egy megadott úton haladnak. Viszont arról fogalma sem lehetett, hogy minek kellene a kijelzőn virítania akkor, ha letérnek az engedélyezett szakaszokról. Mindenesetre az orvos gyanakvását elaltatta, és nem próbált riadóztatni senkit, hanem nyugton ült továbbra is a vezetőoldali ülésben.

Pár perc elteltével behajtottak egy széles felüljáró alá, valami olyan lepusztult helyen, amiről Dennis nem feltételezte volna, hogy a betonhíd alá egyáltalán be lehet jönni kocsival. A következő pillanatban pedig a marcona leállította az autót. A drótüveg mögül figyelte, ahogy az orvosnak szóra nyílik a szája, de semmit nem mondhatott, mert a katona azonnal olyan erővel ütötte meg a könyökével, hogy Dennis még a csontok reccsenését is hallani vélte. Az orvos feje abban a minutumban hátrabicsaklott, majd a fejtámláról visszapattanva előre bukott. A katona kiütötte. Legjobb esetben. És egyetlen mozdulattal... De nem foglalkozott egy pillanatig sem vele, felrántotta az ajtót és kiszállt.

Dennis elképedve figyelte, ahogy elkezdte levenni a ruháit. Leoldotta magáról a mellényt, amibe ezer féle eszköz volt összekészítve, amire egy rendfenntartónak csak szüksége lehet, levette az övét a pisztolytáskával – ezeket gondosan az autó tetejére tette, hogy az utasa véletlenül se érhesse el –, majd kibújt a nadrágból, és az egyenzubbonyból is. Dennis akkor döbbent meg igazán, amikor látta, hogy ezek alatt még egy ugyanolyan szett ruha található. A marcona – Norfolk –, ahogy korábban szólították, visszavette az övet és a mellényt, a felszabadult szett egyenruhával lépett oda a hátsóajtóhoz. Kinyitotta, a ruhákat leszórta Dennis elé, majd kinyúlt, és az egyik csuklójánál fogva maga elé húzta két kezét.

– Leveszem rólad a bilincset – jelentette ki, mintha nem volna egyértelmű, mit csinál –, hogy át tudj öltözni. Ebben a pirosban rettenetesen feltűnő vagy.

– Nem én találtam ki, hogy hordanom kelljen, seggfej! – tiltakozott Dennis, és még őt is meglepte, hogy mennyire gyengére sikerült.

Erre Norfolk csak egy mordulással majd annyival felelt:

– A magasságod miatt biztos jó lesz rád az én egyenruhám. Lógni fog rajtad, de senki sem mer megbámulni egy rendfenntartót. Iparkodj, mert tíz perccel a becsült idő után, hogy nem érkeztünk meg a célállomásra, mindenki minket fog keresni az előre beküldött útvonalon. Addigra jó lenne messze járni innen.

Dennis csak pislogott. Nem sokszor hallotta a marcona katonát ennyit beszélni egyhuzamban. Talán sosem. Szavát szegte a felismerés is, hogy ezek szerint most nem a megadott útvonalon vannak. Legszívesebben rákérdezett volna, hogyan tudta meghekkelni az autó navigációját, és hogyan kapcsolta ki a helyzetjelzést, de ő is tudta, mennyire kevés idejük van. Egy bólintással nyugtázta a helyzetet, és öltözni kezdett. Nem volt egyszerű, mert a véres ruha a bőréhez tapadt, és az alsó is kifejezetten kellemetlen viseletté vált eddigre.

– Gondolom, dupla alsó nincs rajtad – szólalt meg gunyorosan, hogy elterelje saját kényelmetlenségéről a figyelmet.

– Sajnos nincs – nézett félre egy tört másodpercre Norfolk, akkor először látszódott rajta némi zavar és bizonytalanság. – Nem jutott eszembe. De hátul van kötszer. Ha nyugton maradsz, kiszedem neked.

Dennis megint csak bólintott. Mit kellett volna tennie? Azt még ő is belátta, hogy ha most ilyen gyengén futásnak eredne, a katona biztos semmi perc alatt utolérné. Ha viszont mégsem, és lerázná valami csoda folytán, ebben a feltűnő pirosban talpig véresen tényleg nem jutna sehova.

– Rendben, nem próbálkozom semmivel – egyezett bele megadóan. Azt meg nem tette szóvá, hogy egy SUV hátsó ülésén szoronkodva nem igazán tudta, hogy mit tudna csinálni a kötszerekkel. Bár ha legalább valamennyire meg tudja takarítani magát, meg csillapítani tudná a vérzést, már az elég lenne, hogy ne érezze magát ilyen nyomorultul.

– Helyes – lépett el a kocsiajtóból Norfolk, és nyitotta ki a csomagtartót.

Előbányászta a kocsi egészségügyi ládáját, és azzal lépett vissza Dennis elé. A kezébe nyomta, majd akkor először hagyott neki egy kis privát teret, hogy valamennyire rendbe szedje magát. Addig ő a környéket kémlelte. Dennis agyán egy pillanatra átsuhant, hogy megpróbálja kiütni a katonát, és egyedül menekülni, de úgy volt vele, hogy miután fogalma sincs, hol vannak, az jelenti a legnagyobb életbiztosítást számára, ha egyelőre mellette marad, és nem ugrál feleslegesen.

– Kész vagyok – jelentette ki határozottan, amint átöltözött, és valamennyire rendbe szedte magát. Kifejezetten örült neki, hogy nem remeg a hangja, amikor így folytatta: – És nagyon remélem, hogy a bilincstől most eltekinthetünk.

– Tőlem – vont vállat a maga nem törődöm módján Norfolk –, a te életed van elsősorban veszélyben, nem az enyém. Ha meglépsz, nekem csak könnyebb dolgom lesz.

Dennis ezen a ponton úgy döntött, azon véleményét megtartja magának, hogy ha együtt kapják el őket, akkor mindkettejük élete egyformán veszélyben lesz. Az övé azért, mert épp úton kellene lennie egy termékenységi farmra, és mert rendfenntartónak adta ki magát. Norfolké meg azért, mert tett egy kísérletet arra, hogy megszöktesse. Ha nem gyűlölte volna annyira az összes rendfenntartót mindenért, amit vele és sok barátjával tettek, talán még szimpátiát is érzett volna a másik iránt. De így hálából abban maradt magával, hogy ha úgy alakul, gyorsan megszabadul tőle, és nem áll bosszút.

Ahogy Norfolk előre lendült, Dennis is felzárkózott mellé, és mivel úgy tűnt, hogy abszolút célirányosan halad, eleinte szótlanul lépdelt mellette. Igyekezett nem törődni a gyengeségével, kóválygó fejével, úgy sejtette, a másiknál nem lelne megértésre. Társa félreeső utcákon vezette, ügyelve arra, hogy a kamerák alatt elhaladva semmiképp se látszódjanak.

– Hova megyünk? – szegezte Norfolknak, amikor már kezdte unni ezt a hosszúra nyúlt sétát. Inkább támadás mellett döntött, minthogy be kelljen ismernie, mennyire kutyául érzi magát.

– Van egy búvóhelyem a környéken – jött a kelletlen felelet. – De csak ritkán jövök ide, nehogy valakinek feltűnjön. Valószínűleg ezzel a kis kalanddal elbukom, de annyi baj legyen, majd átteszem a székhelyem máshova.

Dennis kiérzett némi keserűséget az utolsó mondatból, amit nem is tudott hova tenni, mert eddig nagyon is úgy tűnt, hogy Norfolkba annyi érzelem szorult, mint egy marék szárított molylepkébe. Viszont most arra kellett jutnia, hogy az utóbbi pár óra történései pont az ellenkező irányba mutattak. Nem akart ezen rágódni. Nem akarta megkedvelni Norfolkot.

– Megölted az orvost? – terelte inkább másfelé a beszélgetést. Ha továbbra is szörnyként tud rá tekinteni, csak neki könnyebb, amikor esetleg arra kerül a sor, hogy megölje.

– Nem tudom. Nem néztem meg. Ha túlélte, az orrát alaposan eltörtem.

Dennis ezt hallva elvigyorodott. Ő maga is szívesen eltörte volna az orvos orrát, így már csak maga miatt is elégtételt érzett. Afelől viszont nem voltak kétségei, hogy ha esetleg az ellenszenves férfi életben is maradt, az nem fog enyhítő körülménynek számítani, ha elkapják őket. Ezt a depresszív gondolatot inkább megtartotta magának.

Talán egy húsz percet gyalogoltak még, amikor egy Overground(*) megállóhoz értek. A katona jegyeket húzott elő a zsebéből, és azzal beengedte magukat. Ahogy átjutottak a kapun, megfogta Dennis karját, így könnyebben tudta terelgetni, hogy ne fussanak bele a kamerák hatókörébe. A vonatra is hasonló óvatossággal terelte fel őket. Itt is tudta, hol keresse a vakfoltot.

Néma csodálattal figyelte ezt a felkészültséget. Annyira lenyűgözte ez az egész, hogy még felháborodni is elfelejtett azon, hogy a marcona pár alkalommal milyen durván rántotta meg a karját. Az Overgroundról leszállva, ha lehetséges, egy még késdobálósabbnak tűnő negyedben találták magukat. Dennis magától egészen biztosan nem jött volna ide. És persze erős volt a gyanúja, hogy csak azért vannak viszonylag biztonságban, mert az itteniek nem unták meg az életüket, és nem akarnak rendfenntartókba belekötni.

Innen még nagyjából másfél órát gyalogoltak, mire végre megálltak egy, a környékbe tökéletesen passzoló állapotú bérház előtt. Dennis eddigre már tényleg erőtartalékainak végére ért. Norfolk felnézett az egyik felső emeletre, és mintha nosztalgikus kifejezés jelent volna meg az általában durva kifejezést tükröző arcán. Dennis elfordította a fejét, és ő is felnézett, hogy addig se kelljen Norfolkot látnia.

– Bemegyünk akkor, vagy mi lesz? – rántotta ki végül a másikat a merengésből.

– Be – nyitotta ki az ajtót, és a lifthez vezette Dennist.

Majdnem a legfelső emeletig mentek, és amennyit Dennis eddig látott a folyosókból és lépcsőházból, az semennyire nem nyugtatta meg. Nem akart a feltétlenül szükségesnél több időt tölteni ebben a lerobbant bérházban. A koszos folyosó legvégéig mentek, és ott a másik egy félreeső sarokból nyíló lakásba engedte be magukat. Dennist meg is lepte, a rácsos, kopott ajtó alapján azt hitte, valami kapcsolószekrény bújik meg mögötte. De ha már nem az, akkor valami vacak állapotú patkánylyukra számított. Határozottan váratlanul érte a viszonylag tágas lakás.

– És most mit csinálunk? – fordult körbe az ürességtől kongó nappaliban. – Átöltözünk valami kevésbé feltűnőbe és eltűnünk innen?

– Még nem – jelentette ki Norfolk –, legalább az éjszakát itt töltjük.

– Azt meg mégis minek? – tört ki belőle a türelmetlenség.

– Egyrészt, hogy kitaláljuk, melyikünk hova akar menni, és hogy érdemes-e közös útban gondolkodni, másrészt azért, mert hallgatni akarom egy kicsit a rendfenntartó rádiókat, hogy tudjam, merre koncentrálják az erőiket, és mekkora port kavart az orvos esete. Azt már fel sem hozom, hogy alig állsz a lábadon.

Dennis legszívesebben tiltakozásba fogott volna, de a másik határozottsága kifogta a szelet a vitorlájából. Nem szívesen, de el kellett ismernie, hogy a katonának igaza van. Tényleg teljesen kimerült, emellett a túlélési ösztöne is erősebbnek bizonyult, mint a makacssága, és az, hogy mennyire utálta a rendfenntartókat. Ahhoz kétség sem fért, hogy Norfolk tudta, mit csinál, és eredményesebbnek is tűnt benne, hiszen meglehetősen simán mentek a dolgaik. Nem úgy, mint a saját esetében. Eddig az összes szökési kísérlete kudarccal és fogsággal végződött. Ennek függvényében szólalt meg ismét:

– Oké, ha egy irányba megyünk, akkor nincs ellenemre a társaság. Egyébként is egységben az erő, vagy mi. A kérdés az, hogy te merre mennél.

– Skóciába – jött gondolkodás nélkül a magától értetődő felelet, mintha nem is létezne ezen kívül más úticél széles e világon. – Még meg kell terveznem az útvonalat, de annak a mentén ki tudlak rakni bárhol.

– Szerintem, akkor befizetek a végállomásig – jelentette ki Dennis. – Én is Skóciába tartottam, amikor a barátaid lekapcsoltak.

Arra a bizonyos szóra sötét kifejezés suhant át a katona arcán, és Dennis egy pillanatig arra számított, hogy valami gorombasággal vág vissza, vagy ingerülten elküldi a fenébe. De egyik sem történt. Norfolk a korábbi rezzenéstelen nyugalommal az egyik ajtó felé intett, és morózus hangon csak annyit közölt vele:

– Ott van a fürdő, ha rendbe akarod hozni magad. Találsz bent tükröt, kötszereket és rendes alsóneműket is. Szolgáld ki magad.

Azzal hátat fordított neki, és a megviselt kanapéhoz lépett. Levetette rá magát, és a dohányzóasztalon várakozó rádiót kezdte babrálni. Dennis arra jutott, hogy ez volt számára a végszó, és inkább a fürdőszobába indult. Az, hogy lefürödjön, soha sem tűnt még ilyen jó ötletnek. Megkönnyebbülten zárta magára a fürdőajtót, jól esett végre egyedül lenni, még úgy is, hogy a vékony ajtó és papírmasé falak túloldalán a marcona továbbra is ült a rádiója mellett. Valami tompa recsegés is elhallatszott hozzá, de szavakat nem tudott kivenni belőle, ezért nem is törődött vele.

Figyelmét inkább a szekrényekre, polcok tartalmára koncentrálta. Tényleg volt itt minden, amit Norfolk állított. Sőt, az egyik fiókban még kényelmesnek tűnő pólót és melegítő nadrágot is talált. Mivel a katona nem tiltotta meg, hogy ezekbe öltözzön, úgy döntött, hogy ha tényleg itt töltik az éjszakát, nincs az az isten, hogy a szúrós anyagú egyenruhát vegye vissza magára.

Ezek után levetkőzött, belépett a zuhanykabinba, és alaposan megmosakodott. Szinte újjászületett, mire megszabadult a bőrére száradt vértől. A mozgás, dörzsölés és törölközés miatt ismét szétnyílt a sebe, ami valamennyire vérezni is kezdett, nyomokat hagyva az egyébként meglepően tiszta zuhanytálcában. Miután élt a fertőtlenítő és kötszerek nyújtotta lehetőségekkel, sőt a tiszta alsót, pólót és melegítőt is magára vette, jól nevelt vendéghez illően fel is takarított maga után. Nehogy megszólják – nem mintha számítana bármit is –, hogy foltokat hagyott hátra. Összeszedte a használt kötszereket és egyebeket, kinyitotta az ajtót, és kilépni készült rajta, amikor beszélgetés hangjai ütötték meg a fülét.

– Köszönöm, de erre semmi szükség – ért el hozzá a katona hangja, meg is lepte, soha senkivel nem hallotta még ilyen kimérten és türelmesen beszélni.

– Ugyan, ez a legkevesebb – felelt neki vékony női hangon az a másik, de Dennis a fürdő ajtó mögött megbújva semmit sem látott belőle. – Ritkán vagy itt, és gondoltuk, nem lesz időd bevásárolni semmit. – Fojtott hangon folytatta. – Láttuk, hogy nem egyedül jöttél. Amit összekészítettünk, az talán neki is hasznos.

– Tényleg nem kellett volna. – A katona is suttogva felelt, olyan halkan, hogy Dennis szinte meg sem hallotta zakatoló szíve miatt. Egy pillanatra még az ütemet is félre ütötte, ahogy fejébe tolakodott az esetleges lebukás gondolata.

– És tényleg nem fáradtság – ellenkezett a titokzatos nő. – Ha bármi más kell, tudod, hol találsz minket. 

Ezzel elköszöntek, és a marcona visszacsukta a bejárati ajtót. Azt is olyan halkan tette, hogy még a zár kattanása is alig csapott zajt. Dennis vett pár nagyobb levegőt, próbált lehiggadni. Amikor úgy érezte, nagyjából sikerült, kilépett a rejtekéből, és követte a katonát a nappaliba.

– Gondolom, nem jó hír, hogy lebuktunk – szólalt meg. Igyekezett számon kérő élt a hangjába erőltetni, de tartott tőle, hogy csak a nyugtalanság szivárgott bele.

– Dehogy buktunk – tette le a dohányzóasztalra a csomagot a marcona, és bontogatni kezdte, hogy átnézze mi van benne. – Nadiah sosem árulna el minket senkinek.

– Minden embernek megvan az ára – jelentette ki Dennis sötéten.

– Mindenkié – vont vállat a nagydarab –, csak vannak, akikét nem lehet mivel megfizetni.

– Miért vagy ennyire biztos benne?

– Jók a megérzéseim. Attól sem félek, hogy te elrohansz egy besúgó pontra felnyomni engem.

Erre nem mondott semmit. Nem lett volna értelme tagadni az egyértelműt. Sejtette, hogy van valami a nagydarab és eközött a Nadiah között, amiről ő nem tud, és az orrára sem fogják kötni. Nem feltétlenül romantikus valami – azt nehezen tudta elképzelni, hogy bárki, akinek esze van, akarjon bármit az érzéketlen katonától –, de valami közös történetüknek akkor is lennie kellett. Inkább odalépett az asztal mellé, hogy meglesse, mit küldtek nekik a szeretetcsomagban.

A katona eldobható tárolókat és alufóliába csavart valamiket vett ki belőle. Ezeket egyelőre félre tette, és egy piperecsomagszerű valamit húzott elő. Egy vidámnak tűnő horkantás kíséretében cipzárazta ki, sőt Dennis meg mert volna esküdni, hogy egy kósza mosolyt is elcsípett a szakáll alatt, amikor kivette a dolgok egy részét belőle. Fogkefe, eldobható borotva, fogkrém és utazó méretű borotvahab került elő óriás méretű tenyerében.

– Láttam fogkefét és borotvát a fürdőben – bukott ki Dennisből.

– Az az enyém, de már azok is megérettek a cserére – bólintott a marcona. – De most legalább van két szett. Ezeket vihetjük majd magunkkal is.

– Tőlem – vonta meg a vállát. – És mi az a pár doboz, meg alufóliás izé?

– Ja, hogy azok? Kaja. Ahogy Nadiah-t ismerem, hummus, saláta, tojás és falafel. Van egy gyorséttermük, onnan hozta.

– És csak így hozzád vágta pusztán baráti szívjóságból? – hitetlenkedett gunyorosan Dennis, amit természetesen Norfolk ismét nem reagált le.

– Nem pusztán szívjóságból, bár az is benne van. De ha nem tetszik, nem kell enned belőle – nyalábolta fel az ételeket, és indult el a konyhába.

– Nem... nincs bajom vele. Éhes vagyok – vallotta be szégyenkezve.

A katona erre nem mondott semmit, csak igazságosan kétfelé osztotta az ételeket – utólag Dennis úgy érzete, hogy neki talán még kicsit többet is adott –, és letette elé. Ő pedig úgy esett neki, mintha legalább egy hete nem evett volna. Bár azok alapján, amiket a börtönében próbáltak bele diktálni, nagyjából ez volt a helyzet. De az egészen biztos, hogy kevés dolog esett annyira jól, mint Nadiah főztje akkor.

– És hogyan lesz tovább? – kérdezte tele szájjal. – Vannak civil ruháid is, hogy ne legyünk ennyire feltűnőek?

– Ami, azt illeti vannak, de még nem lesz rájuk szükség – felelte lezser módon a katona, és attól a flegma hanghordozástól viszketni kezdett Dennis tenyere. – Addig legalábbis, amíg ki nem jutunk Londonból, jobb ötlet maradni az egyenruhában. A rendfenntartókat senki nem nézi meg, senki nem állítja meg, még másik rendfenntartó sem. Így viszonylag könnyű utunk lesz a fővárosból.

– És hogyan jutunk ki Londonból? – faggatózott tovább Dennis.

– Majd meglátod. Vacsora után terveztem kidolgozni az útvonalat.

Ezek után abbamaradt a társalgás, Dennis legalábbis úgy sejtette, mást úgysem tudna kihúzni Norfolkból. És a katonának is megfelelt a rájuk telepedett csend. Miután megvacsoráztak, összeszedte az edényeket, és mielőtt nekiállt volna mosolyogni, még annyit mondott a vendégének:

– Foglald el nyugodtan a szobát. Kettőnk közül téged viselt meg jobban ez a nap. Majd ébresztelek reggel.

Mivel nem látta értelmét vitába szállni a nagydarabbal, ezért engedelmeskedve az utasításnak, a szobába vonult, és magára zárta az ajtót. A katona itt sem vitte túlzásba a berendezési tárgyakat, egy ágyon és beépített szekrényen kívül semmi más nem fogadta bent. Viszont, mivel az ágy kényelmesebbnek – és sokkal hívogatóbbnak – tűnt, mint a cella, ahol az eltelt napjait töltötte, azonnal el is nyúlt rajta. Nem gondolta volna, hogy ennyire fáradt, de amint elérte a feje a párnát, már aludt is.

Másnap hajnalban idegesítő matatásra, és mozgolódásra riadt fel. Úgy érezte magát, mint akit agyonvertek, amikor kikászálódott az ágyból. Még jó, hogy nagyjából ez történt a fogságban, sóhajtott egy nagyot. Talán a zajok és rossz ütemű ébredés miatt kifejezetten bal lábbal kelt, és ingerülten lépett ki a szobából. Olyan erősek voltak ezek az érzelmek benne, hogy hirtelen még ő maga sem értette az okát.

Ahogy kilépett a nappaliba, Norfolkot a hatalmas gardrób előtt találta. Amennyire innen látta, a katona megnyitott pár titkos rekeszt a szekrényben, és azokban matatott. Ezekből az eldugott fiókokból és tárolókból fegyvereket pakolt elő maga köré. Amikor a kezébe akadt az a pisztoly, amit keresett, visszafordult Dennis felé, és átnyújtotta neki. Meg sem lepte, hogy a küszöbre dermedve, bámészkodva találja.

– Nesze, egy SIG Sauer P230 – fűzte hozzá a magyarázatot. – Volt már valaha pisztoly a kezedben?

Ez a kérdés annyira ingerelte Dennist, hogy fogta a pisztolyt, egyetlen határozott mozdulattal kibiztosította, és Norfolk széles mellkasára fogta. Mert egyrészt mit képzel, semmit sem tud róla. Arról, hogy hány barátot vesztett el az ellenállók közt, akik meg akarták menteni. És éppen ugyanezek az emberek igyekeztek a lehető legjobban kiképezni is, hogy ha úgy alakul akár nélkülük is a lehető legtovább életben maradhasson. Abban a pillanatban minden korábban elszenvedett fájdalom és szörnyűség a felszínre tőrt benne, és ettől a fortyogó gyűlölettől fűtve abban a pillanatban tényleg meg akarta ölni. Meg akarta mutatni az egyetlen személynek, akire abban a pillanatban az indulatait irányíthatta, hogy mire képes, hogy őt ugyan nem törte meg senki.

És mivel ezekről a katona mit sem tudhat, már azzal is megelégedett, ha megmutathatja a másiknak, hogy nem most lát először lőfegyvert. Mert ne higgye, hogy fogalma sincs, melyik végén kell megfogni. Davist ez mégsem zaklatta fel a legkevésbé sem. Még a kezét sem emelte fel, sőt volt annyira arcátlan, hogy hagyjon szétterülni egy elégedett vigyort – na jó, inkább grimaszt – a képén.

– Nem rossz – jelentette ki elismerően, és Dennist őszintén zavarta, hogy ennyire nem érintette meg, hogy épp fegyvert fog rá. Talán úgy adta oda neki, hogy nem volt megtöltve? Nem... ha nem lenne, akkor nem tudta volna ilyen könnyen felhúzni sem.

– Te tényleg egy beteg állat vagy. – Maga sem értette, mi a fenéért provokálja. – Simán lelőhetnélek, és téged még csak nem is érdekel...

– Érdekelni épp érdekel – vont vállat a szokásos nemtörődöm módján a másik –, de tenni úgysem tudok ellene. Viszont, ha elfogadsz egy tanácsot, ilyen távolságból fejre célozz. Az garantáltan halálos. Az emberek nem szeretnek fejre lőni, mert ronda látvány, meg a mellkas szélesebb, nagyobb célpont. Viszont éppen ezért nagyobb a túlélési esély is. Csak bizonytalan lövészek mennek mellkasra.

Dennis kezében megremegett a pisztoly. Semmi elégtételt nem nyújtott volna most  lelőni Norfolkot. Leengedte a fegyvert, és visszakattintotta a biztosítást.

– Én is így gondoltam – helyeselt a marcona. – De most, hogy egyelőre túl vagyunk azon, hogy meg akarj ölni, beszéljük meg azt, hogy tűnünk el ebből a csodálatos új Brit Birodalomból. Egyébként ne érts félre, nem kötelező velem jönni, de ahogy korábban már mondtam, én egészen biztos hazamegyek Skóciába. Vagy beledöglök.

– És én is mondtam, hogy az nekem is tökéletes. – Dennis elgondolkozva összefonta a karját a mellkasa előtt, aztán csak úgy előcsorogtak belőle a következő, remegő szavak. – Nem eshetek még egyszer fogságba...

Norfolk visszafordult a szekrény felé, és még egy pisztolyt szedett elő, és egy halom tárat. Párat átnyújtott Dennisnek, a többit egy szintén akkor előkerült hátizsákba pakolta.

– Ha az segít, megígérhetem, hogy nem fogsz még egyszer fogságba esni. Ha úgy néz ki, elkapnak minket, lesz számodra félretéve egy golyó.

– Nem éppen az a válasz, amire vártam, de ha nincs más megoldás, megteszi – fújt ki egy nyugtalan lélegzetet. – Dezertőr rendfenntartóként te nem vársz el valami hasonló...

Norfolk keserű nevetése beléfojtotta a szót.

– Kisherceg, te tényleg azt hiszed, hogy életben hagynak? És hidd el, ez független attól, hogy agyonlőlek-e téged.

Dennis érezte, hogy az arcába tolul a vér, és minden akarata ellenére a haragtól elvörösödik az arca.

– Ne szólíts kishercegnek!

– Rendben, kisherceg – kísértette a sorsot a másik. – Akkor minek szólítsalak?

– Dennis. Ez tökéletesen megfelel – köpte oda ingerülten.

– Rendben, Dennis. Bár te nem kérdezted, Davis vagyok.

Jegyzet
(*) Overground: olyan városi vasútvonalak Londonban, amik a felszíni közlekedést szolgálják. Leginkább a metróra hasonlítanak, csak nem a föld alatt közlekednek.