Trigger Warning: bántalmazás, megalázás leírása, vér és sérülések

Nem voltak vele kedvesek, amikor bezárták ebbe a csirkeketrecbe, sőt egyenesen mindent megtettek azért, hogy nagyon fájjon, és alaposan megüsse magát a rácsoknak csapódva. Talán már fel sem kellett volna vennie, eddigre már az egész teste egymerő zúzódás volt, hiszen azóta nem bántak vele semennyire sem emberségesen, hogy a Newcastle-i határnál fennakadt az ellenőrzésen. Akkor esett másodszor fogságba.

De a kálváriája nem ezzel, henem majdnem egy évvel korábban kezdődött. Pedig a nagyi olyan jól megszervezett mindent. Mind a két alkalommal. De természetesen magának köszönheti, hogy itt kötött ki... Már másodszor. Azért, mert túl sokáig ült a babérjain abban bízva, hogy nem vesznek majd ilyen rossz fordulatot a dolgok, ahelyett, hogy sokkal korábban a háta mögött hagyta volna ezt az átkozott „birodalmat".

Akkor még nem szóltak elég hangosan a vészcsengők a fejében, amikor az ország ketté szakadt, és hirtelen határ nőtt a brit és skót területek közé. Egyrészt eleinte a hatalomátvétel nem jelentett semmit a mindennapokra vagy az ő életére nézve, hiszem minden maradt a régi kerékvágásban. Másrészt abban hitt, hogy az emberek nem engedtek majd olyan atrocitásokat megtörténni, nem hagyják egy ilyen őrült, diktatórikus rendszernek, hogy a nyakukra üljön. Amikor elkezdődtek a letartóztatások és kivégzések, ő még akkor is abban bízott, hogy rokonokkal a határ túloldalán bármikor átsétálhat, mert senki sem állíthatja meg, hiszen az ország kettészakadásával egyetlen éjszaka alatt kettős állampolgár. Mégis hiába figyelmeztette a nagyi már jóval korábban, és kérlelte, hogy költözzön hozzá, de ő nem akarta feladni jól berendezett és kényelmes életét Northamptonban. 

Northampton. Az első hely, amit valaha otthonának nevezhetett. Még mindig élénken emlékezett rá, ahogy kikötött abban a városban, miután kidobták otthonról alig tizennyolc évesen. Sosem hitte volna, hogy felküzdi magát addig a nagyi támogatásával, hogy az átalakuláson is át tudjon menni. Eleinte azért nem akart innen továbbállni, mert közel volt a klinikához Northamptonshire-ben, ahol kezelték, és az egyetemhez, ahol orvosnak tanult. Aztán... csak úgy ott ragadt ebben a városban. Mert szerette. Marah nagyit időről időre meglátogatta, ha már annyira hiányzott neki, de valahogy nem érezte magát készen arra, hogy elhagyja a helyet, ami megmentette az életét.

Képtelen volt elfogadni, hogy megint boldog, kiegyensúlyozott élete hátrahagyására kényszeríthetik. Talán ez volt a legfőbb oka maradásra. Nem akarta engedni, hogy ismét gyökerestül kitépjék onnan, ahol már egyszer berendezkedett. Nem akart ismét a romokból új életet kezdeni, mégha Edinburgh-ban is kellett volna a nulláról indulnia, hiszen ott lett volna a nagyi. Nem, itt az elvekről volt szó. Hiszen neki is joga van úgy élni, mint bárki másnak.

Nehezen ment le a torkán a keserű valóság és felismerés, hogy mégnincs. Az olyanoknak, mint ő legalábbis. Szinte semmihez sincs joguk ebben az új rendszerben. Erre akkor döbbent rá, amikor egyik napról a másikra érvénytelenítették a személyigazolványát és útlevelét, és új dokumentumok kiállítására kötelezték. Arra viszont már az is rákerült, hogy ő tulajdonképpen nő, állítson magáról bármit, és férfi kísérő nélkül ötven mérföldnél hosszabb útra nem mehet, és a határt sem lépheti át külön engedély nélkül. Hát ennyit arról, hogy bármikor átvonatozhat Edinburgh-ba. Hiába lett férfi, hiába élt ki tudja mióta abban a testben, amiről mindig is álmodott, mivel nőnek született, a rendszer is ennek megfelelően kezelte. Vagyis semminek. Valaminek, ami nem ember, és a gyerekszülést leszámítva értéktelen, pótolható.

Ezt a leckét akkor tanulta meg, amikor ezer másik nővel együtt berendelték hatósági egészségügyi vizsgálatra. Hiába jelezte az orvosoknak, hogy ő férfi, lesajnáló sértő megjegyzéseken és kegyetlen bánásmódon kívül nem jutott neki más. Először nem is értette az okát ennek a hacacárénak és kivizsgálásnak, alig pár hete volt hátra az utolsó műtétig, amivel végre megszabadult volna a női szerveitől. Az utolsó dolog, ami még a régi életéből a nyakán... vagyis benne maradt. Hogy gyűlölte már a gondolatát is!

A vizsgálat viszont legnagyobb balszerencséjére azt mutatta ki, hogy ellentétben rengeteg nővel, neki lehet gyereke. A tervezett műtétről valószínűleg nem tudtak az őt vizsgáló orvosok, mert akkor ki tudja, távozhatott-e volna szabadlábon. A személyijébe mindenesetre belekerült, hogy az ő részére tilos bármilyen fogamzásgátló rendelkezésre bocsátása.

Ekkor döbbent rá, mennyire forró lett a lába alatt a talaj. Újfent felvette a kapcsolatot a nagyival, és akkor már könyörgött neki, hogy mielőbb segítsen kijutni neki innen. És Marah meg is ígérte, hogy mindent előkészít. Csakhogy azokban a zűrzavaros időkben ezek az előkészületek heteket vettek igénybe. Amik lassan hónapokká nyúltak. Éppen emiatt, mivel Dennis kezdett – teljes joggal – attól tartani, hogy hamarosan megszűntetik a klinikának azt a részét, ahol őt kezelték, felkereste az orvosát, hogy annyi gyógyszert szerezzen tőle, amennyit csak lehetséges volt. Feldobhatta valaki, mert ott tartóztatták le először azzal az indokkal, hogy Dennis élete és állapota államérdek, és ő láthatóan nem képes megfelelően gondoskodni a testéről, ezért gyámság alá vették.

Annyit azért elmondtak neki, hogy felvették a családjával a kapcsolatot, hogy kívánják-e ők a gyámságuk alá venni a nőiségétől eltévelyedett Dennist, de ők természetesen teljes mértékben elhatárolódtak tőle. Az egyik katona még szó szerint idézte is a válaszlevelüket, miszerint ők nem kívánják, hogy bármi közük legyen egy hozzá hasonlóan a valódi értékeket bomlasztó, likvidálandó egyedhez.  Nem erre a válaszra számíthattak, mert látszólag senki sem tudta, mi legyen vele – kivégezni nem merték –, ezért először egy problémás nőket internáló intézetbe került.

Ide többszáz, a szabályokhoz akármilyen módon magához hasonlóan alkalmazkodni képtelen szerencsétlennel került. Az összes sorstársa leszbikus, transznemű, aszexuális, vagy egyéb queer volt. Itt nem őrizték igazán szigorúan őket, így egy-két hét alatt többedmagával viszonylag gyorsan sikerült megszöknie. Innen a nagyi által beszervezett ellenállókhoz menekült, az ő feladatuk volt gondját viselni addig, amíg meg nem tudják nyitni számára az utat Skóciába. Az orvosa is kapcsolatban állt az ellenállókkal, ő juttatott neki gyógyszereket, amiknek köszönhetően Dennis újabb pár hétre ismét embernek érezhette magát. Csakhogy azok, akik bújtatták, lebuktak valamivel, vagy elárulták őket, ezt sosem tudta meg. Abban volt csak biztos, hogy ezek az újonnan szerzett barátai meghaltak azért, hogy ő egy újabb esélyt kapjon.

Már önmagában az felért egy csodával, hogy a nagyi kapcsolataival eljutott a határig. Marah mindent megtett, hogy kimentse az Új Brit Birodalomból, a hamis papírjaival egész könnyen érkezett meg Newcastle-be. Ott egyedül kellett megkísérelnie, hogy átjusson a határon. Követte az utasításokat, igyekezett elkerülni a fő határátkelőt, hiszen nem voltak illúziói, sosem engedték volna át. Csakhogy a rendfenntartók is számítottak hozzá hasonló szökevényekre, és Dennis bele is sétált az egyik csapdájukba. Ezek hiába nem voltak halálosak, azért kifejezetten fájdalmasnak bizonyult az a jópár óra a hidegben, amire megtalálták. Így esett másodjára is fogságba.

Ez lassan egy hónapja történt, a hatóságok azóta pingpongoztak vele, küldték egyik hivatalból a másikba, mert egyik hivatalnok sem akarta, hogy valaki nem-nő, mint Dennis, a nyakán maradjon. Végül Londonba hozták, ahol ismét a rendfenntartók vendégszeretetére bízták. Az eltelt hetekben mindenféle rendű és rangú katona őrizte már, és minden éreztették vele – néha csak szavakkal, de legtöbbször valamilyen fizikai bántalmazás formájában –, hogy nem elég, hogy alsóbbrendű, de még az emberi minősítést sem érdemli meg. Közben alig tudott bármit a sorsa alakulásáról, arról, amit terveztek vele. Azt persze magától is kitalálta, hogy élete egy hajszálon függ.

Tiltakozni sem tudott, amikor fegyveresek már ki tudja hányadjára kiráncigálták páncélozott autójukból, és beterelték az újonnan kinevezett Rendfenntartó Toronyba. Utána annyira gyorsan történt minden, ismét egy vizsgálóba zárták, ahogy minden alkalommal, amikor egyre újabb és újabb intézetekben fordult meg fogsága alatt. Viszont annyiból volt ez most új élmény, hogy élete legmegalázóbb vizsgálatainak vetették itt alá. Egy orvos undorral az arcán végig úgy turkált benne, mintha a teremtés titkát keresné a belsejében. És természetesen nem mulasztott el degradáló megjegyzéseket tenni a maga nemében tökéletes férfitestére.

Ennek végeztével pedig, hogy tényleg teljessé tegyék a megaláztatását a szolgálólányok vörös egyenruháját adták rá. Persze nem volt egyszerű kifejezetten magas alkatára akkora ruhát találni, amibe egyáltalán belefért. Az, ami végül feljött rá, nem ért a földig az előírásoknak megfelelően, és ettől Dennis csak még idiótábban érezte magát, bár sejtette, hogy fogvatartóinak pont ez a célja. De legalább az elhatározás tartotta benne a lelket, hogy ezzel a kellemetlenséggel ha törik, ha szakad,  megbirkózik, nem azzal fogják összroppantani, hogy ilyen göncöket aggatnak rá.

Az sokkal jobban aggasztotta a ruházatánál, hogy már hetekkel ezelőtt elkobozták a gyógyszereit. Azóta pedig nem jutott utánpótláshoz. Tudta, hogy kezd kicsúszni az időből, ahogy kezdte érezni a beállított dózisok hiányát is. Nem voltak kétségei afelől, hogy nem fogja visszakapni az injekcióit, és semmi egyebet, amit szednie kell... Csak meg ne jöjjön még egyszer... pedig ha nem szedi a gyógyszereket, meg fog... Már csak idő kérdése. És abba beleroppan majd... alig várta, hogy megszabaduljon ettől a hozzá nem tartozó borzalomtól, ahogy megszabadult a hozzá nem tartozó melleitől is... És basszus, ez az egész duplán fogságba esés mindent keresztülhúzott... 

Nem akart egy lenni a gyerekgyártó futószalag mellett. Annál meghalni is jobb lett volna. Olyannyira így gondolta, hogy elhatározta, mindent megtesz majd, hogy harmadjára is meg tudjon megszökni abban bízva, hogy ha elkapják, büntetésképp megszabadulnak tőle. Eddig még nem volt szerencséje, mert miután ismét bebizonyosodott, hogy ő valamilyen csoda folytán az ország annyi nőjével ellentétben férfiként is termékeny maradt, még szigorúbban őrizték... Kiváló... ilyen az ő szerencséje. Viszont ez a szerencse arra nem terjedt ki, hogy mindkét sikertelen szökési kísérlete után, és azóta minden adandó alkalommal ne verjék meg jó alaposan, csak úgy, a miheztartás végett.

És természetesen azt sem akarták, hogy harmadjára is megpróbálkozzon a szökéssel, talán ezért is döntöttek amellett, hogy visszahozzák, a újonnan felavatott rendfenntartó központba. Olyannyira nemrég nyerte el végső formáját és rangját ez az új épület, hogy a festék még szinte meg sem száradt az oldalán. Itt pedig ebben a csirkeketrecben kötött ki. Órákig felé sem néztek. Mire jött valaki, hogy legalább annyira kiengedje, hogy könnyítsen magán, már azt hitte, a hólyagja is szétdurran. Kifejezetten kényelmetlen volt ebben a bő szoknyában állva vizelni, de úgy volt vele, hogy nem szerzi meg őreinek azt az örömet, hogy leül a wc-rem, vagy legalábbis fölé guggol. És látva a döbbent, undorodó, alig leplezett pillantásaikat, arra jutott, hogy az egész mutatvány megérte.

Aztán visszazárták a ketrecbe, amiben mozogni sem lehetett rendesen, hosszú végtagjaival épp csak el tudott valamennyire kényelmesen helyezkedni. És megint magára hagyták. Órákra, amíg egy tiszt nem érkezett egy másik rendfenntartó társasában. Ez az utóbbi, azonnal magára vonta a figyelmét. Hatalmas termet, igazi óriás, a karja vastagabb volt, mint Dennis combja. És az a széles mellkas! Talán még egy száguldó vonatot is meg tudott volna állítani vele.

Feljebb emelte pillantását a durva vonásokkal rajzolt arcára, aminek nagy részét szakáll fedte. A látvány meg is lepte egy kicsit, amennyi rendfenntartóval találkozott eddig, mindnek sima volt a képe ezt az egy férfit leszámítva. Haja kétoldalon felnyírt,   a középső részt a feje tetején fogta kis kontyba. Dennis pislogva nézte, nem volt biztos benne, hogy jól látja. Ő valami speciális pozíciót tölthet be, hogy más szabályok vonatkoznak rá?

Aztán pillantásuk találkozott, miközben újabb emberek jöttek a börtönébe és róla kezdtek beszélni. De Dennis nem foglalkozott velük, tudta, úgyis mindet eldöntenek majd a feje felett. Ő inkább továbbra is a medvetermetű katonát figyelte. Meghökkent, életében nem látott még ennyi ürességet, az érzelmek teljes hiányát egyetlen szempárban. És ez a kifejezés egyre mélyült a férfi arcán, ahogy tovább folyt róla, a fogolyról a diskurzus. Nem kellett sok ész kitalálni, hogy egyre nő az iránta való undor a másikban.

Mondjuk mit várt? Ezek a tökéletesek valószínüleg azt is parancsba kapják, hogy melyik szerencsétlent hány fokon kell gyűlölni. Dennis jó eséllyel ebben is dobogóshoz közeli helyet foglalt el, ha nem magát a dobogót.

Jó lesz vigyáznia ezzel a katonával, úgy sejtette, nem számíthat tőle semmi jóra. Aztán, ahogy tovább beszélgettek az ismeretlenek a sorsáról, hogy valami termékenységi farmra küldik, lassan formálódni kezdett benne az elhatározás. A fenéket fog vigyázni az őrzésére kirendelt férfival. Talán fel tudja bosszantani annyira, hogy agyonlövesse magát. Nem egészen az a mód, ahogy szabadulni szeretne, de abban a pillanatban nem látott semmi más kiutat.

A katona egyébként abszolút betű szerint vette a parancsot, hogy egy pillanatra sem hagyhatja magára. Az elkövetkező pár napban minden idejét ott töltötte vele. Hol csak ült a betonpadlón és teljesen üres tekintettel maga elé nézett, hol unalmában fel-alá járkált a mindennemű berendezéstől mentes teremben. Nem szólt hozzá, amikor Dennis kikéretőzött a ketrecből, hogy könnyíthessen, akkor is némán engedte ki, és továbbra is kifejezéstelen arccal állt mellette, amíg dolgát végezte. Akármelyiket. Felesleges volt arra kérni, hogy forduljon el, egyetlen mordulással adta a tudtára, hogy semmilyen körülmények között sem. Az óriás Dennis minden rezdülését nyomon követte, és tényleg csak akkor ment ki, amikor megérkezett a váltása, és akkor is legfeljebb tizenöt percre maradt csak távol, mintha szükségletei sem lennének. Mármint pár órát legalább alhatott, mert ilyenkor is leváltotta valaki.

És Dennis sosem várta ezeket a váltásokat. A morózus katona egy szót sem szólt hozzá, a válogatott sértéseire sem reagált, az indulatok legkisebb szikrája sem látszott rajta. Mintha nem is hallaná. Pedig tényleg mindent megtett, hogy kihozza a béketűrésből. De őrzője egy szent türelmével rendelkezhetett, mert amikor a leghevesebben záporoztak rá a sértései, dúdolni kezdett. Dennis nem ismerte fel a dallamot, de a marcona katonának borzongatóan jó hangja volt. És már csak ezért is igyekezett minden alkalommal túlkiabálni a saját gonoszságaival, mert hallani sem bírta, hogy egy ennyire kegyetlennek tűnő férfiban legyen bármi kellem.

És bár ezt az őrét semmivel sem tudta szóra bírni, azokat bezzeg, akik helyettesítették, még csak provokálnia sem kellett semmivel. Egy percre sem állt be a szájuk, mindennek elhordták Dennist, és amikor visszaszólt nekik – mert hát mégsem tűrhette el –, akkor ütni, rúgni kezdték. Arra persze minden alkalommal vigyáztak, hogy az arcán ne hagyjanak nyomokat. Tudta, hogy velük óvatosabbnak kéne lennie, mert ezek csak gyötörni fogják, megölni nem. A másikból viszont kinézte, hogy egyszer majd elpattan nála a cérna – mit cérna, acélsodrony! –, és akkor előrántja a pisztolyát, és továbbra is rezzenetlen arccal engedi majd bele a tárat.

Egyik alkalommal a marcona katona pont úgy ért vissza a szünetéről, hogy Dennis épp kapott egy jól irányzott rúgást a gyomorszájába. Öklendezve terült el a ketrec padlón, a fejét istentelenül beverte a rácsokba – de úgy, hogy még a nyelvét is alaposan elharapta tőle –, és abban a pillanatban vágódott ki a cella ajtó, és a nagydarab őr lépett be rajta.

Amint meglátta, mi történik, nem késlekedett, a két másik rendfenntartó mögé trappolt, és olyan lendülettel rántotta el őket a rácsoktól, hogy azoknak nyikkanni sem maradt idejük. Még meg sem álltak a lábukon, már kaptak a katonától egy-egy jól irányzott öklöst a képükbe.

– Mi a franc? – kiabálta felháborodva az, amelyiknek sikerült talpon maradnia. A másik felbukott, és épp kábán próbált feltápászkodni. – Ezt meg hogy képzelted?

– Én hogy képzeltem? – mennydörögte a hatalmas termetű, Dennisnek addig nem fel sem tűnt a skót akcentus, amivel beszélt, nem mintha olyan sokat hallotta volna beszélni. A legelső napot leszámítva semennyit. De akkor megállíthatatlanul törtek elő belőle a szavak. – Azt a feladatot kaptuk, hogy őrizzük a foglyot. Nem azt, hogy megöljük. Ha ez lett volna a cél, már a falon lógna.

Hát ez remek, kifogtam az egyetlen őrt, aki a munka bajnoka, gondolta Dennis keserűen. Ezek szerint nem ő lesz az, aki megszabadítja majd a szenvedéseitől.

– Nagyon képben lehetsz, Skót – köpte felé az undorral átitatott szavakat a társa –, igazi köpenyegforgató féreg vagy, nem igaz? Mint az összes felföldi senkiházi. Mindannyiótoknak a falon lenne a helye, és akkor végre megtisztulna ez az ország!

– Szerintem hármunk közül nem nekem van VIP jegyem a falra – vizslatta őket teljes nyugalommal a marcona, és Dennist megdöbbente az a jeges érdektelenség, amivel beszélt –, csak egy szavamba telik szólni a tisztnek, és ha csak egy zúzódást is találnak a foglyon, belőletek lesz a legújabb szélcsengő.

– Nem mernéd – próbálkozott az iménti, és minden akarata ellenére is kiült rá a megfélemlítettség –, kettőnk szava áll a tiéd ellen.

– Tényleg akartok vele próbát tenni? Szerintem többen tudják, hogy nincs mit vesztenem. Engem nem félemlít meg a fal.

Dennis gerince mentén jeges veríték kezdett csorogni. Tényleg az ő nyakára tették az egyetlen elmebeteget, akit semmi sem érint meg? Mondjuk logikus. Ha tényleg egy annyira utolsó féregnek, de mégis annyira értékesnek tartják fogolyként, mint ahogy azt állítják, ő is valaki olyannal őriztetné magát, akitől esélye sem nyílik a szökésre. Viszont ha az őrét tényleg ennyire nem érdekli semmi csak a parancsai, akkor nagyon gyorsan kell újra kell gondolnia a terveit...

Figyelte a némaságba merevedett hármast, és a marconán továbbra sem látszott semmi érzelem. Tőle aztán azt is belejelenthetnék, hogy holnap véget ér a világ, azt is ennyire közönyösen fogadta volna. Ennek ellenére mégis ő volt az, aki megtörte a rájuk kövült csendet.

– Én a helyetekben eltakarodnék. Amíg szépen vagyunk.

Dennis figyelte, ahogy ezek után a másik kettő megfélemlítve és nem túl méltóságteljesen elhordja magát. És ő egyedül maradt a marconával. A férfi felé fordult, és egy pillanatra átsuhant valami az arcán, amiről nem tudta megállapítani, hogy milyen érzelem is lehetett pontosan, olyan gyorsan tovatűnt a vonásairól. És Dennis nem mert félrenézni, pedig a szájában egyre gyűlt a vér elharapott nyelve miatt, de kiköpni sem merte, mert akkor először tartani kezdett a következményektől. Nem volt kellemes, ahogy az iménti kettő megagyalta, de nem vágyott további bántalmazásra ettől az óriástól.

Aztán amikor már tényleg nem bírta tovább, és hányingere lett a szájában gyűlő vértől, egy önkéntelen mozdulattal oldalra rándult, és köhögve-öklendezve szabadult meg tőle. Aznap még nem kapott semmit enni, és üres gyomra fájdalmasan igyekezett megszabadulni még a múlt heti tartalmától is. Percekig küzdött magával, és teste reakcióval, mire végre ismét visszanyerte az uralmat maga fölött. Könnyező szemmel egyenesedett fel, és húzódott távolabb a ketrec szélén keletkezett vér és nyál tócsától. Hátát kissé lihegve vetette a rácsoknak.

Félve emelte fel tekintetét a katonára, aki továbbra is őt figyelte. Közelebb lépett a ketrechez, a zsebéből zsebkendőt húzott elő, és felé nyújtotta. Ez a gesztus teljesen váratlanul érte Dennist, az elképedéstől moccanni sem tudott, csak bámult értetlenül, közben érezte, hogy a szája szélén még mindig vér csorog. Letörölte a kézfejével, és ez elég volt ahhoz, hogy megtörje a rájuk telepedett bűvöletet.

A katona bedobta a neki a zsebkendőt, és gyorsan visszahúzta a kezét a ketrec elől. Valószínüleg ő is rádöbbent, mennyire felelőtlenül viselkedett, és mekkora sérüléseket tudna okozni neki Dennis, ha megragadná a karját, és nekirántaná a hideg vasrácsoknak. Kár, hogy nem jutott előbb eszébe... Ha meg nem is tudna szökni, vagy ha igen, akkor sem jutna messzire, de legalább jobban érezné magát, ha el tudná törni a közönyös katona orrát.

– Hozok valamit, amivel feltakaríthatok – fordított neki hátat akkor –, küldök addig valakit magam helyett.

Dennis nem mondott semmit, biztosan érezte, hogy a másik nem várt választ. Olyannyira nem, hogy abban a pillanatban ott is hagyta. Amint ő kilépett a teremből, egy másik – valószínűleg az, ki kintről őrizte az ajtót –, belépett. A marcona még visszavakkant neki annyit, hogy ha azon kapja, hogy közel mer menni a ketrechez csigolyánként fogja kerékbe törni. Dennis maradéktalanul el is hitte ezt neki. Ahogy az ideiglenes őre is, mert engedelmesen tartotta a távot tőle.

A marcona nem maradt sokáig a cellán kívül, és amint visszatért, a másik azonnal ki is takarodott. Az óriás közel jött a ketrecéhez, és rámordult Dennisre:

– Menj a túloldalra! Dugd ki a két karod a rácsok között a hátad mögé!

Dennis tökéletesen tudta, mikor nem okos ötlet ellenállni, ezért azonnal engedelmeskedett, és úgy tett, hogy utasították. A katona mögé lépett, és a szokásos rend szerint a rácsok köré bilincselte a két kezét, hogy mozdulni se tudjon. Csak ezután látott neki, hogy a behozott ronggyal gyorsan és hatékonyan feltörölje a vért a padlóról, és közben egy pillanatra sem vette le a szemét róla. Miután végzett behajított neki egy kisebb egészségügyi csomagot mindennel, amire csak szüksége lehetett.

– Tudod, hogy kell használni ezeket? – tudakolta a maga barátságtalan módján.

– Orvos vagyok – vakkantotta vissza Dennis.

– Kiváló, akkor nélkülem is menni fog.

Azzal további választ nem várva ellépett a ketrec mellől a ronggyal a kezében, kinyitotta a cella ajtót, és szinte hozzávágta az iménti katonához. Aztán levette a bilincset Dennisről, és legvégül elfoglalta szokásos helyét a fal mellett, és nem vett tovább tudomást a fogolyról. Amikor valamivel később a megszokás kedvéért fájó nyelvvel sértegetni próbálta az őrét, a katona dúdolni kezdte azt az ismerős dallamot, amiről Dennis még mindig nem tudta kitalálni, mi lehet.

Arra még nem állt készen, hogy bevallja magának, nem azért kísérti a szerencséjét, mert meg akarja fejteni, mit dúdol, hanem azért, mert minden igyekezete ellenére is szerette hallgatni.