Davis még jóval később is Dennisen vigyorgott, miközben a város felé gyalogolt. Továbbra sem értette, mi szórakoztatja ebben a furcsa férfiban, mi miatt akar neki segíteni. Nem. Nem csak egyszerűen segíteni. Most épp irreálisan nagy kockázatot vállal ezzel az önkéntes küldetéssel. Nem értette, miért nem eresztette szélnek Dennist az első adandó alkalommal, ahogy azt sem, miért nem is akar szabadulni tőle. Pedig akkor jóval nyugodtabban telnének a napjai. Meg talán az egészségére is kevésbé lenne káros, hiszen az sosem jó, ha valaki átkerült a Rendfenntartók rossz oldalára. Nem mintha lett volna jó oldaluk... Ez esetben akkor a rosszabbra... Ezeket a gondolatokat mindig annyival zárta le, hogy Dennis nélkül nem kapta volna meg azt a kezdőlökést sem, ami végül cselekvésre késztette.

A út két és fél órája alatt amíg a saját érzéseire kereste a választ, párszor halkan elénekelte a Vár rám a túlpart című dalt, és minden egyes alkalommal maga elé idézte Dennis csodálattól és elragadtatástól ragyogó arcát, csillogó, karamell szín szemét. Tudta, nem kellene ezeken gondolkoznia, de amíg kényszerből egyedül maradt a gondolataival, nem szégyellte őket maga előtt. Mivel soha nem tervezett színt vallani – már csak azért sem, mert kétsége sem fért ahhoz, hogy Dennis az első adandó alkalommal eltűnik majd mellőle –, úgy volt vele, ennyi hadd maradjon neki is.

Amikor végre megérkezett a klinikához, még mindig elég korán volt. Ezért keresett egy biztos helyet az egyik kiszolgáló épület tetején, ahonnan jó rálátás nyílt a parkolóra és a főépület bejáratára is. A tetőn hasalva várta, hogy Flockhart megérkezzen. Szerencsére elég hűvös volt a reggel, így nem főtt meg a sík, fekete felületen fekve.

Türelmesen ott maradt még két órát, mire meglátta begördülni a parkolóba azt az autót, amit Dennis leírt neki. Figyelte Flockhartot, ahogy besétál a főépületbe, majd ő is lemászott a saját rejtekhelyéről, és az orvos után indult. A korábban kapott útbaigazítást követte, és minden nehézség nélkül megtalálta a férfi irodáját. Kopogás nélkül lépett be – egy rendfenntartónak sosem kell előre jeleznie az érkezését –, és tette be maga mögött az ajtót. Flockhart az asztala mögött ült, és leplezni sem próbálta a döbbenetét, amikor észrevette a belépőt. Davis pedig nem vesztegette az idejüket, egyből az asztal elé lépett, és közölte az orvossal, hogy miért jött.

– Azt hiszem, ha ezt megnézi, tudni fogja, ki miatt vagyok itt – tette le elé az asztalra a Dennis által összeírt gyógyszerlistát.

Flockhart gyanakodva méregette Davist, óvatos mozdulattal nyúlt ki a paírlapért, és emelte maga elé. A katona végig figyelte, ahogy átfutotta a felírt gyógyszerek listáját, és ahogy egyre nőtt a felismerés a tekintetében.

– Mi van vele? – csapta le az asztalra a lapot, és úgy meredt Davisre, mintha egy szörnyeteg állna vele szemben. – Innen vitték el hónapokkal ezelőtt, de senki sem kérte a gyógyszereit. Mi ez az egész ilyen hirtelen?

Egy lépéssel még közelebb lépett az asztalhoz, és megtámaszkodott a sötétbarna, fényesre lakkozott falapon, hogy Flockhart szemébe nézhessen. Suttogva adott választ.

– Megszöktettem. De nem hozhattam ide, és nem is maradhatok sokáig. Úgyhogy ha ki tudna segíteni minket!

– A gyógyszerekért el kell mennem a megfelelő raktárba. Itt megvárhat, és mindent visszahozok.

Mielőtt Davis bármit válaszolhatott volna, hogy ő ugyan nem fog itt várakozni, mint valami bezárt kisnyúl, hallották, hogy nyílik az ajtó. Annyi ideje maradt csak, hogy kihúzza magát, és egyenesen álljon, mint egy tekintélyt parancsoló rendfenntartó, aki épp hivatalos ügyben jár el. Flockhartnak még volt annyi lélekjelenléte, hogy felkapja a papírt, összegyűrje és a zsebébe süllyessze.

Davis az ajtó felé fordult, és amikor egy orvos köpenyes idősebb férfit látott belépni, hagyta szétterülni azt a sokat gyakorolt fellengzős kifejezést az arcán, amit minden rendfenntartó viselt szolgálat közben. Egyértelművé akarta tenni, mennyire nem tetszik neki, hogy megzavarták a feladata elvégzésében.

– Flockhart, mi ez az egész? – szegezte a másik orvosnak a jövevény. – Mintha nem tudnád, hogy minden kapcsolattartás rajtam keresztül történik.

Tobias felpattant az asztala mögül, és elé sietett, közben békítően magyarázott.

– A dolog nem tűrt halasztást, de azonnal beszámoltam volna róla, amit itt végeztünk.

– És mi az a dolog, ami nem tűr halasztást? – emelte most sunyi malac pillantását Davisre, ő pedig rezzenetlen nyugalommal állta a tekintetét.

– Egy volt ápoltjuk, aki miatt ideküldtek. Rosszra fordult az állapota, és a gyógyszereire van szüksége azoknak, akik jelenleg a gondját viselik. Mivel az idő kritikus tényező most, logikusnak tűnt, hogy ahhoz jöjjek, aki főleg foglalkozott vele. És ha megbocsát...

– Mi a száma katona? – Csak nem lehetett eltéríteni ezt a kötekedő férfit. McInnes, olvasta le Davis a névtáblájáról.

– Nos, McInnes, a számom: 184U92R – darálta el gondolkozás nélkül Frank számát, tudta, hogy időbe kerül, mire kiderítik kihez tartozott.

Mást nem tett hozzá, pedig szívesen megfenyegette volna, de úgy volt vele, hogy a 2R, ami a Parancsnokok közvetlen megbízott végrehajtóit jelezte (az 1R volt a Parancsnokok saját kódja), elég elrettentő lesz, hogy ne kötekedjenek vele tovább. Legalábbis McInnes arcáról azt olvasta, ennyit legalább megértett a kódból. Ha szerencséje van, magának is elég időt nyer vele, mert azért ilyen magas rangú elöljárókat nem szoktak csak úgy lenyomozni. Ha ez a kötekedő meg is próbál utána járni, ha szerencséje egy-két órát hátráltatni fogják ezek miatt. Kivéve akkor, ha valaki olyanhoz kerül a kód lekérdezésre, aki történetesen épp tudja, Frank ki volt.  

Első körben igaza lett, mert egy rövid időre legalább megszabadult McInnestől.

– Rendben ellenőrzöm, de utána tudni akarok mindenről – emelte fagyos pillantását Davisre. – Nem tudom megfelelően vezetni ezt az intézményt, ha nem avatnak be a történésekbe.

– Igenis, uram. Amint leadtam a gyógyszereket, visszajövök, és kikérdezhet.

Azzal visszafordult Flockhart felé, és nem vett többet tudomást a McInnes nevűről, aki több dolga nem lévén az irodában végre távozott. Miután négyszemközt maradtak, Tobias mellé lépett, és intett neki, hogy kövesse. Davis bólintott, és szó nélkül indult utána. Már rég elmaradt az iroda a hátuk mögött, és már a többedik folyosóra fordultak rá, amikor Flockhart megszólalt, remegett az idegesség a hangjából:

– Ez így nagyon nem jó. Mióta kinevezték azt a seggfejet a kórház élére, a rendfenntartók tényleg mindent rajta keresztül intéznek. Biztos vagyok benne, hogy tudja, valami nincs rendben.

– Mire kideríti, lelépünk innen – sokatmondóan Tobiasra nézett, de ő csak megrázta a fejét.

– Én nem mehetek innen sehova. A családom... Tudják, mivel tartsák sakkban az embereket... Tudnia kell, hogy nem én dobtam fel Haugthlingtont, McInnes magára vállalta a feladatot, de én sem tettem érte semmit... miattuk... a feleségem és a gyerekeim miatt. Féltettem őket, ezért csak hagytam, hogy elvigyék. Remélem, ez a segítség valamennyit jóvátesz  a bűneimből.

Davis nem felelt, csak bólintott. Mit kellett volna mondania? Ő sem volt semmivel kevésbé bűntelen, mint Flockhart. Sőt. Talán ő is törleszteni próbált azzal, hogy most Dennisen segít. A sakkban tartásról is tudott volna bőven mesélni. Még szerencse, hogy az ő családja a hátár túloldalán maradt, így legalább nekik nem tudtak ártani. Kivéve Thomast...

Őt nem tudta megmenteni. Ezért is állt be a rendfenntartók közé, mert elhitte, hogy akkor elengedik az öccsét, aki más hitet terjesztett, mint amire az új rendszer épült. Thomas presbiteriánus lelkész volt, és milyen röhejes a világ, hogy hiába keresztény ő is – egyértelműen kimagaslóbb, mint a magukat hívőknek hazudók –, csak azért mert másképp nevezték ugyanazt, elég volt egy halálos ítélethez. De természetesen a szervezetben nem tartották meg a szavukat, és így Davis hónapokra a rendfenntartók közt ragadt. Azt sem mesélte el senkinek, hogy Frank épp egy öngyilkossági kísérletből mentette ki, és új értelmet adott az életének azzal, hogy bevonta Davist az ellenállásba, hogy az öccséhez hasonló embereken segítsen.

A mai napig nem értette, hogy tudta kicsavarni a kezéből a pisztolyt. Már az is megfordult a fejében, hogy talán mégsem akarta eléggé azt a kiutat, hiszen akkor nem gátolhatta volna meg semmi az elhatározásában. De még mindig maga előtt látta Frank metsző tekintetét, amikor a fejére olvasta, mennyire felháborítja, hogy Davis ilyen könnyen eldobná a tehetségét. Ő persze nem érezte úgy, hogy bármiben értéke lenne, de Frank erre csak annyit mondott: „mindenki jó valamire, esetünkben lehet egy porszem a gépezetben, és ha elég sokan leszünk előbb-utóbb összeomlik tőlünk." Még mindig fülében csengtek azok a szavak.

Megrázta a fejét, nem gondolkozhat most ilyeneken. Hagyta, hogy Flockhart a gyógyszerraktárba vezesse. Ott gyorsan mindent összeszedett a polcokról, látszott, hogy ismeri a helyiséget, mint a tenyerét. Mindet beledobálta Davis hátizsákjába.

– Nem tudom, meddig lesztek úton, de ennek sokáig ki kell tartania – jelentette ki, és Davis is nyugtázta, hogy ez minimum hónapokig elég kell legyen Dennisnek, ami pedig bőven több, mint amire szükségük volt akkor. Épp megköszönte volna Flockhartnak, de ő a szavába vágott. – Kivezetem arra, amerre a mosodába szánt ágyneműket meg ilyeneket szoktuk kivinni a hátsó kocsibejáróhoz. Az eléggé félre esik mindentől, onnan könnyebben felszívódhat majd.

– Rendben, menjünk.

Követte Flockhartot a folyosók labirintusán át, közben Davis egyre nyugtalanabb lett, aggasztotta, hogy túl nagy volt körülöttük a csönd. Nem találkoztak szinte senkivel a folyosókon. Nem ehhez szokott a Rendfenntartó toronyban, ahol minden méterre jutott valaki, aki leste a lépéseit. És ehhez jött még az is, hogy nem tudta, milyen messze vannak a kijárattól. Ezalatt megpróbálta még egyszer meggyőzni a segítőjévé vált orvost.

– Mr. Flockhart, ha nem tart velünk, nem tudom megvédeni... és azt nem nehéz megjósolni, mi fog történni, ha kiderül, hogy segített nekem... – Nem fejezhette be, mert a másik a szavába vágott.

– Toby. Vagy Tobias. És elmondtam már, hogy nem mehetek. Egyedül semmiképp. A többiek életét pedig nem kockáztathatom. Nézd, a feleségem lengyel... őt és a gyerekeinket fenyegetik...

Elcsuklott a hangja, mást nem tudott hozzátenni, és Davis sem állhatott elő ellenvetéssel, arra sem reagált, hogy az orvos hirtelen mennyivel közvetlenebb beszédre váltott. Ezért csak beleegyezően bólintott, és tovább is indultak, hogy ne vesztegessék egymás idejét. Alig léptek ki ismét, megszólaltak a épület hangszórói egyre azt ismételve, hogy egy magát rendfenntartónak kiadó imposztor jutott be az intézetbe. A bemondó arra figyelmeztetett mindenkit, hogy ne dőljenek be annak a rendfenntartónak, aki egyedül van.

– Milyen messze vagyunk a kijárattól? – dörrente Davis, amikor már többedjére hallgatták végig a figyelmezetést.

– Mindjárt ott vagyunk, a folyosó végén – felelte azonnal Tobias.

– Van itt valahol tűzjelző? – nézett körül sietősen.

– Igen, éppen itt – futott oda a falhoz Toby.

– Remek, kapcsold be!

Amint az orvos hátat fordított neki, és eleget tett az utasításnak, Davis előrántotta a pisztolyát, és hátba lőtte. Nem várta meg, hogy az orvos összeessen, az üvöltő tűzriadó-sziréna visításban rohanni kezdett. Tudta, hogy Toby él, viszont szándékosan egy halálos pont mellett találta el. Úgy fog tűnni, mintha sietségében lőtt volna pontatlanul. Remélte, elhiszik majd, hogy azért lőtte le, mert az orvos a tűzjelzővel akarta felhívni magukra a figyelmet. Ha megtalálják, bőven lesz idejük megmenteni, és ha szerencséje van, minden gyanú elterelődik róla.

Davis továbbra is rohant. Tudta, hogy semmi vesztegetni való ideje nincs, minél előbb el kell tűnnie szem elől. Arra viszont nem számított, hogy a parkoló mekkora lesz, és hogy mennyi jármű fog ott várakozni. Más körülmények közt megtisztelő lett volna ez a fene nagy figyelem, de most kifejezetten rosszul érintette. És természetesen, amint kilépett a kapun, azonnal észrevették. Látnia sem kellett, mennyi fegyver csöve fordult felé, rögtön tudta, jóval több, mint ami feltétlenül egészséges.

Megpróbálta a hátsó kijáratnál elhelyezett tereptárgyakat fedezékként használni,  szerencsére rengeteg minden akadt itt; kukák, kórházi textilek mozgatására használt hatalmas kerekes alkalmatosságok. Ezek mögé jól el lehetett rejtőzni. Bevetődött egy ilyen takarásába, miközben záporozni kezdtek rá a golyók, ő pedig próbálta kitalálni milyen irányba menekülhetne el a legkevesebb sérüléssel.

Azt gyorsan észrevette, hogy akik lőttek rá, nem megöli akarták, csak egyhelyben tartani, esetleg megsebesíteni. Persze, hogy kellett nekik. Addig legalábbis, amíg megtudják tőle, merre találhatják Dennist. Érthetetlen, miért akarják épp őt ennyire. De amíg rajta múlik, egészen biztosan nem jutnak el hozzá. Egyáltalán nem értette, miért lett a másik férfi az ő felelőssége, de akkor is az lett. És Davis soha nem vett félvállról egyetlen felelősséget sem.

Figyelte a katonákat és rendfenntartókat, próbálta felmérni, mikor lenne a legnagyobb esélye kimenekülni a fedezék mögül, amikor végre nem messze a rejtekhelyétől meglátott egy tűzlétrát. Amennyire látta, felvitt az egyik alacsonyabb épület tetejére, és egész jól takarásban is volt az őt egyhelybe kényszerítő fegyveresek elől. Nem vesztegette az időt, a létra felé vetődött, és azonnal olyan magasra is húzódzkodott rajta, amennyire csak lendülni tudott.

Eleinte nem történt semmi, a katonák nem láthatták, de miután elég magasra ért, és kiemelkedett a tereptárgyak és bódék védelméből, észrevették. Nem tehetett semmit azon kívül, hogy igyekezett még gyorsabban mászni. Miközben záporoztak körülötte a golyók, amik továbbra sem akarták megölni. Ez persze nem jelentett nagy vigaszt, mert attól még csúnyán megsebesülni sem szeretett volna.

Már majdnem felért a tetőre, alig pár fok választotta csak el ettől, amikor éles fájdalom mart a jobb combjába. Majdnem le is zuhant a létráról, az utolsó pillanatban tudott csak megkapaszkodni, és felhúzni magát a tetőre. Tudta, hogy meglőtték, de nem hagyhatta, hogy ez a fájdalom most legyűrje. Megacélozta magát, és vérző lábával mit sem törődve, rohanni kezdett. Persze, nem okos dolog vérnyomokat hagynia maga után, úgy hogy szinte mindenki látta, ide jött fel, de majd foglalkozik ezzel, amint épp nem lőnek rá.

Nem kellett hallania a vasalt bakancstalpak dobogását a háta mögött, anélkül is tudta, hogy a nyomában vannak. Igyekezett a legfélreesőbb helyeket megtalálni, olyan beszögellésekbe húzódott be, ahol nem láthatták, a legkeskenyebb szerviz utakat használta. Amikor egy kis időre elmaradtak mögötte a zajok, kissé már szédülve állt meg annyira, hogy a zakója alatt viselt pólóból letépett darabbal legalább nagyjából bekötözze még mindig vérző lábát.

Utána körülnézett, és egy hatalmas nyögés kíséretében állapította meg, hogy eddig rossz irányba menekült. De mivel úgy tűnt, hogy az üldözőit sikerült leráznia, végre elindulhatott vissza a táboruk felé. Kínkeserves óráknak nézett elébe. De legalább a gyógyszereket sikerült megszereznie.