Nem értette magát. De szórakoztatónak találta ezt a kisherceget. Persze a dolog keserű iróniája nem veszett el rajta, és tökéletesen meg tudta érteni, hogy a másik gyűlöli és a pokolba kívánja. Bár ez sem volt teljesen egyértelmű. Dennis igazi megoldatlan rejtélyt jelentett a számára. Néha úgy érezte, mintha a másik kedvelné, vagy legalábbis közönyösen megtűrte. Aztán történt valami, ami miatt kételkedni kezdett az egészben, mert olyan indulatokkal és izzó gyűlölettel reagált valami apróságra, amit aztán tényleg nem tudott hova tenni. Egy szó, mint száz imponált neki ez a kiismerhetetlenség.

Például ez a pisztolyos jelenet. Arra ezért nem számított, hogy van annyi vér a kisherceg pucájában, hogy fegyvert fogjon rá. Az egészen biztos, hogy kevesen mertek volna ilyen tökösen kiállni ellene. És bár látta az elszántságot Dennis szemében, mégsem tartott tőle, hogy meghúzná a ravaszt. Vagy talán csak nem érdekelte, hogy tényleg lelőné-e.

Sok minden nem érdekelte mostanában, ezért is lepte meg, hogy valaki ki tudta zökkenteni ebből a közönyös állapotból. Persze azt soha nem merte volna gondolni, hogy valaha is barátok lesznek. Nem, valószínűleg csak annyi fog történni, hogy átszöknek Skóciába, és onnantól elválnak az útjaik, és soha többé nem látják majd egymást. Vagy rossz helyzetbe kerülnek, és akkor... hát igen, megegyeztek abban, hogy mi a forgatókönyv a legrosszabb esetre.

Megrázta a fejét, és visszafordult a szekrényhez. Minél gyorsabban be kellett fejeznie a pakolást. Tett el kézifegyvereket – egy pót pár mindenképp jól jön majd –, és rengeteg tárat is. Azért is szerette a SIG Sauert, mert könnyen át lehetett alakítani más kaliberűre. Így pedig egyszerűbb és kényelmesebb volt hozzá töltényeket biztosítani. Pakolt még maguknak váltóruhát is, hiszen előbb-utóbb meg kell majd szabadulniuk a rendfenntartó egyenruhától. És természetesen nem maradhattak ki a kötszerek és gyógyszerek sem – mert fő a biztonság –, pár orvosi eszköz, amik jók, ha az embernél vannak, és legvégül annyi kézpénz, amennyit csak elrejtett korábban a lakásban.

– Mehetünk – fordult vissza Dennishez, aki azalatt, amíg ő szedelőzködött óvatosan leskelődött a függöny védelméből. – Láttál valami gyanúsat?

– Nem – rázta meg a fejét a szőke –, azt hiszem semmit. De az idegeimre megy ez a csend. Szerinted nem gyanús?

– Nem. Egyáltalán. Itt senki sem zajong, nem is nagyon él senki ebben az épületben.

– Van köze ennek ahhoz, hogy egy rendfenntartó költözött a tőszomszédságukba?

– Gondolom, nem nyugtat meg, ha azt mondom, örököltem a lakást.

– Ez valami eufemizmus arra, hogy megölted az eredeti tulajt?

Davis sóhajtott egy hatalmasat. Nem mondott semmi egyebet, csak a vállára lendítette a súlyos hátizsákot, és felvette a szintén maximálisan telepakolt utazótáskát. Szótlanul lépett ki a lakásból. Nem nézte, hogy a kisherceg követi-e. Nem is érdekelte. Ha becsapódik Dennis mögött vagy előtt az ajtó, azt úgyis hallani fogja, más meg nem érdekelte. Azt sem értette, miért bántja az annyira, hogy egy utolsó gyilkosnak tartja. Hiszen, nem nagyon lehetett szépíteni, hogy az volt. És talán sokkal mélyebben benne lenne ebben az egészben, ha Frank nem próbálja kihúzni belőle.

Frank mutatta meg neki, hogy lehet lavírozni az új rend, és a lelkiismeret parancsai között. Ő vitte be úgy ahogy az ellenállásba is. De rá sosem hárult annyi felelősség, mint mentorára, nem sikerült teljes mértékben a helyére kerülnie, azután, hogy elvesztették őt. Davis neki köszönhette, hogy még életben van, mert különben már biztosan beledöglött volna valami keményebb feladatba. Frank tanította meg láthatatlannak maradni, és az árnyékban meghúzódni. Egészen addig fedezte magukat, amíg le nem bukott valamivel, de csodával határos módon senkit sem rántott magával. Egyetlen bűntársát sem tudták mellé lógatni.

Davis egyre gyorsabban pislogott, nem akarta azt a megcsonkított testet látni a falra felhúzva, de nem tudta elűzni a korábban retinájába égett képet. És ilyenkor a mellkasa is mindig szúrt, ahogy az is eszébe jutott, hogy egyszer sem állhatott meg leróni a tiszteletét a fal előtt, ahonnan hetekig lógott. Egyszer sem nyílt lehetősége legalább egy halottnak kimutatni az érzéseit. Franket névtelenül temették el, a rendszer árulóinak járó jelöletlen sírba, és Davis tartott tőle, hogy rajta kívül senki sem emlékszik majd rá.

És igen, hivatalosan nem örökölt semmit, de mivel erről a lakásról csak ők ketten tudtak – Frank átmenetileg itt szállásolta el azokat, akiket innen-onnan kimenekítettek, amíg az ellenállásra nem tudta bízni őket –, éppen ezért cinkosa halála után hónapokig állt üresen. Ennyi időbe telt, hogy Davis rászánja magát, és továbbra is – még ha a félelem miatt csak ritkán –, de használja. Mivel nem akart gyanúba keveredni, kifejezetten fontos alkalmakkor jött csak ide, vagy akkor, amikor máshova nem mehetett. Az tényleg az utolsó csepp lett volna, ha ezt a helyet is elveszíti. És nem az itt felhalmozott készletek miatt.

Arra viszont még ő maga sem számított, hogy Dennis szavai ennyire szíven ütik. Felmerült benne a gondolat, hogy vajon történhetett mindez Frankkel miatta? Tehetett ő valamit, ami miatt arra kényszerült, hogy feláldozza magát érte? Akármi is lett a veszte, sosem tudta meg, mi történt pontosan, egyszerűen csak meghívót kapott egy gyűlésre, amiről kiderült, hogy egy kivégzés lesz. Végig kellett néznie, ahogy azt is, amit azután tettek a testtel, és semmi érzelmet nem engedhetett kiülni az arcára. Tudta, figyelik a tömeget, ahogy azt is, nem pazarolhatja el Frank áldozatát azzal, hogy ő is mellé lógattatja magát.

Megrázta a fejét, nem merenghet ezeken, különben elveszíti a józan esze maradékát is. Megszaporázta a lépteit, és jóval Dennis előtt érte el a liftet. Amint beszállt, azonnal megnyomta az alagsor gombját, az sem érdekelte, hogy a másiknak úgy kellett beugrania mellé. Szótlanul, a csomagokkal szorongva álltak egymás mellett a szűk fülkében, majd Davis ugyanolyan szótlanul lépett ki a belőle, ahogy ismét kinyílt az ajtó.

Egyenesen a mélygarázs legfélreesőbb része felé vette az irányt, ahol is egy ponyvával fedett terepjáró előtt állt meg. Egy szó nélkül rántotta le róla, és az sem érdekelte, hogy milyen ijedt hang szakadt fel Dennis torkából, amikor láthatóvá vált a rendfenntartói egyenjármű. Franké volt. Állítólag kalandos úton-módon lopta, de végül sosem tudta elmesélni Davisnek a történetet. Csak a lényeget tudta róla, hogy minden nyomkövetőt kibütykölt belőle, és sosem használta, nehogy feltűnjön valakinek. Arra az esetre tartogatta, ha esetleg úgy alakul, hogy meg kell pattanniuk. A sors iróniája, hogy éppen Frank nem fogja soha használni.

– Ez meg mi a franc? – követelt magyarázatot Dennis.

– Az aminek látszik – mordulta feleletképp Davis, és kifejezetten ingerelte, hogy a másik semmiről sem tudva meri szánom kérni. – Egy barátomé volt.

– Ahha, és megö...

Mielőtt befejezhette volna, Davis tajtékozva fordult felé, és a szavába vágott:

– A falon lóg! – Mert egyértelműen ezt lehet elérni azzal, ha segíteni próbálsz, de ezt nem mondta ki. – És nem, nem beszélek róla. Viszont, ha nem vagy bent a kocsiban, mire én beszállok, oda mész, ahova tudsz.

Ezek után tajtékozva nyitotta ki csomagtartót, és hajította be egyik csomagot a másik után. Majd úgy bevágta az ajtót, hogy csak zengett bele a mélygarázs. Ezután ment csak a vezető oldali ajtóhoz, közben figyelte, ahogy Dennis nyel egyet, de tényleg nem érdekelte abban a pillanatban, hogy bemászik-e a kocsiba mellé. A korábbi felszabadult érzés, hogy mennyire szórakoztatja, igazi haragba csapott most át. Senki nem beszélhet tiszteletlenül Frankről. A kisherceg viszont megérezhette, hogy valamibe nagyon belenyúlt vele kapcsolatban, mert szerencsére végre először teljesen csöndben maradt. Ami természetesen nem tartott sokáig, egészen addig, amíg Davis kihajtott a garázsból, és célba vette ez egyik szélesebb, mégis kevésbé használt utat.

– London melyik részén vagyunk egyébként? – Dennis valószínüleg elunta, hogy az elsuhanó épületeket nézze.

– Hounslowban – vágta rá Davis a legkevésbé sem segítőkészen.

– Amennyire tudom, Hounslow mindig elég necces környék volt – nézett körül sokatmondóan a leromlott állapotú épületek között, mintha nem ment volt éppen fél pillanattal ezelőtt a másik idegeire. Davis teljesen értetlenül állt ezek előtt a viselkedésbeli és hangulati ingadozások előtt. Néha úgy érezte, nem is ugyanazzal a férfival beszél. Mivel ráhatása úgysem lehetett, úgy döntött, figyelmen kívül hagyja. Legalábbis megpróbálkozik vele.

– Az. És ez azóta sem változott. Vannak részei, ahova a rendfenntartók sem jönnek szívesen. Eredetileg az itteni lakosság nagyjából 90%-a pakisztáni volt. De a hatalomátvétel után mindenkit elkezdtek ide telepíteni, akit nem akartak, hogy a szép negyedekben szem előtt legyenek.

– Értem, akkor csak tovább gerjesztették a folyamatot.

– Valahogy úgy.

Nem volt túl közlékeny, azt sem tartotta érdemesnek elmondani, hogy épp ennek a rossz környéknek köszönheti, hogy Frank halála után sem bukta el a lakást és kocsit. A pakisztáni menekültek, akiknek a sorsa az új rezsim alatt csak még sanyarúbb lett, örömmel segítették azokat, akiktől egy kis könnyebbséget vártak az életükre nézve.

Nemcsak az épület lakói tudtak róluk, hanem a környéken is meglehetősen sokan. És mivel gyógyszereket és ételjegyeket juttattak a nyomorban élőknek, sőt más alkalmakkor egyébféle segítséget is igénybe vehettek tőlük, megnyerte nekik a lakók bizalmát. Az a pár dolog, amit Frank és Davis szerezni tudtak nekik épp elégnek bizonyult ahhoz, hogy megőrizzék a titkukat. De már nem lesz mit tovább őrizni.

– Hogy jutunk át az ellenőrző pontokon? – rántotta ki gondolatai közül Dennis, amikor épp befordult egy félreeső utcába.

– Ahogy a kamerákon is – felelte jeges nyugalommal Davis –, kikerüljük őket. Legalábbis annyit, amennyit csak tudunk.

– Azt ne mondd, hogy tudod az összesről, hogy hol vannak! – fordult oda hozzá olyan sebességgel Dennis, hogy a másik szinte még a nyaka reccsenését is hallotta a mozdulat hevességét követően.

– Nem mindet, de eleget. – Mert ha azt csinálod, amit mi Frankkel, legyen bármennyire is jelentéktelen, akkor megtanulod, hogy mehetsz és hova, kimondatlan maradt. Máshogy fejezte be. – Azon a kevés ellenőrzőponton, amin mindenképp át kell majd mennünk, nem állítanak majd meg minket.

– És miért vagy ilyen biztos benne?

– Mi ez, valami vallatás?

– Nem, csak szeretném tudni, miért nem öngyilkosság az, amire készülsz.

Davis érezte, nagyon feszül nála az a bizonyos cérna. De mégis sikerült erőt vennie magán, így csak némiképp ingerültebben adta meg a magyarázatot, és nagyon remélte, hogy ezzel végre befoghatja Dennis száját.

– Frank alaposan kipimpelte ezt a járgányt. Szóval, ha majd ellenőrző ponton haladunk át, fellőjük az azonosítót, ami elhiteti az ottaniakkal, hogy valid rendfenntartók vagyunk. A kamerák meg csak egy rendfenntartó kocsit fognak látni, és egyáltalán nem fogja érdekelni őket, miért járőrözünk arra.

A járőrözés szót kissé jobban megnyomta, mint ami indokolt lett volna, de kezdett betelni a pohara azzal, hogy Dennis naphosszat sértegeti, most meg folyamatosan vizsgáztatja. Legszívesebben kitette volna a kocsiból. De ha már ebbe az egész lehetetlen helyzetbe belemászott miatta, akkor nem hagyhatja ismét sorsára.

Dennis mindenesetre megérezhette a hangjából, hogy mennyire nem akar többet beszélgetni, ezért végre csöndben maradt, és Davis ezért hálát adott az égnek. Jól esett akkor a rájuk telepedett némaság, és így a vezetésre is jobban koncentrálhatott. Tudta, minimum órákba fog telni, hogy kijussanak Londonból, hiszen nem mehetnek a főutakon, gyorsforgalmikon vagy autópályákon.

De a szerencse végül melléjük szedődött, és hamarabb kikeveredtek a városból, mint ahogy eredetileg tervezte. Hounslowból eleve nem volt egyszerű keresztül vergődni a főváros forgalmasabb területein, normál körülmények közt, amint lehet felhajtott volna az M1-re vagy az M40-re. De a nagy utakat most kerülni akarta, úgy meg különösen, hogy ezekre az utóbbi hónapokban annyi kamerát telepítettek, mint égen a csillag.

A városból kijutva, amikor mezők és kukoricatáblák mellett haladtak el, Davis bekormányozta a terepjárót a magasabb növények közé, hogy semmiképp se látszódhassanak az útról. Bekapcsolta a rádiót, és ráállt a rendfenntartók frekvenciájára. Arra volt kiváncsi, mekkora port kavart az előző napi szökésük, és melyik utakat figyelik. 

Az azonnal kiderült, hogy a Torony felbolydult hangyabolyként zsizsegett, hiszen egy értékes fogoly és egy áruló rendfenntartó szökése és köddé válása közel sem számított mindennaposnak a kötelékben. Ehhez jött még hozzá hogy egy hátrahagyott autóban megtalálták az egyik orvosuk holttestét, aki sürgős orvosi beavatkozásra kísérte a korábban említett foglyot.

– Tessék itt a válasz a korábbi kérdésedre – intett Davis sokat mondóan a rádió felé.

– Nem állítom, hogy sajnálom. Egy igazi seggfej volt, és ha mással is úgy bánt, mint velem, akkor megérdemelte – jelentette ki sötéten Dennis.

– Szerintem sem ő az egyetlen – mordulta Davis is.

Ismét hallgatásba burkolóztak, és a rádióból szűrődő néha-néha recsegő hangokra koncentráltak. Valaki épp arról beszélt, hogy a sajnálatos események miatt a legtöbb nagy forgalmú úton útzárat rendeltek el, és minden áthaladni vágyót egyesével átvizsgálnak, de eddig még nem járt sikerrel az igyekezetük.

– Meg azért sem, hogy fogalmuk sincs, milyen kocsit keresnek – vigyorodott el Davis. – A rendfenntartó terepjárókba nem lát be a kamera, úgyhogy át is kell haladnunk egy-egy alatt, nem fogják tudni, kik ülnek benne.

– És mi van, ha megnézik, hogy kinek kellett volna ott lennie? Vagy hogy volt-e odaküldve járőr?

– Akkor jó eséllyel rájönnek majd, hogy valami nem stimmel. De mi addigra már árkon-bokron túl leszünk.   

Azzal ismét elindította az autót, de nem kanyarodott vissza az aszfaltra, hanem a keményre járt földúton haladtak tovább. Dennis kérdésére elmagyarázta, hogy most azokat az utakat kell keresniük, amik még nevet sem kaptak, és ő történetesen tud egyet a közelben. És a legegyszerűbb onnan megközelíteni, amerre most tartanak. Azt pedig már ennyiből is mind a ketten sejthették, hogy nem lesz egyszerű eljutniuk az új határig, ha folyamatosan figyelniük kell a rendfenntartók kommunikációját, és a változásoknak megfelelően módosítani a saját útvonalukat.

– Mennyi idő átérni a határon, ha ilyen úttalan utakon megyünk? – tudakolta az ablakon kinézve, az erdőt pásztázva, amin épp keresztülhajtottak.

– Normál körülmények közt az autópályákon hat-hét óra lenne, de ahogy hallhattad, mind a kettőnket köröznek már, nem vállalunk kockázatot. Pár nap, legrosszabb esetben egy-két hetet mondanék.

– Egy-két hét? Te jó ég! Szerintem még gyalog is gyorsabb!

– Valszeg igen. Öt-hat nap – vont vállat Davis –, de akkor sem mehetsz csak az orrod után.

– És mi a francért fog ilyen sokáig tartani? – követelte a magyarázatot Dennis.

– Mert főleg éjszaka fogunk haladni, nappal meg felderítem az ismeretlen területeket. Nem esnék fogságba, ha nem muszáj. Neked sem javaslom.

– De ez akkor is baromi hosszú, nincs valami mód...

Davis félbeszakította, mielőtt befejezhette volna a kérdést.

– Mondd csak, van valami esemény, amin ott kell lenned? Nem késhetsz a középsulis bankettről, vagy mi van?

– Csak nem akarom az időmet vesztegetni.

– Az idődet? – Davis érezte, hogy az indulatoktól egy kissé megemelkedik szavai hangereje, a fékbe taposott, bólintva álltak meg, de így legalább teljes nyugalommal emelhette metsző tekintetét a másikra. – Elnézésedet kérem az okozott fennakadásért, de azért megbaszódhatsz, kisherceg.

Az ő indulataira viszont is Dennis is kirohanással válaszolt:

– A gyógyszereimre van szükségem, oké?! Már azt sem tudom, hány hete nem szedem őket. És gondolom nem vetted észre, ez a viselkedésemre, és a lelki egyensúlyomra is kihat!

Davis erre nem felelt azonnal, csak kissé szorosabban markolta a kormányt. Olyan erővel, hogy az ujjai is kifehéredtek rajta. Így már teljes mértékben összeállt a kép. Miért nem gondolt erre előbb? Nem mintha tudott volna tenni a másikért bármit.

– Bassza meg! – tört fel belőle végül. – Miket kell szedned?

Dennis engedelmesen elsorolta neki az összeset.

– Bassza meg! – nyugtázta listát. – És mik azok, amik ezek közül feltétlenül kellenek?

– A hormon és a csontritkulásra való, mert a tesztoszteron...

– Igen, tudom, ekkora mennyiségben csontritkulást okozhat. Ezen kívül kell még valami?

– Mivel mostanában nem jutottam hozzá a gyógyszereimhez jó lenne pár adag blokkoló is, ami csökkenti az ösztrögén és progeszteron szintemet. Legalább addig, amíg ismét helyre nem áll a tesztoszteron szintem, meg valaki ismét be nem állítja a gyógyszer adagjaimat. És szükségem van valamire, ami helyre rakja a fejemet is... a hormonszint megváltozás miatt nem vagyok önmagam... Érzem magamon, hogy egyre erősebb a gyógyszermegvonás miatti depresszióm... és a szervi tüneteim is.

– Kiváló. Szóval legnagyobb jóindulattal is egy fél patikát kell beszereznünk neked. Ráadásul ezek a gyógyszerek nem olyanok, amiket akármelyik gyógyszertárból leakaszthatunk. Talán az antidepresszánsok meg kedélyállapot javítók kivételével. Hogy akarsz ezekhez hozzájutni szakorvosi javaslat nélkül?

Pár perces csend telepedett rájuk, Dennis egyértelműen azon merengett, hogy mit feleljen erre. Davis nem zavarta meg a gondolataiban, neki is volt mit végigfuttatnia a saját fejében. Azt nem állította, hogy kevésbé volt ingerült Dennis sértései és kirohanásai miatt, de legalább most már értette, miért történnek. Egy idő után nem bírta tovább a hallgatást, és ő volt az, aki megtörte a csöndet.

– Gondolom mindennemű mérlegelés nélkül mindenről ész nélkül leállítottak.

– Ja – jött a szenvtelennek tűnő válasz, de Davis sejtette, hogy forr benne az indulat –, nem érdekelte őket, semmilyen következmény sem. Azt akarták, hogy minden álljon bennem helyre az isten által rendelteknek megfelelően. Hogy végre hasznos legyek.

– A barmok... honnan szalasztják ezek az orvosaikat?

– Nem tudom... gondolom ugyanonnan, ahonnan az elmebeteg vezetőiket.

Davis ezen felnevetett, bár semmi vicces nem volt a kijelentésben. Miután elhallgatott, Dennis pár perc múlva ismét megszólalt, de akkor olyan bizonytalan hangon, ami nem sokszor fordult elő vele.

– A kezeléseim nagyrészét Northamptonshire-ben végezték. Van ott egy klinika, ami olyanokra szakosodott... De a lényeg az, hogy ismerem az egyik orvost, valamennyire jóban is vagyok vele. Tobias Flockhart. Ő szerintem kisegítene... mindenhez hozzáfér, amire csak szükségem van.

– Kiváló – nyugtázta Davis –, de az azt jelenti, hogy vissza kell fordulnunk. Minimum egy nap kiesés lesz, ha most amellett döntünk, hogy megtesszük ezt a kitérőt. – Sokatmondóan nézett Dennisre, aki elszántan bólintott. Nem kellett külön kijelentenie mekkora szüksége van a gyógyszereire, ha nem akarják, hogy más, súlyosabb következményei is legyenek, amire egyikük sem volt felkészülve. – Az meg egészen biztos, hogy te nem fogsz besétálni arra a klinikára.

– És akkor mégis mi a frászt csinálunk? – szegezte neki a kérdést a másik a maga megszokottan ingerült módján.

– Tervezünk – csapta le az indulatait Davis egyszerűen. – És nem csinálunk semmi hülyeséget.

Elővett egy tollat és egy térképet a kesztyűtartóból, és széthajtogatta a műszerfalon. Nézte pár percig, majd rábökött egy pontra rajta. Amit utána be is karikázott a piros filccel.

– Nagyjából itt vagyunk. – Ujjával rábökött egy délebbi pontra. – És ide akarunk eljutni. A főutakon továbbra sem mehetünk, szóval a kertek alatt kell megközelítenünk Northamptonshire-t.

Pár percig szótlanul fürkészte a térképet, aztán visszakapcsolta a rádiót, és igyekezett minden információt összegyűjteni az útzárakról és blokádokról, amikről beszéltek a rendfenntartó frekvencián. Majd elkezdte berajzolni a legjobbnak tűnő útvonalat. Dennis némán figyelte egy darabig, aztán, végül csak rászánta magát és megszólalt:

– Honnan tudod, hogy mindenhol járható lesz az út? Ezeknek a nagyrészéről még csak nem is hallottam soha.

– Nem tudom – vont vállat –, csak bízom benne. Szerencsére ez a kocsi sok terepen elmegy. Ahol nem, ott kerülnünk kell majd.

Miután végzett az útvonal berajzolásával, félig összehajtotta a térképet és átnyújtotta Dennisnek.

– Tudsz navigálni ez alapján? – tudakolta tőle.

– Még sosem próbáltam, de annyira nem lehet nehéz – felelte könnyed hangon Dennis.

– Hát, ez nem fog beledumálni a gondolataidba, az egészen biztos – csapta le a magas labdát nevetve Davis, mire Dennis a megszokott hevességével vágott vissza:

– Idefigyelj, seggfej! Le tudok olvasni egy rohadt térképet! Nem tudom, mit hiszel rólam, de annyira nem vagyok fiatal, hogy azt se tudjam, melyik végén kell megfogni!

Davis nem tudta megállni, felnevetett ezen a durcás kirohanáson. Dennis pedig egyáltalán nem vette jó néven tőle, de ő nem törődött vele, még mindig kuncogva indította el a kocsit. A másik vett egy nagy levegőt, és a térképet bújva navigálni kezdett.

Nemsokára egy hosszabb egyenes szakaszra értek, ahol Davis nem nagyon szorult útbaigazításra, hiszen csak követnie kellett az utat. Teljesen elmerült a vezetés nyugalmában, épp úgy, mint régen, mintha nem lenne semmilyen fenyegetettség, amibe könnyen belehalhatnak mind a ketten. Jobb kezével az ablakban könyökölt, és támasztotta a fejét, a ballal a kormányt fogta, és ujjaival dobolt rajta.

– Mit dúdolsz? – rántotta ki Dennis hangja a gondolataiból, és még össze is rezzent, annyira nem számított rá, hogy megszólítja. Arról nem is beszélve, hogy észre sem vette, hogy dúdolni kezdett.

Nem volt ebben semmi furcsa igazság szerint. Mindig dúdolt valamit, amikor megtehette, ezzel igyekezett kizárni a valóságot, ami az utóbbi pár hónapban rosszabbra fordult, mint a legborzalmasabb rémálmai. Sok mindent dúdolt, meg sem tudta volna mondani, miket, de ezt az egyet igen. Valahogy mindig ehhez tért vissza, mintha csak valami mentőmellény lenne a számára.

– Már többször észrevettem – beszélt tovább szemlesültve Dennis –, ezt az egyet már felismerem a többi közül. Legtöbbször ezt hallottam tőled.

Vetett egy oldalpillantást a szőke férfire. Meg akart bizonyosodni róla, hogy nem csak gúnyolódik vele. De nem. Nem látott semmi mást akkor az arcán, csak őszinte érdeklődést. Ez pedig kifejezetten meglepte. Ritkán fordult elő, hogy Dennis nem indulatokkal és gyűlölettel nézett rá. Az az érdeklődés annyira letaglózta, hogy végül vett egy nagy levegőt és énekelni kezdett:

– Þat mælti mín móðir/ at mér skyldi kaupa/ fley ok fagrar árar/ fara á brott með víkingum/ standa upp í stafni/ stýra dýrum knerri/ halda svá til hafnar/ hǫggva mann ok annan/ hǫggva mann ok annan. (*1) – Közben többször Dennis irányába sandított, és miután látta azt a csodálattal vegyes lenyűgözöttséget kiülni az arcára, átváltott angolra, a dal második felét már úgy énekelte. – My mother told me/ Someday I will buy/ Galley with good oars/ Sail to distant shores/ Stand up on the prow/ Noble barque I steer/ Steady course to the haven/ Hew many foe-men. (*2)

Miután a végére ért, és elhallgatott, csak ültek egymás mellett, miközben jótékonyan befedte őket a megbabonázott csend. Davis tudta, milyen hatást vált ki a hangja másokból, mégis nagyon ritkán énekelt csak. Annak ellenére is, hogy ezer dal töltötte ki a lelkét és áramlott az ereiben. Mind közül lelke legmélyén hónapok óta ez a népdal vibrált.

Ahogy egy pillanatra Dennis felé fordult, ugyanazt az elvarázsolt tiszteletet látta a szemében megcsillanni, amit régen másokéban is. Amikor még gyakrabban énekelt. Aztán megszakadt a pillanat, amikor a másik kérdésével megtörte a bűvöletet:

– Ez milyen nyelven volt? Úgy értem az első fele...

– Óészakiul.

Davis a szavaiból érezte, hogy sokat nőtt a másik szemében.

– Tudsz óészakiul? Vagy az norvég? Vagy csak ezt az egy dalt ismered?

– Óészakiul nem tudok, és nem az nem norvég. Viszont mai norvégul egész jól beszélek, csak mostanában nem dicsekszem vele senkinek. Már nem érdem tudni. Az sem érdekelt senkit, hogy orvos vagyok, és nem ez – nézett végig undorral magán.

– Hogy kerültél mégis közéjük?

– Le akartam szerelni, amikor kettészakadt ez a rohadt ország. És... választást ajánlottak. Vagy ez, vagy a fal. Nem volt igazán választás. Vagyis, lehetett volna, de ahhoz nem voltam elég bátor.

A valódi okot természetesen elhallgatta. Túl fájdalmas volt még gondolni is rá, nem kimondani.

– Gondolom, volt választásod. – Dennis óvatosan tapogatózott véleményével, láthatólag nem akarta kihozni a béketűrésből. – Ahogy a barátodnak... Frank? – várt egy halvány bólintást Davistől, csak utána folytatta. –  Franknek is. Fogalmam nincs mit csináltatok, de gondolom olyat, ami nem túl legális mostanság. És amiért sokan hálával tartoznak.

Davis erre nem felelt semmivel. Csak vállat vont. Képtelen lett volna Frankről beszélni. Még mindig annyira gyötörte a bűntudat. Inkább a nyomasztó csöndbe menekült, mint minden hasonló alkalommal.

Jegyzet
(*1) A Þat mælti mín móðir/My mother told me egy 9. századi óészaki népdal,  a legtöbben a Vikingek sorozatból ismerhetitek. (Én egyéként nem néztem a sorozatot, egy Spotify playlisten hallottam először ezt a dalt). Azért került bele ebbe a fejezetbe, mert mialatt ezt a történetet írtam, szinte semmi mást sem hallgattam csak svéd és norvég népdalokat.
(*2) Az eredeti dalnak van angol és magyar változata is (olvastam valami olyat is, de arra már nem emlékszem, hol, hogy állítólag a magyar verzió közelebb áll az eredeti szöveghez, mint az angol. Ezt nem tudom sem megerősíteni, sem cáfolni, csak gondoltam érdekességként ideírom). Hagyok Youtube linkeket mindegyik verzióra, ha meg akarnátok hallgatni.
Eredeti: https://youtu.be/8aveUs1o6e4?si=XSUAvNYW11R3y6ux
Angol: https://youtu.be/KRqIkTlGIOE?si=IhvNV7N1UdMgJmCq
Magyar: https://youtu.be/RzVhCCH-knA?si=AhpwD9DfdhuPYjzy
Vagy egy másik magyar verzió: https://youtu.be/rZu3uuC-a3Q?si=4CndlEoEK1sYDw41