Tudta, egyre fogy az idejük. Annak ellenére is, hogy nem lehetett rálátása a termékenységi farmra küldendő szállítmány állapotára. Viszont nem tűnt nehéznek kitalálni, hogy minél több nap telik el, annál közelebb kerülnek az induláshoz, és akkor már tényleg túl késő lesz.

Folyamatosan járt az agya, terveken dolgozott, annak ellenére is, hogy egymaga bármikor megpattanhatott volna. Nem is értette, miért akarja megmenteni a foglyot, akiből más sem dőlt, csak sértések és gyűlölet az irányába. Vagy bárki máséba. Talán azért akart rajta segíteni, mert úgy érezte, ha bármi miatt ő ülne abban a szűk ketrecben, akkor benne is pontosan így bugyogna ugyanaz az indulat.

Azóta folyamatosan próbált bármi épkézláb megoldást kitalálni, hogy rádöbbent, kezd túlságosan forró lenni az ő lába alatt is a talaj. És ha már ő meglép, nem hagyhatja itt azt a szerencsétlent sem abba a betonkockába zárva. Azóta, hogy megkapta a belépőkártyát és a kódokat a lezárt börtönrészlegbe, minden négyzetcentiméterét feltérképezte, ahova csak bejárása volt. Memorizálta minden kamera pozícióját, a szöget, amiben a folyosókat, termeket pásztázták, kereste a vakfoltokat, amik lehetővé teszik majd, hogy kisurranjanak. És sajnos gyorsan arra kellett jutnia, hogy innen márpedig észrevétlenül nem fogja tudni kivinni a foglyot. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem volt egyetlen olyan foltocska sem börtönrészlegben, amit valamelyik pillanatban ne lesett volna kamera, vagy ne botlott volna egy arra tartó őrjáratba a szökni készülő.

Lesújtotta a felismerés, innen engedély nélkül egyetlen fogoly sem léphet ki, arra pedig semmi kilátása sem lehetett, hogy szerezzen bármilyen parancsnoki pecséttel ellátott papírt. És ha a rab nem sétálhat ki a saját a lábán, akkor sajnos nem tarthat vele Davis sem. Már az is megfordult a fejében, hogy a sorsára hagyja a szőke férfit, és akkor legalább az egyikük életben marad. Nem ez lenne az első gyáva tett Davis bűneinek lajstromán. Lelkiismeretét azzal próbálta elhallgattatni, ha életben marad, talán csatlakozhat egy ellenálló sejthez, akiktől kaphat egy olyan küldetést, amibe vezeklésképpen beledögölhet. 

Az egyébként sehogy sem álló terveiben akkor érkezett el az áttörés, amikor megverték a cellába zárt foglyot. Az adta az ötletet, akkor már tudta, mit kell tennie, csak azt nem, hogyan kezdjen hozzá. És ott voltak még azok apró tényezők, amiknek  nem is nagyon tudott utána menni, hiszen nem nagyon kérdezősködhetett a szállítás időpontjáról. És mivel várni sem várhatott, elszánta magát. Azzal az elhatározással lépett be legközelebb a cellába, hogy a lehető leghamarabb kiviszi innen a rabot, és nem jönnek vissza még egyszer.

Odaadta a fogolynak az egészségügyi csomagot, és leült a falhoz a szokásos helyére. Amikor a férfi a ketrecben nagyjából végzett a vérzés elállításával, és a megszokott menetrend szerint sértegetni kezdte, pár perc után beléfojtotta a szót.

– El kell hitetnünk az orvossal, hogy valami komolyabb bajod lett a veréstől. Vagy hogy menstruálsz.

A fogoly egyből elfelejthette ettől a kijelentéstől, hogy mit akart legközelebb a fejéhez vágni. Mert olyan lendülettel csukta be a száját, hogy még azt is hallani lehetett, ahogy a fogai összecsattantak. Ha a tekintet ölni tudna, Davis egészen biztosan ezer kínhalállal pusztult volna el a padlón fetrengve. Súlyos pillanatokig csak nézték egymást, majd a szőke férfi villámokat szóró tekintettel szólalt meg:

– Nem menstruálok, seggfej!

– Még nem – bólintott Davis –, de mind a ketten tudjuk, hogy elvették a gyógyszereidet, és emiatt előbb-utóbb fogsz.

Egyelőre szándékosan nem említette meg, hogy ő is orvos, és valamennyire képben van, még úgy is, hogy nincsenek igazán mély szakirányú ismeretei a témában. Utána nézni nem mert, nehogy azzal bukjon le. A böngészéseiket figyelték, a könyvtárakban nem hitte, hogy maradtak ilyen irányú könyvek. 

– Mi a francot akartok még tőlem? – robbant ki a fogolyból. – Nem szórakoztatok már eleget rajtam?

Davis megdörzsölte a homlokát. Ez nem lesz könnyű menet. Sejtette, hogy ilyen indulatokat kap majd, arra viszont nem számított, hogy ő maga reagál majd ilyen türelmetlenül és ingerülten ezekre. Kissé közelebb csúszott a ketrechez – de még biztonságos távolságra maradt –, és hangját lehalkítva ingerülten szólalt meg ismét:

– Te nehézfelfogású pöcs! Ki akarlak vinni innen. Viszont ez nem úgy működik, hogy csak kinyitom az ajtót, és hagylak kisétálni, mert két cellával arrébbig nem jutnál el. Engedélyt kell szereznem, hogy elhagyhasd ezt a pánikszobát. A legjobb ötletem pedig az, hogy meg kell győznünk az orvost, hogy valami komoly bajod van. Ha tudunk neki olyat mutatni, amit nem tud itt ellátni, nem lesz más választása, minthogy ki akarjon vinni valahova kórházba. Azt kell hinnie, hogy az itteni orvosiszobában nem tud ellátni. Kapiskálod már?

A fogoly ráemelte döbbenettől hatalmasra tágult karamell színű szemét, és Davisnek még a lélegzete is elakadt a látványtól. Maga sem értette, miért látja ennyire szépnek ezt a haragos férfit. Máskor semmi ilyesmit nem vett észre a környezetében levőkből, egyetlen tulajdonságuk, jellemvonásuk sem tudta magára vonni a figyelmét. A létezésükön kívül semmit sem észlelt belőlük, éppen ezért nem tudott most mit kezdeni ezzel a késztetéssel, hogy őt megmentse. Igyekezett a lelkiismeretére fogni, ami persze makacsul hallgatott, amikor válaszokat keresett.

Lenyelte az indulatait, és miután sikerült erőt vennie magán, annyit tett hozzá még az iméntiekhez:

– Csakhogy tisztázzuk. Én is orvos vagyok. Szóval, ha engem nem versz át a rosszulléteddel, akkor felesleges is elindulnunk.

A szőke férfi erre csak bólintott, majd egy további szó nélkül felhúzta a vörös ruhát majdnem a mellkasáig, meggyűlt a baja az anyag buggyaival, olyan komikus hatást keltett, mintha csak egy hatalmas sátorponyvával hadakozna. Davis csak azért nem kuncogott a látványtól, mert észrevette a fogoly arcán a fájdalom rándulásait. Miután a szőke végül győzedelmeskedett az anyag redői felett, úgy fordult, hogy megmutathassa a haragos lila és barnuló, sárgás zúzódásokat a hasán. A rúgások nyomai világosan kirajzolódtak alabástrom fehér bőrén. Davis nyelt egyet a látványtól. Ezek már önmagukban jelezhettek volna belső vérzést, de mivel a foglyot nem verte hideg verejték, nem tűnt sápadtabbnak, mint általában, sőt még a pallérozott modora sem szenvedett csorbát, emellett semmi nem utalt rá, hogy kifejezett fájdalmai lennének, Davis abban maradt magával, hogy a körülményekhez képest biztos jól van.

A ketrecben még ott volt a véres zsebkendő, a szőke pillantása arra siklott. Majd ismét Davisre emelte a tekintetét.

– Hitelesen kell véreznem – jelentette ki határozottan, mégis majdnem suttogva –, meg kell vágnom magam belülről. Már ha érted, mire gondolok.

Még végig sem mondta, Davis már hevesen rázni kezdte a fejét.

– Nincs az az isten, hogy bármi éleset adjak a kezedbe – mordulta.

– Akkor viszont nem megyünk sehova – vont vállat a másik –, ha nem vérzik, nem lesz meggyőző.

– Bassza meg – szentségelt Davis, de tudta, hogy a fogolynak igaza van. – Kitalálok valamit.

Ebben a betonketrecben egyetlen kamera kapott csak helyet, az is az ajtót figyelte csak. Ennek az volt az oka, hogy kívülről is állt egy őr, aki mindig átvizsgálta a belépni készülőket. Így elvileg nem fordulhatott elő az, hogy valaki bármi olyat a behozzon, amit nem lett volna szabad. Ha más nem is igazán, de ez a helyzet az ő malmukra hajtja a vizet. Ezért voltak annyira bátrak azok is, akik megverték a szőke férfit, mert szentül hitték, semmi következménye nem lehet a tetteiknek.

Davis kissé tovább fűzte ezt a gondolatmenetet. Ha a szolgálati borotvából kibarmol egy pengét, az talán jó lesz a célra, és az még elég kicsi is ahhoz, hogy le tudják húzni a wc-n, miután szükségtelenné vált. Ezzel viszont vesztenek majdnem egy teljes napot, mert nem mehet csak úgy vissza a hálókörletbe, hiszen az biztosan feltűnne valakinek.

A műszakja hátralevő részében nem szólt a fogolyhoz, a napi menetrendjük visszatért a szokásos kerékvágásba. Vagyis nem. A fogoly akkor először csöndben maradt. Nem sértegette szokásához híven, ahogy megjegyzéseket sem tett rá. Így pedig Davisnek nem kellett mindenféle dallamok mögé bújnia, hogy ki tudjon szabadulni ebből a rémálomból, ami az utóbbi két évben az élete lett.

Davis aznap éjjel is éppen olyan későn ment vissza a szállásra, ahogy az utóbbi napokban mindig. Miután nyilvánvalóvá vált előtte, hogy a többi őr „oktató jelleggel" bántalmazza a foglyot, igyekezett annyi időt a betoncellában tölteni vele, amennyit csak fizikailag ki tudott sajtolni a beosztások rendszeréből.

Amikor aznap éjjel engedte magát leváltani, nagyjából már mindenki eltette magát holnapra a hálókörletében, aki épp nem volt szolgálatban, így vizslató tekintetek nélkül tudott bezárkózni a fürdőbe, és ott szétkapni egy biztonsági borotvát. Viszonylag kevésszer vágta meg magát, így határozottan büszkén tartotta a szeme elé hüvelyk- és mutatóujja közé csípve a fémdarabot. Hát nem a legnagyobb penge, de ha ügyesen meg tudja vágni magát a fogoly, úgyis lehetetlen lesz azonnal megmondani, honnan is vérzik pontosan. Úgy meg különösen, hogy Davis nagy összegben mert fogadni rá, hogy nem tartottak tisztességes nőgyógyászati eszközöket az újonnan kinevezett Rendfenntartó toronyban.

A borotvát alaposan becsomagolta és elrejtette, egy kisebb kiszerelésű fertőtlenítő oldatot is mellé készített szolgálati nadrágja zsebébe. Csak azután feküdt le, hogy mindent előkészített.

Másnap korán, még a szokásos ébresztője előtt ébredt. Összeszedte magát, és visszatért a lezárt börtönrészlegbe. Amint belépett, a váltása szó nélkül eltakarodott a teremből, és így magára maradt a fogollyal, aki óvatosan, kimért mozdulattal csúszott közelebb hozzá a rácsok túloldalán. Davisnek azonnal szemet szúrt ez a fájdalmas és darabos mozgás.

– Most gyakorlod a gyengének tűnést? – kérdezte gyanakodva.

– Nem – nyögött fel a szőke –, csak... megvert ez a fasz.

Nem kellett többet mondania, Davis ennyiből is tudta, hogy most komoly fájdalmai vannak. Ilyenkor bánta, hogy nincs rendes kamera ebben a teremben. Az legalább  valamennyire visszatartó erőt jelentene ezeknek a bátraknak.

Miután nem mondott semmit, a fogoly szólalt meg újra:

– Sikerült szerezni valamit?

– Sikerült – húzta elő a zsebéből az alaposan becsomagolt pengét, és a fertőtlenítő  kíséretében bedobta neki a ketrecbe. A szőke kibontotta, majd pár pillanatig csak meredt rá. Aztán ismét Davishez fordult. – Szeretnék valamennyit megőrizni a méltóságomból. Kaphatnék egy kis privát teret?

– Természetesen nem – felelte neki szenvtelenül. – Nem kockáztatom, hogy felvágd az ereidet, amíg hátat fordítok.

– Ezzel? – lóbálta meg szemöldök felvonva a mini-pengét előtte. – Ez még ahhoz is majdnem rövid, amire kell.

– Orvosok vagyunk. Mindketten tudjuk, hogy meg lehet oldani. Szóval nem, nem fogok elfordulni. Csinálod vagy sem, rajtad áll. De nem lesz másik esélyed.

A fogoly valami furcsa hangot hallatott, ami lehetett egy nyögés és elfojtott káromkodás érdekes keveréke is. Mielőtt viszont nekiállt volna, még egyszer Davisre emelte karamell szín tekintetét, ő pedig a legkevésbé sem értette, hogy ez a szín miért tűnik fel neki éppen most, és miért vonzza annyira a pillantását minden egyes alkalommal.

– Van nálad valami? Nagyon fog vérezni...

– Kiváló. Nézzen ki úgy a cella, mint egy tetthely. És akkor búcsúzóul a busz alá hajíthatjuk azokat azokat faszfejeket is. Minél nagyobb fejetlenséget okoz a sérülésed, annál jobb – igyekezett úgy megnyomni a sérülés szót, hogy világosan kihallható legyen belőle, nincs más esélyük.

A fogoly bólintott, és levette az alsóruháját. A szoknyát igyekezett úgy maga köré tekerni, hogy ne legyen útban. Fertőtlenítette a kezét és a pengét. Davis rezzenetlen nyugalommal figyelte az előkészületeket. Nem azért, mert tudni akarta, hogy néz ki az átalakulása után – hiába dolgozott benne egy adag egészséges szakmai kíváncsiság –, sokkal inkább azért, mert tényleg nem bízott benne.  

Végignézte, ahogy a szőke takargatni igyekszik a nemi szervét, ami egy teljesen átlagos pénisznek tűnt hosszá tartozó herékkel. Az a tökéletes munka meg sem lepte Davist, aki ezer pletykát hallott már azoktól, akik látták a fogolyról készült fényképeket. Ő viszont sosem nézte meg ezeket, úgy volt vele, hogy ennyi privát szféra viszont tényleg mindenkinek jár. Egyébként sem volt szokása együtt röhögni a többi agyatlan katonával.

A szőke egy pár pillanatig szugeráláta a katonát, hátha rá tudja venni, hogy legalább a nézése elől félre forduljon. De mivel csak nem járt sikerrel, inkább feladta a szemérmeskedést, és végül biztos mozdulatokkal kiválasztotta a legjobb pontot, ahol érdemes volt megvágnia magát, aztán gyakorlottan és határozottan meg is tette. És Davis minden mozdulatát leste, rögtön látta, hogy gyakorlott abban, amit csinál az viszont megdöbbentette, hogy egy nyögés vagy pisszenés nélkül, biztos kézzel ejtette meg a vágást magán. Ami természetesen azonnal kielégítő mértékben vérezni kezdett.

– Most mi van? – nézett fel rá a szőke, miközben visszaengedte a szoknyát a lába köré.

– Semmi. Csak elismerem a gyakorlatot. Szakmai ártalom – vonta meg vállát.

– Mentőztem, amíg még lehetett – nézetett rá a fogoly. – Amíg valakik úgy nem döntöttek, hogy nő vagyok, és hogy a nők nem végezhetnek munkát, mert arra csak a férfiak alkalmasak – horkant fel fájdalmasan.

Eddigre már gyűlni kezdett a vér a lába körül. Davis pedig gondolatban képen törölte magát. Nem húzhatják az időt bájcsevellyel, és ő nem eshet ki pont most a szerepéből. Érezte, hogy az arca visszamerevedik a megszokott kifejezéstelenségbe.  Persze felmerült azért benne, hogy talán nem kellene ennyire érzéketlenül szemlélnie a történéseket, de abban is egészen biztos volt, hogy ha a tökéletesnél alább adják a színjátékot, egyikük sem fog kijutni innen.

– Ez kurvára fáj – nyögött fel végül a fogoly, ahogy vörös szoknyájával igyekezett csillapítani a vérzést. Majd nyögve kérdezte: – Mire várunk még?

– Dobd ki a pengét a ketrecből – utasította Davis, de még nem tett egy lépést sem közelebb hozzá.

– Most komolyan? – sütött a felháborodás a másik a hangjából.

– Igen, komolyan. Nem viszlek sehova, amíg nálad van a penge.

A szőke egy sóhajtás kíséretében dobta olyan messzire, amennyire csak telt tőle. Davis figyelte, ahogy földet ért, majd odalépett, felvette és leghúzta a wc-n. Ezek után leakasztotta a bilincset az övéről, és ezzel a kezében ment oda ketrechez.

– Kérem a jobb kezed! – Látta a foglyon, hogy tiltakozni készül, ezért nem engedte megszólalni. – Mielőtt még hülyeségeket kérdezel, akkor sem vihetnélek ki innen bilincs nélkül, ha fél lábbal már a sírban lennél. Szóval, mi lenne, ha nem rabolnád a drága időnket?

A szőke egy megadó sóhaj kíséretében kinyújtotta a rácson kívülre a jobb kezét, majd miután Davis rákattintotta a bilincs egyik felét, mellé tartotta a másikat is. Megbilincselve nem tudta magához fogni a szoknyáját, ezért inkább ügyetlenül visszavette az alsót, és úgy volt vele, hogy valamennyire csak felfogja a vérzést, addig legalábbis, amíg elérik az orvosi szobát.

Davis kinyitotta a ketrecet, és kisegítette onnan a foglyot. Szerencsére a másik nem állt ellen, hagyta, hogy a karjánál fogva vezetni kezdje. Az orvosi szoba nem volt messze, a lezárt szárnyból kellett csak kimenniük, és a börtön részleg bejáratánál már meg is találták. Addig is, amíg elérték, hiteles mennyiségű vért hagytak hátra a körlet folyosóján.

Bevezette az ajtón a szőkét, és nem foglalkozott az orvos döbbent tekintetével, amit vetett rájuk. Azt az apróságot elfelejtette közölni a fogollyal, hogy még sérülés esetén sem hozhatná ki a börtön lezárt részéből, de ha oda hívta volna az orvost, sokkal nehezebb dolguk lenne, mint így, hogy a saját birodalmában éri váratlanul a megjelenésük. Amint beléptek, engedélykérés nélkül rohanta le a magyarázatával az orvost:

– Megverték, és most nagyon vérzik! – Készségesen közölte a három támadó nevét és rangját is, tudta, hogy ezzel is lefoglalja majd az erőiket egy időre. – Nem tudom, hogy belső sérülés miatt van-e, vagy valami mástól.

Az orvos egyik sokkból esve a másikba felparancsolta a foglyot a vizsgálóasztalra, ahova Davis segített neki felfeküdni. De természetesen – ahogy azt erőre sejteni lehetett –, a megfelelő felszerelés hiánya, a haragos zúzódások a fogoly hasán és az erős vérzés elég volt ahhoz, hogy az orvos arra jusson, itt nem tudja megfelelően ellátni, és a legközelebbi kórházba kell vinniük.

– A szolgálati kocsim a garázsban áll – jelentette ki Davis sürgetve.

– Maga nem hagyhatja el az épületet engedély nélkül, Norfolk – vágta rá azonnal az orvos.

Davis magán érezte a szőke férfi csodálkozó pillantását, de szerencsére mindennemű véleményét és esetleges kérdését megtartotta magának, és igyekezett kellőképp gyengének és elgyötörtnek tűnni. Davis ismét szólásra nyitotta a száját, túl közel voltak már a szökéshez ahhoz, hogy most ezen az apróságon csússzanak el.

– Nem engedély nélkül hagynám az el épületet, uram – érvelt teljesen logikusan –, hanem az Ön utasítására. Tényleg kockáztatni akarja a fogoly életét és a szállítmányt, azzal, hogy keres egy másik kísérőt?

Az orvos mérlegelte a hallottakat, majd kénytelen kelletlen kötélnek állt. A fogolynak steril gézt és vattát nyújtott át, hogy azokkal valamennyire rendbe szedhesse magát. Miután ez sikerült, Davis talpra segítette, és támogatni kezdte. Az orvos speciális engedélyekkel ellátott kártyájával gyorsan lejutottak a garázsba, ahol Davis az egyik parkoló autóhoz vezette őket. A foglyot beültette hátulra, mialatt az orvos beszállt az utasoldalra. Miután ő is elhelyezkedett a volán mögött, kihajtott a mélygarázsból és az épületből.