Minho egyensúlyával játszva járkált az elhagyatott sínek bal oldali futásán. Tudta, hogy nem nagyon járnak már arra vonatok, az alagútban rengeteg graffiti rajzok is biztosították ezt, de így is volt egy-két elvétet jármű, amely arrafelé lelte meg az útját. Csendes volt minden, egyedül az enyhe szellő rezegtette száraz falevelek szolgáltak némi háttérzenével a számára. Egyedül volt, nem érzékelt sokat a külvilágból, mintha nem is tudatosan vezették volna lábai arra a helyre. A sorsra akarta bízni magát. Érezni akart, egyetlen egyszer az életében végre érezni akart valami mást is az ürességen kívül, de sokáig fel sem fogta miért is ott kereste ezt. Elméjében egyetlen hang sem volt hajlandó szóba állni vele és ez volt az, ami végleg az őrületbe kergette – ugyan kinek hiányozna, ha még önmaga sem képes szóba állni vele?

- Hé, figyi! Ugye tudod, hogy ebbe akár bele is halhatsz? – a hang hallatán Minho lustán fordította fejét a fiú irányába. Nem hallotta, hogy mikor mehetett oda, de nagyon nem is izgatta; elég ritka volt, hogy pár másodpercnél tovább képes volt figyelmet fordítani valamire. Nem volt erőssége a koncentráció, de már meg sem próbált emiatt idegeskedni, feleslegesnek vélte; haragot érezni is nehezére esett, még akkor is, ha maga felé irányította volna.

- Nem ez volna a lényege? – kérdezett vissza, ahogy továbbra is a sínen egyensúlyozva fordult meg és mérte fel a vékony alakot, aki tőle pár méterre lépett fel a szemközti sínre – Minek csinálod ezt, ha félsz a haláltól?

- Ó, én halhatatlan vagyok, vagy legalábbis olyan hosszadalmas az életem, hogy így is ki lehet fejezni, nem fog kifogni rajtam egy vonat – vont vállat ahogy elnagyolt léptekkel indult meg előrefele. Hosszúra nőtt, szőke haját szemei elé fújta a szél, de mintha észre sem vette volna, menetelt tovább, amíg egy vonalba nem ért Minhoval. Félre döntött fejjel vizsgálta a fiút, hosszasan elidőzött beesett arcán, tekintete földön túlian fénylett, azelőtt még sosem látott ehhez foghatót – De igazából felesleges magyarázkodnom, mert úgysem hinnéd el az igazságot.

- Tegyél próbára – döntötte hasonlóképpen félre a fejét, viszont az ő szemeiben már inkább kihívás rejtőzködött. Felkeltette a kíváncsiságát a fiú és abban a pillanatban igazából már azt is elhitte volna, hogy egy Földön túli életforma egy jelensége állt előtte. Nem kételkedett, már nem volt miért megkérdőjeleznie a dolgokat.

- Ha elárulom, elmondod miért akarsz meghalni?

- Az a válaszodtól függ.

- Legyen – bólintott a szőkeség és átugrott Minho mellé a sínre, hogy ott forgolódva kezdhessen magyarázkodásba – Jisung vagyok, egy angyal, ha úgy tetszik. Mi vigyázunk az emberekre, ez a mi munkánk.

- Szóval angyal... - gondolkozott el Minho ahogy a pörgő fiút figyelte – Ha léteznek angyalok, Isten is létezik?

- Nem tudom, még sosem találkoztam vele – vont vállat Jisung ahogy leállt a forgolódással és kíváncsi íriszeit a magasabbra vezette – Szóval mesélj, miért akarsz véget vetni valaminek, ami még annyi lehetőséget kínál neked?

Minho ajkain egy eltúlzott, szarkasztikus horkantás szaladt ki. Nem hitt abban, hogy az élete lehetőségeket adhatna neki, nem volt semmije, mindent elveszített, ami csak egy aprócska értékkel is szolgált a számára. Nem sokat mutathatott fel az elmúlt évek során és egy aprócska remény sem ült meg benne az iránt, hogy ez a jövőben változna. Úgy nem, hogy másra sem képes, csak ágyában fekve figyelje repedezett plafonját. Napokig nem zuhanyozott le, nem evett, inni is alig hiszen nem érezte ezeknek a hiányát, fontosságát. Nem talált motivációt, ami segített volna neki kikelni az ágyából – még akkor is ott töltötte az idejét, amikor már kimerítette a kényelem minden formáját és sehogy nem talált újabb komfortot benne. Nem volt ereje, nem volt kedve, egyszerűen már azt is megterhelőnek találta, ha lélegzetet kellett vennie. Próbált menekülni, de mindhiába; sehol nem talált menedéket.

- Szeretnék érezni – formálta meg végül a szavakat – Beleuntam abba az ürességbe, ami én vagyok. Bele fogok őrülni, ha még egy napot úgy kell eltöltenem, hogy még az ízeket sem leszek képes érzékelni, az érzelmekről nem is beszélve. Nem hiszem, hogy képes volnál ezt megérteni...

- Az angyalok nem rendelkeznek érzelmekkel – szakította félbe a fiút Jisung – Nos, legalábbis a legtöbbjük képtelen az érzelmekre.

- Nem tűnsz érzéketlennek – jegyezte meg Minho végig követve azt ahogy a társasága leugrik a sínről és a kavicsokat csikorogtatva kezd el fel-alá sétálgatni. Az ifjú nem volt képes hová tenni ezt a viselkedést. Angyala olyannyira élettel telinek tűnt, mint amilyen semlegesnek, üresnek érezte önmagát. Görbe tükörnek tűnt az egész jelenet, mintha Jisung azt mutatta volna meg neki, hogy hogyan kellene viselkednie, ahelyett, amit valójában tesz.

- Mert nem is vagyok, ha elég sokat jársz az emberek között, átveszel tőlük egy-két dolgot – pillant fel a barna hajú fiúra nevető szemekkel – Miért pont itt?

- Tessék? – kérdezett vissza értetlenül Minho. Hirtelen érte kérdés, összezavarodott és még azt sem dolgozta fel, hogy egy magát angyalnak való fiúval beszélget. Nem kételkedett benne, mégsem volt a legegyszerűbb ezt megemésztenie.

- Miért ezt a helyet választottad az utolsónak?

- Ó... - eszmélt fel sokkos állapotából – Nos tudod, követtem a mondákat; az alagút végén fényt talál az ember – intett a tőlük pár méterre lévő, kilométernyi hosszú alagútra. Még ő maga sem tudta eldönteni, hogy viccelni próbált, komolyan gondolta, vagy esetleg egyszerre a kettő. Ha őszinte akart lenni magával, még Minho sem volt teljesen biztos abban, hogy miért is azt választotta halálának színterének. Igaz, valami hatalmasabb erőre akarta bízni magát, hogy az döntse el megérdemli-e a véget, vagy szenvednie kell-e még, de hogy miért pont azt a kis eldugott zugot választotta, abban bizonytalan volt.

- Tudod, nem csak a fájdalom az egyetlen, amivel érzéseket csalogathatsz elő – fogta meg Jisung a fiú csuklóját és felhúzva pulóverének ujját, lágyan simított végig a kidomborodó, halovány hegeken. Olyan gyengéden bánt vele, hogy Minho képtelen volt mozdulni. El akarta kapni a kezét, de a döbbenet lefagyasztotta. Soha, senkinek nem beszélt arról, hogy mit is tett magával; miért tette, azt, amit.

- Honnan...

- Tudom, hogy volt már egy kísérleted – nézett mélyen az elkerekedett szemekbe – De visszakoztál, adtál magadnak még egy esélyt. Ott voltam, még azelőtt cselekedtél, hogy közbe léphettem volna – Minho szemeibe könnyek gyűltek. Elkeseredettség lobbant benne, azóta a nap óta bánta, hogy nem fejezte be azt, amit elkezdett, hiszen onnantól kezdve épült le szépen lassan, amíg el nem ért ahhoz az érzékelten valójához, aki abban a pillanatban volt ott, Jisunggal szemben.

- Nem csak így érezhetsz, Minho.

- Nem látok más utat – ingatta meg a fejét a barna hajú fiú, vékony, sápadt ajkait elhúzva. Remény vesztett volt, nem hitt a kiútban.

- Én, viszont igen. Megengeded, hogy megmutassam neked? – Minho egy kisebb habozás után ugyan, de bólintással felelt. Jisung ajkaira apró mosoly telepedett, két lépést eltávolodott majd a fiút is lehúzta a sínről és rántotta magához.

Az ifjúban különös, kellemes érzés lobbant ahogy megérezte az angyal ajkait sajátjain. Kezei ösztönösen mozdultak és simultak Jisung csípőjére, majd onnan tovább a derekára. Lágyan mozgatta ajkait, elméje kikapcsolt és nagyon tompán érzékelt mindent, kivéve az angyalt. Nem tudta volna megmondani mit is érzett, de érzett. Meglepettség lobbant benne, aztán boldogság, mintha Jisung kitárta volna azt az ajtót, ami mögé az érzelmei lettek elzárva és ezzel most ismét szabadjára engedte volna.

Egészen addig észre sem vette könnyeit, míg el nem váltak egymástól. A szőkeség még mindig mosolygott, Minho meg akart szólalni, viszont abban a pillanatban egy vonat fütyülve húzott el mögöttük. Az ifjú meglepetten kapta fel a fejét, figyelte az elzúgó járművet és heves szívverése a fülében csengett ennek hatására. Egy felsőbb erőre bízta magát és ő döntött; még élnie kell, nem szabad feladnia a küzdelmet. Ismét a karjai között állóra pillantott, félt attól, hogy eltűnt időközben, de ő még mindig ott állt és csillogó íriszeit rajta pihentette.

- Ha szükséged volna rám, csak foglald imába a nevemet és itt leszek – simított Minho arcára még utoljára majd csak ezek után tűnt el szem elől. A fiú ennek ellenére sem érezte magát egyedül, többé már nem. Tudta, hogy Jisung mellette van, akkor is, ha nem láthatja. Még egy utolsó pillantást vetett az alagútra, a sínekre, de végül csak fej rázva indult el ki az út felé. Van még remény, van még esély.