Chan egy több emeletes háztömb legmagasabb pontján ült. Lábait a több méternyi mélységben lóbálta, mégsem telepedett rá egy kisebb félelem érzett sem. Nem, sokkal inkább nyugodtnak érezte magát. Figyelte az alatta elterülő várost, számolta hány kocsi siet el alatta, hány gyalogos szeli át a járdát és ezzel azt is számolta, hogy hányan hagyják figyelmen kívül némán segítségért sikoltó személyét. Nem akarta, hogy észre vegye bárki is, mégis maró fájdalom szökött szívébe ahogy növekedett a szám. Lehet mégis vágyott arra, hogy valaki, bárki a segítségére siessen, már maga sem volt annyira magabiztos a dologgal kapcsolatban.

- Bizonytalan vagy – Chan ijedten kapta hátra a fejét ahogy meghallotta a kellemes, mély hangot. Szíve heves dobogásba kezdett ijedtében. Nem hallotta a fiú érkezését, pedig tisztán emlékezett arra, hogy az egyetlen kijáratként szolgáló ajtó fülsértően nyikorog, amikor kitárják. Az ismeretlen nem foglalkozott ijedelmével, könnyed léptekkel szelte át az a kis távolságot, ami közöttük volt és ő is kényelmesen elhelyezkedett az épület szélén. Tekintetét először az égre vezette, majd ő is a mélységbe pillantott – Innen minden olyan aprónak tűnik, nem gondolod?

- Te meg mégis ki a halál vagy? – Chris hangja alig talált vissza a gazdájához, halk volt, mégis elég erőteljes ahhoz, hogy ne csak gondolatai között jelenjenek meg a szavak. Értetlenség, kíváncsiság csengett benne, tudni akarta mégis hogyan jelent meg minden hang nélkül valaki ott, pont akkor, amikor élete egyik legfontosabb és egyben legutolsó döntését akarja beteljesíteni. Íriszei folyamatosan a szeplőkkel díszített orcán pihentek, ismerős vonásokat keresett rajta, de akármennyire is koncentrált, képtelen volt felidézni, hogy látta-e már valahol, hiszen nem akarta elhinni, hogy egy teljesen idegen telepedik le mellé utolsó perceiben.

- Modortalanság kérdéssel válaszolni a kérdésre – húzta fintorba aprócska orrát az ismeretlen – Ha annyira akarod tudni, Felix a nevem. Beléd egy fikarcnyi jóindulat sem szorult.

- Honnan veszed azt, hogy bizonytalan vagyok? – a kérdés csak addig motoszkált az ifjú gondolatai között míg ki nem mondta a szavakat. Ismét a fényekbe borult útra vezette a tekintetét, de hamar visszatért a mellette ülő fiúra; nem igazán volt még képes felfogni ép ésszel, hogy ott van mellette.

- Nem akarsz elmenni, Chan – emelte végre Felix is sötét íriszeit társára és töretlen magabiztosság csillogott bennük, mintha a világ minden kérdésére képes volna helyes választ adni – Különben már megtetted volna. Egy órája ülsz itt, de még mindig nem tetted meg. Kétségbeesett vagy, de igazából te sem akarod ezt.

- Miért vagy ilyen biztos magadban? – Chan elméje olyannyira elterelődött ennek az irányába, hogy fel sem tűnt neki; az ismeretlen nevén hívta, pedig ő nem árulta el. Elhatározásra jutott, de valóban nem tette még meg. Ki akarta élvezni az utolsó pillanatokat. Szerette az éjszakát, a csillagok képesek voltak lenyugtatni a benne kavargó vihart, úgy, mint soha semmi vagy senki. Szerette volna még egyszer utoljára végig nézni ahogy megteszik a maguk útját, ahogyan ő is; csak míg a csillagok folyamatosan követik az útvonalat a következő éjszakákon is, addig Chan úgy érezte elérkezett a végéhez. Nem volt tovább, nem érezte úgy, hogy lenne még miért maradnia. Még egy napkelte, ennyi volt a kívánsága.

- Miért akarnád megtenni? Miért gondolod azt, hogy utána jobb lenne?

- Érezted már túl hangosnak a csendet? – Chan feladta. Vállai előre estek, tekintete az égre szegeződött és már nem ellenkezett, elfogadta Felix társaságát; nem teljes magányban kellett eltöltenie azt a kis időt. Belefáradt a küzdésbe, belefáradt abba, hogy állandóan úgy próbál tenni mintha minden rendben lenne miközben belül már réges-régen darabokra hullott. Nem számít egy ismeretlen véleménye, elmondhatja neki az érzéseit. Legalább úgy mehet el, hogy meggyónt valakinek, ez volt az ő utolsó lehetősége – Amikor egyedül vagy, ki van minden kapcsolva, a gépek sem zörögnek, az ablakok be vannak zárva így a kinti világ sem szűrődik be, mégis úgy érzed mintha minden túl hangos lenne? Szavak ezrei cikáznak benned, különböző személyek formálódnak meg elmédben, a halálodat kívánják és az az egyetlen aprócska szikra is, ami életben akart téged tartani, kihuny mellettük.

Chan megakadt a mondandójában. Egészen addig még nem mondta ki hangosan azt, amire vágyott. Csend. Csendet remélt. Meg akarta tenni, mert már elfáradt, túl sok érzelem cikázott benne és úgy érezte végleg beléjük őrült. Nem akart érezni, csak egyetlen percig érzelem mentes akart lenni. Emellett pedig képtelen volt eltemetni a tudatot, hogy az élők között senkinek fel sem tűnne a hiánya. Barátai azt sem vették észre, hogy napok óta eltűnt, biztosra vette azt, hogy halála sem okozna igazán fejfájást nekik. Esetleg egy-két könnyet elhullajtanának, de semmi több.

Valóban akarta ezt? Igennel válaszolt, át sem gondolta a kérdést, hiszen feleslegesnek találta próbálkozni. Túl sok volt, túl sok érzelem, túl sok behatás, túl sok inger. Képtelen volt szűrni, úgy szívott magába mindent, mint szivacs a vizet. Nem tudta külön választani a negatív hangokat a pozitívaktól, egybe mosódott számára minden és egy nagy feketeség keletkezett belőlük, ami szépen lassan felemésztette a fiút – egészen addig, amíg el nem jutott arra a tetőre, ahol abban a pillanatban is ült.

- Mit vársz a haláltól? – Felix hangjában nem ült rosszindulat, Chan mégis összerezzent a kérdés hallatán. Nem volt nehéz a válasz, ő mégis visszakozott azzal kapcsolatban, hogy megossza-e.

- Nyugalmat. A napkelte nyugalmára vágyom, a napnyugta nyugalmára vágyom – hangja nem volt több suttogásnál, mégis torka úgy kapart, mintha kiabálva ejtette volna ki válaszát. Nem vágyott másra, kevesebb hangot, zűrt akart és több nyugodtságot. Elfáradt, lelke kimerülten szuszogott benne, ami ellen tenni már képtelen volt; vagy legalábbis már egy cseppnyi remény sem maradt benne ez iránt.

- Tudod, nem mindig hoz nyugalmat a vég – Chan szemeibe könnyek szöktek. Erősen szuggerálta az egyik utcai lámpát, de a sós csepp így is kiszabadult fogságából és hűvös érintéssel cikázott végig a fiú sápadt orcáján.

- Akkor mégis hol találhatnám meg? – kétségbeesését még erőtlen szipogása sem volt képes elrejteni. Gyűlölte a tudatot, hogy ennyire gyenge és gyáva. Már régen megkellett volna tennie, már régen meg akarta tenni, viszont sosem volt elég bátorsága hozzá. Tudta, hogy a vég elhozná neki azt, amire vágyik, hinni akart ebben, hiszen ez volt az utolsó, legapróbb reménysugár.

Felix pedig csak menteni akarta a menthetetlent. Chanban apró hála lobbant fel ez iránt, de lényegtelennek tartotta. Mégis volt benne egy halk hang, ami azt mondta, hogy hinnie kellene neki. Talán igaza van, talán máshol is megtalálhatja a napfelkeltéjét, nem csak a szívének utolsó dobbanása után fellelt helyen. Ez a kettősség ismét csak még rosszabb helyzetbe sodorta a fiút. Könnyei már megállíthatatlanul potyogtak, meg sem próbált tenni ellenük – figyelte az elmosódott alakot, mintha ő maga meghozhatná neki a megváltást.

- Emberenként válogatja – vonta meg a vállát a szeplős ahogy hátat fordítva az útnak visszaugrott a tető egy biztonságosabb pontjára, hogy aztán ismét Chan felé fordulva nyújthassa felé a kezét – De neked szerintem a zene tökéletesen megfelelne, ez csak egy tipp, nem kell megfogadni, viszont gondolj bele; mi lenne, ha beválna ez a kis ötlet?

Chan habozott. Válla felett átnézve figyelte eddigi beszélgetőpartnerét, alsóajkát rágcsálva igyekezett megválaszolni a feltett kérdést. Sokat már nem veszíthetne vele, de már így is annyi esélyt adott a világnak. Elfogadja a felé nyújtott, segítő kezet, vagy vessen véget végleg az egésznek? Sokáig habozott, latolgatta az esélyeit még végül meghozta a döntést. Szíve hevesebben dobogott, mint bármikor máskor, de megtette.

- Jól döntöttél – mosolyodott el Felix ahogy a fiú kezét megszorítva húzta le maga mellé. Chan pislantott egyet, viszont mire ismét elé tárult a világ, Felix már eltűnt. Meglepett hang szökött az ifjú ajkain, körbeforgott, de sehol nem látta a vékonyka alakot. Összezavarodott volt, mégsem számított már. Még egyszer körbefordult, amikor tekintete megakadt a világosodó égbolton. Ajkai finom mosolyra húzódtak, hitetlen nevetés tört fel belőle és fejét rázva figyelte a jelenetet. Valahol a szíve mélyén tudta, hogy Felix műve volt a napfelkelte, abban a percben, viszont ezt még nem fogta fel.