Azt hiszem ennek a könyvnek lesz a legnehezebb megírnom a köszönet nyilvánítását, bár az is igaz, hogy nem igazán lehet könyvnek titulálni mindezt.

Azt hiszem bevallhatom, hogy ezeknek a oneshotoknak a megírása számomra nem is azért voltak fontosak, hogy bővíthessem az irományaimnak már így is elég hosszadalmas listáját, de ez a négy kis rövid szösszenet volt az én gyónásom azokról az érzésekről, amik már egy jó ideje nem hagynak nyugodni – hol nagyobb odaadással, hol kisebbel. Eleinte eléggé nehezemre esett neki állnom leírni mindezt, nem egy estét töltöttem sírással miután kisebb-nagyobb részleteket megírtam, de úgy érzem szükségem volt erre. Mindig is nagyon nehezemre esett erről beszélni, így történetbe foglalva egyszerűbbnek láttam kiadni mindezt.

Először nem akartam publikálni őket. Védtelennek és túlságosan is sebezhetőnek érzem magam, amiatt, hogy mindezek megosztottam, viszont a másik oldalról tudtam, hogy nem csak én lehetek egyedül ilyen helyzetben. Akartam tudatni azokkal, akik hasonló cipőben járnak, hogy nincsenek egyedül és mindig van segítség, még akkor is, ha úgy érezzük nem számíthatunk senkire. Akár egy teljesen ismeretlennel is megoszthatjuk a problémáinkat, az a fontos, hogy megszabaduljunk a nagy tehertől, ami ránk telepszik. Mindenkinek a problémája fontos, nem szabad elásnunk őket, csak azért, mert kisebbnek látszik a másikénál.

Őszintén szeretném megköszönni mindenkinek, aki elolvasta ezeket a sorokat, illetve azoknak is, akik hagytak bármiféle visszajelzést ezekkel kapcsolatban. Hálás vagyok értük és reménykedem abban, hogy legalább egy kis reményt tudtam adni, a leírtakkal, mert főként ez volt a célom. Nem volt egy hosszú életű ez az egész, nem volt egy hét sem a publikálási folyamat, de nagyon hálás vagyok ezért az időért. Hálás vagyok, hogy meghallgattatok és segítettetek nekem.