Author's note: Ez a rész 3000 szó, mert megérdemlitek, és zárjuk már jól az évet :)) népszerűsítem a saját videóm emellett: 

https://youtu.be/RuUDbbB7ClM

Egy hét alig telt el a 'boldogító' megegyezést követően Mrs. Clearwater azzal az ötlettel állt elő, hogy meghívják Newt-ot magukhoz egy családi vacsorára és hogy egy kicsi időt együtt tölthessenek a fiatalok. Sophia úgy ellenkezett, ahogy csak tudott. Azzal nem lett volna baja, hogy a fiút lássa és ellegyen pár óráig, de nem akart még egy kínos vacsorát kiülni, ami csakis abból állna, hogy végignézi, ahogyan a szülei vallatják a fiút. Biztosra vette, hogy Newt is falra mászott volna, de a szülei nem állhatták meg, hogy ne ragaszkodjanak makacsul egy vacsora meghíváshoz.

A levelet egy fehér bagollyal küldték el, Sophia pedig remélte valahol eltéved és nem is tér vissza. Megállt a verandán és nem akart vissza bemenni a házba, ahol az anyja az esküvőjét tervezi. Már órák óta a meghívókkal pepecselnek, Mrs. Clearwater még azon is kiakadt, hogy a drága vőlegénynek melyik nevét írják bele. A lány nemes egyszerűséggel válaszolta, hogy mind az összeset, hiszen nem halnak bele abba ha Newt még harmadik nevét is kiírják. A nővérei esküvője szervezésében szívesen segített mindig, de ez az egész készülődés most frusztrálta és elvette a kedvét, nem látta magát jókedvűen a tükörben és nem hozták lázba a fehér ruhák. Vegyes érzései voltak az esküvőjét illetően, nem tudta, hogy szeretné vagy sem látni a fiút. Megrázta a fejét és még mindig nem vette rá magát, hogy visszamenjen a házba, szorosabban maga köré fogta a melegítőjét, a levegő megint hideg volt. Kihajolt az erkélyen és a szürkés kék égre meredt, ahonnan már eltűnt a fehér bagoly, amit elengedett az imént. Az ég is annyira szomorkás és felhős volt, mint ő, mégis a színéről Newt jutott eszébe. Ráncolta a szemöldökét és sóhajtott. Bosszantotta már, hogy túl sokat gondol a fiúra, nem is tudna nem gondolni rá, mert minden körülöttük forog most. Savanyú képet vágott, lenézett a kertre és látta azt a padot, amin egy héttel ezelőtt üldögéltek és beavatták egymást a B tervükbe. Már úgysem szökök el egy vámpírral, gondolta és húzta a száját, Ő pedig nem fog elmenni lényeket keresni. A dolgoknak nem így kellene lennie, ez járt folyton a fejében. Próbálta magát azért kihúzni a kétségbeesésből, hogy azért biztosan nem lesz annyira rossz a fiúval. Hiszen, a múltkor kibírták egymást, de akárhányszor arra gondolt, hogy el vannak jegyezve egymásnak, mindig csak azt érezte, hogy ez nem helyes.

Még órákat ült kint és ábrándozott, míg behívták nemsokára a teraszról, mert kezdődött a vacsora. Sophia rendbe szedte az érzéseit és azt mondta magának, hogy kész látni újra Newt Scamandert. De amint beért az ebédlőbe elkerekedett a szeme, nem látta sehol sem a fiút, de a szülei már vacsorára készen ültek. Mr. Clearwater intett, hogy leüljön, mert még van fél perce. Náluk az étkezések óramű pontossággal mindig ugyanakkor voltak, így a szülei nem voltak hajlandóak a vendég után várni. A lány nem tudta, hogy fellélegezhet-e vagy sem, ha Newt nem jött meg eddig, akkor kimarad a vacsora élményeiről. Titkon azt remélte, hogy a fiú nem is fog eljönni, mert nincs kedve a családja számára furcsa dolgaihoz. A szülei úgy tettek, mintha nem is vártak volna senkit, nem szóltak semmit sem Newt-ról, csak folytatták a dolgaikat megbeszélni az esküvőről és a jól menő üzleteikről.

Vacsora után Sophia engedélyt kért, hogy távozzon. Visszament az erkélyre, de a keze a kilincsen maradt a csodálkozástól, a fehér bagoly ott csücsült a korláton, a lábához papírdarab volt erősítve. Leszaggatta a fecnit és hunyorítva olvasta ki a kacifántos betűket:

Köszönöm a meghívást, jövök.

Nem kételkedett abban, hogy ez Newt írása, olyan egyedi volt, hogy semmi kétsége nem volt. A sötét tintás betűk sietve voltak a pergamenre vetve, gyorsan a zsebébe nyomta és nem maradt tovább az erkélyen. Lesietett a kúria lépcsőin és éppen meghallotta a kopogtatást az ajtón. Newt didergett az ajtó előtt, újra annyira lehűlt a levegő, hogy látszott a lehelete. De nem volt benne biztos, hogy csak a hideg miatt remeg a keze, eléggé ideges volt, hogy újra látja Sophia-t, a legutolsó találkozásukat alig emésztette meg még. Sophia nyitott ajtót, mindketten egy pillanatig csak néztek egymásra, mintha most látnák egymást először. A fiú arca pirosas volt a hideg miatt és a haja borzos a sietségtől, hogy ideérjen. A lány az ajkába harapott és végignézett a fiún, most már tudta, hogy nem tehet mást, mint beengedni. Félreállt az ajtómból és utat engedett Newt-nak, aki sietve belépett. Halkan köszöntek egymásnak és a fiú beletúrt a hajába, ami már így is borzos volt. Enyhén lihegett és az öltözéke még a múltkorinál is szedett-vedett volt, ami kicsalt egy fél mosolyt a lánytól.

- Szerencsére késtél. – suttogta fellélegezve - Hál' Istennek lemaradtál a vacsoráról.

Newt az ajkába harapott és lenézett a földre, érezte, hogy újra nagyon vörösödik. Valamennyire számított arra, hogy felróják neki az ominózus késését, de valahogy a szüleitől várta és nem tőle. A bagoly igazából tette a dolgát és elvitte a levelet, de Newt éppen a hipogriffeknél csatangolt és a füzetébe firkált és csak órákkal később ment a házukba és szembesült a meghívóval. Newt elsápadt és olyan gyors öltözést vágott, amit eddig még soha, aztán rájött, hogy nem igazán tudja, hogy hova hopponálljon, nem tudja pontosan hol is lakik a Clearwater család. Akkor már rég elkezdte a család a vacsorát. Ilyen akadályokkal kellett megküzdenie, mielőtt végre a kúriába ért volna.

- Nem akartam igazából. - motyogta Newt.

Sophia elmosolyodott és megrázta a fejét. A fiú megkönnyebbülve látta a mosolyt, ami anno a kertben is oldotta a kínos csendjeik. A szemeik megtalálták egymást és a hangulat már nem is volt annyira rossz, mint amire számítottak. A fiúnak aranyos mosolya volt, pontosan, mint múltkor, Sophia már nem is bánta, hogy eljött, azt viszont határozottan irigyelte, hogy lemaradt a vacsoráról.

- Ne bánd. - mondta nevetve - Soha ne bánd, ha lekésel nálunk valamit.

Lépteket hallott, tudta, hogy beérték a szülei. Newt mártírképet vágott, de a lány csak forgatta a szemét. Nem akarta titokban tartani a fiút, de nem is akart hasonló kínos pillanatokat, mint a múltkori vacsorán. Az apja máris mellettük termett és erősen kezet fogott a fiúval.

- Máris olyan, mintha fiamnak látnálak. –szólalt meg lelkesen - Csak ügyesen a lányommal.

Sophia elfordította a fejét és nem akarta nézni a jelenetet. Ellépett tőlük és úgy érezte ennyire még nem volt zavarban, mondjuk számított arra, hogy a szülei ilyen helyzetekbe hozza őt. Newt nem tudott így tenni, neki muszáj volt a lelkes apára néznie, aki hátraveregeti és olyan dolgokat mond a házasságáról a lányával, amitől elvörösödik. Gombóc lett a torkában és zavarban volt, már akkor is, amikor csak annyit mondott, hogy 'igaz, Sophia milyen gyönyörű...' , erre a fiú nyelt egyet és hebegve értett egyet, ettől izzadt a tenyere. Belül is egyetértett magával, de kimondani ezt más tál tészta, pillanatig nem tudott a lányra nézni és remélte ő elsiklik efőlött. A lány hiába próbálta csitítani a kedélyeket, nem sok sikerrel, Mr. Clearwater csak beszélt és beszélt. Newt segélykérően nézett Sophiára, de a lány csak megvonta a vállát. Amikor már mindketten azt hitték, ennél már nem lehet rosszabb, megjelent Mrs. Clearwater is.

- Milyen fess fiatalembert aligha találtál volna még egyet. – hallatszott a nő hangja is.

Megrázta a fejét és sóhajtott, Sophiának elege volt mindenből, már csak az anyja hiányzott ide.

- Jó lenne, ha elengednétek, ő az én jegyesem. – szólt közbe határozottan.

Az anyja bólintott, de az apja csak rázta a fejét. Sophia kézen ragadta a fiút és nem túl finom mozdulatokkal rángatta el a szüleitől. A fiú hagyta magát húzni, nyúzni, míg kiértek a látótérből és lassan mentek fel a lépcsőn. A kezük szorosan egymásba simult, Newt-ot szinte ez húzta fel a lépcsőn, mert az imént annyira kiment az erő a lábából, mikor a házasságukról beszéltek. A szeme véletlenül az összekulcsolt kezükre nézett, ami újra vörösséget fújt az arcába. Tudta, hogy a mozdulat nem a gyengédség jele, hanem csak a hirtelenségé, a türelmetlenség és düh fűtötte a lányt, hogy magával hívja. Mégis, annyira nem bánta, a keze bőre attól még ugyanolyan kellemes volt.

- Köszönöm. –nyögte ki Newt.

Sophia elmosolyodott és egy pillanatra hátrafordult, majd újra előre nézett, hogy nézze merre kell tovább menniük a kúria labirintusában.

- Én köszönöm, hogy vagy, ha nem lennél most engem ölelgetnének, mert azt hinnék, hogy csalódott vagyok egyedül. – mondta megvonva a vállát - Nem lennék.

Newt köhögött egyet, amire a lány rápillantott és most vette csak észre mennyire vörös a fiú. Eszébe jutott, hogy még mindig a kezét fogja, így hirtelen elengedte, kissé sértődötten, mert azt hitte innen jött a köhintés nem akarta tovább kínos helyzetbe hozni. Fújt egyet és befordult a folyosón. Newt észrevette a hangulatváltozást, de nem értette miért lökte el így a kezét, ahogyan az sem volt világos, hogy miért nézett rá csúnyán egy pillanat erejéig a lány. Nem tudta mi rosszat tehetett, de nem tudta legyen-e mersze meg is kérdezni. Megvonta a vállát és követte a folyosón a lányt, akárhová is viszi.

- Amúgy fontos lett volna a vacsora, legalábbis nekik, megrendelték a meghívókat az esküvőnkre...

A hangsúly, amivel ezeket mondta, túl nemtörődöm volt, mintha tényleg annyira könnyen megemészthető dolog lenne ez.

- Máris? – nyögte ki Newt.

A hajába túrt és csak hebegett, annyira még nem sietne az esküvővel és a velejáróival, főleg, hogy elég sokkoló volt a találkozás a szülőkkel. Sophia látta a sápadt arcot, megvonta a vállát.

- Aham, pedig csak márciusban leszünk egy pár. – válaszolta a lány - Ugye mindegyik neved használod?

Newt-ot hirtelen érte a kérdés, felvonta a szemöldökét és megköszörülte a torkát.

- Igen. De...

Sophia egy váratlan kanyart vágott a folyosón és megállt egy szoba előtt. Newt már rég eltévedt volna ebben a labirintusban, az ő családja háza számottevően kisebb, de ez sosem zavarta őt, még most sem irigyeli a nagy birtokot és a kúriát.

- Gyere a szobámba, ott békén hagynak.

És azzal kinyitotta az ajtót és Newt-nak ha kellett, ha nem be betessékelték. Elkerekedett szemmel látta, hogy még a lány szobája is kétszer akkora, mint az övé. Hirtelen arra gondolt, hogy ő kétszer akkora szobában sem tudna rendet tartani. Mert hát ebben a szobában olyan rend és tisztaság volt, hogy a padlóról lehetett volna enni. Krémszín és fehér mindenütt, ez a szoba inkább szép, mint túlcicomázott, illett a lakójához, egyszerű és szép. Newt ízlésének persze túl lányos, de azért nem volt olyan vészes, mint amire számított. Sophia leült az ágyára és unottan nézett körbe, a szeme viszont a fiúra tapadt, mert kiálló elem volt a megszokottban.

- Mi az? – kérdezte a lány.

Newt tett néhány bizonytalan lépést a szobában és megpillantotta magát a hatalmas tükörben a falon és eldöntötte, hogy rosszabbul fest, mint gondolta. Az ajkába harapott és a felhúzott szemöldökű lányra nézett.

- Az én szobám nem így néz ki. –mondta egy halvány mosollyal.

A lány nevetett, de a nyelve hegyén mégis valami keserű volt.

- Elhiszem, vannak pillangók a falon. – mondta húzva a száját - Ezt is a szüleim akarták, mert az való egy lánynak. Alig várom, hogy ne lássam. Utálom már őket.

Megint nemtörődöm hangon beszélt, de Newt sejtette, hogy a szavak mögött valódi keserűség van. Tudott a lány zavaros kapcsolatáról a szüleivel, valamennyire meg is értette, de ő maga sosem beszélt volna ennyire nyíltan az érzéseiről. Ő is elégedetlen a saját szülei döntésével, de nem vitte volna a lélek mások előtt így korholni. Mégis, megértéssel fordult a lányhoz, akinek szomorú volt a szeme, noha az ajkán unott mosoly volt.

- A pillangókat vagy a szüleid?

Nem is habozott válaszolni:

- Mindkettőt.

Newt halványan elmosolyodott, ennyi lépést tett, hogy ne lássa magát a tükörben, mert rémesen festett. Sophia nézte a tétlenségét és egy pillanatra aranyosnak találta az arcát.

- Leülhetsz az ágyra, ha gondolod. – javasolta nevetve.

A lányra nézett, leülhetett volna mellé, hiszen ültek már egymás mellett, de mégis, most kínosabbnak tűnt, ha leül az ágyára. A lány szobájában volt, inkább nem akart az ágyhoz sem érni, mert ez már zavaró és kínos, hogy a jegyese szobájában van. Megint kínos dolgok jutottak eszébe, olyanok is, amit a lány apja mondott a házasságról és a velejáróival. Inkább elhessegette a gondolatokat, mielőtt még ok nélkül elvörösödik.

- Nem, nem köszönöm. – makogta zavarodottan.

A pillantása az éjjeli szekrényére esett, amit véletlenül pillantott meg, a szeme a lány oda helyezett varázspálcáját figyelte és rájött, hogy még nem is látta varázsolni.

- Mutatok valamit, gyere. –szólalt meg hirtelen a lány.

Sophia felpattant az ágyról egy mosollyal az arcán. Intett a fiúnak, aki felhúzott szemöldökkel nézett rá. Furcsa ez a mondat, most ebben a szobában és Newt már azon volt, hogy rávágja, hogy inkább ne mutasson semmit. A lábai földbe gyökereztek és nézte, ahogyan a lány az egyik szekrényhez lépett.

- Erről senki sem tud rajtunk kívül. - mondta rejtélyesen.

Newt köhintett egyet és látta szétnyílni a szekrényt. A lány intett, hogy jöjjön közelebb. A fiú erőt vett magán és Sophia csalafinta mosolya ellenére közelebb lépett. A háta mögé állt és átnézett a vállán elkerekedett szemmel.

- Ezek milyen könyvek? Mugli könyvek?

Sóhajtott, le sem tudta tagadni, hogy megkönnyebbült. Átfutotta a könyvek címét és ráncolta a homlokát, olyan címeket látott, mint: Szívhangok, Érzéstelen, Karibi szerelem... Nevethetnéke volt, de nem tudta újra, megbántaná-e ezzel a lányt. Az ajkába harapott helyette és tovább böngészett.

- Igen. Csak nekik vannak jó romantikus könyveik.

Látva, hogy határozottan meglepetést okozott, Sophia elégedetten lépett el és hagyta a fiút nézelődni. Newt ajkán egy mosoly volt, a szemei nevettek, ez a látvány tetszett neki és nem tudta levenni a szemét a borzos hajú alakról.

- Nem is tudtam, hogy szereted a romantikus könyveket. - szólalt meg egy kis idő után Newt.

Megvonta a vállát és húzva a száját nézett végig a saját könyvein. Nem tartotta kincsnek annyira őket, inkább csak titoknak.

- Annyira nem is szeretem, csak elolvasom, áh, mindegyik egyforma. Klisés.

Az ő könyvei mind vagy tankönyvek, vagy lényekről szóló útmutatók. Az egyetlen mugli könyveik a szakácskönyvek. Most a fiú vonta meg a vállát:

- Biztosan, egyet sem olvastam.

Egy aranyos mosoly volt az arcán, ha a könyvek témája nem is dobta fel, az már igen, hogy megtudott valami újat és érdekeset a lányról. A szemük még nem találkozott, de Sophia elbűvölve nézte a fiút, mert úgy érezte, hogy nem csak ő van lenyűgözve, hiszen a fura fiú elfogadta más furaságát is. Eddig még senkinek sem mutatta meg ezt és örült, hogy megértéssel találkozott az elítélés helyett. Végignézett a fiú zilált külsején és a borzos, szemébe lógó haján és egy mosoly kúszott az arcára. Megint eszébe jutott az, hogy Newt kiáll a tömegből a különcsége miatt. Egy szomorú mosoly lett az arcán.

- Én beszélek neked a klisékről, mikor én vagyok a legnagyobb klisé. –szólalt meg elgondolkodva - A gazdag valaki, aki nem boldog. Minden harmadik könyv erről szól.

Newt ránézett egy idő után most először és látta a padlót pásztázó szomorú arcot. Mindig lenyűgözi, hogy Sophia mindig ennyire kimondja az érzéseit, nincs ilyesmihez hozzászokva. Eddig is sejtette, hogy boldogtalan, de hallani ezt teljesen más. Végignézett a lány leengedett rókavörös haján, ami keretezte az arcát, a szomorú vörös ajakakon és végül a hosszú fodros ruháján, ami még a térdét sem hagyta szabadon és eszébe jutott egy szó: királylány. Egy magányos és meg nem értett királylány, akit rosszhoz akarnak férjhez adni, mert még nem nyerték el a szívét. Az ajkába harapott és egy halvány mosollyal fordult Sophiához.

- Vagy... egy királylány vagy, a mugliknál van egy olyan mese, amiben egy királylányt egy toronyba zárnak, amíg egy hős lovag meg nem menti. Mondjuk furcsa, mert a haján kellett felmásszanak.

Sophia felhúzott szemöldökkel és csodálkozva nézett rá, a fiú szótlanul hagyta. Newt úgy érezte sosem mondott még ekkor butaságot valakinek. A lehorgasztotta a fejét és korholta magát. A szobában csend lett és az arca újra égni kezdett.

- A muglik néha furák. – szólalt meg zavarodottan Newt.

Egy pár lépést hallott és megpillantotta maga mellett a lányt, egy zavart mosollyal az arcán. Sophia értékelte a szavakat, soha nem mondott neki senki ilyet és éppen ez tetszett neki, titkon tudta, imádja, hogy a fiúnak mindenről ennyire konkrét meglátása van, még ha furcsa is.

- Azt hiszem az én lovagjaim vagy nem találták elég hosszúnak a hajam, vagy kilöktem őket a toronyból.

Tovább játszott a fiú ötletével és ezt Newt megkönnyebbülve hallotta. Felemelte a tekintetét a padlóról és a szeme találkozott a lányéval. Igen, határozottan valami történhetett a lovagjaival, ha nem értek el a toronyba.

- Kilökted őket a toronyból. – jelentette ki.

Összenevettek, Newt maga előtt látta, hogy a lány képes lenne ilyesmire, a nyers ítélete és makacssága meglett volna hozzá, hát még az ereje is, hiszen képes volt elrángatni a fiút és felhúzni a lépcsőn. Sophia mosolya lankadt és komolyságot kapott az arca:

- És te akkor hogyan jutottál fel?

Newt habozott válaszolni, nem tudta, hogy túlmentek-e viccrészén vagy sem, de mégis azt válaszolta nemes egyszerűséggel:

- Repültem, egy hipogriffen.

A lány csak nevetett erre. Majd elgondolkodva nézett maga elé, az ujjait végighúzta a könyvek gerincén.

- Ha én egyszer írnék egy könyvet, akkor vagy egy darab klisé nem lenne, vagy az egész könyvet klisékkel teli írnám. Nincs középút.

Először a könyvekre nézett, majd a lányra. Tétován lépkedett a könyves szekrény előtt és nézelődött. Figyelemre méltó gyűjtemény volt, még irigyelte is, hogy ilyen szép helyen tartja a könyveit és tökéletes rendben.

- Ha te írnál egy könyvet, akkor azt biztosan elolvasnám, még ha romantikus is lenne. -mondta húzva a száját.

A szeme megakadt egy mappán és már nyúlt is utána ösztönösen, mielőtt még kérdezett volna.

- És ezek mik?

Sophia rosszállóan rázta a fejét és majdnem elcsapta a fiú kezét. Sietve lépett hozzá vörösödő arccal:

- Az ott nem publikus.

A keze megállt félúton és gyorsan visszahúzta a kezét, mintha megégették volna.

- Ó. Ne haragudj, nem tudtam. –motyogta és bátortalanul ellépett a szekrénytől.

Tétován lépett el és zavartan köhögött. A lány észrevette a sértődöttségét és bűnbánóan fordult a fiúhoz. Egy szégyellős mosoly lett az arcán, amit Newt eddig még nem is látott. A lány rájött, hogy kicsit nyers volt vele, amit máris bánt, de nem tudta ennek ellenére sem beavatni a legnagyobb titkába, a rajzokba. Bízott benne, de nem érezte saját magát késznek arra, hogy bárkit beleavasson.

- Rajzblokkok, amúgy.

Newt egy zavart mosolyt küldött neki, el sem tudta rejteni a kíváncsiságát. Ahogyan a hirtelen jött csodálatát is a lány iránt, aki mint kiderült szeret olvasni és rajzolni is. Mindezeket nem igazán nézte ki belőle, de kellemes meglepetés érte.

- Te rajzolni is tudsz?

A lány elpirult és annyira örült a csodálkozó szemeknek, habár gyorsan előtört a szerénysége, nem volt biztos sem az írói, sem a rajzolói képességeit illetően.

- Attól még rajzolhatok, ha nem tudok.

Newt az ajkába harapott és rázta a fejét, nem számított bizonytalanságra a lány részéről, hiszen eddig úgy tűnt Sophia Clearwater nem szenved hiányt sem őszinteségben, sem önbizalomban. Mégis, ez most egy másik Sophia volt, aki kritikus mindennel szemben főleg saját magával szemben. Sophia észrevette a fiú erős tekintetét rajta és nem kicsit jött zavarba.

- Majd egyszer megnézheted ezeket, de nem most. – javasolta egy apró mosollyal.

Bólintott, pedig annyira kíváncsi volt mi van abban a rajzblokkban.

- Akkor ez egy ígéret, ugye?