- Levele érkezett, Kisasszony. – nyújtotta át neki a levelet a ház butlerje

Sophia csodálkozva fogadta el az aranyozott pecsétes levelet. A küldő nem más volt, mint Élisé. Egy régen nem látott barátnője üzent vissza. A szíve hevesen vert, ahogyan szinte feltépte a borítékot türelmetlenül. Visszaírt, úgy örült, hogy a lány nem felejtette el. Nem találkoztak már lassan egy éve, mióta befejezték a varázslóiskolát. Azt ígérték tartják majd a kapcsolatot, de a randevú elmaradt. Élisé Franciaországban lakott, nem csekély akadály volt. Sophia azt hitte ennyi volt, megszakadt a barátság. Sajnálta volna elveszíteni, hiszen különleges lány volt. Egy egyéniség a sok gazdag varázslónövendék között. Élisé megértette, amikor más sohasem. Sírva ölelte magához a levelet, már azt hitte elvesztette a barátságát. Azt hitte nem jön el az esküvőjére, mert megutálta valamiért. Élisé a legközelebbi barátnője volt, megviselte volna.

Nem merte még kinyitni a levelet. Csak az ágya szélén ült, sírt örömében. A Boubatonxban évfolyamtársak voltak, együtt tartották egymásban a lelket évek során. Élisé a ráció volt a tomboló érzései tengerén, aki visszatartotta attól, hogy bármi őrültséget csináljon. A tinédzserkorukat együtt élték. Sophia legmegpróbálóbb korszaka volt, amikor beilleszkedési problémái voltak.

Ilyen jó iskolába járni nagy nyomást is jelentett. Összepréselte majdnem. Észt parancsolt belé, ami az öngyűlölet felülkerekedett rajta. Élisé olyan volt neki, mint egy nővér, vagy mint egy anya. Igaz, sosem volt rossz kapcsolata a nővéreivel. No meg ott volt a korkülönbség. A legidősebb nővére és közte hat év volt. Akármennyire is ápoltak jó barátságot, ők nem lehettek ott, amikor nehéz volt. Nem álltak mellette, amikor a sötét gondolatai fojtogatták. A francia lány viszont igen. Sophia ott akarta hagyni az iskolát harmadik év végén. A nyomás elviselhetetlen volt. Nem mondott le róla, és nem is hagyta ő saját magáról lemondjon.

''Kedves Sophia! Nagy megtiszteltetés, hogy meghívtál az esküvődre. El sem tudom mondani mennyire örülök neked, hogy találtál egy rendes fiút. Nagyon hiányzol már, várom, hogy eljöjjek erre az ünnepi eseményre, olyan jó lesz újra találkozni...''

- Sophia, elkésünk! – kiáltott fel az anyja.

A levelet a párnája alá rejtette. Sietve megtörölte a szemét, de az arcán egy mosoly ült már.

x

- Nagyon jól áll Sophia! - kiáltott fel Titiana hatvanadjára.

Minden egyes ruhára ugyanazt mondta, ugyanolyan őszinteséggel csodálta meg. Sophia tudta, hogy a nővére legszebb emléke az esküvője volt, azért a pillanatért élt. Talán ez a pillanatot éli újra minden egyes ruhában, amit a húga felpróbál. Ő volt a középső testvér hármuk közül, három évvel ezelőtt ment férjhez. Tudniillik háromévente egy lány férjhez megy. Clearwaterék imádják a hármas számot. Sophia nem sokat tudott férjről, hiszen az esküvőn látta először. Azt tudta, hogy a Szent Mungónál dolgozik, mint orvos. Rendesnek tűnt, már amennyire családi összejövetelek alapján meg lehet ítélni az embert. Kissé komor, de jól bánt a nővérével.

Akármennyire is tetszett Titiánának az összes ruha, Sophia ugyanaz maradt. Elégedetlen. Lenézett a saját ruhájára, és mindig azt gondolta ez valaki másnak nagyon jól állna. De nem neki. Az alakját figyelte a mágikus tükörben, azt kívánva bárcsak szebben mutatná. Az anyjával és a nővérével leugrottak Londonba, hogy a legkacifántosabb nevű esküvői ruha boltból keressenek neki ruhát. A próbálásra fenntartott teremben csak hárman voltak, de a lány így is kemény zsűrinek érezte a rokonait. Húzták a szájuk, ha a ruha néhol nem volt testhezálló, megjegyzéseket tettek a tartására és a csontos vállaira. Úgy érezte magát, mint egy próbababa.

Titiana egy újabb ruhát hozott, ám ez már kicsit megragadta a figyelmét. Egyszerűsített volt, a legegyszerűbb mind közül. Semmi fodor, semmi csillám. Csak patyolat fehérség. Sophia arca felragyogott. A nővére kacsintott, amikor a kezébe adta. Titiana maga is felvidult, hogy végre valamit kedvére talált. Az öltözőbe ment vele, hogy lerángassa az előző rémes fodros szörnyeteget magáról. Behúzta a függönyt, de így is tisztán hallotta, hogy mit beszélnek:

- Nem kellene sokat költenünk a ruhára.- szólalt meg gunyoros hangnemben Mrs. Clearwater - A vőlegény úgyis rongyokban lesz. Túl nagy lesz az eltérés.

- Lehet, hogy te nem akarsz 1000 galleonnál többet költeni, de Sophia megérdemel egy olyan ruhát, amit szívesen hordana. – jelentette ki makacsul Titiana, a hangja sohasem tűnt gorombának, amikor a húgáról beszélt - Kipótolom, ha szükséges. Egyszer megy férjhez az ember.

Sophia ajka egy apró mosolyra húzódott, amikor ezt hallotta. Mindig úgy érezte, hogy a mennyasszonyi ruhája a legkisebb problémája. Rongyokban is feleségül menne Newt-hoz, ebben biztos volt. De jól esett hallani, hogy a nővére kiáll mellette.

- Hát. - szólalt meg vitriolos hangon Mrs. Clearwater - Nem feltétlenül.

Mintha végszóra, kilépett az öltözőből, mire a két megnémult.

- Olyan gyönyörű vagy, Sophia. – ájuldozott Titiana.

Még Mrs. Clearwater álla is majdnem leesett, ez elégtételt nyújtott Sophiának. Ezt akarta elérni, hogy a goromba anyja végre elhallgasson. A fehér anyag tökéletesen körülfogta a törékeny testét,

Titiana hozzá lépett, hogy minden oldalról szemügyre vegye a ruhát. Az ajkán egy szomorú mosoly ült, kissé bűntudatos volt, mert belement az anyja játékába, nem akarta a háta mögött kibeszélni a húgát.

- Ne légy ilyen borulátó. – simogatta meg a vállát, halkabban beszélt, mint eddig – Vagy szerinted anyáék ennyire mellényúltak a választással?

Azt nem tudta meghazudtolni magában, fájt, hogy az anyja minden egyes alkalommal Newt-ot ócsárolja és áskálódik ellenük. Mint egy veszett kutya, aki azt lesi mikor haraphat meg. Nehéz pozitívan hozzáállni bármihez is, hogyha úgy tűnik mindenki ellene van.

- Nem erről van szó. – vonta meg a vállát Sophia, nem tudta finoman kifejezni magát - Hanem...

- A varrónő siettet minket. – vágott a szavába távolról türelmetlenül Mrs. Clearwater.

Titiana egy megértő pillantást küldött a lánynak, majd ellépett tőle. Sophia irigyelte azt mindig is benne, hogy tudja így leseperni magáról az anyjuk dühös pillantását. Nem vette a szívére. Igaz, a nővére fele annyi kritikát és szidást kapott, mint ő. Kinézetre, sokkal jobban az anyjára ütött, mint az apjukra. Leomló sötét haja volt, amit mindig divatos kalapokkal hordott. Sophia Titiana stílusát kicsit régimódibbnak tartotta, de ez állt neki jól.

- Megyek és kifizetem akkor. – válaszolt kellemes, nyugodt hangon.

Megkereste a varrónőt, így magukra hagyta őket. A levegő izzott közöttük. Nem bírta elviselni tovább, hogy az idősebb nő a szemével aprólékosan a hibákat keresi benne, tüzetesen szemlélte az esküvőre szánt darabot. Inkább gyorsan levette a ruhát, mielőtt még elveszti a magabiztosságát és maga is kivetnivalót talál a ruhájában. Lassan öltözött át, visszatartva a dühös könnyeit. Remélte, hogy mire kijön a nővére már vissza is tért. A kínos csend folytatódott, a kezében tartotta a ruhát, amikor újra szembenézett az anyjával.

- A ruha árak is ugyanúgy mentek lefelé, mint a vőlegény árak? A nővéreim ruhájáért mennyit akartál adni?

Az arc, amit erre kapott, visszaigazolta a feltevését. Nem volt nehéz rá következtetni. Ő volt a legkisebb és a szülei nem az igazságosságról híresek. Az idősebb nő nem rettent meg a számonkéréstől, éppen ellenkezőleg. Úgy tűnt éhezte már, hogy jót veszekedjen a lányával. Titiana előtt visszafogta magát, noha nem értett egyet a döntésével.

- Én csak azt szeretném, hogy ne nézz ki bohócnak.

Keresztbe fogta a karját, felhúzta a szemöldökét mellé, hogy jobban essen a megjegyzés:

- Magadból indultál ki? – érlelődött már benne egy epés válasz.

Mrs. Clearwater már készült visszavágni, amikor betoppant Titiana. Dühösen sóhajtott a nő, drámaian szemléltetve, hogy Ő nem ért egyet a választott ruhával. A középső Clearwater lányka kezében egy doboz volt, ünnepélyesen és lelkesen adta át. Legalább a másik két boszorkány lelkesedését is kompenzálta.

- Egészséggel viseld, húgi. - nyújtotta át neki a lány, Sophia pedig mosolyogva megköszönte.

Amikor hazaértek már nem tudta elviselni a ruha látványát. Kitette az ágyra a dobozt, s üres tekintettel bámulta. A gondolat, hogy talán pocsékul fest benne, gyötörte. A legszebb napján csodásan kellene fessen, de attól félt, mindenki hibát fog lelni. Órákig zokogott. A markát újra a körme nyomai díszítették. Egy ideje nem tért már erre a káros szokására. Visszaesett. Éppen rosszkor, az esküvő a küszöbön toporog.

Mikor lesz már vége? kérdezte magától. Mikor fogok magamra másképpen nézni? Mikor leszek elég?

Felült az ágyon, hogy megtörölje a szemét. Megpillantotta a tükörben így saját magát. Vörös, kisírt szemekkel meredt magára. Különösen megvetette a látványt. De mellesleg is nem látott semmi jót sem magában. Csak szégyent és gyűlöletet érzett, amikor magára nézett. Valahogy, az hogy Newt szerette, nem változtatott rajta semmit. Ugyanúgy gyűlölte magát. Azt hitte, ha majd valaki szerelmes lesz belé ez majd felszívódik. Nem így lett...

X

Felüdülés volt a lelkének, hogy másnak lelátogatott Newt-hoz. Ég és föld volt a két ház. A Scamander hajlék merőben más volt, egy meleg kuckó az erdő közepén. Ahol nem számított a pénz, a felszínességek. A hippogriff biztosan nem kötött bele az etikettszabályokba. Lehet, hogy más túlságosan puritánnak és egyszerűnek tartotta volna őket, de Sophia megtagadta ezt a gondolatot.

- Szervusz, Sophia. – fogadta az ajtóban Mrs. Scamander - Hogy vagy, drága?

Egy csonttörő öleléssel ajándékozta meg a lányt, aki szinte szólni sem tudott. Fel akart menni Newt-hoz a szobába, de az édesanyja marasztalta pár szóval. Nem volt szíve ellenkezni, mikor olyan jószívűen hívta. Kedvesen szólt hozzá, ami nagyon hiányzott már neki.

- Gyere, drága maradj egy kicsit beszélgetni. – invitálta a konyhába – Az én másik menyem, Nyssa nem volt nálam egy ideje.

Sophia kicsit megszeppent a meny szóra, az arcát vörösség öntötte el. A nő máris családtagként kezelte. A takaros, de kissé zsúfolt konyhában foglalt helyet az asztalnál. A tűzhelyen szorgos fakanál keverte az egres lekvárt. Jóillat és melegség töltötte be az egész helyet. Mrs. Scamander forró kakaót öntött neki. Sophia kíváncsian figyelte a jelenséget, hiszen már tavasz volt. Sosem utasította vissza a kakaót, a kinti meleg ellenére sem. A lelkét melengette a kézzel készített bögréből kortyolni és hallgatni a mondandót.

Mrs. Scamander olyan más volt, mint az anyja. Teljesen más dolgok foglalkoztatták. Arról mesélt, hogy hány üveg lekvárt sikerült eltegyen télire, meg hogy a mágikus állatokat miként látta el a ház körül. Mindenezekről úgy tudott beszélni, hogy közben nem untatta az embert. Házias volt, valami, amit a saját anyjában mindig is hiányolt.

Egyszer csak arról beszélt, hogy az erdőben járva talált egy kígyógyalut, amit aztán eladott. Ezen megakadt a figyelme. A lány sosem tartotta fontosnak megtudakolni mivel foglalkozik Mrs. Scamander, hiszen azt hitte csak otthoni teendőkkel foglalkozik. Sophia sosem gondolkodott el azon, hogy a nő csak egy ''egyszerű'' árus az Abszol Úton. Mások közönségesnek tartották volna, de benne nem támadt lenézés iránta. Másként nézett rá, sokkal több elismeréssel, mint eddig. Mrs. Scamander mindenből próbálta kihozni a legtöbbet. Nem volt közönséges, hanem talpraesett.

Megköszönte a kakaót, már sokkal jobb kedvvel indult fel a fiúhoz. Kopogtatott, majd benyitott. Newt a könyvek rengetegében volt. Sophia ügyelt, hogy nehogy egy pergamenre lépjen véletlenül. A varázsló az ágyon trónolt, a hajába túrva, amint egy pergament böngészett. A sárga Hugrabug-os felsőjében virított, a vállán Pickett pihent.

X

- Szia Newt. – mosolyodott el - Te vagy a napom legjobb része.

A fiú szeme ragyogni kezdett, amikor meglátta. Szinte leugrott az ágyról, hogy megölelje, de Pickett lecsúszott a válláról és az ölébe esett. Bocsánatkérő tekintettel a markába helyezte az aprócska állatot. Átlépett egy pergament-folyón, azon keresztül ölelte meg Sophiát. Egy letörölhetetlen mosoly volt az arcán, amióta csak az ajtóban megpillantotta.

- Te is az enyémnek. – nevetett Newt, majd a hajába túrt zavarban – Nem is mondtad, hogy ma eljössz. Úgy érzem semmit sem haladtam ma. Az agyam üres.

Az érkezése váratlanul érte. Az ujjai a hajtincseit halászták, elfelejtett ma megfésülködni. Kicsit bosszantott a dolog, de remélte Sophia nem gondolja majd ápolatlannak. Arra sem számított, hogy ma nagyot fognak ismételni a RAVASZ vizsgáira.

- Na azt majd én eldöntöm. – jelentette ki játékosan Sophia - Még szép kint az idő, nem mehetünk a szabadba tanulni?

A pillantása megállapodott a fiú orr-lenyomatos ablakán, amin hívogatón besütött a napfény. Newt egyetértett, úgyis ma egész nap a könyveket bújta. Annyira örült a lánynak, hogy most nyulat lehetett volna vele fogatni. Pár könyvvel az ölükben vágtak neki a csigalépcsőnek, ahol nem úszták meg lepotyogó könyvek nélkül. Egy réten ért véget a menetelés, Newt fáradtan lefeküdt a fűbe. A kezdeti lelkesedés a tanulás iránt elmúlt, inkább csak a lánnyal akart lenni most. A felhőket bámulta, amint lustán eveznek az ég tengerén. Behunyta a szemét, végre nem érezte magát idegesnek a RAVASZ-ai miatt.

- Newt, nem akarlak siettetni, de ideje lenne azon gondolkodni, hogy kiket szeretnél meghívni az esküvőnkre. – szólalt meg Sophia kisvártatva.

A fiú kinyitotta a szemét, felkönyökölt. A lány arcán egy előzékeny mosoly volt, Newt próbálta nem kimutatni azt, hogy mennyire zavarja a téma. Sejtette, hogy egy ponton felmerül a kérés, de halogatta volna. Próbálta eltemetni magában Roxfortot, a múltját, a kudarcát. Nem levelezett senkivel sem rendszeresen. Leta elég szorgosan levelezett neki, miután elbocsájtották az iskolából. De az is egy hónap után abbamaradt. Newt-ot pedig nem vitte rá a lélek, hogy magától írjon neki. Szégyellte magát a történetek miatt, nem volt éppen magasponton a magabiztossága. Hónaponta ugyan visszatértek egy-egy levél erejéig, egymás hollétéről érdeklődve. Ám a legutolsó levelet Karácsonykor kapta tőle, azóta semmi.

- Nekem nem igazán vannak barátaim, akiket meghívnék. Talán Leta Lestrange eljönne... - válaszolta vonakodva Newt, próbálta befejezni egy laza mosollyal, de a szája rossz felé kanyarodott - De te azt hívhatsz akit szeretnél, nem zavar.

Leta Lestrange? Sophia felvonta a szemöldékét. Newt sosem beszélt senkiről sem a Roxfortból, csupán erről a lányról. Próbálta legyőzni magában a féltékenység első szikráját is. Igyekezett nem arra gondolni, hogy Newt esetleg gyengéd érzelmeket táplálna Leta iránt. A körmét a markába fúrta. Mérgező gondolatok ezek. Nem tett megjegyzést, csak bólintott inkább, az eget nézte, egy Hippogriff szállt az erdő felé. Newt elgondolkodva figyelte a lányt, volt valami szomorú a mosolyában ma. Remélte, hogy csak puszta rosszkedv és semmi komoly nem történt otthon. Visszafeküdt a selymes fűbe, a szálak cirógatták a haját. Newt behunyta a szemét, de nem tudta megállítani a gondolatait. A Roxfort jutott eszébe, s hogy minden más lett volna, ha őt nem rugják ki. Túl sok minden szakadt a nyakába. Nem nősülne meg most, nem kellene vendégek nevén gondolkodjon. Csend volt, a szeme sarkából látta, hogy Sophia is a gondolataiba merül. Newt torka keserű volt, visszatérő megállapítás volt: nincsenek nagyon barátai.

- Mindig is nehezebben nyíltam meg embereknek. – jelentette ki a semmiből.

Sophia pillantása a fűben heverő fiúra esett, válaszra nyitotta a száját, de akkor Newt az oldalára fordult, el tőle. Nem akart érzékeny pontra tapintani, főleg nem megbántani a kisebbik Scamander fiút. Nem tudta, hogy vár-e választ erre. Newt mérgesen a füvet tépte.

- Sophia én nem tudom, mire mész majd velem. – folytatta, a keserűség egyre nyílvánvalóbbá válva a hangjában - Én nem szeretnék egy hivatalban dolgozni. Vagy úgy általában nem tudom, mi szeretnék lenni. Egy zűrzavar vagyok.

A lány nem is tudta elképzelni hivatalban. Nem, Newt annál több, minthogy papírmunkát végezne. Csak kínzás lenne a részéről. Nem kényszerítené a fiút erre, hamarabb menne Mrs. Scamanderrel kígyógyalut árulni, minthogy erre vetemedjen. De megértette a fiú igenis reális aggodalmát az anyagiakat illetően, hiszen ő maga habár befejezte az boszorkányképzést, még sosem dolgozott. Sophia nem félt attól, hogy éhen fognak halni, hiszen tudta, az apjára bármikor támaszkodhat. Az esküvői hozzájárulások is mindig bőkezűek szoktak lenni.

- Van pénzünk még egy ideig, amiatt ne aggódj.

Newt erre csak szomorúan sóhajtott. Nem könnyebült meg, éppen ellenkezőleg. Mintha élete végéig adós lenne. Valamiért úgy érezte a Clearwaterék pénze itt nem segítség, hanem akadály. Bizonyítani akart. Magának, hogy Sophiát boldoggá tudja tenni. Bizonyítani akart Sophia apjának, hogy ő is képes egy családot felépíteni. Szerette volna azt mondani magának nincs szüksége a pénzére, de lám az esküvőt is ők finanszírozzák. Sőt, még a házat is ők biztosították. De a bizonyításvágya itt nem ért véget. És végül pedig letörölni akarta azt az önelégült mosolyt Mrs. Clearwater képéről.

Newt elmélyülten nézte a lány reakcióját, a már-már könnyelműségét és naivitását, ahogyan ezt a helyzetet kezelte. Nem akart rosszat gondolni a lányról most. De Theseusnak valamiben mégis igaza volt vele kapcsolatban: hogy az olyan emberek, mint Sophia sosem fognak attól rettegni, hogy szegények lesznek. Mert mindenük anyagilag megvolt egész életükben, nem félhetnek a hiánytól, mert talán fel sem fogják az milyen. Newt emlékezett még arra, amikor a szülei elég nehezen tudták fenntartani a családjukat anyagilag. Ez még azelőtt volt, hogy az apját előléptették volna a Mágiaügyi Minisztériumban. Az édesanyja sosem vállalt munkát, mert sehol sem vették fel csupán RBF-el.

Newt és Theseus bejárták az erdőt, minden fűt-fát összeszedtek, amit aztán el lehetett adni az Abszol Úton aprópénzért. Emlékezett jól arra, hogy minden gyerek teletömte magát csokibékával a Roxfort Expresszen, amíg ő inkább külön fülkében ült Theseussal, hogy ne lássak ő az anyja becsomagolt uzsonnáját majszolja.

Ezek olyan emlékek, amik azzá az emberré formálták aki most. Newt megpróbáltatásai sosem maradtak el. És az, hogy Sophia a felesége lesz semmivel sem fogja a lány ezek felől mentesíteni. Az eskü, amit az oltárnál elmondanak egymáshoz köti majd őket jóban és rosszban. Tudnia kellett, hogy Sophia az a lány, aki mellette lesz a viszontagságok ellenére is. Newt félt, hogy nem tudja majd azt életet biztosítani neki, amit elvár. Nem akart újra egy csalódás lenni.

- Minden olyan bizonytalan. – sóhajtott Newt, a marka közül elhajította a füvet - És nem szeretném ezt mondani, de lehet a szüleidnek igazuk van.

Ez volt az utolsó dolog, amit Sophia hallani akart. Egész életében úgy élt, hogy mindig az anyjának volt igaza. Azt már nem engedte volna, hogy ebben is meglelje az örömét. Hevesen a fiúhoz fordult, mintha tűzről pattant volna, a kék szemei elhatározástól csillogtak.

- Anyámnak sosincs igaza. Te vagy a legjobb dolog, ami velem történt, Newt. Semmi sem fogja tudni ezt megváltoztatni. – hadarta, a szeme megkereste Newt-ot - És nem foglak elengedni, bármi is legyen.

Newt megkönnyebbült, azt sem bánta volna, ha az ígéret fele sem igaz. Most már megbizonyosodott abban, hogy Sophia akar majd kitartani benne, legalább szándékában áll. Nem érezte hiábavalónak azt, hogy megnyílt neki, hogy ez a lány nem felszínes, üres lény, hanem érdemes szeretni.

- Én is így érzek, te vagy a legcsodálatosabb lány, akivel valaha összehozott a sors. – mondta halkan Newt.

Sophia fülig elvörösödött, csak legyintett. Úgy érezte, nem érdemli meg a szeretetét. Határozottan visszautasította, akármennyire is a szíve mélyén elfogadta volna. Belül, csak azt szerette volna, ha elfogadja és szereti valaki. Az volt az érzése, hogy Newt egy ábrándot szeret és nem őt. Annyi mindent elhallgatott előle. A kudarcai, a vívódásai egy része rejtettek maradtak előtte. Sophia nem tálalt ki az előéletéről, de Newt kijelentése a barátkozásról elindított benne valamit.

- Nem vagyok az. - fintorgott Sophia. - Nem ismered még minden oldalam.

Newt felé fordult a fűben, de továbbra is csak lustán felkönyökölt. Felvonta a szemöldökét, most már biztos volt benne, hogy ma a lány szemében a szomorú csillogás nem a képzelete szüleménye volt. Mit tehetett a Sophia, amiről azt hiszi végtelenül megbotránkoztatja majd?

- Szerinted ez változtatna bármit is?

Sophia elkapta Newt kereső tekintetét. A fiúnak fogalma sincs.

- Te nem ismertél engem régen.

Elfordult tőle, próbálta rejtegetni a könnyeit. Magát látta a múltban, a személyes kudarcaival, amiket elrejtett a szülei, a társaság előtt. Aminek csak ő volt ismerője. Az önbizalma a porban, ahogyan azt látja, hogy másokat megaláznak a másságuk miatt. Mert tudta, hogy ő is nagyon könnyen célpont lehetne.

- Te sírsz. – szólt hozzá kedvesen Newt - Beszéljük meg.

Nem is vette észre, hogy idő közben nem bírta visszatartani a könnyeit. Hevesen törölni kezdte, szégyellte magát. Nem ő az igazi áldozat, nem neki kellene zokognia. Elrejtette az arcát a kezeiben.

- El fogsz ítélni Newt.

A fiú igyekezett minél bátorítóbban ránézni. Nem akarta elijeszteni a lányt, mikor éppen ki szeretett volna nyílni neki. Így, évekkel később is. Sophia legnagyobb ellensége saját maga.

- Meg foglak érteni, akármi is az. Sophia téged bántottak... régen? – kérdezte óvatosan Newt, majd mikor a lány arca összerezzent, tovább merészkedett – Vagy... te bántottál másokat?

Sophia hallgatott. Newt azon gondolkodott, vajon miért? Miért akarja most ezt elmondani neki? Nem faggatta sohasem a múltjáról, nem kérte volna tőle számon a tetteit. A lány talán csak úgy talál megnyugvást, ha kiönti a lelkét. Ha végre teljesen őszinte a fiúval. Nem akarta, hogy ábrándokat kergessen. Nem, arról már letett, hogy a tökéletes lány legyen.

- Nem. Én voltam az, aki nem tett semmit. – sóhajtotta Sophia - És ez a legnagyobb bűnöm. Ahova én jártam gazdag volt mindenki mégis lehetett terrorizálni. Ezt más meg is tette. Féltem, nem mentettem meg senkit. Akármennyire is szerettem volna, nem volt elég bátorságom, hogy megtegyem.

A könnyei őszinték voltak, a megbánása. Newt megértette, miért hitte azt, hogy emiatt meg fogja gyűlölni. Egy Roxforti helyzetben talán ellenségek lettek volna. A szociális élet két pólusán helyezkedtek. Newt, a különc, a kirekesztett. Sophia az élen. És habár nem ő bántotta a diáktársait, magával hordozza a bűnöker, még ha csupán szemlélő szerepét is töltötte be. Amikor Newt a sérelmeiről beszélt, úgy érezte, hogy azokat ő okozta. A fiú nem gyűlölte meg, nem tartotta gonosz embernek. Sophia öntudatos, igyekszik jobbá tenni magát, nem úgy ahogy azok a zsarnokok, akik megszégyenítették és kiszorították. Dühös is lehetett volna, de nem okolhatta a lányt érte.

- Megértem, semmi baj. – próbálta megnyugtatni a zokogó lányt -Féltél, hogy ellened fordulnak?

Felült és hátulról átölelte a lányt. A karjai szorosan magához ölelték, míg annyira lenyugodott, hogy beszélni tudjon. Itt vagyok neked, suttogta neked. Megértette azt is, hogy talán egy olyan nehéz időszak volt Sophia életében, amikor Ő nem lehetett ott másnak, ahogyan Newt most mellette.

- Nem, magamtól féltem. Féltem elfogadni magam, Newt. Nekem tökéletesnek kellett lennem de féltem rájönni hogy nem az vagyok. – szipogta Sophia - Az első alkalom, amikor valakinek erről beszéltem az te voltál. Amikor először találkoztunk. Lehet, hogy úgy tűnt, hogy piszkállak az etikettel, de én nem akartalak, csak azt akartam tudni hogyan reagálsz. Csodálatos volt, hogy más vagy. Aztán próbáltam még többet kinyílni veled, melletted nem volt nehéz. Emlékszem miről beszéltél, a vámpírokról, a könyveidről... A szüleimről. Emlékszel?

Sophia nem is gondolta volna, hogy azon az éjszakán, amikor találkoztak egy lélektársat kapott magának. Talán ez az egyetlen dolog, amiért örökké hálás lesz a szüleinek. Ha valaki jó behatással volt rá, akkor a Scamander fiú az.

- Igen, furcsa volt az őszinteséged. – jegyezte meg Newt, mosolyogva – Tetszett ugyan. Sophia én szeretlek, így is, akárhogyan is. A szüleid előtt is kiálltál mellettem, amit szinte senki nem tett meg előtted.

Mrs. Clearwater megkeseríthette volna jobban az életüket, ha Sophia nem áll ki ellene. Az áskálódása, hogy Henry-t is bevonja újra a lány életébe. Kiállt a kapcsolatuk mellett, ami nem elhanyagolható. Newt büszke volt, hogy a lány ekkorát fejlődött, de semmiképpen sem érezte a saját érdemének. Csak boldognak akarta látni, hiszen szereti. Ezt már nem fogja tudni senki sem kitépni a lelkéből.

- Ez a két arcom van, Newt. – magyarázta a lány, megtörölgetve a szemeit - Az, ami most látsz és az, amikor kihoznak a sodromból.

Newt még szorosabban magához ölelte a lányt, annyira, hogy érezte a saját szaporán verdeső szívét.

- Engem is bosszantott volna, ha rólad beszéltek csúnyán. – tette hozzá megértően Newt - Együtt maradunk, ne sírj Sophia. Nem foglak emiatt most kevésbé szeretni.