A fejét a lány nyaka tövébe fúrta. Hetek óta nem látta, csupán levelezés árán próbálták pótolni a pótolhatatlant. Olyan fájdalmas űr tátongott a mellkasában és volt egy szabad szék az íróasztalnál, ahol a lány ült. Teltek a napok, tanult és készült a vizsgáira, a stressz savas bazinjába ugrott fejest. Egyhangú volt így minden. Míg most be nem csöppent egy színfolt az életébe.

- Csak nem hiányoztam? - nevetett Sophia, csodálkozva.

Newt elmosolyodott és de még nem engedte el a lányt. A hiány nem kifejezés. A fiú meglepődött, hogy ennyire ledöbbentő, hogy hiányt szenvedett az érintéseiből. Ha tudná hányszor feküdt az ágyban és bámulta  a mennyezetet. Vajon szeret még? Szeretnie kell. Merengett és rágódott, mert hiányolta azt a fizikai kapcsolatot, amit a levelek nem pótolnak.

- Nagyon hiányoztál.- sóhajtotta Newt

Egész életében mindig különcnek érezte magát, túl érzékenynek. Roxfortban is nem egyszer lett célpontja ezért az embereknek. Mert sokan az érzékenységet gyengeségnek fogta fel. Ő nem akart olyan lenni, aki rendíthetetlen és jeges. Nem lenne hű önmagához, már megszerette a 'gyengeségét', az önképe így teljes. Mégis, sokáig vívódott magában, míg eljutott annyi bátorsághoz, hogy merje Sophiának kimutassa az érzéseit. Amíg távol voltak egymástól a bátorságot gyűjtögette. Úgy érezte mindig, mintha csak egy vékony rúdon egyensúlyozott volna, a remény és a reménytelenség között tengene. Ám a bizonytalanság sokkal jobban kimerítette érzelmileg, mint bármi. Sophia távollétében erőt vett rajta a vágy, hogy a bátrabb önmagát hivogassa elő.

- Egy ideje már meg akartam ezt tenni. - sóhajtotta és a lehelete a bőrét cirógatta.

Newt arca vörös tenger volt, de nem vette észre túlságosan lekötötte a lány vörös hajzuhataga, ami a vállain omlott le... régóta szerette volna már a karjaiban tudni. Sophia nevetett, a hangja dallam volt a füleinek. Lassa kibontakozott az ölelésből, ám nem habozott a fiú ajkára egy sietős csókot nyomni. Ez annyira kilendítette a magabiztosságából, hogy nyomban ráeszmélt a saját zavarára, így még jobban zavarba jött.

Sophia leült az árválkodó székre, belevetve magát a pergamenek rengetébe. Az ujjai fürgén jártak, ahogyan lapozott az egyik könyvben. Newt is gyorsan próbálta összekapni magát, nem szeretett volna felsülni előtte. Értékelte a lány lelkesedését és a segítőkézségét. Nem gondolta volna, hogy szabadidejében és jószándékból a könyveket fogja vele bújni. Elvégre, amikor a múltkor itt volt sokkal érdekesebb programokkal várta. Megvakarta a nyakát és próbálta legyűrni a saját idegességét, hogy megfeleljen tanulmányilag is neki. Azon vacillált a lány vajon milyen tanárként..?

- Sötét varázslatok kivédéséből Kiválót kell kapj. - jelentette ki Sophia - Abból nem nehéz nagy jegyet kapni. Ám a számmisztikához nem értek, úgyhogy ha abból is akarsz vizsgázni...

A Scamander fiú elmélyülten nézett rá, valahogy így képzelte el az iskolában is: ambíciósan. Nem kételkedett abban, hogy a lány maximalizmát a padokban is magával vitte, hacsak nem onnan sarjadt. Biztos volt benne, hogy Sophia Hollóhátas lett volna, ha a Roxfortba jár. Szorgalmas és igyekező volt bizonyára, aminek jobban örült, mert a született zsenikben van egy méltányos adag felvágás. A bátyára gondolt, Theseus erre a példa. Mindig is úgy érezte, hogy az árnyékában nem tud érvényesülni. Sosem voltak gyűlölködő gondolatai a férfit illetően, de mégsem érezte úgy, hogy versenyt vehet vele és egy idő után fel is adta a vágyat, hogy túlszárnyalja. Egy ponton megértette, elvégre Theseus volt az legidősebb gyermek, az úttörő szerep jutott neki.

- Neked milyen jegyeid voltak, Sophia? 

A lány megvonta a vállait, mintha ez olyan apróság lenne csak. Szeretett tanulni, szinte kedves nosztalgiával lapozgatta a könyveket. Newt annyit bizonyosra sejtett, hogy Sophia akárhogyan feltalálná magát minden területen.

- Nem voltam teljesen kiváló. - szólalt meg vonakodva - Azt tanultam és úgy, ahogyan én akartam. Tudtam, hogy bármennyire jól is tanulok a szüleim nem engednek Aurornak.

Az utolsó mondat még Newt szívét is facsarta. Clearwaterék elfecsérelték a lányuk tehetségét, egy potenciális Aurort inkább fogadásokra küldték és parádéztak vele. Sophia nem egy trófea. Düh járta át és az ajkába harapott, hogy ne kezdje el szídni ezt a mentalitást. Nem volt joga ítéletet mondani más felett. Sophia egy csodálatos lány és ő hálás, hogy a feleségeként tudhatja majd. Egek, néha az eszébe se fér a gondolat, hogy ennyire szerencsés lett. Nem érdekelte Mrs. Clearwater, még ha a lánnyal együtt ezt a gondot is megkapta.

- Miért nem?

Látta Sophia szemében a fájdalmat, azt, hogy még most sem érti meg, nem tudja elfogadni a sorsát. De ő egy csendes harcos. Valamennyire megértette, elvégre ő is a helyében talán meghúzta volna abban a házban amellett a rémes nőszemély mellett. Még mindig eszébe jut, amikor áthívta magához, hogy arra kényszerítse, hogy megvesztegesse.

- Szerinted miért ment anyám férjhez? Hogy ne kelljen dolgozzon.

A generációk átkát szórta rá Mrs. Clearwater, amit úgy érezte csak ő tud megtörni. Newt abban a pillanatban eldöntötte, hogyha ez tévedés lesz és mégsem működik, akkor elvál tőle. Newt-ot szinte bűntudat fogta el, úgy érezte még ő maga is csak megbilincseli, magához láncolja. Ha velem nem fog működni, akkor szabadon engedlek. Mást sem szeretne látni, mint azt, hogy végre kibékül ezzel a lánnyal a sors. Ha ő mellette nem lesz boldog, akkor úgy érzi kötelessége ezt tenni. Sőt, ha még pénzéből is telik akkor finanszírozni fogja. Minden erejét arra fogja használni, hogy Sophia boldog legyen.

- Mellettem az lehetsz, ami szeretnél. - jelentette ki határozottan - Ha szeretnél dolgozni, megteheted.

Sophia csak legyintett, de értékelte minden szavát.  Newt egy kedves mosolyt küldött neki. Szánalmat érzett iránta. Nem gondolta, hogy Sophia ezzel a házassággal ennyit veszített. Hogyan lehet valakit ennyire megfosztani az álmától?

- Áh, nem vagyok friss végző.- rázta a fejét Sophia - Túl nagy hátránnyal indulnék.. És amúgy is talán már nincs meg a kezdeti bátorságom. Kellene valami nagyon különleges képesség, hogy előnyöm lehessen. 

Olyan bizonytalannak látta a jövőt, mintha sosem jönne már el az esküvő, hogy megszabaduljon az otthon csataterétől. Ezért szeretett volna tanulni a fiúval, hogy kicsit elterelje a figyelmét mindenről. A tinidzsér lázadása lassan kimúlt és nem maradt más, csak egy mély kiábrándulság és keserűség. Akit ennyire megtörnek fiatalon nem áhítozik egy család után később sem. Sophiát néha így is kétségek gyötrik, hogy méltó szerepet fog betölteni a Newt-tal alkotott családjukban.

- Szerintem kezdjünk is neki.. - szakította félbe a saját borús gondolatait.

x

- Mrs. Scamander kérhetek valamit?

Newt éppen fent tanult a szobában, így ő lelopózott a konyhába. A koros asszony felemelte a fejét és megfordult felé. Sophia remélte nem zavarja meg semmi fontosban, elvégre a konyha 'lángban' állt, vagyis kanalak forogtak és serpenyők repültek, Mrs. Scamander pedig csak komótosan kotorgál a fiókban.

- Persze, szívem.- válaszolt mosolyogva.

Olyan nehezen szokta meg, hogy a leendő anyósa így szólítja. Idegen érzés volt, hogy az ember szavakban is kifejezni a kötődést, vagy becézni. Náluk ez nem volt szokás. Még az anyja sem becézte, vagy cirógatta. Egyből tudta, hogy Newt kitől örökölte az érzékenységét és a gondoskodását.

- Megtanít főzni? Szeretnék Newt kedvére tenni.

Mrs. Scamander elmosolyodott, rögtön karonragadta és behúzta magához. Rögtön megtanította az alapvarázsigéket, amivel mozgathatja leghatékonyabban a fakanalat és más eszközöket. Előhúzta a receptes könyvet és soron követték a lépéseket egy tökéletes pörkölthöz. Mindezt olyan türelemmel és szeretettel tette, hogy Sophiának leesett a kő a szívéről. Félt attól, hogy a nő majd elítéli, mondván nem minősül jó feleségnek. Az idegessége és félelme viszont feloldódott, amikor szárnyak alá vették. Egek, hányszor hiányzott neki egy jó anyai szó...

- Tudod, a két fiú mellett néha nekem is hiányzott az, hogy valakinek megtanítsak ezt-azt. - magyarázta Mrs. Scamander - Nyssa nagyon jó meny, ahogyan te is. Úgy tekintek rátok mint a lányaimra. Hiszen a család tagjai vagytok.

A család tagja... Sophia szemében majdnem örömkönnyek gyűltek, de visszafojtotta. Annyira rég fordult meg egyáltalán a fejében, hogy ő egy család tagja. Hiányzott neki a hovatartozás érzése, úgy érezte hontalan és magányos. Számára a család szó több, mint rokonság: ez egy ígéret. Ígéret, hogy feltétel nélkül törődnek és szeretik egymást a tagok. Egy remegést gyűrt le magában, egy felszabadító, katarktikus élményt élt meg most a konyhában. Mrs. Scamander háttal állt neki, így nem látta, hogy a szemét törli meg. Sophia tovább szeletelte a paprikát, csendben tűrte az érzései hullámát. Sosem szerette az üres ígéreteket, de az asszony ígérete a családról nem tűnt annak. Úgy érezte, hogy meg sem érdemli, folyton az járt a fejében egy ideje: ő nem érdemli meg Newt-ot sem. 

- Ez nagyon jól esik.- szólalt meg halkan Sophia - Most biztosan azt gondolja, hogy elkényesztetett vagyok és azért képtelen főzni..

Mrs. Scamander megveregette a hátát és megértően nézett rá.

- Nem, dehogy. Én megértem, kell egy jó anya aki megtanít, különben nincs ahogy tudj.

Örült, hogy nem kell tovább részletezze az otthoni körülményeket. Most biztosan sokkal könnyebben mozogna a konyhában, ha lett volna előtt anno egy pozitív példa. Majdnem igazságtalanságért kiáltott benne valami, hogy másnak olyan anyát szánt a sors, mint ő, neki pedig egy negatív hurrikán söpört végig folyton az életén. Most mégis úgy érezte, a sors revansa, hogy ehhez a családhoz sodorta.

Kavargatta a forrongó pörköltöt a fazékban és annyira felbátorodott, hogy Mrs. Scamander merte már egyedül a konyhában hagyni. Egyszer csak nyílt az ajtó, ám egy váratlan ember tért be.

- Te, a konyhában?

Theseus hangja már most a bajt kereste. Nyilvános meglepettség csengett a hangjában, egy kis gúnnyal színezve. Sophia szinte összerezzent, annyira belemerült a kavargatásba. Vonakodva megfordult. Nem tudta, hogy mosolyogjon vagy sem? Reagáljon a kommentre vagy sem? Theseusnál sosem lehetett tudni és úgy érezte mindig, hogy vékony jégen táncol. Felemelte a tekintetét a férfira, aki kihívó tekintettel állt az ajtóban. A hangja a szokásos szénakazal állagában volt, az ajkán egy gúnyos félmosoly ült. Sophia fázott már csak attól, hogy ránézett, a jeges kék szemeit kiemelte a lenge ing, amit hordott. Ő nem ember, állapította meg a lány. Március közeledett, de a hidegek még közel sem ültek el, nem értette a férfi hogyan nem fagy meg.

- Akkor ma sem eszem, úgy sejtem.- gúnyolódott Theseus.

Sophia fújt egyet és keresztbe tette a karját, hát ha harc kell neki akkor azt kapja! Intett a kezével és a fazékhoz invitálta a férfit. Nem gondolta volna, hogy az első főztje kritikusa maga a legendás Scamander fiú lesz. Elhatározta, hogyha rosszat fog szólni, a fakanalat kettétöri rajta. Theseus belekavart a fortyogó pörköltbe és a fakanalat a szájához emelte. Látszott rajta, hogy gyanakodva kóstol bele. Nem akarlak megmérgezni, szólalt meg majdnem a lány. De akkor végre elég bátorságot gyűjtött, hogy a szájában vegye a falatot. Kellemetlenül hosszú időbe telt.

- Van benned potenciál, Hercegnő.

Hercegnő? Sophia arca lángokban állt.

Ha nem tőle hallotta volna ezt a nevet, még jól is esett volna, vagy mosolyt csalt volna az arcára. De ettől az ellenszenves férfitől aligha váltott ki más reakciót, mint zavart. Egy hosszú, három oldalas esszét várt arról, hogy miért rossz. Rájött, hogy Theseus az a fajta ember, aki úgy dícsér, hogy nem húz le. Úgy érezte itt az ideje, hogy hallgasson arról, hogy a munka nagy részét nem ő végezte. Élt a 'kezdők szerencséjével' és learatta a babérokat.

Potenciál, Sophiának megtetszett ahogyan kifejezte magát. Nem felfényesített, valótlan dícséret, sem epés kritika nem volt. A potenciál, az olyan reményteli szó. Sosem gondolta volna, hogy egy kicsit jobb véleménye lehet egyáltalán erről a férfiről. Theseus ráemelte a tekintetét és letette a fakanalat. Jobb volt ez: ő nem dícsérte meg, így neki sem kellett megköszönnie.

- Szerintem bennünk is van potenciál.- vágta rá Sophia.

Theseus arca leírhatatlan volt, valami zavarodottság és majdnem vörösség ült ki az arcára. Mintha csak visszanézne, biztosan jól hallotta? Aztán esett le a lánynak is, hogy ezt máshogy is lehetne értelmezni.

- Úgy értem, mi lehetnénk jóban is.- javította ki magát zavarban a lány.

A lány az arcához kapott, szégyenkezve. Egy kapcsolatnak már nem tulajdonítana ennyi reményt. Örült, hogy ez csak most csúszott ki a szájából, mikor csak kettesben vannak nem pedig Newt közelében. Ejha, ha ő megtudná ezt a félreértést... Theseus kicsit megkönnyebbült, hallva a kijavítást. Ellépett a tűzhelytől és úgy tűnt kicsit távolságtartó lett, okkal. Kínos csend ült közöttük, a lány pedig bánni kezdte, hogy egyáltalán megszólalt. Felhúzta a szemöldökét és a kezét végighúzta a szakállán.

- Ha jól tudom sosem küldtem rád Imperiót, úgyhogy én abban a hitben fekszem le aludni, hogy mi jóban vagyunk, Sophia. Vagy nem így van?

Lehet, hogy ez egy intense moment kellett volna legyen, de Sophia mégis szembenevette. A hangja lejtése valahogy azt váltotta ki. Tényleg nem átkozták meg egymást, ami valóban elég jelentős egy barátságban. Sophia húzta a száját. Barátság, na hogyne. Remélte megéli azt a napot, amikor Theseussal felhőtlenül fog nevetni valamin, vagy legalább ne marcangolják egymást. 

- Akkor lesz így, mikor azt hallom tőled, hogy szeretnéd hogy a sógornőd legyek.- válaszolta pimaszul a lány.

Theseus az ajkába harapott. Mindig meglepte, ez a lány mindig meglepi. Egy biztos, a Hercegnőjében van spiritusz.

- Ahhoz először meg kell főznöd a szívem.

A szívét? Sophia szinte zavarba jött, megrázta a fejét. Ezt kedvelés szinten értette? Vagy szó szerint, egy fazékban pörköltöt főzni a szívéből? Hm, valószínűbb egyik a másiktól. A lány sóhajtott, jobb lett volna ha azt mondja, hogy majd akkor lesznek jóban, mikor a kertitörpék keringőt járnak az udvaron.

X

- Jó válaszonként egy csokoládé jár neked.- kacsintott rá Sophia.

Newt jobban megegyezett volna egy csókban minden jó válaszért, de inkább ráhagyta. A lány az ölébe vette a szétmálló kötésű könyvét és böngészni kezdett. A tincsei kaotikus rendben álltak, mégis az egyetlen gondolat ami megfogant a fejében az volt, hogy ez a lány tökéletes.

- De ha én jól válaszolok akkor te is veszel egyet. - vágta rá Newt.

Sophia csak ingatta a fejét és arrébb tolta magától a bonbonos dobozt. Egy kicsit eltolta magától a könyvet, és nem komoly szigorú arccal pillantott rá.

- Azt akarod, hogy meghízzak? - vonta fel a szemöldökét.

A fiú csak védekezően felemelte a kezét. Látta, hogy Sophia csak viccel. Mégis, nem tudta őt plusz kilókkal elképzelni. Oldalra döntötte a fejét, még azt sem látta maga előtt, hogy a lány miként festene terhesen. Egy megfoghatatlan idegesség járta át, erre a gondolatra. Egy gyereket túl nagy felelősségnek érzett, amire nincsenek készen. 

De nem akarta alulértékelni az eddigi fejlődésüket, a megtett útjukat. Sokat fejlődtek mindhetten bizalom és önbizalom terén. Örült, hogy nem siették el a dolgokat. Theseus megtanította neki, hogy egy kapcsolatot a belefektetett energia és szeretet tesz értékessé.  Úgy érezte, ő ebbe a lányba az egész életét belefektetné.

- Akkor is elképesztő nekem, hogy elveszlek. - sóhajtotta Newt - Olyan gyorsan eltelt az idő.

Sophia elmosolyodott, egy hirtelen mozdulattal lesodorta az öléből a könyvét és előre hajolt. Newt fogadta az ajkait és bátortalanul átölelte. Hiszen csak tegnap találkoztunk a kertben, neked adtam a kabátom... gondolta, És most meg átölellek. A lány visszahúzott és mintha csak rájött volna, hogy ő maga dobta le a könyvet, zavarba jött. Nem akart annyit csókolózni tanulás közben, de Newt hangja valahogy megbűvölte, a szavai lángot ébreszettek benne. 

- Esküvő előttig mindketten keményen fogunk tanulni. - jelentette ki elszántan, majd mikor a fiú zavarodott tekintetét látta, hozzáfűzte - Nem vetted észre, hogy kicsit fura volt a pörkölt?

A furcsa nem jó kifejezés volt. Newt is észrevett valami érdekeset, egy üdítő csavar volt, ám elsőre nem tulajdonított neki fontosságot. Nem tudhatta ugyan, hogy Mrs. Scamander egy ponton szabad kezet adott a lánynak. Magában eldöntötte, hogy miután egybekelnek ő mindent meg fog enni amit csak főz neki. Szeretetből és megbecsülésből.

- Szerintem kivételes volt. - dícsérte meg Newt - Ügyes háziasszony vagy.

Látszott, hogy mennyire jól esett neki a dícséret, de még mindig nem volt elég arra, hogy legyűrje a kétségeit és a maximalizmusát. Sophia belekapaszkodott ebbe a pozitív visszajelzésbe. Úgy érezte ismeretlen vizeken evez, szokatlan érzés volt. De sokkal jobb volt így a lelkiismerete, hogy legalább megpróbálta és nem ült keresztbe tett kézzel, mint az anyja. Megrázta a fejét, egek, Newt nem is bírná vele, ha rá ütött volna.

- Szeretnék majd megfelelni neked.- szólalt meg halkan, majd kis erőt gyűjtve hozzátette - Én csak nem akarok egy tétlen Hercegnő lenni.

És is meg akarok felelni neked, gondolta Newt. Jó volt tudni, hogy nincs egyedül ezzel az érzéssel, de rossz érzés volt, hogy a lány is marcangolja néha önmagát. Egy ponton normálisnak találta, hogy aggódnak a jövő iránt, csak azt nem szerette volna, hogy a félelem kerekedjen felül. Lassan megfogta a lány kezét és a bizakodását fecskendezte ebbe a gesztusba.

- Te már most megfelelsz minden szempontból. - suttogta, aztán egy félmosolyba vonta az ajkait- Ne törődj Theseussal. A szíve vajból van igazából.

Sophia erre felnevetett. Ha vajból van akkor majd gyorsan elolvad a pörkölt mellett a serpenyőben.