Amikor felébredek, Józsi bácsi már a tévét kapcsolgatja.

– Nagyon jó az alvókád, fiam. Észre sem vetted, ahogy összevesztem itt mindenkivel. Még a vejem is bent volt, pedig nincs is látogatási idő – sóhajtja. Nem bírom letörölni a vigyoromat.

– Józsi bácsi! – Csak ennyire futja tőlem. Az öreg mintha kissé megviseltebb lenne, a nyelve is lassabban forog, a fején egy hatalmas gézturbán, de szemmel láthatólag semmi nagy baja nincsen.

– Az vagyok. Hallom, nem bírsz élni nélkülem.

– Gondoltam, praktikusabb lenne, ha nem cipelnék másik szobába, mert itt vannak a dolgai, ide már beszokott.

Józsi bácsi felsóhajt.

– Most az egyszer nem mondtál hülyeséget. Na, de most csend, ezt nézni akarom. – A szobát betölti valami huszadrangú sorozat zenéje, de mégse tudok most már ezen dühöngeni. Visszavackolódom az ágyba, habár a reggelim az asztalkámon szemez velem. Csomó van a gyomromban, mert ha ma bejön Juli, beszélnem kell vele, úgyhogy evés helyett megpróbálom összeszedni minden sérelmet, amit az évek alatt elkövetett ellenem. Az ebédből sem tudok enni, és mire négykor megindul a látogatók áradata, már magamon kívül vagyok. Biztosra veszem, hogy nem fogom tudni megtenni.

Amikor megérkeznek, Anyu megsimítja a fejem, aztán elmegy beszélni Juhász doktorral, hogy mikor lesz a műtét, Juli pedig belekezd a drámába.

– Jaj, Dani, hogy Anyunál egyetlen normális ágy sincsen. Paolo – aki erre mosolyogva integet nekem – szerint kényelmes, de az én hátamat annyira törte az a régi kanapé, hogy kénytelen voltam befeküdni a te ágyadba.

Mély levegőt veszek, végigcikáz rajtam az ideg, még Paolo tekintetén is látom, hogy érzékeli, hogy valami készülőben van, de Juli csak mondja tovább.

– És ez a közlekedés! Mivel minden lefagyott, és nem akartam kapargatni Anyu kocsijáról a jeget, azt mondtam, jöjjünk taxival, majd én fizetem. De hogy itt milyen árak vannak! Otthon fele ennyiből átjut az ember az ország túlfelére, itt meg csak egy kerületet kellett haladni.

Józsi bácsi a háttérben feljebb hangosítja a tévét, mire Juli elhallgat, hátrafordul, szúrós szemekkel méregeti Józsi bácsit, majd felém hajol, és súgva, mintha valami szövetségben lennénk, közli:

– Eléggé bunkó ez a te szobatársad, nem? – És a szobatársad szót olyan hangsúllyal ejti, hogy ha nem lennék tele törött csontokkal, talán még le is karatéznám. Nem tudom, mi lehet az arcomra írva, de Paolo valamit hablatyol olaszul, aztán eltűnik a kórteremből. Hát így maradt életben Juli mellett, a menekülési ösztön!

– Na, mindegy. Jut eszembe, udvariatlan emberek, a taxis is…

– Juli.

– …akkora egy undok fickó volt, azt mondta, ha drágállom az árat, legközelebb menjek gyalog.

– Juli!

– …te hallottál már ilyet? Mikor neki az a dolga…

– JULI!

– Mi van? – bámul rám döbbenten, mintha most venné észre először, hogy én is itt vagyok. Józsi bácsi leveszi a hangot a tévéről, és izgatottan fordul felénk.

– Megtennéd, hogy elhallgatsz egy kicsit? – sóhajtom, és igazán igyekszem kedves hangszínt megütni.

– Miért? Túl sokat beszélek? Megfájdítottam a fejed? Az mondjuk lehet, hogy nem miattam van, tudod, az agyrázkódás meg a front, nekem is…

– Nem beszélsz túl sokat. Vagyis de, de nem ez zavar. Te mindig csak magadról beszélsz.

– Hogy érted, hogy mindig csak magamról…? – néz rám felvont szemöldökkel. Kegyetlenül kimondom az igazságot.

– Hát, hogy neked milyen rossz volt a taxi, a repülő, a kanapé, a kaja, a mit tudom én micsoda. Én majdnem meghaltam, de gyakorlatilag meg se kérdezted, hogyan és miért történt. Vagy hogy mi van a sulival, vagy hogy van-e valakim. De én mindent tudok, jóformán azt is, mikor mentél vécére.

Józsi bácsi felhorkant mögöttünk, de nem veszek róla tudomást.

– Ez… ez nem így van – motyogja Juli.

– De igen, és ettől nagyon önzőnek tűnsz, pedig én tudom, hogy nem vagy az. Leéltem veled a gyerekkorom nagy részét. Gyerekként nem voltál ilyen.

Juli hallgat, az ujjait nézi az ölében, aztán megrázza a fejét.

– Most… megkeresem Paolót, jó? Anyu is biztos akar veled beszélni, beküldöm. – Azzal úgy ugrik fel a székről, hogy hangos csikorgással karcolja végig a székláb a padlót, de Juli már kimenekült.

– Jól megmondtad neki, sőt, túl kedves is voltál. Ilyen idegesítő perszónát keveset láttam, mint a nővéred.

Nem szólok semmit, csak bámulok Juli után. Valami történt, valamiről nem tudok, mert Juli, ha tényleg önző lenne, ezen kiakadt volna, kikérte volna magának, felháborodva elvonul, nem pedig kimenekül. Elszorult torokkal bámulok utána. Vajon mi változott az elmúlt pár évben? Eddig azt hittem, csak a külföld, Olaszország, Paolo, vagy az, hogy nem találja a helyét, hogy túlságosan meg akar felelni, de most már érzem, hogy itt sokkal több van a háttérben, és a bordazúzódásom megint fájdalmasan sajogni kezd.

– Mit mondtál Julinak? – ül le mellém Anyu néhány perc múlva.

– Mert?

– Olyan halálsápadtan álldogált az ajtód mellett szótlanul, hogy tudom, valamit mondtál neki.

– Én csak… hogy túl sokat beszél magáról, hogy…

Anyu lehajtja a fejét.

– Kár, hogy beletenyereltél. Majd Juli elmondja, ha szeretné, de… néha elgondolkozhatnál, tényleg Juli-e az, aki csak magával foglalkozik. Mert amíg te homokba dugod a fejed, másokkal folyik az élet, történnek csodák és tragédiák.

Mély levegőt veszek, meg akarom kérdezni, hogy vele mi van. Vele csoda vagy tragédia fog-e történni? De amikor találkozik a tekintetünk, elpárolog minden erőm. Anyu vár, tudom, hogy arra vár, hogy érdeklődjek, hogy elmondjam, minden rendben lesz, de hogy mondjam ezt, amikor én sem hiszek benne?

*

– Felhívtad? – kérdezem súgva, amikor Barni halk léptekkel az ágyamhoz sétál. Józsi bácsi halkan szuszog a szoba túlsó felében. Most teljesen sötét van, Józsi bácsi panaszkodott a fényre, hogy bántja a szemét, úgyhogy lekapcsoltattuk.

– Elmondtad neki? – kérdezi Barni, és leül mellém a székre. Nem látom a vonásait, csak az alakja sötétlik a folyosóról beszűrődő fényben.

– Előbb te – mondom, mire Barni felsóhajt, nem szólal meg azonnal, mintha gondolkodna, hogyan tudja a legjobban szóba önteni az érzéseit.

– Felhívtam, csak harmadikra vette fel, nem is ismerte fel a számom, azt hitte, valami spam vagyok. Aztán csak elkezdtem mondani, és rázúdítottam mindent, ami az évek alatt felgyűlt bennem.

– Jó érzés?

– Nagyon. – Hallom a hangján, hogy mosolyog. – Most te. Mi volt a nővéreddel?

– Hát, én elszúrtam, mint mindig mindent. Elmondtam, mennyire zavar, hogy ilyen lett, de nem úgy reagált, ahogy vártam.

– Mert mit vártál?

– Hogy ellenkezik, hogy azt mondja, nem is igaz, hogy ebben a helyzetben is magából csinál mártírt. Pedig próbáltam kedves lenni, meg őszinte, és nem is akartam megbántani, de sikerült. Egyszer csak elhallgatott, és kiment.

– Hm. – Barni hosszúra nyújtja a m-t. – Ez tényleg érdekes.

– Aztán Anyu valami olyat mondott, hogy én nem figyelek másokra, én dugom homokba a fejem.

Barni közelebb hajol, megnő az alakja mellettem, hallom a lélegzetét, érzem az illatát, de nem látom jobban.

– Szerinted igaza van? Tényleg homokba dugod a fejed?

Felsóhajtok. Miért kell minden egyes este ilyenekről beszélgetnünk Barnival? Miért nem lehet valami más, közös témát találni, mint a szar, elbaszott életünk? Az egyezségre gondolok, arra, hogy Barni komolyan veszi és megcsinálja a dolgokat, míg én ez elől is csak el szeretnék menekülni.

– Igaza van. Mióta Apu meghalt, így élek.

– És miért?

– Mert így könnyebb. Ha nem foglalkozom másokkal, akkor nem kell majd megbirkóznom azzal, amikor elveszítem őket. Mert előbb-utóbb mindenki el fog hagyni, vagy mert nem vagyok neki megfelelő vagy mert meghal. Minek energiát fektetni az egészbe, ha aztán úgyis egyedül maradok.

– Érdekes szemléletmód. Minek felöltözni, ha egyszer úgyis le kell vetkőzni. Minek enni, ha aztán úgyis újra éhes leszel. Minek aludni, hiszen újra el fogsz fáradni. Minek szeretni bárkit, ha úgyis el fog hagyni. Sosem gondoltam még erre.

– Te most gúnyolódsz – mormogom, mire Józsi bácsi hangosan kifújja a levegőt, és a másik oldalára fordul.

– Nem gúnyolódok, csak próbállak megérteni.

– Szerinted is homokba dugom a fejem?

– Igen – vágja rá azonnal.

– És te is homokba dugod a fejed? – kérdezem én.

– Igen. Sokban hasonlítunk.

Felsóhajtok. Hallgatom Józsi bácsi szuszogását. Lassan, óvatosan mondom ki azt, amit sosem mertem bevallani korábban senkinek.

– Haragszom Julira – súgom.

– Miért?

– Mert ő fel tudta dolgozni Apu halálát. Ő már tizenöt éves volt akkor, le tudta zárni, de én sosem fogom tudni elengedni. Még mindig írok neki üzeneteket, emailt is, pedig már visszajelez a rendszer, hogy nem kapja meg, mert megszűnt a címe. Képeket is küldök Messengeren, néha hangüzenetet is. De videóhívást is szoktam indítani – csuklik el a hangom. – És ha nem veszi fel, akkor is eljátszom, hogy mégis. Hangosan beszélek hozzá, mintha tényleg beszélnék valakivel. Nevetek a poénjain, amit nem is hallok. Már a hangjára sem emlékszem. Minden képen kívülről ismerem a vonásait, de nincsenek meg a saját emlékeim róla.

Elfullad a hangom. Barni megszorítja a kezem, hozzám simuló bőre, mint a puha takaró, átmelenget, feloldja a görcsöket bennem, és kibuggyannak a könnyeim. Letörlöm a kézfejemmel, halkan szipogok, Barni pedig csak hallgat mellettem.

– Szerinted is elbénáztam, igaz? Ennek nem ilyennek kéne lennie. Nem itt kéne tartanom, már túl kellett volna jutnom ezen.

– Ez hülyeség. Mindenki a saját tempójában dolgozza fel a dolgokat. Amikor… Amikor a bátyám megölt valakit, az egész világom darabjaira hullott. Mintha kirántották volna alólam a talajt. Anyukám és apukám is teljesen megzuhantak.

– Nem azt mondtad, apukád nem vett részt a gyereknevelésben?

– Abban nem – hadarja gyorsan –, de az, hogy gyilkos lett a fiából, az rendesen kicsinálta. Évekig tartott megtanulnunk újra családként létezni, együtt tölteni az ünnepeket, őszintén beszélgetni. És van, akivel még most sem sikerül. A te sebed még mélyebb. Miért lenne időkorlát, hogy milyen gyorsan kell begyógyulnia? Szerintem mindegy, mikorra heged be, a lényeg, hogy végül egészséges legyél, hogy jól legyél.

– Nem vagyok jól – súgom, és újra elerednek a könnyeim.

– Tudom – súgja vissza Barni, aztán mellém ül az ágyra, én pedig a mellkasához bújok, és az ápolóköpenyéhez szorítom az arcomat. A hátamat simítja, nem csitít, nem csendesít, hagyja, hogy kisírjam magam, és két zokogás között azt is ki tudom nyögni:

– Az anyukám is meg fog halni.

Erre nem mond semmit, csak tart a karjában, és én arra gondolok, mennyire túlhalad ez már a beteg és ápolója közötti normális kapcsolaton. Mi lesz, ha valaki meglátja, mi lesz, ha Józsi bácsi felébred, ha félreértik, ha kirúgják, ha holnaptól őt sem látom soha többé. Úgyhogy elhúzódok, letörlöm a könnyeimet, bocsánatot kérek, és azzal a csekély méltóságommal, amim még maradt, visszadőlök a párnámra. Barni leül a székre, már egy porcikánk sem ér egymáshoz. Bőrömön futkározik érintésének hiánya.

– Azt kérem, beszélj anyukáddal. Holnap, ha jön látogatóba, kérdezd meg, hogy van. Kérdezd meg, tényleg meg fog-e halni.

– És ha azt mondja, hogy igen? – cseng riadtan a hangom. Csak belegondolok, és vasmarok szorítja össze a tüdőmet, amitől rám tör egy újabb köhögőroham.

Barni türelmesen megvárja, amíg végzek, és rendesen kiköhögöm magam, csak utána folytatja:

– Ha igen, akkor megpróbálsz megnyugodni, és a maradék időt, ami adatott neki úgy eltölteni vele, hogy az mindkettőtöknek boldog időszak legyen.

Megrázom a fejem. Olyan egyszerűnek hangzik, de képtelennek érzem magam rá.

– Nekem ez…

– Menni fog. – Barni újra megszorítja a kezemet. – Menni fog, mert erős vagy, és mert szereted az anyukádat.

Bólintok. Barni papírzsepit húz elő a zsebéből, félbehajtom, és próbálok halkan fújni, nehogy Józsi bácsi felébredjen.

– Megpróbálom – súgom.

Elképzelem, milyen lesz, ha részt fogok venni az életében. Ha végigkísérem az úton. Ha látom elapadni, elfogyni. De erősnek kell lennem, Barninak igaza van, nem hagyhatom magára.

– És én mit csináljak?

Annyira tele a fejem a sírással, hogy kell pár hosszú pillanat, mire rájövök, mire gondol.

– Jársz valakivel? – kérdezem sután, mert a párkapcsolatairól még semmit sem mesélt.

– Nem.

– És van valaki, aki tetszik? – Barni megköszörüli a torkát. – Ezt igennek veszem. Holnap mondd el neki, valahogy add tudtára, hogy mit érzel.

Barni megrázza a fejét.

– Túl korai, még alig ismerem. Azt sem tudom, van-e nála esélyem. – Karcos a hangja. Mintha zavarban lenne, mintha nehezére esne a párkapcsolatokról beszélni. Valószínűleg ezért kerülte ezt a témát eddig.

– És ha lenne nála esélyed? Akkor lehet, már holnaptól kezdve együtt lehetnétek, de ha halogatod, talán még hónapok is eltelnek úgy, hogy nem vagytok együtt.

– Milyen optimista lettél – nevet halkan, de megrázom a fejem.

– Csak azt akarom mondani, hogy ne csináld azt, amit én, ne hajts el mindenkit magadtól, mert félsz.

– De mi van, ha ez a valaki pont olyan ember, mint te? – Elakad a lélegzetem. – Ha ő is pont el akar hajtani, nem pedig megtartani.

– Akkor kösd fel a gatyádat, és harcolj érte – mondom ki nehezen, mert időközben a szoba végtelen űr lett, kiszívták belőle a levegőt.

Barni hallgat, mély lélegzése betölti a szoba csendjét.

– Jó, legyen. Holnap megpróbálom.

Ezután már csak apróságokról beszélünk, a közeledő műtétemről, a műszakjáról, a szabadnapjairól, hogy mikor fog tudni elmenni meglátogatni a bátyját a börtönben. Aztán elalszom.

*

Ma úgy keltem, hogy végre megbeszélek Anyuval mindent. Igazából arra számítottam, hogy majd meggondolom magam, de a tetterő kitartott, főleg azután, hogy Barni küldött egy SMS-t, hogy „Menni fog!”. Azért ez tökre kedves tőle. Nem is nagyon tudtam letörölni a vigyoromat ezután. Józsi bácsi meg is jegyezte, hogy ugyan kitől kaptam szerelmes üzenetet, hogy ennyire boldog lettem tőle. Ha tudná – csak ennyit válaszoltam, aztán a párnám alá dugtam a telefont.

– Ne hidd, hogy nem látok – mondta Józsi bácsi erre mindentudón, én meg csak bámultam rá. – És azt se hidd, hogy úgy alszom, mint a bunda.

– Pedig eléggé hangosan tetszett horkolni az éjjel – vágtam vissza gyorsan. Nem történt semmi köztem és Barni között, amit félre lehetett volna érteni. Főleg, hogy Barninak tetszik valaki. Vajon ma tényleg elmondja annak a valakinek, hogy mit érez? Talán még megoldja, mielőtt bejön dolgozni, és akkor megkérdezhetem. De az is lehet, hogy Petra az, vagy a másik ápolónő, az a szőke. Valamiért nem is akarok Barni szerelmi vallomására gondolni, semmi közöm hozzá.

Szerencsémre Józsi bácsit épp kitolják vizsgálatra a látogatási idő kezdete előtt egy órával, így szinte biztos vagyok benne, hogy nem fog hallgatózni, amikor beszélek Anyuval.

Amikor megérkezik, a rózsaszín maszkja mögött őszinte mosoly feszül.

– Sokkal jobban nézel ki – sóhajtja, és megsimítja az arcom. Máskor elhúzódnék, de most törleszkedem a hidegtől még hűvös tenyerébe. – Szépen javul a szemed is.

– Igen, jobban is érzem magam. És majdnem rendesen látok.

– Örülök – ereszt el, és ül le mellém a székre. Összehúzza maga előtt a kardigánját, összevont szemöldökkel méreget. – Valahogy olyan furcsa vagy. Biztosan minden rendben?

– Persze, csak… beszélni szerettem volna veled.

– Rendben – bólint, és félelmet látok átsuhanni a tekintetében. Elszégyellem magam, hogy miattam aggódik, holott nekem a támasznak kellene lennem, nem egy újabb gondnak.

– Juli bejön ma?

– Nem hiszem, azt mondta, nem érzi jól magát.

Már a nyelvemen van, hogy na vajon mi történt? Túl klóros a víz, esetleg nem elég HD a tévénk? De visszanyelem, mert Anyu tud valamit, amit én nem, és nem akarok most elrontani semmit, megbántani meg végképp nem.

– Anyu… elmondod, mi lett az eredmény? – mondom végül lassan, óvatosan. Anyu megriad, nem számít erre, kihúzza magát ültében. – Sajnálom, hogy nem mentem el veled.

– Miért nem jöttél?

– Mert féltem.

Anyu ajkát takarja a maszk, de minden ráncát ismerem, ez a „jaj, te kis süsü” mosolya, amit gyerekkorom óta ezerszer megkaptam. Azonnal összefacsarodik a szívem, és az ajkamra kell harapnom, hogy ne sírjam el magam.

– C2. Jóindulatú, valószínűleg valami ciszta.

– Basszus – temetem a kezembe az arcom, végigsimítok a bőrömön, erősen, hogy érezzem, hogy emlékezzek erre a pillanatra. – Sajnálom, hogy nem mentem el.

Anyu hallgat, a kardigánja gombját piszkálja, nem néz rám.

– Nem voltam rád mérges, tudtam, láttam rajtad, hogy nagyon megijedtél.

– Én… én nem tudnék… Még egyszer nem tudnám – súgom magam elé. Nem nézek Anyura, csak a térdét figyelem, látom, hogy mozdul, hogy feláll, és átölel. Szoros ölelése védőburok, minden bajtól és fájdalomtól megvéd.

– Jaj, te kis süsü – mormogja a hajamba, mire végre elerednek a könnyeim.

Hosszú percek kellenek, hogy végre megnyugodjak, de Anyu türelmes, csak tart a karjában, és kisgyerek vagyok újra, aki elesett a rollerrel, és a kormány beleállt a bordái közé, éppen úgy fáj most is, mint akkor. Anyu vigasztal, és a simogatása nyomán feloldódik a hetek óta bennem kavargó feszültség. Miután letörlöm az arcom, Anyu elenged, a kezembe ad egy zsepit, és kipakolja az asztalomra az újabb adag üdítőt, ásványvizet, húslevest.

– Mi van Julival? – kérdezem aztán, mire Anyu szótlanul megrázza a fejét. – Anyu, légyszi!

Erre felsóhajt, megadóan visszaül a székre, és komoly tekintettel vizsgál.

– Csak gondolkodj. Ismered Julit, mi lehet az, amit nagyon szeretne, még sincs neki. Mintha mindene meglenne, kivéve az, amire legjobban vágyik, évek óta. Vajon miért?

Fagyott aggyal bámulok, nem forognak a gondolatok a fejemben. Anyu türelmetlenül sóhajt.

– Kérdezd meg Julit, nyiss felé is, és próbáld meg megérteni. Még az is lehet, neki is jót tenne, ha beszélgethetne veled.

Bólintok, de közben még mindig Julira gondolok. Juli világot akart látni, Juli önálló akart lenni, Juli szerelmet akart, családot, boldogságot. Nagy házat, tele gyere… ó. Ó. És már emlékszem, már eszembe jut, hogy tavaly karácsonykor, amikor én éppen először gabalyodtam össze Arnival, és lelki krízisben voltam, az asztalnál az örökbefogadás volt a téma. Csak már akkor is annyira haragudtam Julira, már akkor is annyira sok volt, hogy kivontam magam mindenből, amibe ő beleszólt.

– Beszélni fogok vele – mondom, ezzel erősítve magamat is. Ehhez nem kell Barni utasítása, most már tudom, mit kell tennem.

– Az szerintem…

Ekkor kitárul az ajtó, Barni ront be. Riadtan pillant körbe, először végignéz az üres ágyakon, aztán felénk fordul.

– Jó napot – bólint neki Anyu.

– Dani, én… – kezdi, és összevissza toporog, lépked, riadt tekintettel pásztázza az arcom.

– Valami baj van? Még nem kezdődik a műszakod – mondom. Érzem, hogy Anyu hol egyikünkre, hol a másikunkra pillant, és most nagyon zavar a tekintete, ég az arcom.

–Én… én sajnálom.

– Mit saj…

Újra kivágódik az ajtó, mert Petra betol egy új szobatársat. Ötvenes férfi, rövidre vágott körszakállal, göndörödő őszes hajjal, és épp olyan vonásokkal, mint Barnié.

– Megérkeztünk, Zoli bácsi – mondja Petra, aztán hátba vágja Barnit. – Innentől rád hagyom az apukádat.

Csak pislogok. Ő lenne Barni apja, akivel nemrég telefonált? Kassai Zoltán mosolyog, míg Barni felsegíti az ágyra. A lába gipszben, a fején néhány karcolást látok, de amúgy kutyabaja.

– Köszönöm, kisfiam – mondja halkan Barninak, aki háttal áll nekem, nem látom az arcát, de a füle vörös, tisztán látom a rövidre vágott hajától.

Petra az ajtóban áll, onnan szólal meg.

– Remélem, jó helye lesz ebben a szobában, Zoli bácsi! Barni ugyanis itt tölti a műszakjai felét, gondoltam, itt akkor biztosan tud vigyázni magára is.

És mint aki égő gyufát dob a benzinnel fellocsolt szobára, mosolyogva elsétál.

– Ő az apád? – motyogom. Talán Barni nem is hallja, mert nem fordul felém, de Anyu igen. Anyu szeme pásztáz, Anyu szeme kiismer, Anyu szeme ért, és villan. Újra végignéz Barnin, aztán az apján, Zoli bácsin.

– Üdvözlöm, Kassai Zoltán vagyok – mutatkozik be Barni apja Anyunak.

– Üdvözlöm, Krausné Csáki Dóra.

Barni közben végre megfordul, rám pillant, de azonnal el is kapja a tekintetét. Nem hiszem el. Eszembe se jutott, hogy Barni hazudhat. Az első pillanattól kezdve vakon bíztam benne, és itt áll az apjával, aki közben Anyunak meséli, hogyan sodorta el a zebrán egy őrült autós, ő meg feltekeredett a biciklire, amitől eltört a lába. Tengerzúgásnak hallom a szavakat a háttérben, csak Barnit bámulom, és próbálom megjegyezni, milyen az arca annak, aki rezzenéstelen arccal képes a szemembe hazudni.

Aztán Barni mellém lép.

– Dani…

– Nem akarok veled beszélni – csattanok fel, olyan hangosan, hogy minden elhal mellettünk egy pillanatra.

– Nocsak, vihar van a Paradicsomban? – dörmögi Józsi bácsi, akit Petra tol be az ajtón. – Új szobatárs? Már csak ez hiányzott. – Jó napot. Linzere nincs? – mondja hangosabban.

– Sajnos nincsen – mosolyog Barni apja. Annyira kedves embernek tűnik.

– Dani…

– Azt mondtam, nem akarok veled beszélni – fordítom el a fejem. Látni sem akarom.

– Tudom, de… el kell mondanom valami fontosat. Kérlek, hadd magyarázzam meg!

Megrázom a fejem, és közben megpróbálok nem arra figyelni, mennyire sajognak a bordáim, lüktet a fejem, ég a szemem, mert a sírás újra utat akar törni magának. Barni végül feladja, visszasomfordál az apjához, Anyu pedig, habár nem érti a helyzetet, bátorítóan szorongatja a kezem.

– Mit csinált? – súgja.

– Hazudott.