– Miért hívtál? – jelenik meg Barni az ajtóban. Elalhattam, mert sötétbe borult a szoba, se Józsi bácsi kislámpája, se a tévé nem világít. Az arcomat nem csak a dagadás, hanem a rászáradt könnyek is húzzák. Barni felkapcsolja a velem szemben lévő ágynál az egyik halvány, esti lámpát, kékeslilás fényben úszik tőle az üres szoba. – Hallottam, mi történt Józsi bácsival.

– Hogy van? – tornászom magam feljebb az ágyon, de nehezen megy. Barni megfogja a karom, és segít feljebb ülni.

– Az intenzívre kellett vinni. Összevarrták a fejét.

– De olyan jól volt. Evett Arni linzeréből, együtt nevettünk Julin – suttogom, és elfutja a könny a szemem. Az elmúlt három napban Józsi bácsi volt a családom, és néha tényleg közelebb éreztem magamhoz, mint mostanában Anyut vagy legfőképpen Julit. Kicsordul a könnyem, mire Barni mellém húzódik a székre.

– Figyelnek rá, ebből simán felépülhet. És ahogy ismerem, nem akar ő örökké kórházban lenni.

– De haza se szeretne menni, azt mondta – rázom meg a fejem, és letörlöm a könnyes arcom. – A vejével kellene laknia, meghalt a felesége, azért mondta, hogy rossz a vénája, mert itt akart még maradni. Mi van, ha nem fog már felkelni se?

Bárni hátradől a széken, mintha jobban akarna látni.

– És kihagyná, hogy utoljára vérig sértsen? Nem hiszem.

– Engem nem sértett vérig – motyogom. – A barátom lett. Nincsenek nagyon barátaim.

Patrikra gondolok, aki talán írt pár üzenetet, de nem nagyon izgathatja, hogy miért nem válaszolok.

Barni sóhajt, semmit sem mond, csak ül mellettem a csendben. Jól esik a jelenléte, már az, hogy hallhatom valaki lélegzését azt az illúziót kelti, hogy nem vagyok egyedül.

– Nincsen dolgod? – kérdezem percekkel később, amikor a bűntudat megszólaltat, amiért teljesen lefoglalom.

– Még nem kezdődött el a műszakom, bejöttem előbb – mosolyog rám.

– A telefon miatt? Ne haragudj, nem akartalak zavarni. Nem akartam, hogy emiatt…

– Amúgy is bejöttem volna, nyugi. – Nem hiszek neki. Biztos, hogy a telefon az oka. Fel kellett volna vennem, amikor visszahívott, és megmondani, hogy semmi gáz, akkor nem rángattam volna ide. – Hogy van a lázad?

– Még mindig van, de már legalább harminckilenc alá ment.

Barni bólint, aztán ül tovább csendben, mint valami kóbor kutya, aki az ágyamhoz szegődött, akit ha megrugdosnék, és rákiabálnék, akkor is a lábamnál somfordálna. Vajon mit akar tőlem? Elnézem, ahogy a kényelmetlen széken ül, az ölébe ejtett kezét figyeli, még csak nem is engem, mintha tudná, hogy pont erre van szükségem. Megenyhülök, és miután lassan kényelembe helyezem magam a párnán, halkan, óvatosan szólalok meg:

– Itt volt a nővérem.

– Igen? – emeli rám a tekintetét. Az egyik szemét nem takarja el a nagy haja.

– Igen, hazautazott Olaszországból, hogy meglátogasson.

– Ez kedves tőle.

Felprüszkölök.

– Épp ellenkezőleg. Ha Józsi bácsi itt lenne, megerősíthetné, hogy egy kiállhatatlan perszóna, mindig minden róla kell, hogy szóljon.

Barni bólint, mintha értené, milyen Julival eltölteni akár öt percet is.

– És anyukád mit szól ehhez?

– Nem volt itt.

– Mármint úgy általában. Mit szól ahhoz, hogy a nővéred ilyen? – helyesbít, és közelebb hajol.

– Szerintem észre sem veszi. Szerintem neki ez természetes, hogy Juli a világ közepe. Szerintem azt hiszi, hogy engem ez nem zavar.

– Mondtad valaha is, hogy zavar? – billenti oldalra a fejét.

Mélyet sóhajtok.

– Nem, soha. Mert kicsiként jó volt, hogy elvonta rólam a figyelmet. Én pont más vagyok, nem szeretek a középpontban lenni. A csendet szeretem, meg a kevés embert körülöttem, a természetet, a motoromat.

– Még így is, hogy összetörted vele magad?

– Nem miatta volt, én bénáztam el – vonok vállat.

Barni megrázza a fejét, mintha valami hihetetlen dolgot mondtam volna. Mintha ezentúl rosszul kéne lennem, ha csak a motorra nézek. Pedig már most hiányzik a hangja, a remegése, az elsiető utcák látványa.

– Én biciklizni se tudok.

– Ne már – nevetem el magam.

– Tényleg. Mindenki próbált megtanítani, a nagymamám, a papám, még apám is, de nem jutottak velem semmire. Valószínűleg hiányzik belőlem a biciklizős gén.

– Szerintem mindent meg lehet tanulni – mondom elszántan.

– Kivéve a biciklizést, ha Kassai Barnabás vagy – nevet fel.

– Ha egyszer újra tudok majd járni, megtanítalak biciklizni.

– Kösz, de inkább kihagyom. Már beletörődtem, hogy sosem fog menni.

Csak megvonom a vállam, hallgatunk néhány másodpercig, aztán Barni újra megszólal:

– És ki volt az az Arni a linzerrel? – pillant rám.

– Egy… ismerősöm – vörösödök el, de talán az amúgy is dagadt arcomon nem látszik, meg talán a sötét is eltakar.

– Hm. És hozott sütit?

– Aha, Józsi bácsi boldogan befalta – mosolyodok el óvatosan.

– Jó, hogy vannak ilyen ismerőseid.

– Ja, tiszta szerencse – mormogom.

– Miért? Nem vagy jóban ezzel az Arnival?

– Hát… ez bonyolult. Eléggé… nyomul, én meg viszonoztam, de nem működik, és nem tudom, hogyan kellene ezt lerendezni – mondom lassan, óvatosan. De Barni csak bólogat, nem retten meg, hogy ha kis léptekben is, de elhagyjuk a full heteró témát.

– Szerintem az őszinteség a legjobb.

– Fogadjunk, hogy te mindig egyenes és őszinte vagy. Mint azok az emberek, akik egyből letépik a sebtapaszt, hogy gyorsan túl legyenek rajta,

– El se hiszed, mennyire nem így van – nevet fel, én meg nem értem, milyen vicceset mondtam. – Én vagyok a halogatás nagymestere. Anyám mindig ki van akadva rám emiatt. Ha nem léteznének határidők, sosem lennék készen semmivel. És mivel a magánéletben nem léteznek határidők, ezért sosem haladok sehová.

Félredöntött fejjel figyelem. Mekkora önismeret és önszeretet kell, hogy az ember ilyen nyíltan és jókedvűen tudjon beszélni a hibáiról, a gyengeségeiről.

– Sokban hasonlítunk. Köthetnénk valami egyezséget. Te megoldod az én problémáimat, én meg megoldom a tieidet – nevetek fel.

Barni nem nevet, pislog párat, aztán bólint.

– Ez mondjuk zseniális ötlet. Csináljuk ezt!

– Csak hülyültem – legyintek.

– Én meg nem – kezdi lelkesen –, mert tökre kellene nekem valaki, aki megmondja, mit és mikorra kell megcsinálnom.

Megrázom a fejem.

– Csak poén volt, biztos, hogy nem vállalnám, hogy a döntéseimmel tönkreteszem az életedet.

– És ha írásba foglaljuk, hogy ha bármi rosszul alakul, akkor se hibáztatjuk egymást?

Gyorsan hadar, mintha komolyan gondolná az egészet, mintha tényleg lehetne valaki más kezébe adni ekkora hatalmat. Összevont szemöldökkel rázom újra a fejem, mire sóhajtva dől hátra a széken.

– Pedig szerintem működne, pont, mert alig ismerjük egymást. Elég csak felvázolni a történéseket, nincsen nagy érzelmi kötődés, tudnánk egyértelműen dönteni bizonyos helyzetekben, ahol a másik csak tipródik. Nekem ez a véleményem.

Felszuszogok, mert nem tetszik ez a hangszín, amivel meg akar győzni.

– Nem tudsz rólam semmit. Csak próbaképpen, mit mondanál, mit csináljak?

Barni egy pillanatra összehúzott szemöldökkel mér végig.

– Elsőre? Írj rá erre az Arnira, és mondd meg neki, hogy nem akarsz tőle semmit, ne járkáljon be feleslegesen hozzád.

– Nem szoktuk mi ezt így megbeszélni – fészkelődök az ágyon.

– Akkor csak dobj neki egy üzit, hogy találkoztál egy tök cuki ápolóval, aki felfalta az összes linzeredet, és randira hívott. És te igent mondtál. – Elképedve bámulok rá, még a szám is eltátom. – Tudod, ha másból nem ért, ebből biztosan fog.

Megvonja a vállát, és zavarában beletúr a hajába. Lassan felenged a zavarodottságom, és felnevetek.

– Majdnem elhittem, hogy komolyan gondolod.

Barni nem mond semmit, mosolyogva elhúzza a száját.

– Ha te neked kellene megmondani, mit csináljak, mi lenne az első, ami eszedbe jut?

– Menj el fodrászhoz, túl hosszú a hajad, alig látni a szemed – vonok vállat.

Barni nevetése végigszalad a kórtermen, aztán ki a folyosóra, mert a szőke ápolónő megjelenik az ajtóban.

– Tizenöt perce elkezdődött a műszakod – néz Barnira.

– Ó – kap észbe, és egy kis maradék kuncogás után bólint, aztán feltápászkodik a székből.

– Mi volt ilyen vicces a fodrászon?

– Csak hogy anyukám is folyton ezzel piszkál. Látod, nem ismerjük egymást, mégis milyen jól beletrafáltál. Na, majd még benézek. Szólj, ha kell az ágytál – vigyorog rám, aztán kisuhan az ajtón.

Néhány pillanatig nem is jut eszembe, hogy Józsi bácsi nincsen velem, de aztán kétszeres erővel vág mellbe a hiánya. Két köhögés között próbálok másra gondolni, de csak Barni és a nevetséges ötlete jár a fejemben. Vajon lehetne így élni? Nem lenne jó, ha más mondaná meg, mit kell megtennie az embernek? Vajon akkor könnyebben funkcionálnék? Vajon akkor kiállnék magamért? Vajon akkor tudnék beszélni Anyuval? Vajon akkor el tudnám küldeni Julit a fenébe? Vajon akkor el tudnám felejteni Aput?

*

Amikor másnap délután Barni megérkezik rövid hajjal, a tüdőmben reked a levegő.

– Petra azt mondja, már csak hőemelkedésed van – csoszog be lazán, zsebre tett kézzel az ajtón. Nem bírok máshová nézni, csak a szemébe, amit végre rendesen látok. Félmosoly ül a szája szélén. – Na, mi van? Tetszik a hajam?

– Én azt nem komolyan gondoltam – nyögöm.

– Dehogynem, én meg megcsináltam.

Mélyre szívom a levegőt, mert nem értem, mi ez az érzés, ami átfut rajtam. Határozottan pozitív, meg kell köszörülnöm a torkom.

– Én nem írtam Arninak.

– Jó, azt csak úgy mondtam – von vállat. – Örülök, hogy jobban vagy. Józsi bácsi is. Holnap visszahozzák az intenzívről, de átviszik a sebészetre.

– Ne már!

– Csak nem, ennyire megszeretted az öreget? – nevet fel Barni. Én meg anélkül, hogy átgondolnám, már mondom is:

– Intézd el, hogy Józsi bácsi ne a sebészetre kerüljön, hanem ide vissza. Ezt már megszokta, és én se akarok egyedül lenni – hadarom.

Barni zavartan méreget.

– Azt hittem, nincs egyezség.

– Nincs is, ezt csak úgy mondom. Megteszed? Légy szíves?

– Meglátjuk. Még visszajövök később, ha nem alszol, beszélgethetünk.

– Jó.

Csak pár perc telik el, és nem bírok magammal. Barni már két dolgot is meg fog tenni, míg én egyet sem. Felsóhajtok, előszedem a laptopot a laptoptáskából, ami az ágyam melletti szekrény aljában van. Nem a legegyszerűbb menet, ha Józsi bácsi itt lenne, már feltápászkodott volna, és megcsinálja helyettem. Erre elnevetem magam a csendben. Hát, tényleg hiányzik az öreg. Ha valami amerikai filmben lennénk, a zárójelentéssel együtt őt is hazavinném magammal. Anyu de kilenne! Hát még Juli!

Vigyorogva kapcsolom be a gépet, és egyből az Arnival közös beszélgetésünkre lépek. Teljesen ártatlan mondatok, mintha sose értünk volna egymáshoz. Az utolsó néhányat akkor írta, amikor már a kórházban voltam. „Most voltam nálatok, anyukád mesélte, hogy összetörted magad a motorral. Remélem, minden rendben van! Kérlek, ne haragudj rám az este miatt!” aztán „Haragudnál, ha bemennék hozzád látogatóba?” és végül „Bemegyek, mert nem bírom. Nem válaszolsz, remélem, minden rendben. Nem bírnám ki, ha történne veled valami”.

Felsóhajtok. Ujjaimat a billentyűzet felett mozgatom, de semmit nem nyomok le, csak élvezem a kattogást, szeretem ezt a hangot. Aztán gépelni kezdek.

„Szia. Kösz, hogy beugrottál. Bocs Józsi bácsi miatt. És köszi a sütiket! Én is sajnálom azt az estét. El akartam mondani, hogy hiba volt…”, de nem tudom folytatni, nem tudom leírni, nem tudok szembenézni vele. Lehunyom a szemem, és kifújom a levegőt, hátha megnyugszom, és hirtelen frappáns ötleteim támadnak.

Csakhogy jó ötletek helyett Barni lép be hozzám.

– Na, csak nem szót fogadsz?

Lehet, hogy csak le kellene csapnom a laptop képernyőjét, csak megrázni a fejem, csak elrakni az egészet, és letagadni mindent, de igazából jó lenne túl lenni Arnin. Tudom, hogy az lenne a helyes, ha rendesen elé tudnék állni, ha rendesen le tudnám zárni, de ahhoz gyáva vagyok. Ez viszont egy köztes megoldás, utálni fog, az biztos, így is, úgy is, én viszont, ha ezt megcsinálom, legalább valamennyire képes leszek előremozdulni ebből az egy helyben toporgásból, ahol évek óta vagyok.

– Megnézhetem?

Bal kézzel elfordítom a laptopot, hogy Barni is lássa. Közelebb hajol, még sosem éreztem az illatát – nem kórházszag, hanem friss tusfürdő –, és nem hallottam a lélegzését sem.

– Hm. Mi volt a hiba?

– Ami… Ami köztünk történt – motyogom.

– Akkor írd ezt, aztán küldd el. Utána meg csukd be, és beszélgess velem.

Bólintok, és teszem, amit mond. Odabiggyesztem, hogy „minden, ami köztünk történt. Kérlek, ne keress többet. Sajnálom.”

Aztán elküldöm, és lecsukom a laptop tetejét. Barni viszonozza a mosolyomat, amikor ránézek. Elönt a béke, végre nem érzem magam teljesen tehetetlennek.

– Lehet, hogy mégse olyan hülyeség ez az ötlet – mondom, mire Barni lehuppan mellém az ágy szélére, vigyorogva összedörzsöli a kezét.

– Tudtam, hogy bele fogsz egyezni. Amúgy elintéztem, Józsi bácsi marad veled.

Mélyet lélegzem, de nem csak a megkönnyebbüléstől. Szeretném érezni Barni illatát, mert megnyugtat.

– Köszönöm.

– Akkor most én mondhatok neked megint egyet, ugye? – fordul felém a vállával is, pedig itt van mellettem az ágyon.

– Nem tudom. Tényleg akarjuk ezt? – nézek fel rá.

– Én akarom – von vállat. – Én nem hiszem, hogy bármit is veszíthetek.

– Persze, mert nem tudok rólad semmit. Egy hajvágást kértem, meg egy kis munkahelyi szívességet – fújom fel magam. – Te meg elintéztetted velem Arnit.

– És nem jobb most, hogy elintézted?

– De, jobb – vallom be.

Barni csak bólint, mélyet sóhajt, és nyugodt, a szokásosnál komolyabb hangon szólal meg.

– Megértem, hogy aggódsz, mert tényleg nem sokat tudsz rólam. Úgyhogy mielőtt megegyezünk bármiben is, elmondok néhány dolgot. – Mély levegőt vesz, egy pillanatra lehunyja a szemét, aztán előreszegezett tekintettel kezd beszélni. – Utálom az apámat, soha nem vett részt önszántából az életünkben. Együtt éltünk, de minden alól kihúzta magát. Anyukám és a mamám nevelt fel. Van két bátyám. Egyikük külföldön tanul, a másik börtönben van, vele nem beszéltem hosszú évek óta.

– Miért került börtönbe? – kérdezem óvatosan.

– Halált okozó testi sértés, erős felindulásból.

Elakad a lélegzetem, nem tudok magamból egy hangot sem kiszorítani. Meg kellene kérdeznem, jobban bele kellene látnom, hogy mégis mi történt, hogy ha belemegyünk ebbe a hülye játékba, ne tegyem tönkre Barni életét, de nem merek megszólalni. Nem akarom, hogy azt higgye, vele van bajom, hogy azt gondolja, lenézem vagy megbélyegzem. Meg kellene szólalnom, de nem jönnek elő a hangok a torkomon.

– Az egyik munkatársát verte meg annyira, hogy belehalt, mert a fickó kikezdett… kikezdett a barátnőjével. Én hívtam ki a mentőt, és akkor döntöttem el, hogy mentős akarok lenni, amikor láttam, hogyan teszik rendbe. Aztán három nap múlva belehalt a sérülésekbe a kórházban, a bátyámat meg lecsukták.

– Sajnálom – nyögöm karcos hangon.

– Ja – bólogat. – Figyi, mindjárt visszajövök, csak meg kell néznem valamit odakint a pultnál.

Mire észbe kapok, már bent sincs a szobában. Mély levegőt veszek, megpróbálok lenyugodni, mert mindenképpen tiszta fejjel kell döntést hoznom. Megpróbálok nyugodtan gondolkodni, és arra jutok, hogy Barni nem véletlenül mondta el mindezt, pont ezeket az infókat. Most, hogy az én kezemben az irányítás, rendbe tudok vele tetetni olyan dolgokat, amiket sosem mert volna megtenni, akkor sem, ha nagyon szerette volna. Mert hát elmondhatta volna, hogy szeretne egy kutyát, hogy tetszik neki valami lány, akit nem mert randira hívni, vagy tudom is én, bármilyen munkahelyi gonddal is traktálhatott volna, de ő ehhez a témához nyúlt. Barni igazából nagyon bátor.

Órákig nem jön vissza, hiába várom. Nem tudok aludni, nem merek aludni, így aztán mikor hajnalban megérkezik, akkor is fent vagyok. Időközben kiolvastam az internetet. Amikor megjelenik az ajtóban, óvatosan lépdel, mintha alvás közben akarna meglesni, mintha csak meg akarna bizonyosodni róla, hogy nem kell folytatnunk az előző beszélgetést. Megugrik, amikor megszólalok.

– Fent vagyok.

– Bocsánat, elhúzódott az a… dolog.

– Semmi gond.

Most csak közelebb lépked, de nem ül le, se az ágyra, se a kisszékre. Felé fordítom a laptopomat, amin éppen az Arnis beszélgetés látható.

„Pusztulj meg. Miért is vártam tőled mást? Mikor soha nem voltál képes beszélni semmiről. Soha többet nem fogsz látni.”

– Ez utóbbit mondjuk kétlem, mert egy egyetemre járunk, és nagyjából hat utcára lakik tőlem, de ja – vonok vállat.

– Rosszabb is lehetne. Úgy tűnik, legalább érti, amit mondasz. Vannak lerázhatatlan alakok.

– Tapasztalat?

– Dehogy – neveti el magát, és beletúr a rövidre vágott hajába. – Sosem voltam olyan népszerű, hogy le kelljen magamról vakarni a rajongókat.

Megrázom a fejem.

– Nem is értem. Vagy mégis. Szerintem a nagy loboncodtól nem vettek észre.

– Jaj ne, mit tettél velem! Akkor ezentúl sorban fognak állni? – kérdezi tettetett pánikkal a hangjában. Egyébként teljesen igazam van, sokkal helyesebb lett. Közelebb húzza a széket, és leül az ágyam mellé.

– Biztosan. Nekem meg lehet, hogy az orvosi helyett inkább makeover showt kellene indítanom – nevetek fel.

– Hm. Én már tudom, mit fogok kérni tőled, ha megegyezünk, hogy tényleg csináljuk – néz rám felemelt szemöldökkel, a kihívás ott csillog a szemében.

– Csináljuk – mondom határozottan, mert én akarok lenni az, aki ráveszi arra, hogy beszéljen a bátyjával. Én akarok lenni az, aki megoldja az ő problémáit, ha már a sajátjaimat nem sikerül.

– Rendben, akkor mondhatom?

– Igen.

– Hagyd ott az orvosit!

Megáll az idő, megtorpan a világ, majd hirtelen hipersebességre vált, és kettőt fordul körülöttem. Lehunyom a szemem, elszámolok tízig, és mire újra kinyitom, a szoba a helyén, minden csendes, csak Barni szavai zúgnak a fülemben.

– Ezt… ez… de miért?

– Mert látszólag nem ez az álmod, nem érdekel, nem megy, nem akarod ezt csinálni, csak apukád iránti kötelességből csinálod. Sőt, inkább azért, hogy megfelelj anyukád elvárásainak. De ahogy beszélgettem vele, neki semmiféle ilyen elvárásai nincsenek.

– De akkor mit fogok csinálni?

– Azt neked kell kitalálnod. Van egy egész életed, hogy rájöjj, mit szeretnél csinálni.

– Ez nem egy szaros amerikai film, ez a magyar valóság.

– Nem is azt mondtam, hogy lébecolj, csak hogy amíg majd pakolod az Aldiban a polcokat a három műszak valamelyikében, addig gondolkodhatsz, mit szeretnél csinálni. – Megrázom a fejem. – Az Aldit amúgy komolyan mondtam, van egy haverom, aki segít bejutni.

Barnit nézem, az arcának vonásaiban semmi nyoma a humornak. Komolyan gondolja, és tudom, ha én is végiggondolom, rájövök, hogy igaza van. Mert tényleg utálom az orvosit, nem érdekelnek az emberek, a betegségek, az emberi test, az izmok és a latin kifejezések. Kiráz a hideg, ha még egyszer fel kell rajzolnom a kis- vagy nagyvérkört. Abba meg bele se merek gondolni, milyen lenne szikével hozzáérni egy emberhez. De még lehetnék kutatóorvos, olyanok is vannak, tudom. Lehet, felfedeznék valami új gyógyszert vagy gyógymódot, ezzel szoktam hitegetni magam. De Barni szavai annyira igazak, hogy ha akarnám se tudnám ezután ugyanúgy folytatni.

– Rendben. Anyu elvileg passziváltatott, de ha vége lesz a rehabnak, utána kiiratkozom.

– Hidd el, sokkal boldogabb leszel, ha megtalálod a saját hivatásod – hajol közelebb mosolyogva.

– Neked ez a hivatásod?

– Azt hiszem, igen.

– Jó érzés?

Néhány másodpercig hallgat, mintha számvetést készítene az elmúlt éveiről.

– Nem mindig. A segítés igen, minden ellenére is szeretek bejönni dolgozni, pedig egyre több minden van, ami el akar tántorítani attól, hogy szívből tudjam csinálni.

– Én majd valami olyat keresek, amiből meg is tudok élni, és nem kell rommá dolgoznom magam – próbálom elvicceskedni a témát, sikerül, mert Barni elneveti magát.

– Most te jössz, te mondj nekem valamit!

Ott ül már a mondat a nyelvemen, és azzal, hogy Barni az egyetem otthagyásával ilyen magasra tette a lécet, tudom, hogy ki fogom mondani. De egy pillanatig még húzom, mert tetszik a látvány, ahogy elnyílt ajkán élesen veszi be a levegőt, ahogy megfeszült ínhúrként várja, mit fogok kitalálni. Egy mély levegővétel után kimondom:

– Látogasd meg a bátyádat a börtönben!

Hátradől a széken, megrázza a fejét. Azt fogja mondani, hogy nem, hogy ezt nem kérhetem, hogy menjek a fenébe, hogy hogy lehetek ekkora érzéketlen segg, aki belemászik az életébe.

– Tudhattam volna, hogy nem könnyíted meg a dolgom. Legyen, a legközelebbi szabad hétvégémen elmegyek hozzá.

Átmelegszik a belsőm, megmozdul a kezem, de visszafogom, pedig szeretnék hozzáérni, szeretném elmondani, mennyivel bátrabb, mint én. Szeretném megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, hogy nem kell aggódnia, hogy a bátyja is biztosan látni akarja már, hogy biztosan hiányoznak egymásnak. Hogy a múltbéli sebeket el lehet felejteni. Még hazudnék is, gond nélkül hazudnék, csak hogy jobban érezze magát.

– Lassan lejár a műszakom, estére jövök majd megint – áll fel mellőlem. – Aludj, mert nemsokára megérkezik Józsi bácsi, és nem lesz egy perc nyugtod se.

– Az mondjuk igaz, lehet, meg is fogom bánni, hogy visszakértem.

– Újra eltetetni nem tudom, úgyhogy ezzel a rossz döntéssel örökké együtt kel majd élned – nevet és ahogy feláll, végigsimít a vállamon. Olyan természetesen, olyan hétköznapian, hogy neki fel sem tűnik, nekem viszont a tüdőmben reked a levegő.

– Ó, és mivel nem fogod tudni az egyetemet elrendezni azonnal, adok egy új feladatot is. Ha jön a nővéred, mondd meg neki, hogy mit gondolsz róla valójában.

Felnevetek.

– Na, az jó show lesz, kár, hogy lemaradsz róla.

– Majd éjjel elmeséled – paskolja meg az ép térdemet. – Aludj!

Mosolyogva vackolódok be a takaró alá, mélyet szívok a kórházi steril ágyneműillatból. Barni már majdnem kimegy, amikor eszembe jut, hogy ő sem azonnal megoldható feladatot kapott.

– Várj!

– Hm? – fordul vissza az ajtóból.

– Te pedig beszélj az apukáddal. Mondd meg neki, mennyire haragszol rá, hogy ennyire nem volt része az életednek.

– Ó, ő… ő már nem lakik velünk… Ezt nem tudom ma megcsinálni – mondja lassan, nem néz a szemembe, hanem a mellettem lévő ágy lábát bámulja. Megsajnálom, mert ez legalább olyan nehéz lehet neki, mint nekem beszélni Anyuval. Ezért nem tettem meg eddig.

– Akkor talán felhívhatnád.

Rám pillant, összevonja a szemöldökét, aztán megint beletúr a hajába.

– Igaz, ez eszembe se jutott – mondja zavartan. – Megpróbálom. De most aludj.

És már ott sincs, már magamra is hagyott. Ahogy odakint kel fel a nap, úgy kerülök egyre közelebb az álomhoz. Végre úgy alszom el, hogy arra gondolok, az életem most először, de valahogy sínen van.