Felix magától kelt fel reggel és hirtelen nem tudta hány óra van, mert a lehúzott redőny miatt nem látta a kinti fényviszonyokat. Ügyetlenül tapogatózva az éjjeli szekrényen pihenő mobiljáért nyúlt és a hirtelen fényerőtől hunyorogni kezdett. Pár perccel múlt még csak 7 óra, amit realizálva a kis szeplős egy óriásit ásított. Maga sem értette, hogy miért kelt ilyen korán, hiszen bőven aludhatott volna még...

És hát előző éjjel Bin is tisztességesen lefárasztotta őt.

Ahogy eszébe jutottak ezek az emlékek az alhasa kellemesen összerándult és arcát enyhe pír lepte el. Szerelemtől elködösült tekintettel nézett Changbinra, aki még az igazak álmát aludta a hasán fekve. Teljesen meztelenül tértek nyugovóra és Felix imádta a látványt, ahogy Binnie hátának hófehér bőre kikandikált a takaró alól. Gondosan betakargatta az idősebbet, hogy véletlenül se fázzon meg,  majd óvatosan végig puszilgatta a hátát. Mielőtt még kimászott volna az ágyból megsimogatta Changbin selymes haját, aztán egy elégedett sóhaj kíséretében a szekrényéhez lépett és magára  kapott egy alsónadrágot.

A konyhába érve meglepődve konstatálta, hogy valaki (valószínűleg Hyunjin) már főzött kávét és reggelit is készített. Egy pár szavas levelet is talált az étel mellett, melyben a fiú azt írta egy kacsintós smiley kíséretében, hogy korán elmentek Channal a stúdióban és csak másnap este megy haza. Felix vigyorogva megcsóválta a fejét, majd töltött magának egy bögre kávét és lábai automatikusan a festő szoba felé irányították.

Eljött az ideje az utolsó szín felfestésének is...

Szokásos módon előkészült, a képet óvatosan az állványra tette és a palettára egy kevéske rózsaszín festéket nyomott. Lágy ecsetvonásokkal vitte fel a színt a festmény szívébe, mely a szerelmet szimbolizálta. Mosolyogva nézte a kész művet és magában azon morfondírozott, hogy miként mutassa meg Changbinnak, amikor hirtelen két kar fonódott a dereka köré.

-Jó reggelt csibe - morogta a fülébe reggeli rekedtes hangját Binnie, aminek hatására kellemes borzongás futott végig Felix gerince mentén.
-Jó reggelt szerelmem - fordította hátra a fejét és szájon csókolta hyungját. Egy ideig az alacsonyabb csendesen ringatta a kis szeplőst és teljesen belesimultak a másik karjaiba, majd Changbin hirtelen kissé elhúzódott Lixietől.
-Hát ez meg micsoda Bokkie? - kérdezte a festményre mutatva.
-Azt hittem egyértelmű - kuncogott szégyenlősen a kicsi.
-Ez - nyelt egy nagyot Bin, ugyanis a torka rejtélyes módon hirtelen kiszáradt. - Tényleg én vagyok a képen? - kérdezte csendesen, mire Felix csak egy bólintással válaszolt. - De mi történt a szívemmel?

Az ausztrál fiú óvatosan megfordult hyungja ölelő karjai közt és arcát két keze közé fogva mélyen a tekintetébe fúrta a sajátját.
-Azt mondtad, hogy a szíved már fekete és meghaltál belül - kezdett el  halkan beszélni,  majd megfogta Changbin kezét és közelebb húzta a festményhez a fiút. - De nézd csak, mennyi érzelem kimutatására vagy képes! - mutatott a kép szívére. - Féltékenység, düh, nyugalom, remény...  - mondta, miközben a sárga, piros, zöld és lila színekre bökött. - És szerelem - tette hozzá fülig vörösödve.

Changbin könnybe lábadt szemekkel nézett felváltva  a párjára és a festményre, majd hirtelen elkapta a fiú derekát és magához rántotta őt.
-Ez csak azért van, mert rólad van szó  Felix! - mondta ijesztő komolysággal, de könnyfátyolos tekintete sokat lágyított az összképen. - Senki más nincs rám hatással rajtad kívül... - tette hozzá, majd ajkait egy pillanatra a kis szeplős szájához érintette. De Felixnek ez nem volt elég és az idősebb arcára simítva vette birtokba dús párnácskáit. Nyelvével lassan furakodott át Changbin szájába és térképezte fel belülről, mintha először csókolta volna meg. Bin lihegve eltolta magától Lixiet és két keze közé fogta az orcáit. - Fogalmad sincs róla, hogy mennyit jelentesz nekem Yongbok-ah!

Felix óvatosan letörölte a fiú szeméből kibuggyant könnyeket és homlokon puszilta Binniet. Az ő arcán és végig száguldott pár sós csepp, de nem törődött vele... Csak szorosan ölelte magához hyungját, akit annyira szeretett, hogy az már szinte fájt neki.

-Csak akkor szeretem önmagam mikor mellettem vagy - bukott kis a váratlan vallomás  az alacsonyabb fiúból. - Ha nem tartózkodsz a közelemben akkor elhiszem a fejemben lévő hangoknak, hogy értéktelen vagyok és szerethetetlen - tette hozzá csendesen, mire Lixie a vállainál fogva eltolta magától Changbint, hogy rá tudjon nézni.
-De hyung ez nincs így - csóválta meg szomorúan a fejét.
-Tudom - mosolyodott el halványan Binnie. - De csak azért hiszem most ezt el, mert foghatom a kezed - sóhajtott fel és ujjait összekulcsolta az ausztrál fiúéval. - Érted már, hogy miért fájt annyira, hogy elhagytál? - tette fel a költői kérdést, melyre ő maga adta meg a választ. - Mert veled együtt önmagam is elvesztettem... Senki nem ismer és ért meg engem annyira, mint te Yongbok! - suttogta, majd szerelmesen csókolni kezdte a fiatalabbat.

Az édes pillanatba egy kis keserűség is szivárgott, amikor ajkaikon megérezték végigfolyni a saját és a másik könnycseppjeit. De nem törődtek vele... Talán pont azok a sós cseppek fűszerezték meg annyira azt a csókjukat, hogy még évek múltán is olyan élénken tudták felidézni a pillanatot, mintha tegnap történt volna.

-Szeretlek - lihegte a csókba Felix, mire Changbin elhúzódott tőle és egy nagy cuppanós puszit adott az orrára.
-A Holdig és vissza - felelte és lágy, puha érintésekkel cirógatni kezdte a pici arcát, különös figyelmet szentelve a szeplőinek.
-Amíg a szívem meg nem szűnik dobogni - mosolyodott  el Lixie és homlokát Changbinénak támasztotta.
-A világ minden kincsénél jobban! - egészítette ki az idősebb, majd Felix feneke alá nyúlva az ölébe kapta a fiút és óvatosan végig döntötte a festő  szobában lévő kanapén...