A  részben az önbizalomról lesz szó, mint ahogy már sokszor említettem. Ismételten kijelentem, hogy őszintén fogok beszélni, és nem fogok senkit áltatni hamis dolgokkal. Saját tudásom és tapasztalatom szerint fogok az önbizalomról beszélni. 

Szerintem az önbizalomnak 4 lépcsőfoka van:

Az első a gondolat. Az, hogy elgondoljuk miért nem bízunk magunkban, miért nem hisszük el a saját terveink lehetségességét.

A második a próbalkozás, amikor már megpróbálunk valamit tenni azért hogy higgyünk önmagunkban.

A harmadik a siker. Amikor már néha néha sikerül egy kis önbizalmat összegyűjtenünk.

A negyedik pedig maga az önbizalom, amikor már teljességgel fel merjük vállalni magunkat.

Bevallom, az utólsó fokozattal még én is harcolok. Az egészben nagyon fontos az önirónia. Tudni kell nevetni, és ez mindenre igaz, nem csak az önbizalomra, hiszen ha nincs minimális öniróniánk sem, akkor állandóan csak kesergünk és szomorkodunk.  Tehát fontos hogy tudjunk nevetni. Aztán sokat segít még a támogató háttér, a családod vagy a barátaid. De a legfontosabb lépéseket fejben kell eldönteni. Én sokszor bebeszéltem magamnak, hogy ma nem fogom szidni a testem, és igyekeztem meg is valósítani. Nem mindig sikerült, és itt jött képbe a kitartás. Van amikor szépnek látja magát az ember, van amikor nem, ez önbizalomtól független. A kitartás is teljesen más, ilyen szempontból, hosszan lehetne róla beszélni, mitől lehet kitartó valaki. Az én "kitartásom" az volt hogy attól tartottam hogy egyszer majd a környezetemtől os visszahallom amiket magamra mondok. Mert amíg az a párbeszéd úgy zajlott hogy kijelentettem hogy csúnya vagyok, erre kaptam egy "nem is igaz,nagyon szép vagy" jellegű választ és ez tudat alatt kicsit megnyugtatott. De egy kis részem (költőien hangzik de tényleg így volt) mindig is előre gondolt arra mi van akkor ha egyszer majd a "nem igaz" helyett megkapom hogy teljesen igazam van. Tudni kell rólam nagyon pánikolós tipus vagyok szóval erre megijedtem, és gyorsan igyekeztem beleverni a fejembe hogy annyira nem is vagyok ronda. Azért így összegezve, a legnagyobb segítség a támogató barátaim és a családom voltak, és ezt most leírom ilyen drámaian, de ebből az egészből, egy külső szemlélő nem sokat lát. Furcsa, a könyv többi részéhez képest ez egy kicsit vontatott, és talán érthetetlen rész is, de nem tudom máshogy leírni. Röviden leírva viszont ilyennek gondolom így utólag amik a fejemben lejátszódtak. (Nem is tudom honnan jött az ötlet hogy leírjam....kitenni nem is tudom ki fogom-e....)
Ha mondanom kéne az akkori önmagamnak akkor azt mondanám hogy ne kételkedjen. Mert az egésznek nincs tétje. Vagyis ez teljesen nem igaz, mert van tétje, természetesen van, de olyan szempontból nincs tétje hogy annyiszor újrapróbálható, ahányszor csak szeretnénk. Az egészben a legszebb az amikor a végén rájön az emberre a "lesz ami lesz, annyira csak nem lehetek reménytelen" érzés, és elkezd hinni önmagában. Nagyon nagyon sokat gondoltam arra is, hogy ugyan közhely, de azt mondják hogy egy nagy mosoly már félsiker, és a közhelyek azért váltak szállóigévé mert javarészt igazak, szóval hátha beválik. Volt egy időszak amikor még tornásztam is, hátha lefogyok,de nem igazán volt türelmem és feladtam.
Mindenesetre azt szeretnélek arra kérni titeket, hogy ti se merjetek kételkedni önmagatokban! Miért ne lennétek ugyanolyan jófejek, kedvesek, és szépek mint mondjuk egy pálcika lány?
(Ide mint megjegyzés: nemrég az egyik nagyon sovány ismerősöm mondta hogy ő kövérebb szeretne lenni, tehá ebből is látszik hogy mindig arra vágyunk amilyenek pont nem vagyunk)
Plusz néhány kiló tényleg annyit rontana a helyzeten?

Eddig egész végig azon rágódtam hogy kitegyem-e ezt a részt, avagy ne. De kiteszem, mert ugyan nem hiszem hogy bárkinek is segítene az hogy  olvassa ezt a részt (most annyira egoistának érzem magam😣😣) de hátha nem égetem szét magamat nagyom...aztán később lehet törlöm
..

.
Eszti🌟