Esett az eső. A füllhallgatóban a már jól ismert Nirvana szám, a Smells like teen spirit dübörgött. A szoba falai kellemes, kissé koszos beütésű bézs színűek voltak. A zöld keretű ablakot esőcseppek serege rohamozta egyre hevesebben. A véget nem érő csatát a helyiség túloldalán levő régimódi, kopott ruhásszekrény kísérte tekintetével, ezzel ellentétben az erősen megviselt íróasztal csak a sarokból figyelhette az égiháborút. Az ablak alatt egy kisebb méretű ágy feküdt, szinte hívogatva a rátekintőt, hogy pihenjen le rajta. A mélyzöld takaró és a hozzá illő húzat kellemesen visszaadta az őserdők megihlető színét. A padlón egy kis fehér, szürke csíkokkal tarkított poros, mégis melegséget sugalló szőnyeg terült el.
Adelain az ágyon törökülésben helyezkedett el. Anyja szigorú fegyelmezése ellenére görnyedt háttal meredt telefonja kijelzőjére, - természetesen - a szülők által véltnél jóval közelebb tartva azt szeméhez. Késő délutánra járt az idő. Tavasz volt. Még csípősek voltak az éjszakák, na meg persze a korai órák, de miután a nap felmelegítette a földet és a levegőt, már egy pulcsiban elvolt az ember. A lány zokni nélkül virító lába mellett egy kellemesen vaskos könyv hívta fel magára a figyelmet vérvörös borítójával. A puha kötésen ez a cím állt: Jay Kristoff - Vihartáncos. Egy jó kis japán-steampunk könyv, melynek Adelain már másodszorra futott neki, mivel - mint minden jó könyvmoly - megvette a következő részét és memóriája úgy döntött, hogy a lényeges történések csak felesleges információkként szolgálnak. Tehát elfelejtette az első könyv cselekményét, amire szükséges lenne emlékeznie a következő rész olvasásához. (Elnézést a cifra fogalmazásért, azt hittem jobban fog kijönni.^^')
Egy éles, mégis tompa hang ütötte meg a fülét.
- ...Adelain...! Adelain! ADELAIN! - kiáltotta, egyre erősödő agreszióval az anyja. - Kész a vacsora, tegyél egy szívességet és vonszold le magad!
A lány nagyot sóhajtott. Akár egy erősebb szél megdönti és lelapítja a vízparti nádszálakat, úgy csillapította egy erős levegőkifújással az elméje köré gyülekező harag baljós, sötétszürke felhőit.
  A szobája ajtaja egy szűk, mégis kissé magas mennyezetű folyosóra nyílt. Közvetlen az övével szemben egy másik ajtó ásítozott a sötétben, akár egy gonoszt rejtő barlang szája, ami egyben hívogat, mégis baljós előérzettel fűszerezi meg hangulatunkat. A szülei hálószobája. Sosem szerette azt a szobát. Mindig el voltak húzva az égett gesztenye színét idéző hosszú, nehéz függönyök. Természetes fény, csak ritkán jutott be a koszos falú helyiségbe, mely még jobban frusztrálta a lányt. A hatalmas franciaágy rugói már szinte minden kis hatására hatalmasakat kattantak, melyet Adelain nem kis szívrohammal nyugtázta éjszakánként.
A folyosó közepén még egy ajtó virított. Szinte sértette a szemet a fehér, mégis poros beütésű fal találkozása a sötétbarna, nyomasztó színű ajtóval. Adelain-t mindig a szénné égett pirítósra emlékeztette, amihez már senkinek sincsen gusztusa. Az öccse ajtaja. Tyler ADHD-ban szenvedett. Adelain összehúzta az eleve átlagosnál szűkebb szemeit. Pontosított. Ők szenvedtek az öccse miatt. Nagyon sokszor egyszerűen csak szellemileg visszamaradottnak tűnt. Nagyobbra nőtt, mint a korabeli gyerekek, nem bírt rendesen beszélni, olykor csak dadogott, viszont egy igazi energiabomba volt. Folyton játszani kellett vele, mindig mozgásban volt. Nem mindennapi viselkedése miatt erősen csúfolták. Adelain meglepődött, hogy a már tizenkét éves gyerekek mennyire undorító, mocskos módon képesek egymást szidni, és kiközösíteni. Az öccsét számtalanszor szólították ,,debilnek", ,,idiótának",
,,buzinak" és még megannyi cifra nevet akasztottak rá. Ennek következtében - mint odaadó és szerető nővér - nem egyszer adott néhány jól kiérdemelt pofont, esetleg rúgást a csúfolódó kis patkányoknak. Nem volt büszke rá. Inkább kényszernek érezte.
  Tyler ajtajával szemben egy szintén szűk lépcső vezetett lefelé. A falat gyerekkori rajzok díszítették. Rendezetlenül, ferdén helyezkedtek el, de ez senkit sem zavart. Adelain-t a gondtalan időkre emlékeztették, és akármikor rájuk nézett, egyszerre öntötte el a szomorúság, valamint a boldogság. Kellemetlen kombináció. Bonyolult. Veszélyes. Az ember akár bele is őrülhet.
  A tizenöt éves lány megindult lefele a lépcsőn. Ezzel párhuzamosan elkezdte fésületlen, kissé hullámos, a barna minden árnyalatában játszó haját egy laza kontyba fogni. A művelet egy másfél hetes mosatlan hajkoronával, valamint recsegő lépcsőfokokkal a talpa alatt nem volt kimondottan egyszerű. A lépcső aljánál balra fordult majd bevetette magát az ebédlőn keresztül, az apró konyhába. Rögtön lecsapott a hűtőre, tekintetével valami még lehetőleg nem kétnapos kajamaradék után kutatva. Lelkesedése fél perc elteltével lelohadt, majd morcosan megragadott egy kisebb darab kolbászt, melyet még a télen töltöttek be. A konyhában szorgoskodó anyja Adelain jelenlétét egy szikrákat szóró nézéssel nyugtátzta, majd újra belevetette magát a megkezdett mosogatásba. Termetes asszony volt. Háta görnyedt, arca pigmetfoltokkal tarkított. Éjfekete, rövidre vágott haját kis copfba kötötte, melyben már erősen kezdtek megjelenni az ősz hajszálak. Lánya időről időre egyre többet fedezett fel belőlük. Ezek az apró felfedezések furcsa módon egyszerre öntötték el mérhetetlen szeretettel, valamint a hűvös és kegyetlen elmúlás érzésével.
  Eme rövid, gyors gondolatmenetből a korgó gyomra rántotta ki. A szervezete már meglehetősen hiányolta a táplálékot, így Adelain gyorsan felkapott egy már száraz szélű kenyérszeletet, majd az asztalhoz suhant a kis zsákmányával. Téli kolbász és félig száradt kenyér. Lehet, hogy nem egy fejedelmi lakoma, de a lány így is hamar befalta. Miután letakarította maga után az asztalt, a konyha fele fordult.
- Anya, Tyler-ék mikor érnek haza? - tette fel az esetlen beszélgetésindító kérdését. Az öccse jéghoki edzésen volt és édesapja ment el érte autóval. Valóigaz, pocsék játékos volt, de imádta csinálni. Mint egy kutya, aki nem tudja elkapni a labdát, de töretlen jókedvvel próbálja meg századszorra, akár ezredszerre is. Az anyja röviden, szinte gépiesen válaszolt:
- Nem tudom. - kínos csönd. - De egyvalamit tudok. - Adelain érezte, hogy ebből mi lesz, és már csak meggyötörten várta a következőket: - Azt tudom, hogy tizenöt éves létedre szart sem csinálsz itthon, mindig elvárod, hogy én pakoljak el utánad. Elegem van! - emelte fel a hangját. - Nekem is jár a pihenés, nem igaz? Tizenöt éve takarítok utánad, és itt az ideje, hogy megtedd ezt saját magad! Ráadásul már megint nem takarítottad ki a szobádat! Figyelsz rám, te gyerek?!
Adelain csendben, leszegett fejjel állt az ebédlőben. Már csak ez hiányzott neki. Még egy hegyibeszéd. Az édesanyja elhallgatott, majd egy hatalmas sóhajt engedett ki megfáradt mellkasából. A lánya ebből másodpercek alatt leszűrte, hogy a "beszélgetésnek" vége. Amint erre rájött egy macska ügyességével és gyorsaságával hangtalanul száguldott fel az eredetileg recsegő-ropogó, ősrégi lépcsőn.
  Még egy csodás nap. Igazán kellemes. - gondolta Adelain, miközben levágta magát az ágyára. Nyomorúságosnak érezte magát. Szánalmasnak. Jelentéktelennek. Csak a szokásos. Egy ideig a gondolataiba mélyedve bámulta a plafont, majd oldalra fordította fejét. Elbámult a ruhásszekrény irányába, majd megakadt a tekintete valamin. Egy kis fekete textiltokon. Majd szemei tovább haladtak és észrevette ami számára oly kedves is volt.
A gitárját.

Sziasztok gyerkőcök!

Tudom, szörnyen sok időre eltűntem, és nincs erre mentségem. Most kitalálhatnék valami kifogást, de szerintem teljes mértékben felesleges lenne. Elárultam a bizalmatokat, nem töltöttem fel a beígért részeket és a többi, és a többi...
De most újra itt vagyok. Új sztorival érkeztem, amit most 2022. augusztus 7-én 2:31-kor írok. Ez a történet egy kész katyvasz, fingom sincs, hogy mit akarok belőle kihozni, csak esztelenül elkezdtem írni valamit, mert már komolyan égető kényszert éreztem rá. Lehetnek benne nem csak helyesírási, de logikai hibák is. Kérlek nézzétek el nekem. Nem vagyok egy alapos és szorgalmas ember. Én nem vagyok a híve a "csak akkor teszem ki, ha tökéletes a sztori és 3245-ször ellenőriztem". Én egy trehány ember vagyok, bevallom. Sajnos ez van.
Remélem azért értékelitek majd. MINDEN kritikát örömmel fogadok, úgy hiszem erősen rám férne.^^'
Minden jót és szép éjszakát!

BodzaCat