Nila iszonyatosan fáradt volt. Pénteken az utolsó órája a Griffendél-Mardekár ház ötödikeseivel volt, és mivel terepgyakorlat lévén kinn voltak a decemberi hidegben, fázósan összehúzta magán a télikabátot. Igaz, hogy magára bűvölt nem kevés melegítő bűbájt, de még így is folyton fázott. Utálta ezt a hideget, amit Anglia nyújtott az amerikai hőség után.

- Brr... Hogy vagytok képesek itt élni, most őszintén? Nem is értelek titeket – dünnyögött az orra alatt a mellette álló Perselusnak, aki csak fejcsóválással reagált. Amióta csak betette a lábát a kastély falai közé, valahogy megkedvelte a mogorva professzort.

Mindig szigorú arccal nézett mindenkire, utálta a tiszteletlenséget, és igaz, hogy rendszerint kivételezett a mardekárosaival, attól még a lelke mélyén kedves embernek tartotta. Vagy legalábbis olyannak, akiben megbízhat, bárki bármit mondjon neki vele kapcsolatban. Szimpatikus alak volt a maga zsenialitásával. És ezek az ostoba kölykök még csak nem is sejtették, milyen kincset rejteget Perselus személyében a Roxfort! Zseniális bájitalmester és kiváló párbajozó volt; olyan, aki oda-vissza ismeri a mágiát. Persze nem olyan behatóan, mint Tom, de nagyon közel állt hozzá.

Fogalma sem volt, hogy sikerült megnyernie a férfi bizalmát, de valahogy elnyerte azt, és néha esténként együtt ittak egy pohár lángnyelv-whiskyt a kandalló mellett üldögélve és beszélgetve. Persze erről a furcsa kapcsolatról egy szót sem szólt senkinek, mint ahogy Tomot sem említette Perselusnak. Jobb, ha az a kettő nem is tud egymásról. És ha már Tomra terelődtek a gondolatai, még mindig mosolyra görbült a szája, ahányszor visszagondolt a férfival eltöltött estékre. Életében nem hitte volna, hogy egyszer ide jutnak. Megkedvelte a mágust, és magának sem akarta bevallani, de a szíve mélyén megszerette. Persze ezt soha nem fogja neki elmondani, elég, ha ő maga tudja; de félt belegondolni abba, hogy mi lesz, ha egyszer ez a kapcsolat véget ér.

Nem akarta őt elveszíteni, és ha a férfi nem is tette mindig nyilvánvalóvá, látta Tomon, hogy mennyire megkedvelte és mennyire ragaszkodott hozzá. Ha akarta, ha nem, azért sikerült saját magát lebuktatnia; mint múltkor, mikor épp átöltözött, a férfi meg nézte a székén hintázva, hogy aztán a következő pillanatban hátraessen a székkel együtt. Úgy kinevette szegényt, mint még soha, mire a zöld szemű szitokszavak közepette inkább letrappolt a nappaliba és be sem dugta az orrát a szobába egy jó ideig.

Gondolataiban elmerülve a jobb karjára erősített óra csipogott egyet, jelezve, hogy hamarosan vége az órának. Az égre emelte tiszafa pálcáját, zöld fényeket varázsolt, hogy jelezze a környező területen párbajozó diákoknak, hamarosan vége a tanításnak.

- Tudod, Perselus, gondolkodtam. Szerinted Albus mit szólna hozzá, ha a következő órán máshova vinnénk a diákokat? Eszembe jutott egy biztonságos hely, és ha van kedved, akár jöhetnél velünk, mint most is? – pillantott kérdőn a mellette állóra, aki szemöldök ráncolva nézett vissza rá.

- Pontosan mire gondolsz? Nem hiszem, hogy ebben az időszakban biztonságos lenne elvinni a diákokat a Roxforton kívülre – válaszolt a férfi mély, reszelős hangján; miközben elindultak a találkozópont felé, ahova a diákokat várták. – De mindenképp kérd ki Albus véleményét. Ha belemegy, akkor elkísérlek titeket. Mostanában egyébként is az lett a feladatom, hogy felügyeljem az óráidat.

Igen, ezt el is felejtette. Mivel kinti órákat tervezett az idei tanévre, így Albus megkövetelte, hogy legalább egy kísérő tanár legyen mellette. Elvégre harminc diákra nehéz egyedül figyelni, pedig már ismerhetné annyira az öreg, hogy tudja, simán megoldja a helyzetet. De ellenkezésnek helye nem volt, aztán Merlin se tudja miért, pont Perselust osztották be mellé. Néha Minerva, esetleg Hagrid is jelen volt, de legtöbbször a bájitaltan professzor lett a segítője. Ha jobban belegondolt, ez ügyes húzás volt az igazgató részéről, elvégre a férfi sikeresen kordában tudta tartani a mardekárosok indulatait, miközben ő a griffendéles nagyszájúakkal foglalkozott.

- Rendben, beszélek az öreggel. Készülj úgy, hogy el is van intézve. A mosolyomnak úgysem tud ellenállni – vigyorgott a kétkedve néző mágusra, majd vörös jeleket küldött az égre, mire a diákok körülöttük kezdtek el gyülekezni.

Nem nyújtottak túl szép látványt, elvégre ez volt az utolsó órájuk, terepen. A legtöbbjének a ruhája elszakadt, vizesek és sárosak voltak, de volt azért ott egy-két diák - mint például Harry és Malfoy -, akiken alig látszott bármilyen sérülés. El is felejtette, hogy a két srác milyen ügyes párbajozó, bármennyire is nem kedvelte Malfoyt, azért volt spiritusz a fiúban.

- Nos, úgy látom, mindenki végzett – oldalra pillantott Longbottomra, aki alig állt a lábán. – Vagyis majdnem mindenki. Tehát, ha minden jól megy, akkor jövő hét pénteken egy kisebb kirándulásra megyünk, szintén terepgyakorlat lesz, mindenképp úgy készüljetek. De részletesebb információt a következő órán mondok. Addig is, jó pihenést a hétvégére, és most elmehettek – intett kezével, megszólalt az óra végét jelző csengő és a diákok zsörtölődve és nyögve távoztak a kastély irányába.

Harrynek még mosolyogva intett, majd Perselus mellett sétálva visszatértek a kastély nyújtotta biztonságba és melegbe.

-----

- Albus, kérlek! Csak most az egyszer, tudod jól, hogy nekik sem árt, ha kicsit kimozdulhatnak, és Piton professzor végig velünk lesz – könyörgött az igazgatónak, miközben az asztala előtt álldogált és próbálta rávenni a professzort, hogy engedje el őket a diákokkal a kirándulásra.

- Nila, ezt már ezerszer megbeszéltük. A kastélyban meg tudom védeni a tanulókat, de azon kívül már nincs olyan hatalmam, hogy vigyázni tudjak rájuk. Főleg most, hogy Voldemort...

- Ne kezd már te is! Tudod jól, hogy Amerikába megyünk, ahova annak a pöcsfejnek a keze nem ér el! Rengeteg ismerősöm és barátom lakik arrafelé, ha bármi történne, ők segítenének – reagált indulatosan az öreg mágus szavaira, aki most ujjait összekulcsolva nézett rá félholdalakú szemüvegén keresztül.

- Túlságosan is indulatos vagy, édesanyádra emlékeztetsz.

- Ne! Anyát ne merd felhozni! És most, térjünk vissza arra, amiről beszéltünk, ne tereld a témát. – Mutatóujjával az öreg felé bökött mérgesen, miközben toppantott egyet a bakancsos lábával. Utálta, ha Albus az anyját hozta fel témának, és egyébként sem erről volt szó. Ismerte már annyira a vénembert, hogy tudja, mikor akarja terelni a témát. – Ha ez megnyugtat, egy barátom is mellettünk lesz, aki képes vigyázni ránk. Így nem csak ketten leszünk Piton professzorral, hanem már hárman. Fejenként tíz diák jut mindenkire. Megkérem, hogy segítsen felállítani a védelmi területet is, abban nagyon profi.

- És mégis ki lenne ez az ismeretlen barát? Honnan tudjam, hogy nem egy álruhában bujkáló halálfaló, aki a diákok életére tör? – Albusnak igaza volt, miért bízna meg egy olyan valakiben, mint Tom, hogyha még nem is ismeri? Az elején ő sem bízott benne, de később ez kialakult és valami sokkal több lett belőle.

- Mert megmentette az életemet.

Albus arca leírhatatlan volt, szinte minden érzelem átszaladt rajta. Most látta igazán, hogy valójában hány éves. Mindig erősnek és fittnek mutatta magát, de legbelül már kezdett megfáradni. Épp elég volt neki az első háború Grindelwalddal, erre most itt van neki Voldemort meg a pereputtya.

- Ha valóban így van - és nem kételkedem a szavadban -, akkor rád bízom a továbbiakat. Perselus veled tart, segít mindenben. – Azzal útjára bocsátotta, hogy távozhat az irodából.

Kétes érzések kavarogtak benne, miközben elhagyta az igazgatói irodát. Egyrészt örült, hogy a professzor elengedte, még ha felügyelettel is, bár Perselus társaságának mindig örült. Másrészt nem akarta az öreg orrára kötni, hogy Tom megmentette az életét. Nagyon jól tudta, hogy minden ilyen eset megviselte a férfit. Mikor a szülei meghaltak, magánkívül volt. Senki más nem tudott róla, csak ő.

Lassú léptekkel haladt végig a nyüzsgő folyosón, kerülgetve az embereket, hogy a saját lakosztályához eljusson. Kavarogtak a gondolatai, így fel sem fogta, mikor a lakosztály ajtajához ért és a kép kérte a jelszót. Meglepetten nézett a sötét bőrű férfira, aki most szúrós szemmel nézett vissza rá.

- A jelszó?

- Amicum.*

Ahogy kimondta a jelszót, a festményen lévő alak biccentett, majd kitárult előtte az ajtó. Gyorsan belépett rajta, ami döngve becsapódott mögötte. Ezt soha nem fogja megszokni, az biztos. S végre, ahogy a lakosztály magányában volt, kifújta az eddig benn tartott levegőt.

- Otthon, édes otthon.

-o-o-o-o-o-

Voldemort teljes pompájában hallgatta a jelentéseket a Malfoy kúria fogadótermében. Annyira unta már ezt az egészet, de mégis várnia kellett. Mégsem hajíthatja csak úgy ki az embereket az ajtón, hogy húzzanak a francba, mert nem képesek semmit normálisan elvégezni? Biztos jó móka lenne, de nem ma. Idegesen dobolt az ujjaival a szék karfáján, miközben ott állt előtte a belső kör, és épp Avery tett jelentést.

Tudta, hogy a jóslat - ami a Potter kölyökről és róla szólt - ott lapult a Misztériumügyi Főosztály mélyén, de csak saját maga, vagy a fiú volt képes arra, hogy elhozza onnan és végighallgassa annak az iszákos boszorkánynak a jóslatát. Nem is értette, mi a fenéért hallgatott akkor Perselusra, mikor beállított hozzá ezzel a halandzsával. Merlin a megmondhatója, hogy mit miért tett az első háború idején, ha őszinte akart lenni magával, nagyon nem voltak tiszták az emlékei, és nem értette, miért.

Elvégre, most is a saját testében volt, végre visszakapta; megvolt a motivációja is, hogyha megöli Pottert, akkor az övé lehet minden hatalom, csak a vén rókát kell eltennie az útból. De az elmúlt fél év eseményei után, a Nilával töltött időben kezdte érezni, hogy megváltozik; hogy ez a motiváció a semmivé lesz, és nem akar mást, csak a nőt.

Idegesen intett Averynek, hogy fejezze be, majd útjára bocsátotta az embereket, egyet kivéve. Perselus most elé lépett, meghajolt, s lehajtott fejjel várt.

- Hallgatlak, Perselus. – Próbálta azt a negédes hangot használni, mint régen, de nagyon nehezen ment. Túl sok mindenben megváltozott, mióta megismerte Nilát.

Eddig egy emberének sem tűnt fel a változás, Perselust leszámítva, bár ő sem említette; de látta az arca rezdülésén, hogy szokatlan neki ez a hanghordozás; nem ehhez szokott hozzá.

- Nagyuram, Dumbledore még mindig nem hajlandó a pontosabb terveibe beavatni, nem bízik bennem teljesen; azonban sikerült a fiatal boszorkányhoz közelebb kerülnöm.

Ahogy meghallotta, azonnal furcsa bizsergés szaladt végig a testén és megszorította tiszafa pálcáját a jobb kezében. Tudta jól, kiről van szó, és utálta az érzést, amit a nő kiváltott belőle.

- Valóban? És mégis mennyire? – Nem akarta, hogy ennyire gúnyosan, élesen csattanjon a hangja. Látta, hogy Perselus összerezzen, de belül remélte, hogy a férfi csak annak tudta be, hogy ideges, ami végül is igaz.

- Barátként tekint rám. Próbálok a bizalmába férkőzni, de nem hajlandó arról beszélni, hogy mit tesz Potterrel, mikor különórájuk van. Rendszeresen kerüli a témát; azonban az óráira mindig engem kér fel, így szemmel tudom tartani őt és Pottert is. – Perselus semlegesen hangon beszélt, és utálta, hogy Nila ennyire közel engedte magához a férfit. Tudta jól, hogy barátként bízik benne, de eddig róluk nem beszélt; szerencséjére. Mindig ott volt a levegőben, hogy egyszer lebuknak, és lehet, hogy Perselus lesz az, aki rájön a kapocsra. Okos férfi, kiváló megfigyelő.

- Próbálkozz erősebben és gyorsabban! Legközelebb bővebb információval gyere vissza. Most elmehetsz. – Intett, hogy a mágus távozhat, mire az ismét meghajolt, és elhagyta a termet. Csak Nagini maradt mellette, aki fejét az ölében pihentette.

- Nagini, szerinted meddig bírjuk még ezt? – sziszegett a kígyónak, aki erre ráemelte okos tekintetét.

- Attól függ. Ha elég okos vagy, akkor sokáig kijátszhatod őket; de ehhez az embernőnek is tudnia kell, pontosan ki vagy. Még nem mondtad el neki?

- Nem, és ha rajtam múlik, soha nem tudja meg! – dörrent a kígyóra, aki csak fejét ingatva inkább lekúszott a földre és eltűnt a szeme elől. Na, tessék, sikerült megsértenie a saját kígyóját, hát szép világot élnek.

Azonban nem sokáig adatott meg neki, hogy magában mérgelődjön, mert egy vörösbarna bagoly kopogtatott a fogadóterem ablakán. Meglepetten nézett körbe, biztos nem ide akart jönni a madár; talán Luciust keresik, de akkor miért itt kopogtat? A baglyoknak van külön helyük a kúriában, ahonnan elhozzák a leveleket minden nap. Akkor ez mégsem Luciushoz jött.

Értetlenül sétált az ablakhoz, hogy bebocsátást adjon a megfáradt madárnak, aki felé nyújtotta a lábát, hogy vegye le róla a levelet.

- Nekem? Biztos vagy ebben? – kérdőn nézett a madárra, aki okos szemét ráemelte. Újra felé nyújtotta a lábát, immáron szárnyaival is ösztökélve, hogy vegye már le róla a terhet.

Még mielőtt azonban hozzányúlt volna a levélhez, pár bűbájjal ellenőrizte, hogy nincs-e rajta nyomkövető és egyéb ártó szándékú varázslat; de tiszta volt minden, és a levélből felé áradó mágia megmutatta, ki is a feladó.

Azonnal leoldotta a madárról a levelet, aki huhogott felé egyet és elrepült, ő pedig kinyitotta a levelet, s tátott szájjal olvasta végig annak tartalmát.

Azt már észre sem vette, hogy a félig nyitott ajtóból egy sötét szempár értetlenül figyeli minden mozdulatát.

-o-o-o-o-o-

Egy héttel később

Nila, mikor végre összeterelte a diákokat a zsupszkulcs köré, gyorsan létszámellenőrzést tartott.

- Mivel Potteren kívül mindenki itt van, így fogjátok meg a kulcsot, és ne engedjétek el, amíg nem szólok. Készüljetek fel, pocsék utazás lesz! – Hangja erősen csattant a süvítő szélben, s mikor mindenki megvolt, intett Perselusnak, hogy indulhatnak.

- Most!

Azzal megkezdődött a pörgés, amit annyira utált. Komolyan, a varázslók utazási módjai rosszabbnál rosszabbak voltak. Legalább tíz perces pörgés-forgás után keményen landoltak a fűben. Voltak, akik hanyatt vágódtak a földön, megint mások hánytak vagy épp próbáltak hányni, míg az aranyvérűek többsége ügyesen talpra érkezett, Perselusszal és vele együtt.

- Fújjátok ki magatokat; és könyörgöm Longbottom, ne akarj elájulni nekem! – csattant a hangja, miközben a fiatal fiúhoz sietett, mielőtt az összeesett volna. Weasley és Granger próbálta megtámasztani szegényt, közben az egyik sziklához vezették, amire leülhetett. Egy fiolát vett elő és a fiúnak adta. – Ezt idd meg, segíteni fog a rosszulléten. Mindenki megvan?

Fordult most oda a többiekhez, akik alaposabban szemügyre vehették, hogy pontosan hova érkeztek. Mivel Amerika volt az úti cél, végre nem a szokásos jéghideg fogadta őket, helyette kellemesen meleg volt a levegő. Egy hatalmas rétre érkeztek, körülöttük erdő terült el, és nem olyan messze tőlük, egy stadionnyi akadálypálya lett felállítva, amit Tommal hoztak létre. És ha már eszébe jutott a férfi, végre megpillanthatta, ahogy az egyik sziklán ült szokásos öltözetében, egy fa árnyékában. Bakancs, fekete nadrág, póló és egy egyszerű fekete kabát. Arca enyhén borostás volt, zöld szemei élénken csillogtak, miközben hollófekete haját összeborzolta a szél. Kezében egy könyvet tartott, miközben könyökével a térdeire támaszkodott, és úgy olvasott.

Perselus érdeklődve nézett az idegenre, tartotta tőle a kellő távolságot, és Nila tudta, hogy miért. Érezte a Tomból áradó fenyegető erőt, bármennyire is bizalomgerjesztő volt a megjelenése, tudta jól, hogy akik fogékonyak a mágiára, azok megérzik a férfi szokatlan kisugárzását. A mágushoz sétált, mire az érdeklődve felnézett rá, majd összecsapta a kezében tartott könyvet.

- Épp ideje volt; már azt hittem, soha nem jöttök. Nem érek rá egész nap – szólt mély, rekedtes hangja, amitől megborzongott.

- Ne legyél türelmetlen, tudod jól, hogy időeltolódás van.

- Tanárnő; mégis hol vagyunk, és ki ez az alak? – csendült Draco nyafogó, ideges hangja. Nagyot sóhajtott, Tom felállt a szikláról, így most a diákok többsége fölé magasodott. Érdeklődve nézte meg magának Dracót, mire a fiú és a körülötte állók hátráltak egy lépést.

- Én is így gondoltam. – Tom ennél többet nem mondott, de épp elég volt ahhoz, hogy megértesse mindenkivel, ki a főnök. Még Perselus is furcsán mérte végig az idegent; érezte, hogy van benne valami, amitől tartania kell.

- Na, ez a pasas itt mellettem, Thomas Gledhill. Egy nagyon jó barátom, aki segíteni fog a mai napon; de ha megkérhetek mindenkit, ne beszéljetek feleslegesen, mert nem bírja elviselni a kölyköket. – Erre a mondatára Tom csak nagyot sóhajtott mellette és megforgatta a szemeit, de a mosoly azért ott volt az arcán. – Hármas csoportokba osztunk mindenkit, hogy kellően fel tudjatok készülni. Ha végeztünk, jöhet az akadálypálya, amit felállítottunk nektek. Aki ma sikeresen teljesíti a pályát, azokat minden további nélkül átengedem a félévi vizsgán.

Ahogy befejezte, a diákok egyből felhördültek, és mindenhonnan jöttek a kérdések, mire Perselus intett, hogy hallgassanak.

- Ha nem sikerül teljesíteni a pályát, akkor sincs semmi veszve. Felmérjük a mai teljesítményeteket, és osztályozunk mindenkit. A pályán pedig nem kötelező végigmenni, csak aki akar. – Még be sem fejezte, Granger keze a magasba lendült.

- Igen, Ms. Granger?

- És mi lesz Harryvel; ő nincs itt, ez így nem fair rá nézve.

- Ne aggódjon, Ms. Granger. Mr. Potter külön vizsgán vesz részt, ahol szintén teljesítheti a pályát, mint most maguk. Megmondtam, nincs kivételezés; attól hogy a mai napon nincs itt, rá is ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint mindenkire. – Mondata befejeztével egy lista alapján három csoportba osztotta a diákokat, akik felsorakoztak előttük. Direkt vegyesen és egyenlően osztott mindenkit, hogy még véletlenül se kivételezhessen Perselus a kedvenceivel.

Amint végeztek, Tomra pillantott maga mellett.

- Mi az, nagyon elgondolkodtál – nézett kérdőn a férfira, aki felé fordult.

- Csak az jutott eszembe, hogy ha valakinek nem sikerül valami, akkor fenyíthetem őket varázslattal? Mondjuk a három főbenjáróból kettővel? – Erre a kérdésre minden diák azonnal feléjük fordult, pedig nem is beszéltek hangosan. Meglepve nézett a mágusra.

- Dehogy fenyítheted őket, teljesen elment az eszed?!

- Most miért, hátha ez ösztönzőleg hat rájuk. Tudod, milyenek a gyerekek. – Negédes hangjától még a pihék is égnek meredtek a tarkóján, és az a sunyi vigyor a képén.

- Thomas! Azt mondtam, hogy nem!

- Na, ne légy már ilyen mufurc. Csak egy crutiot!

- Nem; mit nem értesz abból, amit mondtam?! – Passzolgatták oda-vissza a dolgot, miközben a diákok és Perselus döbbenten nézték kettejüket.

- Hogy te milyen ünneprontó vagy! Add azt a listát; nézzük, kit kínozhatok ma. – Azzal kikapta a kezéből a mágikus listát, és arrébb terelgette a saját csapatát, köztük a falfehérre sápadt Longbottommal, Grangerrel és Malfoyjal az élen.

- Ms. Rehvenge, biztos jó ötlet volt őt idehozni? – lépett mellé Perselus hivatalos hangnemben, elvégre a diákok előtt nem tegezték egymást. Még mindig fejét csóválva fordult inkább a bájitalmester felé.

- Nagy a szája, de nem fogja őket bántani, ne aggódjon.

Itt lezártnak tekintette a témát, és inkább a saját diákjaival foglakozott, ahogy Perselus is tette. Meglepő módon hatott a fenyegetés, mert Tom csapata kiválóan teljesített. Igaz, Neville-nek több idő kellett, de Tom jó tanárnak bizonyult, sikerült átlendítenie a félelmén a fiút, és most kiválóan végre tudta hajtani az órai anyagot és az ismétlést is. Ugyanez vonatkozott a többiekre is, viszont ami meglepte, hogy Draco egyáltalán nem ellenkezett azon kívül, amikor megérkeztek. Úgy tűnt, Tom eléggé fenyegető jelenség ahhoz, hogy inkább mindenki csendben legyen és a saját feladatával foglalkozzon.

Mikor már három órája gyakoroltak, úgy ítélte meg, hogy ennek elégnek kell lennie ahhoz, hogy sikerüljön teljesíteni az akadálypályát. Összeterelte a csapatokat, s alaposan végignézett mindenkin.

- Rendben, az elmúlt három órában átvettek minden szükséges információt a segítőiktől ahhoz, hogy sikeresen teljesíthessék a pályát azok, akik megpróbálkoznak vele. Akik végig akarnak menni a pályán, azok írják fel magukat erre a listára, a többiek pedig pihenjenek le itt a sziklánál.

Azzal körbeadta a pergament a diákoknak. Meglepő módon elég sok név került fel, még olyanok is, akikre nem számított. Ilyen volt Neville is. Bárki bármit mondott róla, bármennyire is béna fiú volt, volt benne spiritusz, és ha megemberelte magát, akkor tehetséges is tudott lenni. Mikor visszakerült hozzá a lista, alaposan szemügyre vette, végül nagyot sóhajtott.

- Rendben, akkor kezdjük is el. Akik ma nem mennek a pályára, azok itt maradnak a sziklánál, a többiek jöjjenek velem és Tommal – intett a diákoknak, hogy kövessék, miközben az akadálypályához terelte őket. Amint mindenki megállt előtte és rá figyelt, beszélni kezdett.

- Tehát, bármilyen eddig tanult varázslat megengedett ahhoz, hogy végigmenjenek a pályán. Ahogy varázserőre, úgy fizikai erőre is szükségük lesz, nem véletlenül csináltattam önökkel azokat a bizonyos terepgyakorlatokat a Roxfortban. Egyesével fognak indulni. Ha valaki elakad, vagy bajban érzi magát, piros szikrákat lőjön fel, és azonnal kihozzuk. Bár ahogy láthatják – ezzel a háta mögé mutatott, a pályára –, látni fogunk mindent, de jobb az óvatosság a sötétebb részeken. Elvárom, hogy csak a tanult varázslatokat használják az eszük mellett, minden feketemágia, vagy ahhoz közeli varázslat tiltott! Remélem, megértették.

Azzal odahívta magához az első jelentkezőt, történetesen Draco Malfoyt. A többiek kicsit hátrébb álltak tőlük.

- Elvárom, hogy ne használjon feketemágiát! Tudom, hogy eszes kölyök, meg fogja oldani anélkül is, mint mindig – nézett az acélszürke szemekbe, mire Draco bólintott, majd felemelt pálcával átlépte a határvonalat, ezzel beindítva az órát, ami az idejüket mérte.

Figyelte, ahogy a fiú sorra veszi az akadályokat, s magában elismerte, hogy van esze a kölyöknek. Ha nem hülyeségekre használná, meg arra, hogy az apja ostobaságait szajkózza; kiváló mágus válna belőle, tökéletes politikai érzékkel és tudással. Ehelyett inkább Harryvel verseng a hecc kedvéért.

Amint Draco átlépte a határt és végzett a feladattal, lihegve és kissé kimerülve sétált vissza a kezdő pontra.

- Ügyes! Tizenöt perc, negyven másodperc. Átment a vizsgán, menjen a többiekhez és fújja ki magát – intett Dracónak, hogy menjen a többiekhez a sziklánál, akik várakoznak, és most érdeklődve nézik, mit csinálnak azok, akik az akadálypályát választották. Mindemellett a mardekárosok éljenzése kísérte vissza a fiút vállveregetésekkel együtt.

- Jöhet a következő! – És ez így ment egészen addig, amíg az összes olyan diák meg nem próbálta a pályát, akik felírták magukat. Elég sokan ügyesen teljesítettek, bár egyikük sem érte el Draco idejét, ami meglepte. Talán Harry képes lenne rá, vagy akár még jobb is lehetne, ha itt lenne; de mivel Albus elkérte a mai napra, így ez később fog kiderülni.

Amint minden diák végzett, nagy levegőt véve és immáron mosolyogva terelgette vissza őket a sziklához, ahol időközben a többi diák összegyűlt és házának megfelelően beszélgettek a mai napról. Tom mellette sétált visszafelé, mikor megérezték, hogy valami nincs rendben. Hatalmas dörrenés rázta meg a levédett területet, mindenki felkapta a fejét a furcsa zajra. Azonnal a mellette állóra pillantott, aki összehúzott szemöldökkel nézett vissza rá.

- Valamik, vagy valakik be akar jutni a pajzs mögé. Nem tudom megmondani, mi; de biztos, hogy nem barát! – Ahogy Tom befejezte, újabb remegés rázta meg a pajzsokat, láthatóvá téve, hogy több helyről akarnak rájuk törni.

- Igyekezzünk, el kell vinnünk a gyerekeket innen! Perselus, készítsd össze őket, most azonnal elmegyünk! – De már nem tudta tovább mondani, mikor a pajzsok újra megremegte, aztán hatalmas dörrenéssel összetörtek. A diákok felsikoltotta, miközben Tom és ő döbbenten meredtek egymásra.

- Ez lehetetlen! – A férfi hangja meglepődöttséget sugallt; tudta jól, hogy milyen erősre készítette azokat a pajzsokat. – Sietnünk kell. Perselus, vonj köréjük védelmet, Nila elkészíti a zsupszkulcsot, én addig feltartom ezeket, amíg nem tudtok elmenni. Add a pálcád és menj Perselushoz, és ne ellenkezz velem!

Nem értette, Tom mit akar, de hitt benne, hogy meg tudja oldani. Bólintott, és átnyújtotta a tiszafa pálcáját. Mindezt Perselus érdeklődve vette tudomásul, amióta Tom ott volt velük, azóta egyszer sem használta a pálcáját. Nem tudta, miért; de nem is kérdezte. Perselushoz sétált, hogy segítsen a férfinak, amíg ő felvonja a pajzsokat.

- Mindenki nyugodjon meg! Perselus, kérlek – szólt rá a meglepett bájitalmesterre, aki bólintott, végül halk kántálásba kezdett, hogy a kis csapat köré pajzsot bűvöljön. Amíg a férfi felállította a védelmet, addig ő a zsupszkulccsal foglalkozott. Már nem egyszer hozott létre nonverbálisan kulcsot, ez volt az egyik szakterülete, rengetegszer használt nonverbális varázslatot.

Fél szemmel azonban Tomot figyelte; ahogy a sötét viharfelhők előre nyomultak, úgy lett egyre hidegebb és az eső is szitálni kezdett, a szél feltámadt, mintha valami mélységesen gonosz lény közeledne feléjük az erdőből.

A férfi úgy állt ott bal kezében tartva a pálcáját, mint egy bástya, akit nem mozdíthatnak el. Látta, ahogy lehunyja a szemét, nagy levegőt vesz, majd pálcát tartó keze előre lendül, míg a másik oldalra. Váratlanul érezte meg a vibrálást, az erőt, ami felkavarodott körülötte. Még ilyen távolról is tökéletesen érzett minden rezdülést. A mágus körül vibrálni kezdett a levegő, az esőcseppek megrezdültek, mint amikor a mugli hangfalakból dübörög a zene és megrezegtet maga körül mindent.

Nem hitt a szemének, Tom olyanra volt képes, amit ritkán látott, és ami az erős varázslók sajátja volt. Egy pillanatra megállt, és tátott szájjal figyelte a férfit. Észre sem vette, hogy mindenki a mágust figyeli visszafojtott lélegzettel, még Perselus is egy pillanatra abbahagyta a koncentrálást.

- Tanárnő, most mit csinál? – Talán Granger kérdezett, miközben ő is Tomot figyelte.

- Mágiarezonancia. Nem hiszem el, ez hihetetlen... - beszélt maga elé, de úgy, hogy mindenki más is hallotta. Az aranyvérűek közül páran felszisszentek, míg a többiek értetlenül néztek rájuk.

- Mi az a mágiarezonancia?

- Egy védekező-támadó képesség, amit csak a legerősebb varázslók és boszorkányok képesek használni, te ostoba! Feketemágia, ha úgy tetszik, az egyik legerősebb; de úgy tudtam, nincs olyan, aki képes lenne rá – tájékoztatott mindenkit Draco. Hangja mély tisztelet hordozott, miközben figyelte Tom ténykedését.

- Nem pontos a válasza, Mr. Malfoy. Ez nem „csak" feketemágia. Attól függ, a használója mit csinál vele. Egy kiválóan képzett és erős fehérmágus használhatja a környezete és saját maga megóvására; míg a feketemágusok támadásként alkalmazzák. Az erejével összpontosítja a mágiát, lényegében megrezegteti azt, s így fegyvert kovácsol a környező területből, amit a sajátjával vegyít és ural. Mivel ezt régen feketemágusok használták - élükön Mardekárra Malazárral -, így inkább hozzájuk kapcsolták ezt a képességet.

- Ezek szerint végig egy feketemágus volt mellettünk?! Elment az esze, tanárnő?! – szólt Weasley éles hangja, amire bosszúsan fújt egyet.

- Igen, de ahhoz képest, hogy feketemágus, mégis csak tanult tőle, nem? – válaszolt mérgesen, majd elfordította a fejét, hogy a zsupszkulcsra koncentráljon.

Mind közül felismerte Tom erejét, ami most ismét szárnyalt és nem fogta vissza magát. Végigbizsergett minden idegvégződésén, a saját ereje reagált az övére, alig tudott összpontosítani a saját feladatára. A vére hajtotta, hogy segítsen a mágusnak minden erejével.

Ahogy elkészült a kulcs, gyorsan a fiatalokat odaterelte, és amint mindenki megfogta, ők már sehol sem voltak. Így csak Perselus, Tom és ő maradt, aki abban a pillanatban hárított vissza egy feléje igyekvő vörös fénynyalábot, amint a gyerekek eltűntek.

- Perselus, pajzsot! Tom, add a pálcád! – kiabált a férfinak, miközben mellé futott, hogy egy ideges zöld szem villanjon rá, majd a tiszafa pálca a kezébe repült. Látta, hogy Perselus egy pillanatra megdermed a fegyver láttán, de nem tudta mire vélni. Biztos meglepő, hogy ikerpálcáik vannak; igaz, erről soha nem beszélt a bájitalmesternek. Alig mutatta meg a pálcáját bárkinek is a kastélyon belül, talán csak a diákok látták és Albus.

Védekező pozíciót vett fel úgy, ahogy azt megszokták Tommal, aztán támadásba lendültek.

-----

*Amicum jelentése: barát