Egy kúria elé hoppanáltak, de nem volt biztos benne, túl sötét volt ahhoz, hogy sokkal több mindent lásson, ráadásul a környező fák sem könnyítették meg a dolgát. Magatehetetlenül feküdt Tom karjaiban, aki megindult vele az épülethez. Érezte, ahogy egy mágikus határon lépnek át, majd a következő pillanatban már a kúriában voltak.

Réginek tűnt, nagyon-nagyon réginek; mégis látszott, hogy rendbe tették az egészet, s most régi pompájában tündökölt. Tom a nappaliba vitte és lefektette a hatalmas kanapéra. Előtte a gyönyörűen megmunkált kandallóban fellobbantak a lángok, hogy barátságos, meleg fénybe vonják a szobát.

Meglepődött, ezt még soha nem látta, egyáltalán nem volt ismerős maga a hely; de volt benne valami furcsa. Semmilyen mágikus dolgot nem érzékelt, mintha egy egyszerű mugli ház lett volna. Ennek egyáltalán nem volt értelme, Tom mégis miért hozta volna ide?

- Sajnálom az előbbit, de még bírd ki egy kicsit – szólt hozzá csendesen a férfi, miközben eligazgatta a kanapén, majd eltűnt szeme elől. Magatehetetlenül feküdt ott, ahova a mágus letette. Utálta, hogy nem képes megmozdulni, hogy nem képes ellenkezni, vagy bármit tenni. Forrt benne az indulat, ami kiutat akart, érezte a bőrén, ahogy a mágia belülről feszíti, és ha Tom nem csinál valamit, robbanni fog.

Zihált, alig kapott levegőt; úgy érezte, mintha börtönbe zárták volna, szabadulni akart és félt. Félt attól, hogy mit tesz, ha ez kirobban belőle. Rég nem volt ilyen, már gyerekkorában megtanulta irányítani az erejét, de a férfi most ezt leblokkolta, és ha nem tesz ellene valamit, annak szörnyű vége lesz. Próbálta megmozdítani magát, akár csak egy ujját, de egyszerűen képtelen volt rá, már folyt róla a víz; sikerülni fog, gyerünk, mozdulj már! De semmi, egyszerűen semmi! A következő pillanatban odalépett hozzá Tom, megérintette és abban a pillanatban a férfiba csapódott minden erő, amit eddig visszafogott. Tom olyan erővel vágódott a falnak, hogy azt hitte, ezzel megölte.

Érezte, hogy testébe újra visszatér az élet és az irányítás; de megint gyűlni kezdett benne a mágia megállíthatatlanul. Ha nem vezeti le valahogy, mindketten nagyon nagy bajban lesznek. Tomra nézett, mire a férfi végre megmozdult. Lecsúszott a kanapéról és négykézláb mászott oda hozzá, látta a másikon, hogy letaglózta az előbbivel, csoda volt, hogy nem ütötte ki teljesen. A smaragd szemek felragyogtak, ahogy felnézett rá, hogy aztán a következő pillanatban ajkuk durván csattanjon egymáson. Az elmúlt hónapok feszültsége, a mágia, az önkontroll hiánya volt ebben a csókban; a vágy, hogy végre újra együtt lehetnek. Minden más megszűnt létezni, csak a férfi ölelő karjai, forró csókjai maradtak, ahogy maga alá gyűrte a padlón és úgy mászott fölé. Csókjai égették a bőrét, annyira forró volt, pulzált belőle a mágia, hogy a sajátjával vegyüljön el, és tovább szítsa azt.

Leszaggatták egymásról a ruhát, nem érdekelte, hogy mi lesz, csak őt akarta, mindennel együtt. Elveszett a férfi érintésében, ahogy végigsimított az oldalán, ahogy mellkasával szorította a padlóra, miközben testük egymásnak feszült. Tombolt benne a mágia és a vágy, meglovagolta az érzelem hullámait, a zöld szemek magukkal ragadták és lerántották a mélybe. Annyira kívánta, már azóta, mióta meglátta őt; ott, a bárban.

Követelőzőn húzta magához a férfit, hogy forró csókja megőrjítse, Tom teljesen kiforgatta önmagából; miatta elhagyta a kontrollt és csak a vágynak és az élvezetnek adózott, nem volt semmi, csak ők ketten. Meztelen testük egymásnak nyomult, öle már forrón lüktetett, magában akarta érezni a férfit.

Végre úgy tűnt, Tom is levetkőzte a gátlásait, a smaragd szemekben csak a vágy tombolt. Nem volt múlt vagy jövő, csak ők voltak együtt; a jelenben, a mostban. A férfi előre mozdult, és egy lökéssel benne volt. A hirtelen feszítő érzéstől és fájdalomtól még a levegő is bennakadt a tüdejében.

- Ss... lélegezz – hallotta Tom rekedt hangját, forró lehelete cirógatta az érzékeny bőrt a fülénél. Aztán mintha kifordult volna sarkaiból a világ, már csak az élvezet maradt és az erő. Volt valami a másikban, ami megbabonázta, az erő, ami belőle áradt vonzotta magához, bármennyire is ellen akart állni a kísértésnek, Tom mellett erre képtelen volt.

Fiatal korában figyelmeztette az anyja, legyen óvatos, mert a hatalmas erő veszéllyel jár, és őt túlságosan is vonzotta a hatalom, olyan volt, akár a főnixek. Csak a legerősebbekhez kötődtek teljesen, és most ő is ebbe a csábítóan édes hibába esett. Tom maga volt a megtestesült hatalom és erő, tekintély; minden, amire vágyhat. Egy szenvedélyes szerető, bármennyire is titkolta eddig.

Szíve a torkában dobogott, érezte, hogy tombol benne a mágia, ami most körülölelte kettejüket, s a férfi erejével összeolvadt, elvegyült. Életében nem látott még ilyen csodát; Tom végre megmutatta, miért érdemes élnie; miért érdemes küzdenie; pedig a szülei halálával azt hitte, véget ért minden; hogy neki már csak a keserű jövő adatott meg, magányosan meghalni és kész. De most...

Testük egyszerre mozdult, követelve a beteljesülést, az extázist; tovább fokozva vágyukat. Ott simogatta Tomot, ahol csak érte, húzta magához újabb és újabb csókba, nyelvük táncot járt, a férfi ölelő karjaiban megnyugvásra lelt, örömre és életre.

Később, nem tudta volna megmondani, meddig tartott, vajon meddig szeretkeztek a padlón, csak abban volt biztos, hogy nem akart elszakadni a férfitól, attól, amit adhat neki, és aki mindent jelent a jövőjében. Egy időre megszűnt a nyomás a lelkén, megszűnt végre az a fojtogató rossz érzés, ami mindig kísértette az elmúlt években, és ami miatt Tomhoz sem akart közel kerülni; azonban a mágus minden gátlását levetkőzte, ledöntötte a szíve köré épített falakat, hogy valami újnak adjon helyet, egy új érzésnek, amit még soha nem tapasztalt.

Órákkal később egy hatalmas, baldachinos ágyban tért magához. A szobában félhomály uralkodott, az ággyal szembeni kandalló ontotta magából a meleget és a fényt, kellemesen körülölte. Oldalra pillantott, ahol most Tom feküdt hason fekve. Meztelen, napbarnított bőrét megvilágították a lángok, még hangsúlyosabbá téve a hegeket és vágásokat a hátán. Ezekről ugyan soha nem beszélt a férfi, de mindig is érdekelte, vajon mitől vannak. Bár volt egy sejtése, de reménykedett, hogy nem ez az oka. Utoljára ilyen nyomokat Damien hátán látott, egy barátja kisfián. Pontosabban ő már csak a nevelőszülő volt; de mikor Damien hozzá került, tisztán látta rajta a bántalmazás minden nyomát, hasonlóakat, mint amik most Tom hátát borítják.

Elgondolkozva simogatta meg a mágust, végigfuttatta az ujjait a hegeken, mire a férfi megborzongott.

- Felébresztettelek? – halk hangon szólt hozzá.

- Nem... nem tudsz aludni?

- Tudnék, csak elgondolkodtam. Kérdezhetek valamit? – nézett kérdőn a férfira, aki bólintott egyet, miközben felkönyökölt az ágyon. – Ezek a hegek a hátadon... bántalmaztak gyerekként, igaz?

Egy pillanatra feltűnt Tom arcán a harag és a düh, szemei izzottak; de aztán ez tovatűnt, s inkább beletörődően sóhajtott, majd bólintott egyet.

- Árvaházban nőttél fel? – Próbált tovább puhatolózni, úgy érezte, talán ma este lehetősége van erre. Máskor soha nem kérdezte volna erről a férfit, de a mai után úgy tűnt, hogy megbízhat benne, az eddigi fal, ami kettejük között feszült most ledőlt, s helyét a bizalomnak adta át. Nem kellett sok, pár perc múlva Tom újra bólintott.

- Ezek szerint félvér vagy. – Nem kérdés volt, hanem kijelentés. Nagyon jól tudta, hogy mi történik azokkal a gyerekekkel, akik aranyvérűek. Őket soha nem adták árvaházba, hanem nevelőszülőkhöz kerültek azonnal, míg a félvérek árvaházba. A mugli születésűekről nem sokat tudott, viszont abban biztos volt, hogy Tom nem lehet mugli. Ahhoz túlságosan hatalmas erővel és tudással rendelkezett, és mindig is gyűlölte őket.

Nem is akart többet kérdezni, inkább kicsit feljebb húzta magát az ágyon, hogy kényelmesen a támlának tudjon dőlni, miközben Tom a fejét a combjára fektette, s úgy cirógatta a férfi éjfekete haját. Újra rövidre vágatta, de így is olyan kellemes volt beletúrni a puha tincsekbe. Olyan meghitt volt ez a pillanat, próbálta az emlékezetébe vésni minden mozzanatát, kettejüket. Nagyon jól tudta, hogy nem lehet jövője egy feketemágusnak és egy olyan embernek, mint neki. Megígérte Albusnak, hogy segíteni fogja az ügyét, de attól félt, ha ebbe sokkal jobban belebonyolódik, abba belehalhat, vagy ami a legrosszabb, elveszítheti Tomot. Soha nem tartotta magát feketemágusnak vagy épp fehérmágusnak, mint Tom és Albus. Ő inkább a szürke tartományban mozgott, és nem is akart kilépni onnan, viszont tudta jól, lassan döntenie kell, vajon melyik felet választja.

A szíve Tomhoz húzta, hogy kövesse őt bárhova, bármiről is legyen szó; de az esze tudta, hogy Albus mellett kell maradnia, vigyázni a gyerekekre, leginkább Harryre. Ha már Harry szóba került, érdeklődve nézett le Tomra.

- Tudod, ismerek egy fiút, aki nagyon hasonlít rád. Ha nem lenne ekkora a korkülönbség, még azt is mondhatnám, hogy testvérek vagytok. – Beszéd közben a férfi haját és hátát simogatta, érezte az ujjai alatt feszülő izmokat, s ahogy hozzá ért, úgy borzongott meg mindannyiszor a mágus a kezei között.

- Valóban? – Jött a kérdés, mialatt Tom keze a combját simogatta. - Én is ismerem ezt a fiút?

- Igen és talán. Az újságokból biztos hallottál róla, szerencsétlent meghurcolták a nyáron, amiért azt állította, hogy Voldemort visszatért. – Abban a pillanatban, ahogy kimondta a sötét varázsló nevét, Tom hirtelen felült és felé fordult. Szemei szikrákat szórtak a dühtől.

- Soha ne mond ki ezt a nevet, értetted?! – dörrent a férfi érces, szigorú hangja.

Meglepetten nézett rá, soha nem gondolta volna, hogy ilyen reakciót válthat ki belőle egy ostoba név miatt.

- Ugye nem kezded te is? Esküszöm, ti hülyék vagytok! – Lökte el magától a mágust, miközben mérgesen felpattant az ágyról. Tom csak pislogott rá meglepetten.

- Nem értelek. Elmagyaráznád, mégis kire gondolsz a "ti" alatt?

- Rád, meg az összes többi ostobára, akik félnek egy idióta névtől, meg egy olyan embertől, aki okosnak hiszi magát, miközben buta, mint a föld. – Miközben beszélt, próbálta összeszedni a ruháit, így nem láthatta, ahogy Tom tátott szájjal néz rá a döbbenettől. – Félnek egy névtől, közben egy gyerektől várják el, hogy legyőzze Voldemortot. Idióta barom mindegyik, akik csak bégetni tudnak; de persze túl kényelmes lenne az, hogy megmozdítsák a dagadt seggüket és szembeszálljanak vele!

- Hát... erre azt hiszem, nem tudok mit mondani.

- Ne is mondj inkább, mert téged is megütlek, mint az összes többit, akik Tudjukkiznek! Hogy lehet így hívni valakit, de most komolyan? – nézett egy pillanatra a férfira, aki még mindig ott ült az ágyon, és döbbenten nézett vissza rá. Ritka pillanatok egyike, hogy meg tudta lepni a mágust valamivel. – Meg ez a folytonos baromság a részükről, hogy kimondom a nevét, és hopsz, itt is van. Ugyan kérlek...

- Tudod, azért kezdték minden más névvel illetni, mert az első háborúban egy erős varázslat miatt, ha valaki kimondta a nevét, akkor valóban feltűnt a Sötét Nagyúr – szólt immáron Tom nyugodt, közönyös hangja. Meglepve nézett a férfira, miután felrángatta magára a nadrágját is.

- Áh, akkor ezért! De akkor is, tételezzük fel, hogy Voldemort visszatért. – Ahogy kimondta a nevet, a férfi ismét felszisszent és dühösen pillantott rá, mire vállat vont. – Most vagy nagyon gyenge, és épp felépül valahol valami pöcegödörben. Tudja a tököm, hogy hol... Vagy pedig rohadt gyáva alak, és nem meri kidugni az orrát a kis kastélyából; és megint visszakanyarodtunk oda, hogy valószínű azért, mert gyenge.

- Komolyan, ezzel a logikával nem is értem, miért nem auror lett belőled. – A férfi hangja csöpögött a gúnytól, de azért látszott rajta, hogy nagyon jól mulat. Gyorsan felhúzta a pólóját, végül már csak a bakancsok maradtak.

- Ne gúnyolódj, bármilyen ostobán is hangzik, attól még igazam lehet.

- Arra még soha nem gondoltál, hogy esetleg hagyja, hogy elcsendesüljön a tömeg, egy gyereket ostobának tüntetve fel ezzel; így a saját kezére játszik. Butaság lenne egyből megmutatkoznia, ha élhet a meglepetés előnyével.

- Hm... ha innen nézzük, akkor jó terv. De amondó vagyok arra alapozni, hogy inkább gyáva nyuszi. – Vigyorgott a férfi mérges arcába, végül teljesen felöltözve nézett most rá. – Viszont ha lennél kedves, hogy is tudok kijutni innen?

- Ha ilyen okos vagy, akkor találd meg a kiutat – vonta meg a vállát Tom, miközben ott terpeszkedett az az ördögi, mindent tudó vigyor a képén.

Nila mérgesen pillantott rá, majd nagy levegőt véve lehunyta a szemét és inkább koncentrált. Hagyta, hogy az ereje felmérjen mindent, lángokként keresték meg a házból kivezető utat. Megannyi varázslatba ütközött, amiknek köszönhetően a férfi távol tartotta az illetékteleneket a háztól. Szobák tűntek fel előtte, helyiségek röppentek tova, s mikor megvolt, vigyorogva nézett a most döbbenten figyelő férfira.

- Mi az? Azt hitted, hogy csak te vagy olyan erős és okos?

- Ezt mégis hogy csináltad? – Volt valami furcsa él a férfi hangjában, ami borzongásra késztette. Nem tudta hova tenni, de tudta jól, hogy nagyon meglepte a másikat.

- Legyen az én titkom. Addig is, légy rossz, aztán később találkozunk. – Gyorsan az ágyhoz lépett, lehajolt Tomhoz és rövid csókot nyomott a férfi ajkaira, majd távozott a szobából.

-o-o-o-o-o-

Voldemort soha életében nem gondolta volna, hogy egy nő ilyesmire képes, hogy így meg tudja lepni. A szeretkezés a nappaliban, hogy hagyta, hogy magával ragadják az érzései. Érzései, neki?! Mégis igaz volt, amit eddig maga köré épített falakat, azokat Nila minden további nélkül döntötte romba. Tudta, hogy nem lenne szabad magához közel engednie, mégsem tudott ellene tenni. Vonzotta magához, az a furcsa kisugárzás, ami mindig a sajátja volt; és tudta jól, ahogy az akvamarinkék szemekbe pillantott, hogy a rabja lett. Oda-vissza működő fegyvert adott a saját kezükbe, amit aztán kedvükre használhatnak.

Bár ez volt a legkisebb gondja jelenleg, mivel Nila olyan nyíltan beszélt a saját visszatéréséről, hogy nem volt képes megemészteni. Furcsa volt ebből a szemszögből hallania, vajon mit gondol a nő Voldemortról. Az kevésbé lepte meg, hogy ilyen nyíltan kimondja a nevét, nem is várt volna mást tőle; viszont az meglepőbb volt, hogy a Potter kölyökhöz hasonlította. Méghogy ők testvérek... szép is lenne a világ! Viszont ezzel bogarat ültetett el a fülében, vajon tényleg ennyire hasonlítanának?

A másik, hogy Nila tökéletesen rátapintott a lényegre, hogy gyerekként bántalmazták, és hogy félvér. Nem tudta, hogy jött rá, bár talán elég nyilvánvaló volt; a viselkedése, a teste. Nem akart a múltra gondolni, inkább megrázta a fejét és felkelt az ágyról. A másik, ami talán a legfélelmetesebb volt, ahogy a boszorkány átkutatta a házát. Érezte a belőle feltörő mágiacsápokat, ahogy letapogatták az egész házat, minden egyes varázslatot úgy, hogy nem indította be őket; mindemellett fel tudta mérni az egész területet. Egy olyan valakit tudott, aki erre képes volt. Nila ereje túlságosan emlékeztette Dumbledore-ra, és ez megrémítette.

Most azonban, hogy a nő nem volt itt, inkább felöltözött és feltöltődve hagyta el a házát, hogy visszatérjen emberei körébe. Túl sok mindent kell elrendeznie ahhoz, hogy olyan dolgokon rágódjon, amik a nőre emlékeztetik.

Azonban, innentől nem volt megállás. Kimondatlanul megállapodtak abban, hogy mindig a házában találkoztak. Persze, mindig ő vitte oda a nőt; de így is tökéletes volt. Sok éjszakát töltöttek együtt, hogy feltöltődve menjenek vissza a saját világukba. Ezen a helyen nem volt sötét vagy világos, szürkék voltak mindketten, akik meghozták a döntést, hogy csak egymásnak élnek, csak ők vannak. Ahogy azonban átlépték a ház küszöbét és visszatértek a valóságba, ellenségek lettek. Tudta jól, a nő szavaiból kivette, hogy az öreg professzor oldalán áll, igaz, még mindig erősen szürke volt; de lassan hozott változást Dumbledore jelenléte mellette. Viszont, ahogy a nő változott, úgy ő is.

Az emberei felépültek, mindenki ereje teljében volt, vagy legalábbis a többség. Azóta Rabastant és Bellatrixot nem látta, egyszerűen eltűntek mindketten a föld színéről, mintha soha nem is léteztek volna. Dühös volt emiatt, még mindig volt mit elintéznie azzal a kettővel, és megint kilyukadt Nilához. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy minden gondolata a nő körül kavarog. Lassan befészkelte magát az elméjébe és a szívébe is, bármennyire is tiltakozott ellene.

Tudta jól, ha egyszer erre a furcsa kapcsolatra fény derül, mindketten halottak lesznek. Mindig erősnek tartotta magát, olyannak, akinek nincs gyenge pontja, és akit csak a hatalom érdekel. De minél több időt töltöttek együtt, annál inkább érezte, hogy megváltozik, és a gyenge pontja a nő lett a gyönyörű akvamarinkék szemeivel, a mosolyával, a tetteivel, az erejével.

Egy olyan útra léptek ketten, amiről nincs visszaút, és ami talán a halálba vezeti kettejüket.