Voldemortnak iszonyúan fájt a feje, teljesen elmosódott előtte minden, csak arra tudott összpontosítani, hogy Nila tartja a karjaiban és beszél hozzá. Nem fogta fel, mit mondott, a dallamos hang egyszerűen magával ragadta és elsodorta az álmok világába.

Később, mikor magához tért már az ágyban feküdt, puha párnák között. Már késő este volt, ahogy az órára pillantott a kis komódon. Nila mellette feküdt az ágyban, halkan szuszogott, miközben Gufit ölelte magához, de egyik kezével a kezét fogta. Lenézett a mellette fekvő nőre, és végre elhatározta magát. Mennie kell, már így is hatalmas veszélynek tette ki, ha tovább marad, azzal megölheti. Óvatosan lefejtette a nő kezét a sajátjáról, egy puha csókot lehelt a homlokára, mire Nila édesen elmosolyodott; majd halkan kiosont a szobából. Egy táskába dobálta minden holmiját, miután felöltözött.

Gyorsan magához vette a pálcáját, s még egyszer körülnézett a lakásban, amit az otthonának nevezhetett az elmúlt két hónapban. Nem akart elmenni, de tudta, hogyha tovább marad, akkor sokkal nagyobb veszélybe sodorja a nőt.

Nem figyelve semmire elhagyta a lakást, elsétált ahhoz a kocsmához, ahol annak idején megérkezett. Késő este lévén sokan voltak már odabenn, tömve volt a hely mindenféle alakkal. Nem szólt senkihez, egyszerűen a kandallóhoz sétált, maga elé emelte a táskát, hopp-port szórt a kandallóba és belépett a lángok közé.

- Anglia, Foltozott Üst. – Azzal megindult a pörgés körülötte.

-o-o-o-o-o-

Nila rosszul aludt, folyton forgolódott az ágyban, hánykolódott az rémálmok tengerén. Utálta ezt az érzést, felrémlett előtte minden rossz, ami eddig megtörtént vele, újra átélte azokat az eseményeket, amiket el akart felejteni, hogy végül teljesen leizzadva és lihegve riadjon fel.

Kapkodta a levegőt, zúgott a feje a rémálmok után, egész testében reszketett. Csak az utcai lámpák halovány fénye világította meg a sötét szobát. Érezte, hogy valami nincs rendben, és ahogy maga mellé nézett, már tudta, miért. Tom nem volt ott, pedig ott kellett volna lennie. Nem is tudva magáról kipattant az ágyból és kiszaladt a sötét lakásba, folyton a férfi nevét mondogatta, hátha csak a fürdőben van, vagy a másik szobában. De nem volt sehol, egyszerűen eltűnt, őt pedig mellbe vágta a felismerés. Tom elment, és nem hagyott maga után semmit. Nem értette, miért fáj a mellkasa, de szörnyű érzés volt. Olyan volt, mintha egy részét elszakították volna tőle.

Nem hitte el, hogy egyszerűen csak elment, hogy itt hagyta egyedül. Átkarolta magát és visszasétált a szobába, hogy maga elé bámulva üljön vissza az ágyra. Még érezte a sötét, fűszeres illatot, ami mindig körbelengte a szobát, mikor Tom ott volt, de most semmi. Szúrt a szeme és fájt mindene, nem értette, mi lelte hirtelen. Sós könnyek áztatták az arcát.

Egy hónappal később

- Egy kis figyelmet kérek! Üdvözlök mindenkit a mai estén. Mint azt már tudhatjátok, a Tiltott rengeteg most is, mint az elmúlt években, tiltott terület minden tanuló számára. Arra kérek minden elsős kisdiákot, hogy ezt vegye figyelembe, beleértve az idősebb évfolyamokat is.

És most, szeretném bemutatni nektek tanári karunk új tagját. Az idei évben ő fogja oktatni a Sötét varázslatok kivédését, fogadjátok sok szeretettel. Ms. Rehvenge! – Ahogy az igazgató kimondta a nevét, úgy állt fel a székében, majd aprót biccentett a diákok felé.

Sokan megrökönyödve vették tudomásul a jelenlétét, már csak a korára való tekintettel; mások furcsa pillantásokkal mérték végig, de nem foglalkozott velük. Nagyot sóhajtva inkább Perselushoz fordult, hogy ne kelljen a gyerekekkel foglalkoznia.

- Mondd csak, minden évben ennyire várják a diákok, hogy új tanárt köszöntsenek?

- Erre, Albus szerintem bővebb választ adhat neked – vont vállat a sötét professzor, mire nagyot sóhajtva dőlt hátra a székben.

Nem akart visszatérni Angliába, de Tom eltűnése után nem sokkal bagoly repült az ablakába egy levéllel a csőrében.

„Kedves Nila!

Tudom, hogy úgy döntöttél, kimaradsz a háborúból; de most nagy szükségem van rád és a tudásodra. Nem tudom tovább távol tartani a minisztérium embereit, hogy betegyék a lábukat Roxfortba. Kérlek, gyere vissza hozzánk és segíts nekünk. Nem kérek mást, csak hogy tanítsd a diákjainkat.

Várom válaszod, kedves gyermekem.

Albus"

Csak ennyi, ő pedig nem tudta, hogy mitévő legyen. Ha Tom ott lett volna, talán másképp dönt, de a férfi eltűnt, és csak űrt hagyott maga után. Nem akart az üres lakásban egyedül maradni, minden a férfira emlékeztette: egy kósza illat, egy kép, egy tárgy. Szörnyűek voltak az éjszakái, alig aludt valamit.

Úgy döntött, hogy jobb lesz, ha legalább ezzel segíti Albust, addig is sikerül távol tartani a minisztérium hiénáit az iskolától.

-----

Másnap reggel bosszúsan sétált végig a folyosón, bakancsos lába lágyan suhant az ódon kastély folyosóin, alig csapott vele zajt. Az első órája az ötödévesekkel lesz, történetesen Mardekár-Griffendél párosításban. Hogy ő hogy utálta ezeket a házakat és a megkülönböztetést, amit képviseltek! Amerikában minden más volt, ott nem osztották külön házakba a tanulókat, egységesen oktattak mindenkit a korának és tudásának megfelelően. Akik ügyesebbek és erősebbek voltak, azok léphettek évfolyamot akár évközben is; akiknek pedig több idő kellett, azokat végig támogatták. Nem volt széthúzás és felesleges rivalizálás.

Ráadásul, hülye aranyvérűekkel kell együtt lennie! Albus ugyan felkészítette, hogy ne vegyen mindent magára és próbálja meg türelemmel kezelni a helyzeteket, de megfordult a fejében, hogy olyan erős átkot bocsát azokra, akik pofátlankodnak, hogy azt nagyon megemlegetik.

Hatalmas dörrenéssel csapódott ki előtte a terem ajtaja, mire minden szem rászegeződött. Látta a riadt és megrökönyödött arcokat, amitől hatalmas mosoly terült el az arcán. Nem volt oda a kölykökért, de ha ez kellett ahhoz, hogy elfelejtse Tomot, ám legyen!

- Na, taknyosok! Az idei évben én vagyok a tanárotok, tehát kezdjük a bemutatkozással, hogy jobban megismerjük egymást. – Pördült meg a katedrán, hogy szemben legyen a diákokkal. Kényelmesen felült az asztalra, s úgy vette a kezébe a megbűvölt pergament, amin az osztály névsora szerepelt. – Mindenki szépen sorban álljon fel, mutatkozzon be, aztán üljön vissza.

- Komolyan maga lesz a tanárunk?! Ez egy vicc! Úgy tűnik, az öreg mugli imádónak teljesen elment az esze! – hallotta meg a gúnyos hangot, amihez tejfölszőke haj és arisztokratikus arc társult. Ha jól látta, akkor mardekáros színekben pompázott a fiatalúr.

- Ha jól sejtem, te Malfoy lehetsz. Már alig vártam, hogy megismerjelek – váltott át negédes hanghordozásra, mire a srác megrökönyödve nézett rá. Nagyon jól tudta, hogy festhet. Fekete bakancsa lazán meg volt kötve, farmernadrágja és fehér pólója eltért a megszokottól, ahogy motoros bőrkabátja is. Tiszafa pálcáját pörgette az ujjai között, miközben a Malfoy örököshöz sétált lassú, megfontolt léptekkel. Minden tétovázás nélkül közel hajolt a sráchoz, hogy az megpróbált hátrább dőlni előle. – Draco, igaz?

A srác csak bólintott, mire gonosz mosoly kúszott az ajkaira, közben tiszafa pálcája egyenesen a fiú torkának nyomult, hogy szikrák pattantak ki belőle.

- Most, hogy ilyen jól megismerkedtünk, arra kérlek, hogy fogd be a szád, mert én teszem, de annak nagyon-nagyon csúnya vége lesz. – Nem emelte meg a hangját, egyszerűen csak áthatóan nézett az acélszürke szemekbe, amik most riadtan néztek vissza rá; végül bólintással jelezte, hogy megértette, amit mondott. – Rendben, mivel ezt megbeszéltük, mutatkozzon be mindenki rajta kívül.

Sorban álltak fel a diákok előtte, pár szabad bemutatkozás után pedig helyet foglaltak. Már azt hitte, soha nem érnek a végére, mikor egy kócos, fekete üstök tűnt fel előtte, hozzá pedig hatalmas zöld szemek társultak. Meglepve nézett végig a kissé zilált fiún.

- Mr. Potter, igaz? – kérdezte, közben a srác bólintott. Látta rajta, hogy zavarban van. Pedig azt hitte, hogy sokkal pökhendibb lesz, elvégre ő az a fiú, aki túlélte; de ennek az ellentettje igazolódott be. Látszott rajta, hogy feszeng és nem akar a középpontban lenni, a homlokába próbálta fésülni a haját, hogy az átokheget elrejtse. Aprót biccentett a fiúnak. – Emlékeztetsz valakire.

- Mégis kire, tanárnő?

- Egy barátra, akit már egy hónapja nem láttam. Ülj vissza, veled majd később beszélek – adta utasításba, mire a fiú leült, majd folytatták tovább. Már csak három ember volt vissza, így mikor végeztek, újra elolvasta a névsort, így végre arcokat is tudott hozzá társítani. Az első kis affér után Malfoy sem szólt többet, csak meredt maga elé.

- Rendben. Arra kérek mindenkit, hogy a következő órára kényelmes, sportos öltözetben gyertek, mert nem a teremben fogunk gyakorolni. Ha valakinek nincs ilyen ruhája, akkor szerezzen be egyet, vagy kérjen kölcsön, bánom is én! Most mehettek – intett, mire kitárult a terem ajtaja, majd megszólalt az óra végét jelző csengő.

- Mr. Potter, beszélhetnénk? – lépett oda a fiú padjához. Látta, hogy az egy kócos, barna hajú lányhoz meg egy vörös hajú fiúhoz fordul, int nekik, hogy mehetnek; aztán ránézett. Megvárta, míg minden diák eltűnt a teremből, végül magánéletbűbájt vont maguk köré. – Tegeződjünk, ha nem bánod.

- Biztos benne, tanárnő? – pillantott fel rá zöld szemeivel, amitől még a hideg is kirázta. Kicsit más volt ugyan az árnyalat, de mégis olyan volt, mintha Tom fiatalabb kiadása nézett volna rá. Annyira zavarba ejtő volt az egész helyzet.

- Igen, szólíts nyugodtan Nilának. Albus elmondott mindent; hogy mi történt tavaly a Trimágus tusán. Őszinte részvétem Diggory miatt – nézett áthatóan a fiúra, mire az elpirult és inkább lehajtotta a fejét. – Visszatérve a tavalyi évre, az igazgató úgy döntött, hogy jobb, ha külön tanítalak a többiektől. Persze órán haladunk mindig az anyaggal, viszont ha nem bánod, heti kétszer szeretnék veled iskola után találkozni, hogy elmélyítsük a tudásodat.

- Biztos ebben? Vagyis nem lesz ebből gond?

- Nem, Harry. Van rá engedélyem, és ebbe nem szólhat bele senki. Nem tudom, Albus mit tervez, de látom rajta, hogy számít valamire. Voldemort újraéledése csak az első lépés volt – látta a fiú tanácstalan, csodálkozó arcát. – Mi az, mondtam valamit?

- Nem fél kimondani a nevét...

- Miért félnék, ismerek tőle sokkal rosszabb embereket, akiktől valóban félni kell! Ő csak egy árnyék, lődd fejbe és hidd el nekem, halott marad mindörökké!

- Tanárnő... vagyis Nila. Ezt még így soha senki nem mondta; mindenki arra számít, hogy majd én megoldom, bár fogalmam sincs, hogyan...

- Harry, nem kell megoldanod semmit egyedül. Melletted állunk, és ha arról van szó, szétrúgom neked a seggét, csak hogy előnyre tegyél szert – kacsintott rá, mire végre meglátta az arcán a mosolyt. – Na, ez a beszéd! Ne lógasd az orrod, mert még úgy marad. Mit szólnál a szerda és a szombat estékhez, kilenckor, ha neked is megfelel?

- Rendben... és Nila! – fordult újra a fiúhoz mosolyogva. – Nagyon köszönöm.

- Nincs mit, de most menj, mert elkésel a többi órádról, aztán megnézhetjük magunkat! – intett a fiúnak, hogy távozhat, s végre mosolyogva hagyta el a termet. Különleges fiú, különleges képességekkel. Tényleg olyan volt, mint Tom, de valahogy mégis más. Ártatlanabb, visszahúzódóbb. Talán a férfi is ilyen lehetett fiatal korában. Nem tudta pontosan, miért lett feketemágus, és hogy mik voltak azok a furcsa látomások, amikor az okklumenciát gyakorolták; de tudta, hogy több van a háttérben. Nagyot sóhajtva összeszedte magát, és próbált nem arra gondolni, hogy milyen hosszú lesz ez az év.

-o-o-o-o-o-

Voldemort, miután visszatért Angliába, kénytelen volt újra visszaölteni régi énjét, amitől annyira elszokott. Olyan volt, mint egy második bőr az igazi felett, egy maszk. Se Rabastan, se Bellatrix nem volt a kúriában, mikor belépett a Malfoy birtokra. Mintha szőrén-szálán eltűnt volna mindkettő, pedig lett volna mit megbeszélniük. Olyan fejetlenség fogadta a házban, hogy csak pislogni volt ideje; nem is értette, mi lelt mindenkit. Aztán a következő pillanatban Narcissa riadt tekintete térítette magához, és tett rendet az emberi között.

Mint később megtudta, mindenki utána kutatott, ezért indult útnak Bellatrix is. Rabastanról pedig semmi hír nem volt, nem tudták, miért tűnt el, vagy miért ment el. Persze, a sötét jegyen keresztül megtalálhatta volna, de valamiért nem ment. Olyan volt, mintha leblokkolta volna előle a jelenlétét, nem tudta megtalálni a férfit. Ugyan ez volt Bellatrix-szal, nem is értette. Eddig a nő hűen követte és végig mellette volt, de mikor magához szólította, nem volt válasz.

Aztán már csak teltek-múltak a napok és az éjszakák. Egyszerre érezte azt, hogy utálja az egész helyet, menekülne újra innen, miközben alig aludt valamit és tudta, hogy kötelezettségei vannak mindenki felé. Ő kezdte ezt az egészet, hát ideje volt befejezni.

Azon a napon fáradtan dőlt el reggel az ágyon, próbált pihenni, bár nem túlzottan reménykedett a megváltásban, de már alig állt a lábán. Nagini mellé tekeredett az ágyon, fejét a hátán pihentette, miközben hason feküdt. Nem akart elaludni, de valahogy mégis sikerült. Furcsa látomások jelentek meg előtte a gyermekkorából, még az árvaházban töltött időszakban. Ott volt a nevelőnő, akivel annyiszor beszélgetett és segített neki, meg az a fiú is, aki régen rátámadt. Nem értette, mit mondtak neki, de valami nem stimmelt. Mintha külső szemlélőként látta volna őket, homályos volt minden, elmosódott hangokat hallott valamilyen lényről és átokról, és nem értette az egészet, csak azt tudta, hogy fél és hogy baj fog történni. Rettegett az egész helyzettől, aztán a következő pillanatban vörös szemek izzottak fel előtte, majd egy karmos kéz nyúlt az arcához, hogy belé fojtsa a feltörni készülő sikolyokat.

Lihegve pattant fel az ágyról, még Naginit is sikerült ellöknie magától. Kapkodta a levegőt és az arca elé tette a kezét. Még mindig érezte magán annak a mocskos kéznek az érintését, a belőle áradó dermesztő hideget és sötétséget. Nem értett semmit, mégis mi a fene folyik itt, mik ezek a furcsa álmok, látomások?!

- Mi a baj, Tom? – Nagini sziszegése rántotta vissza a valóságba.

- Nem tudom... valami nincs rendben velem! Nagini, mégis mi történik? – pillantott kérdőn a kígyóra, mire az felemelkedett előtte az ágyon, s ragyogó borostyán szemeivel ránézett. Érezte a kígyóból áradó mágiát, ahogy nekicsapódik a sajátjának, s lenyugtatja hevesen dobogó szívét. – Meg kell keresnem, ez így nem mehet tovább!

- Kicsodát; csak nem azt a boszorkányt, akiről éjszakánként beszélsz?

- Beszélek?! – értetlen fejjel meredt a kígyóra, mire az bólintott.

- Aha, beszélsz álmodban. Ne hidd, hogy nem hallom, hogy állandóan róla dumálsz! Kezdek féltékeny lenni arra az emberre! – Nagini bosszús hangja kúszott a fülébe. Önkéntelenül mosolygásra késztette a kígyó féltékenysége.

- Mindegy... beszélnem kell vele, mert ez így nincs rendben. Csak tudnám, hogy hol van... - motyogott maga elé, miközben az íróasztalhoz lépett és egy pergament vett elő, majd ráfirkantott pár sort, aztán az egyik bagollyal elküldte a levelet. Semmi kompromittáló nem volt benne, mégis tudta, hogy a nő érteni fogja. Az már más kérdés, hogy igent mond-e a találkozóra, vagy elküldi melegebb éghajlatra.

-o-o-o-o-o-

Teltek-múltak a napok, Harryvel közelebb kerültek egymáshoz, megnyílt előtte a fiú és örült, hogy a bizalmába fogadta. Valójában úgy érezte, hogy a kölyök mellett önmaga lehet, nem kell takargatnia, ki is valójában. Olyan volt, mintha a kisöccse lett volna, és talán Harry is nővéreként tekintett fel rá.

Rengeteg mindenben meglepte a srác, olyan dolgokra volt képes, amit a korabelieknek még nem is lett volna szabad tudni, nem hogy végrehajtani. Haragudott Albusra, nem értette, hogy engedhette ezt meg! Mikor elmesélte, hogy elsősként megszerezte a Bölcsek kövét, majd másodikban legyőzte a baziliszkuszt, azt hitte, menten felmegy az igazgatóhoz és felképeli. Hova lett mind a négy kereke az öregnek, és Minerva mégis mit gondolt, hogy hagyta, hogy Harry és a barátai azt csináljanak, amit csak akarnak?! Mégis milyen iskola volt ez, te jó ég!

Aztán ott volt harmadikban Black, persze róla tudta, hogy Harry keresztapja és hogy ártatlan, de akkor is; mi lett volna, ha mégsem így történik minden, meg is ölhették volna a fiút! A tusa volt a hab a tortán, amikor meghallotta, hogy egyedül kellett küzdenie, lényegében Harry tartotta vissza attól, hogy felmenjen az irodába és leordítsa mindenki fejét! Mégis hogy képzelték ezt, hogy egy ilyen korú gyereknek kell elintéznie mindent?! Merlinre, annyira dühös volt, fújtatott, akár egy sárkány, miután elengedte Harryt! Kellett pár perc, mire felfogta, hogy egy ismeretlen bagoly ül az íróasztalon, és rá vár, hogy vegye már el tőle a levelet.

- Te mégis honnan jöttél? – mordult szegény madárra bosszúsan, mire belecsípett egyet az ujjába, ahogy vette volna el tőle a levelet. – Au! Jó, tudom-tudom, megérdemeltem...

Dünnyögött maga elé, végül kihajtogatta a pergament, és azt hitte, menten sokkot kap!

- Hogy van képe! Esküszöm, megölöm! Halott ember lesz; meg a jó kurva nénikédet, azzal szórakozz! – dühösen firkantott pár sort a pergamenre, és elküldte a madarat a válasszal, végül vette a kabátját, és dühösen kavargó mágia felleggel elhagyta a kastély területét.

Nem érdekelte, hogy Albus mit szól hozzá, hogy csak úgy elmegy az éjszaka közepén; nem kislány már, hogy mindig el kelljen mondania, mikor, hova megy. Ahogy átlépte a birtok határát, úgy hoppanált arra a helyre, amit megadott találkozási pontnak.

-----

Mikor abbamaradt a pörgés, egy kisebb motel előtt találta magát. Varázslónegyed volt Anglia déli részén, de a hideg még így is csontig hatoló volt. Utálta ezt az időt a Brit királyságban, mi a francért volt ilyen az idő, és egyébként is, hogy bírták ezt ki az emberek? Fázósan húzta össze magán a bőrkabátját, erre számíthatott volna, de annyira mérges volt, hogy még az is kiment a fejéből, hogy melegítőbűbájt szórjon magára.

Öles léptekkel indult meg a bejárathoz, hogy ott már várjon rá valaki. Magas, szikár alkatából tökéletesen tudta, hogy ki az ott előtte. Olyan lendülettel ment, mint még soha. Ahogy a férfi elé lépett, egy hatalmas pofont kevert le neki, mire az csak döbbent zöld szemekkel nézett vissza rá.

- Hogy mered; te mocskos, aljas, hülye pöcs!

- Hó-hó! Nyugodj már meg! – emelte fel védekezőn maga elé a kezét Tom, de az ő keze ismét ütésre lendült, azonban most a férfi erősen rámarkolt a csuklójára, hogy a másik kezét kelljen használnia.

- Nem nyugszom meg! Ott hagytál, az éjszaka közepén, te fasz! Mégis hogy képzelted, hogy majd örülni fogok neked?!

- Nila, állítsd már le magad vagy esküszöm, nem állok jót magamért!

- Nem érdekel, mégis mit teszel, megütsz?!

- Ha az kell ahhoz, hogy lenyugodj, akkor igen! – Abban a pillanatban megdermedt a férfi szorításában, hogy dühösen villogó szemekkel nézzen fel rá. Látta a férfi arcán a fáradtságot, és hogy hatalmas karikák éktelenkedtek a szemei alatt, napbarnított bőre most sápadtan verte vissza a motel esti fényét. – Végre! Megnyugodtál?

- Nem! – És megint lendült volna a keze, de Tom azt is elkapta, hogy a következő pillanatban forduljon vele egyet és a háta a férfi mellkasának csapódott. Erős karjaival szorosan magához húzta, hogy moccanni se tudjon.

- Fejezd be, ne mondjam többet! A nyakunkra hozod az aurorokat, ha ezt tovább folytatod!

- Megérdemelnéd!

- Nila! – Olyan erőteljesen mondta ki a nevét, hogy a következő pillanatban érezte, ahogy a férfi testéből az övébe csap a mágia, és mintha erős áramütés érte volna, összerándult a kezei között. Ha Tom nem tartja meg, biztos, hogy lecsúszott volna a földre; úgy érezte, mintha kirántották volna a lába alól a talajt. – Bassza meg, ezt nem hiszem el!

Tom a karjaiba kapta, nem is igazán tudott volna vele ellenkezni, teljesen magán kívül volt az előbbi mágialökettől. Életében nem érezte még magát ilyen furcsán, a teste elzsibbadt, nem is tudott magáról semmit, agya eltompult, alig fogott fel abból valamit, amit Tom mondott.

A következő pillanatban érezte, hogy a férfi hoppanál vele, majd egy teljesen új helyen bukkantak fel.