Nila szédült és nem tudta, hogy hol van; csak arra eszmélt, hogy már sütött be a nap az ablakokon, és alig bírt mozdulni. Fájt mindene, legfőképp az oldala; de nem emlékezett, hogy pontosan miért. Ez szokatlan volt, egyáltalán nem tudta hova tenni az érzést, de ami a leginkább megrémítette, hogy egy erős kar ölelte át a testét, és egy csupasz mellkas nyomult az ő csupasz hátának.

Álljon meg a hegyi menet, ez mégis mi a franc?! Próbált megmozdulni, de a férfi nem engedte, inkább még szorosabbra vonta az ölelését.

Pislogni sem volt ideje, mikor megérezte a férfi forró leheletét a vállán, s ahogy haladt egyre feljebb, úgy borzongott meg minden egyes érintéstől. Nem értette, mi történik vele, miért reagál ennyire intenzíven a teste Tomra.

- Hm... jó reggelt – hangja férfiasan rekedtes volt; pont olyan, amitől a nők bugyija nedves lesz. Imádta ezt a hangot, hisz alig párszor hallotta csak Tomtól, de annyira intenzíven hatott rá, hogy kedve lett volna a férfit maga alá gyűrni, és addig csókolni és szeretkezni vele, amíg ki nem dőlnek.

Ami a legfurcsább volt, hogy nem értette, miből fakad ez a hirtelen birtoklási és kielégítési vágy. Teljesen össze volt zavarodva, nem értette saját magát. Szemöldök ráncolva fordult a másik felé, aki álomittas tekintettel, és egy pici sunyi mosollyal az arcán pillantott le rá. Ekkor tudatosult benne, hogy anyaszült meztelenül feküdt Tom alatt, amitől úgy tódult az arcába a vér, hogy az már ijesztő volt.

- Khm... izé... neked is jó reggelt – dadogott össze-vissza, és próbált úgy mozdulni, hogy egyáltalán ne láthasson belőle Tom semmit, de a mágus mosolya túlságosan is zavarba ejtő volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhatta volna. Mi a Merlin történt velük, amitől ennyire kiütötte magát, és nem emlékszik semmire?!

- Végre magadnál vagy, ideje volt – nézett rá furcsán csillogó szemekkel a zöld szemű, ő meg azt sem tudta, hova legyen ettől. Hogyhogy végre magához tért, miért, eddig mégis mit csinált, amiről nem tudott? Egyáltalán miért anyaszült meztelen, ráadásul Tom előtt?! – Nem emlékszel semmire, igaz?

Ő meg csak a fejét rázta ijedten, hogy egyáltalán nem rémlik semmi. Ekkor Tom óvatosan végigsimított az oldalán, feltárva ezzel a hatalmas kék-lila foltokkal teli zúzódást. Tehát ezért fájt annyira! De mikor szerezte? Értetlen fejjel pillantott a fölé magasodó férfira.

- Az égiekre, tényleg kiütötted magad, hogy semmi nem jut az eszedbe. – Tom ülő helyzetbe tornázta magát, ezzel is láthatóvá téve a reggeli napfényben izmos, napbarnított felsőtestét, amire szíve szerint azonnal rávetődött volna és egész nap csak fogdosta volna. Nagyot nyelt, magára ráncigálta a takarót, aztán lányos zavarában inkább a fejére húzta azt, és elrejtőzött alatta. Tom lágy nevetése töltötte be a szobát erre az ostoba, gyerekese cselekedetre. – Hé, ne bujkálj! Tegnap teljes valódban láthattalak, tehát nem tudsz újat mutatni nekem. – És megint az a jókedélyű nevetés.

Hát ezt nem hitte el, mégis mit tett ő a férfival, hogy ennyire vigyorogott meg nevetgélt, meg hasonlók, ő meg inkább a takaró alatt bujkált volna egész nap?!

- Tom, ugye mi nem... – próbált nem dadogni eközben, de annyira nem ment ez neki. Erre a férfi lerántotta teljesen a takarót, majd fölé hajolt, hogy az orruk már majdnem összeért; ő meg próbálta magát belepréselni az ágyba, hogy minél távolabb legyen a feketemágustól.

- Miért, az annyira rossz lenne? – Ha nem a férfiről lett volna szó, úgy kiverte volna belőle még a szuszt is emiatt az incselkedő hangsúly és vigyor miatt, hogy azt megemlegeti. De sajnos az egyik legerősebb varázslóról volt szó, akihez foghatót még nem látott. Na, jó, talán egyszer, de még őt is túlszárnyalták Tom mágikus képességei. És ez volt a legijesztőbb a másikban, olyan volt, akár egy időzített bomba, hogy mugli fogalmakkal éljen. Soha nem tudta, hogy reagál rá a másik, kicsit tartott is tőle; de emellett imádta, hogy mindig annyira spontán és kiszámíthatatlan volt, akár a haragos tenger.

- Nem... mármint nem tudom! Hagyd ezt abba, ne próbálj itt megbűvölni a zöld szemeiddel, mint egy kígyóbűvölő! – lökte el magától a férfit, aki nem számított erre a reakcióra, és gyönyörű hátast dobva lebucskázott az ágyról.

- Hé! Ez fájt, muszáj volt?! – nézett fel rá bosszúsan a mágus, miközben a fejét simogatta ott, ahol beütötte; neki meg erre muszáj volt vigyorognia. Amolyan kárörvendő vigyorral, csak hogy neki is jól induljon a nap.

- Megérdemelted! Mit kell itt mások személyes aurájába tolakodni a sötét jellemeddel?! Legközelebb kétszer is meggondolod, hogy mit csinálsz! – Ezzel lezártnak tekintette a vitát, s még egy dühös pillantást vetett a férfira, azzal magára ráncigálta a takarót és nemes egyszerűséggel eltűnt a fürdőszobában.

-o-o-o-o-o-

Voldemort nem az a fajta ember volt, aki kihagyta volna a kínálkozó alkalmakat, ha az adta magát. Azonban Nilával más volt a helyzet, és jobb volt vigyáznia. Soha nem tudta, mire készül a másik, ugyanolyan kiszámíthatatlan volt, mint saját maga. Nem is értette, hogy eddig hogy bírták ki egymást! Ráadásul a nő kifejezetten allergiás volt, ha parancsolgatott neki. Visszafeleselt, és ha kellett, pálcát rántott csak hogy helyre tegye. Már annyira elszokott az ilyesfajta viselkedéstől, hogy egyszerűen muszáj volt mindig belelöknie a nőt az ilyen helyzetekbe, hogy aztán jót szórakozhasson annak reakcióján. Egy hullámvasút volt vele az élet, és ez így volt jól.

Nem tudta, miért érezte ezt, de felüdülés volt nem arra figyelni, hogy mit tesz vagy mond a másik, hogy nem hagyja annyiban, ha neki van igaza. Kiállt saját magáért, és nem engedett az igazából. Nem olyan volt, mint a halálfalók többsége, vagy akár Bellatrix. Nem hunyászkodott meg előtte, talán ez volt a legjobb. Nem félt kiállni ellene!

Persze, megtehette volna, hogy könnyű szerrel maga alá gyűri és megtöri a fiatal boszorkányt, de mégsem tette. Kíváncsi lett, mi lesz akkor, ha teljesen máshogy reagál, mint máskor. Önmagában az is nagy szó volt, hogy otthagyta Angliát, elhagyta a háborút és a világ egy teljesen másik pontján lyukadt ki. Nila megadta neki azt, amit talán már gyerekkora óta titkon vágyott. Önbizalmat és lehetőséget arra, hogy válasszon és új életet kezdhessen. Ne skatulyázza be senki a feketemágusok világába, egyszerűen viselkedjen úgy, ahogy az neki tetszik.

Tegnap este alig bírta visszafogni magát, de a boszorkány hirtelen megállította. Látta a szemeiben a felfokozott vágyat, de azt is, hogy ennek nem most jött el az ideje. Nem egy ilyen helyzetben, és nem úgy, hogy erről Nila nem saját maga dönthet. Régen persze kihasználta volna a lehetőségeket, de mióta a boszorkány mellett volt, azóta rájött, hogy talán meg kéne adnia a választás lehetőségét másoknak is, ahogy azt most ő is megkapta.

Este egyszerűen belenézett a tengerkék szemekbe, és megbénította az, amit bennük látott. Bizalmat, és talán szeretetet. Sokkal mélyebb kötődést, mint arra számíthatott bármikor is. Egyszerűen hagyta, hogy magával ragadja a kék mélység, lágy csókot lehelt Nila puha ajkaira, végül a karjaiban vitte az ágyhoz és együtt tértek nyugovóra. Így érezte megfelelőnek, helyes döntésnek. Lehet, hogy később ezt megbánja majd, de nem érdekelte.

Aztán most reggel, annyira jó volt Nila mellett ébredni, beszívni a bőréből áradó édeskés fahéj illatot. Igen, emlékezett rá, hogy ismerős az illat, de nem tudta miért. Azonban most reggel valahogy tisztább volt előtte minden, a karjaiban tartott test, ami az övének simult, akár egy tökéletes forma. Kiegészítették egymást, és nem értette, miért, de élvezte a helyzetet. Vicces és felüdülő érzés volt, hogy játszhatott kicsit a másikkal. A riadt szemek, ahogy fölé magasodott és maga alá gyűrte a fiatal nőt, egyszerűen leírhatatlan volt. Aztán persze az incselkedés; nem hagyhatta ki a lehetőséget, hogy Nila azt higgye, tegnap este lefeküdtek egymással. Rég érezte ilyen jól magát, csak nem szalasztja el ezt az esélyt. Persze szegény nő nem is reagálhatott volna másképp. Magára rántotta a takarót, akaratlanul is egy kisebb nevetést váltva ki belőle ezzel. Végül ugyan lerángatta róla azt, hogy újra láthassa, de arra nem számított, hogy a földön fog kikötni. Azt eddig is tudta, hogy Nila erős. Kell is a fizikai erő, ha valaki egy rúdon tartja ki magát, miközben a lehető legkecsesebben kell mozognia. Életében nem gondolta volna, hogy erre valaki képes; de a boszorkány mindig keresztül húzta a számításait.

Imádta nézni, ahogy gyakorol az egyik közeli teremben, ami a lakásától alig pár sarokra helyezkedett el. Először nem akart vele menni, de aztán rávette magát, hogy jobb, ha együtt vannak. Baj végülis nem lehet belőle, addig olvas; de naná, hogy nem így lett! Amint felcsendültek az első dallamok, megbabonázva figyelte a boszorkány minden mozdulatát. Érezte, ahogy áradt belőle a mágia, forróság vette körül a testét. Persze a muglik ebből nem sejtettek semmit; talán ezért is szeretett Nila közöttük élni. Valamennyire önmaga lehetett, a mágiáját nem kellett elrejtenie előlük; legalábbis nem ezt a formát. Ő pedig megbabonázva figyelte őt, érezte, ahogy körülöleli a mágiája és az édeskés fahéj illat. Magának sem merte bevallani, de imádta minden pillanatát.

Miután végre magához tért az előbbi incidens után, csak mosolyogva nézte, ahogy Nila méltóságteljesen a maga köré csavart takaróban bevonult a fürdőszobába és magára zárta az ajtót; mint aki soha többé nem akar kibújni onnan. Erőt vett magán, keze pár intésével rendet tett a kis faházikóban, és nekilátott reggelit készíteni. A boszorkányt ez mindig előcsalogatta a kis vackából. El nem hitte volna, hogy van olya nő, aki nem rest bevallani, hogy imád enni és szereti a hasát és a finom ételeket. Ő meg jó szakácsnak tartotta magát, sokáig egyedül élt, így neki kellett gondoskodni minden ilyesmiről; ugyebár az étel nem készült el magától.

Mikor már legalább fél órája készült a finomság, egy kócos, barna hajzuhatag és már éberebb arc tűnt fel mellette, hogy aztán belepislogjon a serpenyőbe és beszívja magába a sült hús fűszeres illatát.

- Kajával akarsz lekenyerezni? – Hatalmas kék szemek meredtek rá kérdőn, mire elnevette magát.

- Miért ne, tudtommal szeretsz enni...

- Te pedig kiváló szakács vagy – fejezte be mondandóját Nila. Nocsak, ki gondolta volna, hogy valaki jó szakácsnak fogja tartani és szereti azt, amit főz. Érdeklődve nézett a nőre, majd gyorsan eloltotta a tüzet a serpenyő alatt, aztán két tányérra pakolta a reggelinek szánt ételt. Bár az időt nézve, ez inkább ebédnek sikerült.

Nila csak türelmesen várt az étkezőasztal mellett támaszkodva és minden egyes mozdulatát kíváncsian figyelte. Fejét csóválva végül megunta ezt a bámulást, letette az étellel teli tányérokat az asztalra, aztán kihúzta az egyik széket és belenyomta Nilát.

- Egyél, rád fér – adta ki az utasítást, amire dühös kék szemek villantak rá; de aztán ez tovatűnt, s már csak az evés ismerős zaja szakította meg a kellemes csendet.

-o-o-o-o-o-

Nila nem szívesen akart kibújni a fürdőszobából. Merlin mentse meg őt attól, hogy lefeküdt Tommal! Nagyon remélte, hogy a férfi csak viccelt; mert ha nem, akkor most azonnal elássa magát az erődben. Nem Tommal volt igazán baja, hanem azzal, hogy önkívületi állapotában egyszerűen odaadta magát az első férfinak, aki a közelében volt. Ez pedig az egyik legrosszabb lehetőség, amit tehetett. Nem vallotta magát könnyű nőcskének, bár nem vetette meg az egyéjszakás kalandokat sem, de ott akkor mindig megvolt annak a lehetősége, hogy nemet mondjon. Ennyire egyszerű! Itt viszont nem tudott semmiről semmit, és ez nagyon zavarta.

Végül, még mielőtt úgy dönt, hogy lehúzza magát a lefolyón; felöltözött, és amennyire lehetett, rendbe szedte magát; de leginkább az íncsiklandozó illatok terelték ki a fürdő magányából. Életében nem gondolta volna, hogy egy férfi fog rá főzni, ráadásul milyen férfi! Ha akarta, ha nem, nagyon sokszor megakadt a szeme Tomon; a gyönyörű smaragdként ragyogó zöld szemein, férfias vonásain, amit a megnövesztett körszakáll igazán kiemelt, még egzotikusabbá és vadabbá téve ezzel a másikat. És végre valahára napbarnított, sportosabb külsején és formás fenekén. Szíve szerint állandóan azt markolászta volna, de nem tette meg. Még a végén bóknak veszi ezt a másik, és cukkolja vele élete végéig!

Csendesen a mágus mellé sétált, kíváncsian pillantott a serpenyőbe, vajon ma mivel lepi meg a másik. Nem kellett csalódnia, főleg az illatok terén. Annyira finomnak tűnt a kaja, hogy még a nyál is összefutott a szájában. Imádott enni, leginkább nagyon finom ételeket. Ha tehette, sokszor evett nevesebb éttermekben, de a helyi kifőzdéket és utcai árusokat sem hagyta figyelmen kívül. Olyan nő volt, aki szerette a hasát és igényelte, hogy jót ehessen.

Kisebb huzavona után aztán korgó gyomrába tömhette az elkészült ételt. Mit meg nem adott volna, ha minden reggel ilyet ehetne! Lehet, meg kéne kérnie a mágust, hogy többet főzzön kettejükre, talán nem lenne ellenére az ötlet. Ő úgy is csak az egyszerűbb, gyors kajákat tudja elkészíteni és ebben ki is merült minden főzési tudománya. Édesanyja is folyton ezzel cukkolta annak idején, hogy így soha nem lesz belőle rendes feleség, ő meg visszavágott azzal, hogy majd egy szakácshoz megy férjhez. De persze ezek már csak régi emlékek; szomorúak, amikre gondolni sem akar.

- Mesélj, mi is történt pontosan este? – pillantott kérdőn a vele szemben ülő férfira, aki erre megállt a mozdulatban, s mintha ijedtség szaladt volna át az arcán.

- Leginkább hatalmas baj! Miért nem szóltál, hogy nem tudsz úszni?! – kérdezett vissza vádlón és dühösen.

- Miért mondtam volna el, soha nem kérdezted, én meg nem kötöttem az orrodra!

- Talán kellett volna, tegnap majdnem belefulladtál a folyóba! – vágott vissza erre idegesen Tom, miközben hátradőlt a széken és keresztbe fonta maga előtt a karjait. Ő meg levágta az asztalra az eddig tartott evőeszközöket. Nem értette, mire fel ez a viselkedés; egyébként is, miért kerültek a folyóba?!

Próbált visszaemlékezni mindenre, majd hirtelen beugrott előtte a riadt zöld tekintet, a szülei halála és hogy folyamatosan fázott és rettegett. Döbbenten pillantott Tomra. Az nem lehet! Ugye nem legilimentálta a férfi?!

- Te legilimens vagy?! – Ez egyszerre volt kérdés és kijelentés. Hogy nem vette eddig észre! Kipirulva, dühösen meredt az előtte ülőre, aki erre összehúzta magát. Csak nem meghunyászkodik előtte? – Válaszolj, ha kérdezlek!

- Igen, az vagyok! Most boldog vagy?!

- Nem! – Merlinre, erre nem is gondolt soha; hát ezért volt olyan furcsa a másik viselkedése. – Mindent láttál?

- Igen... és sajnálom. – Nem volt teljesen egyértelmű, hogy Tom miért kért bocsánatot. Azért, mert végignézte a szülei módszeres lemészárlását, vagy mert legilimentálta. Nagyot sóhajtott, s hasogató fejét a tenyerébe temette. Elment az étvágya. – Ha akarod... - nézett rá kérdőn a mágusra, miközben elvette a kezét az arca elől. – Akkor megtaníthatlak arra, hogy lezárd mindenki elől az elméd.

Tom próbált a kedvére tenni, és menteni a menthetőt, de nem értette, mire fel. Miért volt ott több minden a zöld szemekben, mint amit elmondott vagy megmutatott magából. Úgy tett, mintha ő tehetett volna arról, hogy meghaltak a szülei. Pedig neki semmi köze nem volt az egészhez, Bellatrix ölt meg mindenkit és kész!

- Komolyan gondolod? – kérdezett vissza. Nagyon jól tudta, hogy az okklumencia megtanulása magas fokú bizalmat igényelt. Nem tanulhatja meg mindenki csak úgy kényére-kedvére. Ehhez nyitottság is szükséges, amit Tom nem feltétlenül adott mutatott eddig magából. Azonban most úgy tűnt, hogy a mágus elhatározásra jutott.

- Igen – bólintott szavaira magabiztosan. Nem értette, honnan jött ez a fajta érzés, de örült, hogy igennel felelt. Bár ha már feltette is ezt a kérdést, talán már tudta is rá a választ. Már csak neki kellett dönteni, hogy belemegy ebbe a játékba, és tényleg megnyílik a másik előtt, anélkül, hogy darabjaira hullana az élete.

- Rendben. Tanítsd meg az okklumenciát!