Másnap Nila teljesen kipihenten ébredt. Végre egy teljes szabadnap, amikor nem kell dolgoznia, s azt csinálhat, amit csak akar. Vagyis várjunk! Ez így nem teljesen igaz. Mivel egy igazán pofátlan és sértődött kiskölyök lelkét kell ápolnia. Egek; úgy tűnik, mégis csak hosszú lesz ez a nap!

Nagyot sóhajtva kászálódott ki az ágyból, s miután kinyújtóztatta magát, kócos fejjel kilépett a nappaliba, hogy megnézze, álomszuszék vajon felkelt-e már, vagy még az igazak álmát alussza. Nem gondolta volna, hogy éjszaka kimerészkedik, és megint a kanapén fog aludni egy könyvvel a kezében; de hát az embert mindig érik meglepetések.

Óvatosan lépett a nappaliba, és láss csodát, igaza volt. Tom ott szuszogott a kanapén szétvetett tagokkal. Bal keze és lába lelógott a padlóra; míg jobb keze a feje alatt, jobb lábát pedig térdben felhúzta. Igazán megmosolyogtató volt a jelenet; ki gondolná, hogy egy feketemágus ennyire nyugodtan és ilyen hányavetin alszik éjszakánként. Igazán vicces, s mivel a nap fénye betöltötte az egész szobát, így tökéletes rálátása volt a másikra. A férfi mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, haja kócosan keretezte arcát, amin egy apró mosoly bújt meg. Csodák márpedig vannak, vagy legalábbis a férfi megjelenéséről ez jutott az eszébe.

Vigyorogva lépdelt a kanapéhoz, és kissé megböködte ujjával, hátha sikerül magához téríteni.

- Álomszuszék, ideje felkelni. Sok dolgunk van még. – Hangja egyenletes és nyugodt volt, de ezzel nem sokat ért el. Tom erre csak motyogott valamit az orra alatt a korai kelésről és hasonlókról, majd inkább befordult a kanapé támlájához és összehúzta magát. – Merlinre... ki gondolná, hogy ilyen lusta vagy.

Mivel úgy tűnt, uraságának több idő kell, ezért inkább elfoglalta a fürdőszobát, amíg a férfi magához nem tér.

Bő fél órával később teljesen felfrissülve lépett ki a fürdőszobából, de Tom még mindig húzta a lóbőrt. Nagyot sóhajtva ment tovább a hálószobába, hogy normálisan felöltözzön a mai naphoz. Első körben, mivel úgy tűnt a másik végig vele lesz, ideje lenne pár szükséges holmit megvásárolni neki, kezdve ruhákkal és miegymással.

Gondolataiban elmerülve a tornacipő-farmershort-rövidujjú póló kombó mellett döntött, haját laza lófarokba fogta, így tért vissza a másikhoz, hogy most már tényleg felkeltse. Elég volt az alvásból, lassan tíz óra lesz. Ilyenkor már rég fent van az emberek többsége. Megint megböködte a férfit, de ismét semmi reakció; végül kissé megrázta, mire egy vicces arc fogadta, amitől muszáj volt hangosan felnevetnie.

-o-o-o-o-o-

Voldemort egyáltalán nem emlékezett arra, hogy a kanapén aludt volna el, de a sajgó háta és nyaka tökéletes bizonyítékot adott arra, hogy tényleg így történt. Amikor először valaki megböködte és magyarázott valamit, egyáltalán nem értette, miről van szó és morgott az orra alatt.

Másodjára azonban már kezdett magához térni, de még a szokottnál is sokkal lassabban ment a dolog. Úgy érezte, mintha egy éve nem aludt volna rendesen, és most egyáltalán nem volt kedve felkelni. Kótyagosan pillantott a fölötte állóra, aki erre hangos nevetésben tört ki. Nehézkesen, mintha hetven éves lenne (végülis korban tényleg annyi) felült a kanapén, és az előtte röhögő alakot figyelte bosszúsan.

- Mi olyan vicces? – mordult a nőre, aki erre még nagyobb nevetésbe kezdett, amire még ő is felélénkült.

- Ez az arc! Egek, látnod kéne magadat. – Nevetett a nő, közben lehuppant a kisasztalra. – Nagyon viccesen nézel ki. Rég láttam ilyen álmos fejet a sajátomon kívül.

- Egyáltalán nem vagy vicces – morgott az orra alatt, és felkelt a kanapéról; bár a kéz és láb koordinációja nem volt az igazi. Pedig most nem is ivott semmi alkohol tartalmút, ami ezt indokolhatná.

- Menj, zuhanyozz le és öltözz fel; elmegyünk vásárolni neked pár dolgot, amire szükséged lehet az elkövetkezendő napokban. – Utasította a kékszemű, mire felhúzott szemöldökkel és egy grimasszal az arcán válaszolt; de tette, amit tennie kellett.

Bő fél órával és egy veszekedéssel töltött reggeli után végre útra készen léptek ki a lakás ajtaján, és elindultak a belváros felé. A hőség lassan kezdett elviselhetetlen lenni, vagy legalábbis csak ő érezte rosszul magát. Nila teljesen hanyag és laza mozdulattal sétált mellette, míg róla patakokban folyt a víz a hűtő bűbáj ellenére is. Hogy lehet ezt a hőséget kibírni?!

- Jól vagy, kissé mintha elsápadtál volna? – pillantott rá Nila, mikor az egyik fa árnyékában megálltak. Ez vajon pálmafa lenne? – Minden rendben van?

- Nem, egyáltalán nincs rendben! Iszonyúan nagy a hőség, és alig kapok levegőt, persze hogy nincs rendben! Miért délben kellett elindulnunk bármit is vásárolni? Milyen boszorkány vagy te?!

- Hé-hé! Hátrébb az agarakkal, kölyök! Azért hoztalak magammal, mert neked van szükséged olyan dolgokra, amit sajnos én nem tudok megadni. Tudod: ruhák, cipők, meg ilyenek. Hogy ne halj meg a hőségtől, mint most!

- Jól van, de ezt egy egyszerű rendeléssel is el lehetett volna intézni; nem értem, miért nem használsz valami katalógust? – pillantott dühösen a nőre, miközben tovább indultak, de nagyon remélte, hogy pár percen belül elérnek arra a helyre, ahova a kékszemű akart menni; mert ha nem, beül az első szökőkútba, amit talál!

- Katalógust? Hol élsz te, burzsuj vagy?! Amúgy meg, nem árt neked a séta. Teljesen sápadt vagy meg csoffadt. Meglátszik, hogy angol vagy; le sem tagadhatnád – kontrázott a nő, amire meglepve pislogott; végül befordultak az egyik zsúfolt sétáló utcáról egy kihaltabb területre, ahonnan egy graffitikkel teli betonfalszakasz kezdődött. Zsákutca, de talán ez is olyan, mint az Abszol út?

Kíváncsian és kissé tartózkodón sétált Nila mögött, mire a nő egy furcsa mintát rajzolt le a levegőben a pálcájával, aztán megérintette a falat, s feltárult előtte Amerika varázslónegyedének bejárata. Odabentről hatalmas zaj hallatszott ki: gyerekzsivaj, beszélgetés, nevetés töltötte be a zsúfolt utcát.

Ahogy átlépték a határt, bezárult mögöttük az átjáró, s már csak a színes forgatag maradt, ahogy hömpölygött tovább a tömeg átláthatatlanul. Kisebb-nagyobb családok népesítették be az utcát, mindenhol árusok kiabálva értékesítették a portékáikat, mögöttük az üvegezett kirakatok telis-tele voltak jobbnál jobb és érdekesebb holmival. Valaki könyveket árult, megint más kisállatokat; aztán a következő sarkon egy pálcakészítő, ami magával ragadta az ember tekintetét. Voldemort megtorpant az üzlet előtt, érdeklődve pillantott be az üvegen át.

Nem olyan volt, mint Olivander boltja; sokkal hatalmasabb és ragyogóbb, fenségesebb, áradt belőle az impulzív mágia. Talán úgy lehetne leírni, hogy a természettel összhangban rezdültek a mágia hullámok. Nem olyan mesterkélt, szigorú szabályok közé zárt, mint Angliában. Vajon tényleg ennyivel különbözőbb lenne egy ország varázsló közössége?

Itt nem volt háború, nincsenek félő, rettegő családok; csak nevetés és boldog mosolyok. Észre sem vette, ahogy Nila mellé sétált, s sejtelmesen mosolyogva nézett fel rá.

- Szeretnéd, hogy bemenjünk?

- Csak pár perc – válaszolta, aztán már lépett is be az ajtón, de nem igazán jutott messzire, mert a padlóba vésett mágikus rúnakör egyszerűen nem engedte tovább. Ahogy rálépett, úgy izzott fel a mágia, forrósodott fel a levegő, és egy vibráló fekete-aranyló ketrec került köré. – Oh... igazán lenyűgöző!

- Tetszik, fiatalúr? – szólt hozzá sejtelmesen egy kellemes, lágy női hang; miközben a tulajdonosa lassú, megfontolt léptekkel sétált elé. Fonott, barna hajába már ősz szálak vegyültek, arcán a nevetőráncok elmélyültek, kihangsúlyozva idős korát.

Testtartása kora ellenére kecses és rugalmas volt; járása lágy, egyenletes. Apró mosoly keretezte az idős arcot, aranybarna szemei tudástól és kedvességtől csillogtak. Nála sokkal idősebb lehet ez a nő, és ezek szerint ő a pálcakészítő? Ki gondolta volna.

Az idős boszorkány ruhája magáért beszélt, nem a megszokott varázslóöltözetet viselte, hanem kézzel varrt barna nadrágot, fekete bőr csizmát; felül pedig krémszínű, egyszerű inget, mintha mi sem lenne természetesebb. Nyakában megannyi kézzel készített lánc, karjain rengeteg karkötő bőrből, fonalból vagy gyöngyből.

- Úgy látom, ön nem vásárolni érkezett hozzám. Ha jól gondolom, egy pálca már kiválasztotta; viszont ami a legérdekes, hogy Ms. Rehvenge pálcája miért az ikertestvére az önének? – tette fel kérdését a pálcakészítő, miközben megállt előtte, és feloldotta a rúna varázslatot, ezáltal a ketrec is semmivé foszlott maga mögött hagyva két meglepődött arcot és egy tudálékos mosolyt.

- Mégis honnan tud róla? – Nem magabiztos, egyáltalán nem. Sőt, kifejezetten rossz érzése volt az egész helyzettel kapcsolatban.

- Ugyan, kérem. Minden egyes pálcára emlékszem, amit csak elkészítettem életem során. Az előbbi varázslat pedig megmutatta az önét. Nem tetszik, amit eddig művelt vele, remélem érti, mire gondolok! – nézett rá szigorúan az asszony, amitől alig bírt nyelni.

Miért van most olyan érzése, mint egy kisgyereknek, akit megróttak azért, mert rossz fát tett a tűzre?! Nagyon rég tapasztalta ezt az érzést, általában ő félemlített meg másokat, viszont ez most más volt. Ismeretlen földön, ismeretlen varázslókkal és boszorkányokkal körülvéve; egyáltalán nem jó ez az egész szituáció. Mielőtt bármit mondhattak volna neki, inkább fogta magát és elhagyta a boltot, hogy aztán csak menjen előre minden gondolkodás nélkül; nem nézve maga elé, csak minél távolabb akart lenni az egész helytől.

-o-o-o-o-o-

Nila nagyon is meglepődött, mikor Syralth üzletébe akart bemenni a férfi, hisz ő pálcakészítő, és egyébként is, nem úgy néz ki, mint akinek szüksége lenne másik pálcára. Bár igaz, ikerpálcáik vannak; ami már csak azért is megdöbbentő, mert nem egy kontinensről származtak.

De a java még csak ezután történik. Ahogy beléptek a boltba, úgy ölelte körül a férfit egy hatalmas fekete ketrec, arany fonalakkal körülvéve. Ilyet még soha nem látott ezelőtt. Persze mindenkire máshogy reagált a mágikus kör; neki is megvolt anno ez a furcsa kis varázslat, amiből Syralth mindent ki tudott olvasni. Ő nem méricskélt, mint más pálcakészítő; inkább az alapján segített a választásban, amit a mágikus lenyomatuk mutatott az emberből. Valójában milyen természetű és erejű a mágiájuk. Az idős boszorkány leleményessége és tudása mindig is lenyűgözte, úgy tűnik, ezzel nincs egyedül ahogy végigpillant Tomon.

Azonban, mikor szóba kerültek az ikerpálcák, döbbenten pillantott a boszorkányra. Ez hogy lehetséges, hisz alig pár napja ismerték meg egymást, és tény, hogy a férfi pálcáját használta; de ennyiből hogy tudott rájönni a boszorkány, hogy ikerpálcákról van szó? A másik dolog viszont, amit megemlített, nem hagyta nyugodni, és erre Tom viselkedése is ráerősített. Miért rohant el, vajon mi állhat mögötte, amitől megriadt?

Még mielőtt azonban a mágus után szaladhatna, egy mágikus falba ütközött, s Syralth figyelmeztető, szigorú tekintete ragadta magával.

- Ajánlom, nagyon vigyázzon magára, Ms. Rehvenge! Ismerem az ön múltját, de ez a férfi veszélyes. Sokkal jobban, mint azt ön el tudja képzelni. Legyen nagyon óvatos! Ha azt mondom, ön a tűz, akkor ő a víz. Ha ön a kard, ő a pajzs! – Határozott, kemény hangja még meglepőbb volt. Mindig is kedves és jókedélyű asszonynak ismerte meg, de ez a mostani nő most teljesen más. Hatalmas, erőt és tekintélyt parancsoló volt. – Ha összedolgoznak, sokra vihetik; de jól vésse az eszébe. Ha nem tud leásni a mélybe, és hagyja magát sodródni az árral, belehalhat. Akár mindketten! Most menjen, szüksége van önre.

Azzal intett, mire kipenderítette a bejárati ajtón és már csak az utca forgataga ragadta magával. A pálcakészítő szavaival a fejében, teljesen kábán indult neki, hogy megkeresse a furcsa idegent, aki pár nap alatt közel került hozzá. Persze nem olyan közel, mint egy barát, aki előtt kitárulkozna; de valamiért vonzotta az a furcsa zöld szempár, ami a veséjébe lát, ami mindent tud; a mágia, ami körülveszi.

Igaza volt, hogy veszélyes; és úgy tűnik, még inkább, mint azt elsőre gondolta volna. A férfi tekintélyt parancsoló volt a maga nemében, sokkal inkább, mint a pálcakészítő, vagy akikkel eddig dolga akadt. Talán még Dumbledore professzornál is, pedig ő aztán nem kispályás!

De miért került ide, miért viselkedett ennyire furcsán, mi történhetett, ami arra sarkallta, hogy meneküljön? Rengeteg kérdés váratott magára, hogy valaki megválaszolja; amíg Tomot keresi, és persze egyikre sem sikerült megoldást találnia. Igaza van Syralth-nak, mindenképp a férfival kell megbeszélnie ezt az egészet, de előbb még meg kéne találnia.

Már csak az a kérdés, hogy egy feldúlt feketemágus ilyenkor hova mehet egy számára teljesen ismeretlen országban, körülvéve rengeteg idegen varázslóval és boszorkánnyal. Nagyot sóhajtott, s inkább megrázta a fejét, hogy felkészüljön erre a napra; mert az biztos, hogy nem lesz egyszerű dolga. Rendbe kell tennie mindent, és ez Tom nélkül nem fog menni. A fejfájás, a furcsa diagnosztikai jelek, a szokatlan viselkedés és a rémálmok. Bármennyire is próbálta a másik tagadni, többször hallotta már éjszaka felriadni őt egy rémálom után. Vékonyak a lakás falai, s bár Tom nem emlékezett rá, ő többször eltöprengett már azon, hogy mi történhetett vele. Amennyire hidegen és távolságtartóan viselkedett napközben; olyan begubózott, elveszett lett éjszaka.

Lesz mit megbeszélniük, ha egyszer megtalálja ajómadarat. Csak jöjjön el az a pillanat, és ne kelljen érte átszelnie az egészvárost ebben a hőségben.