Másnap reggel Voldemort olyan iszonyatos fejfájással ébredt a kis lakás félszobájában, hogy azt hitte, menten elhányja magát. Régen volt ő már teljesen részeg, ez viszont valami iszonyatos volt! Talán még sem kellett volna az a két üveg alkohol...

Miközben próbálta rendezni gyorsan kavargó gondolatait, óvatosan kikászálódott az ágyból, meztelen lábát a padlóra ejtette, majd várt egy kicsit; végül úgy határozott, hogy most már nem fog eldőlni vagy elhányni magát, így indulhat.

Mikor kilépett a szobából, azonnal kellemes reggeli illata csapta meg az orrát. Meglepődve vette észre, hogy teljesen ismeretlen helyen van, igazából azt sem tudta, hogy pontosan hol. Megtorpanva nézett körül a helyiségben, ami egy nappalinak tűnt. Középen, vele szemben hatalmas, négy személyes sötétkék kanapé, amire egy fehér takaró és párnák lettek hanyagul ledobálva, előtte kicsi dohányzóasztal.

Talpa alatt szépen megmunkált fenyőfa padló, a falak kellemes bézs színben pompáztak. Jobb oldalt hatalmas ablakokon keresztül áramlott be a fény a szobába. Baloldalon plafonig érő könyvespolcok roskadoztak temérdek érdekesnek tűnő könyv súlya alatt.

Igazából nagyon meglepte, hogy mennyire otthonosnak tűnt az egész hely és a berendezés. Barátságos, és talán szívmelengető; vagy minek is hívják? Biztos, hogy egy nő lakik itt, már csak arra kéne rájönnie, pontosan ki is...

Agyában egymást követték a zavaros emlékek, miközben a konyha irányába terelte magát, ahonnan a kellemes illatok is jöttek lágy zenével fűszerezve; és talán dúdolt is valaki?

Baloldalról megkerülte a kanapét, elment a bejárati ajtó mellett, és belépett a hosszúkás konyhába, ahol most egy varázspálcával feltűzött, barna hajú szépség épp reggelit készített. A fiatal nő egy farmer short-on és laza kék pólón kívül nem is viselt semmit. Mialatt a tűzhely mellett tevékenykedett, lágyan ringatta csípőjét a dallamos zenére, ami a rádióból szólt; s közben épp a megszólaló dalt dúdolta.

Voldemort teljesen megdöbbenve figyelte a jelentet. Nem tudta hova tenni ezt a viselkedést, viszont már kezdett a fejében összeállni a kép a tegnapi napról. Betért egy bárba, ahol egy ragyogó kék szemű démon magával ragadta és felajánlotta, hogy maradjon nála. Nila... igen, így hívják!

Miközben agya pörgött, és próbált nem rosszul lenni a hasogató és szúró fejfájástól; addig Nila nyugodtan elkészítette a reggelit, s mikor meglátta az épp belépő férfit, lágy mosolyt varázsolt az arcára. A reggeli napfényben most teljesen máshogy festett, sokkal barátságosabb volt; arcán a mosoly nyomán kicsi nevetőráncok tűntek fel a szemei körül.

- Jó reggelt. Jól aludtál? – pillantott rá kérdőn a nő, mire csak bólintani tudott. Érdeklődve figyelte, ahogy a kis kétszemélyes asztalnál megterít, majd szépen felhalmozza az elkészült ételt. Omlett, sült bacon, erős feketekávé, és puha, roppanós zsemle, ami úgy nézett ki, mintha most szedték volna ki a kemencéből. Illetve egy kicsi, bájitalos fiola, amiben haragoszöld színű folyadék volt; valószínű a másnaposság elleni bájital. Na de honnan?

Voldemort érdeklődve figyelte a másik ténykedését, közben automatikusan leült a megterített asztalhoz, és az első dolga volt, hogy a fiolát kidugaszolja; óvatosan maga felé áramoltatta a levegőt a kezével, hogy beleszagoljon a bájitalba. Soha nem ivott bele olyanba, amit nem ő maga készített el. Azonban azt el kellett ismernie, hogy ez a bájital tökéletes. Még non-verbális ellenőrzés mellett is. Ilyenkor örült, hogy nem kell mindenhez varázspálcát használnia.

Végül a hölgyemény is helyet foglalt vele szemben, s úgy tűnt, épp itt az ideje, hogy bevegye a bájitalt a fejére, és megreggelizzenek. Nem igazán értette, hogy miért viselkedik ennyire nyugodtan annak ellenére, hogy egy teljesen ismeretlen személlyel kell egy légtérben tartózkodnia. Furcsa, belülről jövő kis hang súgta, hogy nem lesz semmi gond, nem kell tartania semmilyen fenyegetéstől.

- 'reggelt... - Nem mondott többet, és ezt is megkésve; inkább nekilátott a reggeli elfogyasztásának, amit meglepő módon hangosan korgó gyomra is jelzett. Kínos egy pillanat, és miért vigyorog ennyire a másik?! Ez felháborító, és egyébként is, mi a fenéért éhes ő ennyire?!

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok tömkelege közepette inkább nekilátott enni a nővel együtt. Csendesen telt el ez a kis idő, csak a rádióból megszólaló zene törte meg, s néha a felszólaló rádióvezető hangja. Mikor végeztek mindennel, Nila a mosogatóba pakolt, és teljesen nyugodtan nekilátott elmosogatni és elpakolni mindent.

- Segítesz? – Nézett rá kérdőn a másik, mire fene tudja honnan jövő lelkesedéssel segített neki rendbe tenni mindent. Nem varázslattal; arra emlékszik, hogy erre külön megkérte Nila, hogy ne használja. Nem érti, ugyan miért; de biztosan jobban tudja, mint ő. Hiszen ő lakik itt...

Mikor végeztek, és a feje is rendben volt a gyomrával együtt, kérdőn pillantott a nőre. Valami nem stimmelt vele, talán elfedő bűbájok? Valami olyasmi lehet, na de miért?

- Miért használsz elfedő bűbájokat? – kérdőn nézett a barna hajúra, aki erre hirtelen megtorpant a mozdulat közben, végül nagyot sóhajtva válaszolt.

- Azért, mert nem mutathatom meg magam a muglik előtt teljes valómban. A munkám velejárója, sajnos... - válaszolt, miközben kivette a hajából a tiszafa pálcát, s magára irányítva intett, hogy eltűntesse a varázslatot.

Voldemort egy lépést hátrált, mikor feltűnik az, amit a nő ennyire takargat. Eddig makulátlan bőrén most bal oldala mentén a bokájától egészen a hónaljáig egy hatalmas, nonfiguratív, virág mintával díszített tetoválás foglalt helyet. De látszik, hogy valami mást is rejteget a tetoválás alatt. Döbbenten lépett oda hozzá, finoman megemelte a nő pólóját, aki megütközve nézett végig rajta.

-o-o-o-o-o-

Mikor Tom döbbenten hátrált egyet a tetoválások miatt, kissé csalódottnak érezte magát. Úgy tűnt, ez is olyan férfi, mint a legtöbb. Utálja, ha egy nő ki van varrva. A felcsillanó undor a zöld szemekben mindent elárult; viszont pár pillanat múlva ez eltűnt, s helyét kutakodás vette át. Mikor közelebb lépett hozzá a magas alak, meglepetten engedte, hogy felhúzza a pólója alját, így teljes oldala láthatóvá vált a hatalmas heggel együtt, amit a tetoválás takart el.

A férfi hosszú ujjai hidegek voltak ugyan, de nem bántóak, mikor végigsimított az egész életét megkeserítő hegen. Furcsa borzongás szaladt végig a gerince mentén a másik érintésének nyomán, s mikor újra a zöld szemekbe pillantott, csak fájó emlékeket látott bennük.

- Hol szerezted? – kérdezte tőle rekedt hangon a fekete hajú, mire nagyot sóhajtott, hátrált egy lépést a másik elől. Nem szívesen beszélt erről senkinek, és nem az első jött-ment feketemágusnak fogja most elmondani. Talán később, ha megbízhat benne... Vagy inkább soha, ha nem muszáj.

- Régen, jó pár évvel ezelőtt. De már nem fontos. – S még mielőtt hajába vissza tudta volna tűzni a tiszafa pálcáját, egy erős kéz markolta meg a csuklóját, s állította meg a mozdulat közben.

- Kérdeztem valamit. Egyébként add vissza a pálcámat! – Mordult rá a másik, mire értetlenül pillantott a férfira. Nem is vette el a pálcáját, akkor miről hadovál ez az ember? Meg mi az, hogy követeli a választ. Kirántotta a kezét a szorításból, s most dühösen pillantott fel a férfira.

- Egy: ez az én házam, tehát az én szabályaim szerint játszunk. Itt nincs követelőzés! Kettő: nem vettem el a pálcádat, ez a sajátom. Nem tudom, hova tetted a tiédet! – Dühösen meredt Tomra, aki ennek láttán hátrált egy lépést. Talán túlságosan is haragvónak tűnik?! Azonban a férfi szemében felcsillanó meglepődés inkább kíváncsivá tette. – Mi az? Talán mondtam valamit, ami ennyire meglepő?

-o-o-o-o-o-

Utálta, ha valaki ellent mond neki, és most Nila pontosan ezt tette. Másrészt nem értette, miért van a nőnél a pálcája. Tisztán emlékezett, hogy azzal együtt feküdt le a szobában tegnap hajnalban, emiatt teljesen megzavarta, amit a másik állított. Álljunk meg egy pillanatra, valami itt nagyon nem stimmelt!

Összeráncolt szemöldökkel nézett most végig a fiatal nőn, majd azonnal a szobájához sietett, és ellenőrizte, hogy hol a pálcája. Láss csodát, ott, ahol tegnap hagyta; a kis komódon az ágy mellett. Értetlenül vette magához a varázseszközt, és sétált vissza Nila mellé, aki végig követte minden mozdulatát. Most teljesen sokkolva figyelte, ahogy a saját kezében levő pálca teljes mása annak, ami a nő kezében volt; annyi különbséggel, hogy egy kicsit kisebb a másiké.

- Mi a... - Ilyenről eddig még nem hallott. Persze voltak olyan pálcák, amik nagyon hasonlítottak egymásra az alapanyagok tekintetében, de hogy kettő pálca ennyire egyforma legyen, olyanról még soha. Nila is érdeklődve pillantott az ismeretlen pálcára - és még mielőtt Voldemort bármit tehetett volna -, a barna hajú kirántotta a kezéből a pálcát, ennek hatására vörös szikrák pattantak ki a tiszafából, s egy kisebb szélroham söpört végig a nappalin. Nila kék szemei hatalmasra tágultak a döbbenettől, ahogy a pálca a kezében teljesen belesimult a tenyerébe, és egyből rezonált a saját mágiájával.

- Ezt mégis hogy?! Ilyen nem lehetséges! Mégis ki a franc vagy te?! – Fakadt ki ijedten a nő, Tom habozás nélkül vette el a nő pálcáját, ami hasonló módon reagált a kezében, mint ahogy az övé a nő kezében. Zöld szikrák pattantak ki a pálca végéből, ismét egy kisebb szélroham söpört végig a szobán, végül érezte, ahogy az ismeretlen pálca tökéletes összhangba kerül a mágiájával.

- Ilyen nincs... Mondd, hogy ez csak egy rossz álom?! – Nila esdeklő tekintete teljesen megrémítette. Ilyen nem volt lehetséges, soha nem hallott még erről. Még átkozott Potter pálcája is más volt, csak a magja ugyan az! Fawkes tolla pihent mindkettőben, de maga a pálca fája és mérete különböző volt. Viszont ez felvetett egy kérdést, ami nem volt tisztázott előtte.

Ha ennyire hasonlít a két pálca - mondhatjuk úgy is, hogy ikertestvérek -, akkor a nő pálcájában is Fawkes tolla van? De mindeddig úgy tudta, hogy csak két tollat adott az az átkozott paradicsommadár!

- Milyen magja van a pálcádnak?! – Dörrent rá a másikra, aki összezavarodottan pillantott most rá a kanapéról. Időközben helyet foglalt az ülőalkalmatosságon.

- Fekete főnixtoll; igen ritka, alig fellelhető. De a tiédben nem lehet ilyen, nem innen származol. Csak itt élnek fekete főnixek Amerikában. – Válaszolt Nila, mire ő is inkább leült a kanapéra a másik mellé. Teljesen össze volt zavarodva, kezdve azzal, mi a Merlinért van Amerikában, miért beszélget egy számára teljesen idegennel, ráadásul miért van most itt?! Ismét hasogató fejfájás vette kezdetét, ami miatt muszáj volt előre dőlnie, s két kezébe fognia a fejét.

-o-o-o-o-o-

Nila soha ezelőtt még nem hallott ilyenről. Persze, ahány ország és terület, annyi féle pálcakészítő, ki miből csinál varázspálcát, de hogy két ennyire idegen embernél ilyen hasonló pálca legyen, ez egyszerűen lehetetlen volt!

Azonban nem sokáig tudott agyalni a dolgokon, mert Tom hirtelen előredőlt, és két kezébe fogta a fejét. Arca teljesen eltorzult a fájdalomtól, látszott; hogy valami nagyon nincs rendben vele. Nem fájhat ennyire a feje, főleg nem az alkoholtól, azért kapta azt a bájitalt. Várjunk... Csak nem allergiás valamelyik összetevőjére?!

- Tom, ugye nem vagy allergiás valamire?! – Próbált beszélni a férfival, de az egyre csak szorította a fejét, mintha szét akarna robbanni; szemeit szorosan összepréselte, így nem láthatta, hogy mit tesz. Felpattant a férfi mellől, ledöntötte a kanapéra, majd az idegen pálcával behúzta a függönyöket, hogy sötétséget csináljon a másiknak.

Nagy volt a valószínűsége, hogy migrénje van, amennyiben nem allergiás; akkor viszont sötétségre és csendre van szüksége. Gyorsan kikapcsolta a rádiót, végül pár diagnosztikai bűbájjal ellenőrizte férfi állapotát. Tom mindezalatt összekuporodott magzat pózba a kanapén, s még mindig összepréselt ajkakkal, becsukott szemekkel küzdött a rátörő fejfájás ellen.

Viszont a diagnosztikai bűbáj váratlan eredményeket produkált Nilának. Összezavarodva figyelte a másikat, mert ezek a jelek nagyon emlékeztették egy régi emlékre, s nagyon remélte, hogy nincs igaza és téved. Azonban nem agyalhatott túl sokat, ki kell ütnie valahogy a másikat, ha nem akarta, hogy itt roppantsa össze saját magát. Amíg kutatott a konyhában, azonnal megérezte a másikból kiáramló mágiát, ahogy próbálta saját magát védeni valamivel szemben, itt azonban nem volt veszély. Valami nagyon nem volt rendben Tommal.

Egyre másra rántotta ki a fiókokat, hogy megtalálja a megfelelő bájitalt, ami segíthet a férfin. Amint megvolt, már szaladt is vissza a másikhoz, s nagy küzdelmek árán átverekedte magát a közben teljesen felfordult szobán. Mindenütt szanaszét papírok, az asztal felborult, a függönyök lobogtak a kavargó erőtől, aminek köszönhető a felfordulás. A könyvespolcok már alig tartották magukat az ostromló erő miatt.

- Tom! Tom, figyelj rám; ezt meg kell innod! Hallasz? Kérlek, csak egy pillanatra engedj közel! Kérlek! – kiáltott a férfira a felfordulás közben, s mikor megérezte, hogy bebocsátást kap, egyből a másik elé térdelt a kanapén, végül nagy küzdelmek árán sikerült leerőltetnie a bájitalt, ami már perc múlva kifejtette jótékony hatását.

A férfi testtartása teljesen ellazult, eddig görcsbe rándult kezeit kiengedte, szemei álmosan és fáradtan csillogtak Nilára; végül megnyugodott és mély álomba merült.

- Hála Merlinnek! – Fogalma sem volt, mit tett volna, ha nem engedi közel magához a férfi. Azonban ez a mostani fejfájás nem egyértelmű. Az eredmények valami másra utaltak, és nagyon remélte, hogy nincs igaza...

Nagyot sóhajtva finoman elrendezgette a férfit a kanapén, hogy kényelmesebben pihenhessen. Feje alá egy párnát tett, és a fehér pokrócot ráterítette a másikra; fázni fog, amikor felébred. Nagyon jól tudja, milyen erős hatással van az emberre ez a tovább fejlesztett Álomtalan álom ital fájdalomcsillapítóval.

Végül rendbe tette a teljesen felfordult lakást is, s magára hagyta a férfit. Észre sem vette, hogy eddig mindent Tom varázspálcájával vitt véghez, és azzal együtt hagyta el a biztonságot nyújtó lakást.