– Mégis miért hoztál ide? – nézett félve a férfira, miközben az egy pillanatra hátranézett rá, majd ment előre. Nem zavartatta magát, úgy tűnt, teljesen természetesen mozog ebben a közegben.

– Nem gondoltam volna, hogy ismered a helyet. Csak nem jártál itt? – kérdezett vissza Voldemort, de közben kikerülte a válaszadást. Ahogy beljebb értek, a bűz egyre rosszabb lett. Harry sejtette, hogy miért, amit Voldemort még nem tudhatott. Amint közelebb kerültek a Mardekárt ábrázoló szoborhoz, úgy láthatták meg a baziliszkusz tetemét. Már oszlásnak indult, emiatt volt az émelyítő, gyomorforgató szag. Voldemort arca mindent elárult a számára, döbbenten meredt a döglött kígyóra, mint aki nem akarja elhinni, hogy ez megtörtént. – Tehát jártál itt.

– Igen, még másodikban. – Nem akart válaszolni, azonban valami azt súgta, hogy tegye meg, mondjon el mindent a férfinak. – Malfoy a naplódat Ginnynek adta, Ronnal pedig lejöttünk utána, mert a tanárok nem tettek semmit.

– A naplómat? – kérdezett vissza meglepetten Voldemort, mint aki semmit nem tud erről. Ez teljesen összezavarta Harryt, furcsa volt így beszélgetni a férfival a múltról, amiben ő is szerepelt, mégsem emlékezhet rá, mivel akkor nem volt jelen. – Francba... Mindegy, egy bajjal kevesebb. De minek adta Lucius annak a Weasley lánynak?

– Nem tudom, mi volt a célja; csak odaadta neki, ennyi – vont vállat Harry, miután tovább indultak egy másik folyosón. Úgy tűnt, a férfi pontosan tudja, merre haladjon tovább, kikerülve a bejáratot, ahol annak idején idejöttek. Nem is tudta volna megmondani, hol mentek volna ki, mivel akkor azt beomlasztották Ronnal, utána pedig Fawkes vitte ki mindannyiukat. Ismét egy szűk alagútban voltak, aminek a végén egy ajtó kitárult előttük, s egy lenyűgöző terembe érkeztek.

A fáklyák a falakon fellobbantak, kellemes fénybe vonva ezzel a hatalmas termet. Ahol csak volt, ott plafonig érő polcok voltak roskadásig megtömve mindenféle kötettel. Többnek a címét sem tudta elolvasni, számára ismeretlen nyelven voltak leírva. A padlót sötét szőnyeg borította, középen akkora kanapé terpeszkedett, amin legalább hat ember kényelmesen elférne, előtte kis asztal. Egyszerre volt otthonos az egész hely, miközben a hideg szaladt végig a hátán. Úgy tűnt, mintha alig pár órája hagyta volna itt Mardekár ezt a helyet, nem pedig ezer évvel ezelőtt.

– Meglepődtél... Ezek szerint ezt a termet nem fedeztétek fel, mikor itt jártatok? – nézett rá érdeklődve Voldemort, smaragdszín szemei kíváncsian néztek vissza rá. Harry csak fejét ingatta a kérdésre, ezelőtt még soha nem látta ezt. Bár igaz, Mardekár úgy nevezte az egész helyet, hogy a titkok kamrája; nem csak a titok kamrája, szóval adhatta volna magát az egész szituáció, hogy több minden volt idelenn, mint amit felfedeztek.

– Csak abban a csarnokban jártunk, ahol Mardekár fejszobra van, ennyi.

– Nem voltatok túl alaposak, de talán ez nem is baj. Gyerünk, indulnod kell – szólt rá a mágus nyugodt hangon, aztán egy számára eddig ismeretlen ajtóhoz vezette és kinyitotta előtte. – Menj tovább ezen a lépcsőn, felvisz egészen a torony folyosójára. Onnan már tudod az utat – mutatott felfelé, miközben Harry előtt a lépcsőből áradó fény világította az utat, ahogy a lábát az első lépcsőfokra tette.

– Miért segítesz? – fordult még hátra a mágushoz, mielőtt elhagyta volna a kamrát.

– Talán mert te is olyan elveszettnek tűnsz, mint ahogy én érzem magam. Most viszont tűnés innen és vissza ne gyere! – taszított egyet rajta Voldemort, hogy mindkét lábával a lépcsőn állt végre, aztán se szó, se beszéd becsapódott mögötte az ajtó, így nem volt más lehetősége, mint tovább menni felfelé. Hosszú lesz ez a lépcsőzés, közben pedig lesz min gondolkodnia. Voldemort egyszerre volt számára idegen, mégis ismerős. Nem értette a férfit, de főleg az utolsó mondata zavarta össze. Fejét csóválva inkább elindult felfelé.

-o-o-o-o-o-

Nila, miután többször beszélt a felügyelő bizottsággal és megannyi jelentést írt nekik Tomról, volt ideje gondolkodni a jövőjükön. A férfi még mindig nem mondta el pontosan, mi történt vele régen, milyen démonról volt szó, valamiért folyton kerülte ezt a témát. Csak Perselusszal volt hajlandó erről beszélni és ez zavarta. Persze értette őt is, hisz jól látta rajta, hogy próbálja megvédeni még önmagától is, azonban fájt neki, hogy ennyire nem bízok benne és a képességeiben, pedig megannyiszor bebizonyította már, hogy mellette áll mindenben.

Most is, a férfi már napok óta nem aludt rendesen, látta rajta, mennyire kimerült, mégis próbálta tartani magát. Nem tudhatta, mi megy végbe Tomban, csak abban volt biztos, hogy megint egy fal ékelődött kettejük közé, amit megpróbált lebontani, de ezt a mágus nem engedte. Nagyot sóhajtva állt fel az íróasztala mellől, hogy összepakolja a gyerekek dolgozatait, amit megint szanaszét hagyott mindenfelé. Egy kupacba kerültek a javítottak és egybe azok, amikkel nem tudott egyelőre mit kezdeni. Gondolatai folyton elkalandoztak Tom irányába, képtelen volt arra, hogy a munkájára koncentráljon. Azonban nem sokáig maradhatott irodája magányában, mert halk kopogás zavarta meg a néma csendet.

– Szabad! – kiáltott ki, s mikor kitárult az ajtó, Harry állt ott teljes életnagyságban. – Harry! Gyere beljebb.

– Biztos, nem zavartam... vagyis zavarlak? – szabadkozott a fiú, látszott rajta, hogy nem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel. Mióta Tom a kastélyban volt, Harry folyton kerülte, az órákon nem válaszolt a kérdéseire, s lehetőséget sem hagyott arra, hogy végre nyíltan beszéljenek egymással az elmúlt napok eseményeiről.

– Nem, dehogy. Te soha nem zavarsz – válaszolt a fiúnak, miközben hellyel kínálta az asztal előtti székek egyikén. Felállt, hogy ő maga is helyet foglaljon Harryvel szemben, soha nem szerette azt bizonygatni, hogy ő a tanár és a felnőtt, s az asztallal állítson kettejük közé egy akadályt. – Miben segíthetek?

– Valójában... szerettem volna önnel... veled őszintén beszélni.

– Gondolom, Tomról van szó – tette hozzá bizonytalanul, miközben Harryt figyelte. Nem tett semmi egyebet, inkább csendben várt, amíg a fiú felteszi a kérdéseit. Az ifjú varázslónak mindig idő kellett, hogy elmondhassa, ami a szívét nyomja. Nála nem lehetett azt használni, hogy harapófogóval húzzon ki belőle bármit, mérhetetlen türelem és kitartás kellett, de ha az ember várt, akkor Harry megnyílt előtte.

– Igen. Tudom, hogy a tóparton történtekig nem is tudtad, ki ő. – Ez kijelentés volt a fiú részéről, amire helyeslően bólintott. – Illetve abban sem voltál biztos, hogy mit akarhat. Egy kérdésem van csak és szeretném, ha őszintén válaszolnál. Tudom, hogy nehéz erről beszélned és nem akarok a múltadban kutatni, de szükségem van erre a válaszra. Miért bízol benne?

Harry kérdése nyílt volt és egyértelmű, mégis nehezen tudta megfogalmazni a választ. Elgondolkodva mérte fel maga előtt ezt a fiút, fiatal férfit, aki annyi mindenen keresztül ment már eddigi rövid élete során, olyan dolgokat tapasztalt meg, amit a vele egykorúak remélhetőleg soha nem fognak. Tudta, hogy Harryben bízhat, ahogy a fiú is megbízott benne.

– Őszintén megmondom neked, nem tudom megfogalmazni, de ha engeded, akkor megmutatom – válaszolt, miközben felkelt a székről és az egyik szekrényhez lépett, amit kinyitva egy merengőt vett elő belőle. Még év elején kapta Albustól, hogyha szüksége lenne rá, használja bátran, bár eddig soha nem nyúlt hozzá. Harry érdeklődve nézte a furcsa kinézetű, fekete kőtálat, aminek az oldalába rúnák voltak vésve arany színben. Óvatosan letette a mágikus tálat az asztalra, annak felszíne meg sem rezzent, csak mikor pálcáját a homlokához érintette, s azokra az emlékekre fókuszált, amiket meg akart mutatni a fiúnak, végül belehúzta őket a tálba. – Kérlek, ne mondj semmit. Szeretném, ha csendben és figyelmesen végignéznél mindent, utána hoznád meg a döntésed.

Harry felnézett rá, átható zöld szemeivel végigmérte, aztán mellé sétált, s egymás kezét megfogva merültek el az emlékek kavalkádjában.

A fiúnak minden olyan pillanatot megmutatott, ami odáig vezetett, hogy elkezdett megbízni Tomban, hogy elkezdte megkedvelni, s megszeretni a férfit. Először a bárban történtek rémlettek fel a fiú előtt, ahogy megjelent ez a férfi az életében és felkavarta körülötte az állóvizet. Aztán jöttek a pálcakészítőnél történtek, Tom rosszullétei, a küzdelmeik, miközben a férfi végig segítette, s apránként, de összecsiszolódtak, akár két ékkő. Ott volt az a pillanat is, mikor lezuhantak a folyóba, ahogy Tom megmentette és végignézte az emlékeit, utána sodródtak tovább az emlékekben, mikor a férfi magára hagyta, aztán újra találkoztak. A beszélgetéseik, ahogy Tom óvó karjaiban lelt nyugalomra, ahogy vigyázott rá a férfi, az az ember, akinek ő látta; s nem a szörnyeteg, amit Harry ismert. Utána a kapu előtti búcsújuk, még azelőtt, hogy kiderült volna, ki valójában Tom, aztán minden a tóparton történtekkel zárult, ahogy megvédte a mágust Albusszal szemben.

Harry, kérésének megfelelően csendben végignézett és hallgatott mindent. Amikor újra az irodában ültek, úgy érezte, feszült csend telepedett közéjük, de nem akarta ezt megtörni. Harrynek időre volt szüksége, ahogy neki is annak idején, hogy feldolgozzon mindent Tommal kapcsolatban. Hiába voltak együtt a férfival, neki is voltak sötét foltok, amiket a mágus nem mutatott meg önmagából. Régen is észrevette, hogy Tom mennyire óvja saját magától, azoktól a pillanatoktól, mikor a szörnyeteg vetkőzik ki belőle.

Nem tudta, pontosan mennyi idő telt el, csak arra eszmélt, hogy Harry elébe sétált, végül csendesen megölelte. Teljesen meglepte ez a figyelmes gesztus, önkéntelenül is magához szorította a fiút, azt az embert, akit úgy kedvelt, mintha a kisöccse lenne. Harry végül nem mondott semmit, egyszerűen magára hagyta, érzései kavarogtak körülötte, nem találta a helyét. Ekkor ért el hozzá a figyelmeztetés, valami nem volt rendben. Váratlanul jött az érzés, akár egy sugallat, sejtette, hogy Tommal történt valami. Ösztönösen pattant fel a székből és rohant abba az irányba, ahonnan a mágust sejtette. Nem tudta, mi volt az, miért érezte azt, hogy hatalmas baj történt, csak mikor elé tárult a látvány és a hangok.

Tom ott feküdt a hideg kőpadlón, falnak vetett háttal, arcáról csak a rettegést lehetett leolvasni, miközben előtte valami mászott a földön. Egyszerűen képtelen volt arra, hogy egy lépést tegyen a férfi felé, valami megakadályozta benne, egy láthatatlan erő, amitől egész testében reszketett. Látta maga mellett Albust és több tanárt is, ahogy közreállják őket, de ők is képtelenek voltak mozdulni, senki nem tehetett semmit.

-o-o-o-o-o-

Tom hirtelen riadt fel, nem tudta, mi zavarta fel álmából, csak azt érezte, hogy menekülni kell, nincs biztonságban, el kell tűnnie innen, mert utoléri és akkor halott lesz. Még délután ruhástól dőlt le a kanapéra pihenni, már nagyon kimerült volt, így nyomta el az álom, s most úgy szaladt a kastély folyosóin, ahogy csak a lábai bírták. Valami követte, valami sötét és veszedelmes, látta, ahogy a fáklyák kialszanak mögötte, ahogy a hideg a testébe hatolt, miközben a leheletét látta maga előtt kis pamacsfellegekben összegyűlni. Egész testében reszketett, ezelőtt még soha nem érzett ilyen mély félelmet, mint ebben a pillanatban. Próbált kiáltani, bárkinek, bárminek, de képtelen volt rá, valami nem engedte.

Összefolyt előtte minden, mikor valami a bokájára markolt futás közben és keményen nekicsapódott a padló hideg kövének. Kezével tompította az esést, de így is fájdalom nyilallt minden idegvégződésébe. Nem ment, képtelen volt tovább menni, az a hideg valami nem engedte a bokájánál, próbált menekülni, de úgy érezte, ez hiábavaló küzdelem a részéről. Hideg veríték csapódott ki a bőrén, nem megy, képtelen rá! Ekkor az a valami elengedte, hogy hátrafordult és úgy próbált meg a földön csúszni. Menekülnie kell, nem történhet meg, nem lehet ugyanaz, mint régen! Reszketve mászott a fal tövébe, úgy nézett maga elé. A folyosó elsötétedett, csak a feje feletti fáklya adott homályos fényt, amiből ismét a karmos kéz markolt a bokájára. Felkiáltott a lábába nyilalló fájdalomtól, úgy érezte, mintha tőrt forgatnának benne, hiába rángatta, képtelen volt arra, hogy elrántsa a szorításból. Még mindig nem látott tisztán, szemébe könny szökött a fájdalomtól, szíve gyors ütemben pumpálta a vért az ereibe, képtelenül arra, hogy meneküljön. Egyszerűen megbénította a félelem, s mikor a sötétségben feltűnt előtte a vörös színben játszó, kígyó pupillájú szem, akaratlanul is sírni kezdett. Arcát égették a sós könnyek, menekülni akart, eltűnni, de a lény egyre közelebb mászott hozzá, sötét haja csimbókokban lógott a halotti arcon, miközben a torz mosoly mögött tű éles fogak csattogtak az arca felé. Kezeivel próbálta védeni magát, de a lény félresöpörte, mintha ott sem lett volna és csak egyre mászott közelebb, a combjába vájta éles karmait, felsértve azt, hogy a vére kiserkent tőle. Tehetetlenül tűrte, ahogy egyre közelebb ért hozzá az a valami, aztán lerántotta a fal tövéből a földre.

– Kérlek ne.... könyörgöm... engedj el... kérlek, kérlek! – sírva könyörgött, próbálta védeni magát, de nem tudott mit tenni. A lény fölé mászott, egész testét beborította ez a valami, próbált elfordulni, de a karmos kéz megragadta az állánál fogva és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

– Nem menekülsz! Az enyém vagy mindörökké! – suttogott a fülébe.

Egyszerre hallotta mindenhonnan és sehonnan a hangot, egész testében reszketett a lényből felé áradó fagyasztó hidegtől. A démon csak nézett rá, a mosoly még szélesebb lett a torz arcon, a fogaival az arca felé kapott, hogy megpróbálta lerúgni magáról azt a valamit és kúszva arrébb mászni, de az nevetve csak a próbálkozásán a bokájánál fogva visszarántotta és ismét a mellkasára mászott. Hiába könyörgött, hiába sikított a fájdalomtól, úgy érezte, mintha a lelke darabjaira hullana, vége volt mindennek, a kín mérhetetlen volt, ami a testébe hatolt, ahogy a lény marcangolta. A vér mindent beterített körülötte, mégsem jött a jótékony ájulás, a démon nem engedte, hogy a szenvedése alább hagyjon.

A fülébe csengett a saját sikolya, ahogy ez a valami marcangolta a húsát, tépte, szakította, a csontjai szilánkosra törtek, miközben hallotta a lefetyelő hangot, ahogy a vérét itta nevetve. Úgy érezte megőrül ettől a kíntól, ordított, sikított, zokogott, ahogy a torkán kifért, a folyosó ridegségében visszhangot vert. Nem értette, miért nem jönnek már érte, miért nem hal meg végre, legyen már vége ennek a fájdalomnak, ennek a kínnak, elég volt, mentse meg valaki, öljék meg, bármi csak érjen véget!

Aztán, mintha mi sem történt volna, hirtelen abbamaradt minden, nem érzett már semmilyen fájdalmat, csak a saját zihálását és zokogását hallotta a folyosó csendjében. A démon kegyetlen, hideg fényű csillogással a szemében nézett rá, ismét közel hajolt hozzá és a fülébe suttogott.

– Ez csupán a kezdet, Tom Denem! Az enyém vagy, mindörökké! Nem menthet meg tőlem senki. – Halkan, alig hallhatóan beszélt hozzá a démon, aztán a sötétség függönye, ami eddig eltakart előle mindent, semmivé foszlott. A fáklyák újra világítottak a folyosón, látta, ahogy az embertömeg őt bámulja meredten a lénnyel a mellkasán, végül a démon eltűnt és végre elérte a jótékony ájulás az elméjét, sötétségbe borult minden, akárcsak megtört lelke, ami talán soha nem szabadul a démon fogságából.