Nila először azt sem tudta, hova legyen vagy figyeljen. Nem akarta megbántani Tomot, de azt sem akarta, hogy a férfi olyan dolgokat megtudjon róla, ami nem rá tartozott. Épp elég volt, hogy ennyire közel engedte magához. Nagyot sóhajtva visszatette a képet a falra, majd felöltözött, és kilépett a szobából, hogy megkeresse a mágust. Ideje volt elbeszélgetniük arról, hogy most hogyan tovább. Rá még vár nem kevés munka, és ha a férfi mellette akar maradni, akkor sokat segíthetnek egymásnak. Már csak a profit szempontjából is.

Azonban Tom nem volt a szobájában, úgy tűnt, most ő vette birtokba a fürdőt. Azt már eddig is észrevette, hogy mennyire megnyugtatta a mágust a víz, de soha nem gondolta volna, hogy ennyire. Óvatosan bekopogott a fürdőszoba ajtaján - tanulva a múltkori esetből, nem akart újabb átkot a fejére -, s várt, amíg a másik behívta.

- Tom, beszélhetnénk? – kérdezte, miközben nekidőlt a mosógépnek, úgy hallgatta a víz megnyugtató csobogását.

- Mindjárt végzek, és akkor békén hagylak. Úgy tűnik, már így is az idegeidre mentem – válaszolt a másik, de volt valami furcsa a hangjában, ami felkeltette Nila figyelmét. Valami olyan, amire soha nem gondolt volna ezelőtt. Tom nem szívesen akart elmenni innen, ami meglepte. Alig pár napja ismerték egymást, de volt valami a férfiban, ami magával ragadta már az első alkalommal, valami különleges és megfoghatatlan.

- Nem! Nem erre gondoltam. – Nagy levegőt vett, hogy folytassa azt, ami az eszébe jutott már reggel ébredéskor. – Az jutott eszembe, hogyha te is beleegyezel; akkor segíthetnél nekem a nyáron a munkáimban. Nem, nem sztriptíz munkára gondoltam, bár talán abban sem lennél rossz – tette hozzá gyorsan, mikor a férfi kidugta a fejét a zuhanyfüggöny mögül és elég ronda arcot vágott a felvetéshez.

- Nyáron mindig vannak munkáim, amikre felkérnek, és néha elkél a segítség. Erős mágus vagy, nem hinném, hogy nagyon megerőltetne ez a fajta munka – kérdezett rá, aztán várt, hogy vajon mit reagál erre a másik. Abbamaradt a zuhany, egy vizes kar nyúlt ki a törölközőért. Kellett legalább öt perc, mire Tom végre kilépett a zuhanyzóból, immáron teljesen szárazon, a dereka köré csavart törölközővel. – Mit mondasz, elfogadod az ajánlatomat?

- Hm... és nekem azon kívül mi hasznom van belőle, hogy neked segítek? – pillantott rá kérdőn a férfi, közben elhagyta a fürdőt és tovább ment a szobájába, de nem csukta be teljesen az ajtót, hogy tudjanak beszélni.

- Figyelj, egyrészt pénzt kereshetsz vele, ami szerintem a jelenlegi helyzetedben előnyödre válhat; másrészt talán olyan dolgokra is meg tudlak tanítani, ami nem az erősséged. Benne vagy? – Most Nilán volt a sor, hogy várjon és reménykedjen, hogy ezzel talán eléggé felkeltette a férfi kíváncsiságát. Persze ha nem, hát akkor mehet, amerre szeretne. Vagy dolgozik, vagy elmegy innen, tovább már nem tud vigyázni rá, mint ahogy eddig tette.

Végül Tom teljesen felöltözve és érdeklődve lépett ki a szoba ajtaján, megállt a küszöbnél, hogy teljesen szemben legyenek egymással.

- Rendben, elfogadom az ajánlatodat egy feltétellel.

- Mi lenne az?

- Nem fogunk hajnalok hajnalán útnak indulni, ebből nem engedek! – Mindezt úgy adta elő a férfi, mintha valami halálosan komoly dologról egyeztek volna meg. Nila egyszerűen felnevetett, s a kinyújtott kezet elfogadta.

- Rendben, megegyeztünk!

------

Innentől nem volt megállás. Nila összeszedett minden olyan katalógust, ami a legmodernebb volt a varázsvilágban, hogy a férfi kezébe nyomja, és kijelentette, hogy a lehető legkényelmesebb, és legpraktikusabb ruhákat és cipőket válogassa ki magának, persze ne a méregdrága kategóriából; és úgy, hogy terepen is fognak dolgozni. Mikor Tom rákérdezett, hogy ezt hogy fogja kifizetni, Nila csak annyit mondott, hogy az első közös munkájukból majd odaadja rá a pénzt.

Legalább két hét kellett, mire mindent beszereztek maguknak és elrendeztek mindent, amire szükségük lehetett az első munkához. Nila szerezte a munkát, amit később együtt beszéltek át és készítették el a terveket, amik alapján dolgoztak. Persze nem kevés veszekedés és összezördülés volt a munkából, de valahogy mindig sikerült megtalálniuk a közös hangot, ami előre vitte őket.

A varázslóvilágban tett látogatásuk óta Tomnak kétszer fájdult meg a feje, de soha nem olyan durván és intenzíven, mint amilyen az első két alkalommal volt. Gyorsan elintézték pár bájitallal és bűbájjal, hogy később ne legyen gondjuk belőle. Viszont ami a legmegdöbbentőbb volt, az az első hét után érte őket.

Nila már egy hete nem bírt elaludni, mióta a férfival együtt aludtak, egyszerűen sehogy sem volt képes rá, csak forgolódott éjszaka Gufival a kezében, de csak nem akart jönni az a bizonyos álommanó. Ha pedig jött, abból csak rémálmok lettek, és ezt utálta. Nem értette, mi a gond, de már kezdte elérni a tűrőképessége határát. Mivel nem pihente ki magát, csak még rosszabb lett minden, akaratlanul varázsolt, vagy tört ki belőle a mágia. És ami talán a legmeglepőbb volt, hogy ezzel Tom is ugyan így volt.

-o-o-o-o-

Voldemort régen sem tudott túl sokat aludni, vagy ha igen, akkor sem voltak ezek pihentető alvások. Rémálmok, régi emlékképek kísértették őt, amiket sikerült elfelednie és elnyomnia magában az évek múlásával. Viszont most, hogy újra testet öltött, intenzívebben jöttek elő ezek az álmok, mint azt szerette volna. Ő sem bírta már túlzottan, hol forgolódott éjszaka, hol rémálmokból ébredt verejtékben úszva.

Aztán egyik este váratlan látogató lépett a szobájába. Nila egy plüsskutyával a kezében, elnyúlt arccal és karikás szemekkel kopogott be hozzá.

- Nem megy... Egyszerűen képtelen vagyok aludni! Elegem van! – hangja nyúzott volt és fáradt, Voldemort teljesen megértette a nőt. Neki is elege volt már ebből az egész helyzetből.

- ­Mit akarsz, mit tegyek?

- Gyere át hozzám, és aludjunk együtt. Múltkor is bevált, nem hiszem, hogy ezzel most gond lenne. – Nila hangja határozott és kemény volt, nem tűrt ellentmondást, de már úgy volt vele, hogy nem érdekelte az egész. Csak végre aludni akart és kipihenni magát.

Pár perces döbbent csend fogadta a kijelentést, majd a férfi vállat rántva felkelt az ágyról, lekapcsolta a villanyt és követte a nőt a saját szobájába. Ott az ágy úgy fogadta, mint amire számított. Teljesen összetúrva. Látszott, hogy Nila sem aludt többet, mint ő. Becsukta maguk után az ajtót, végül az ágyhoz lépett, amiben a kékszemű már elvackolta magát a plüsskutyával a kezében.

- Plüsskutyával alszol?

- Pofa be, és gyere aludni!

Nem állhatta meg, hogy el ne vigyorodjon ez után a kijelentés után, de aztán minden szó nélkül bemászott az ágyba, magához húzta a nőt, hogy erős karjaiba zárja. Nila szorosan hozzásimult, a háta a mellkasának nyomódott, mire a nő intésére kialudtak a fények egy kicsi lámpát leszámítva, ami az éjjeliszekrényen égett. Egyáltalán nem volt zavaró, Voldemortot leginkább arra emlékeztette, amit régen az árvaházban használtak azoknál a gyerekeknél, akik féltek elaludni a sötétben.

- Félsz a sötétben?

- Igen, de most már aludj. A lámpa égve marad! – Jött a nyűgös válasz, mire arcát a nő nyakához nyomta, s lassan a másik nyugodt lélegzete őt magát is álomba szenderítette.

-o-o-o-o-o-

Nila kezdett rájönni, hogy a mellette harcoló férfi mennyire másnak mutatta eddig magát, mint amilyen valójában volt. A több hónapos együtt töltött munkának köszönhetően kezdett világos lenni előtte, hogy Tomban sokkal több rejlik, mint amit megmutat. Hihetetlenül leleményes és okos volt. Teljes nyugodtsággal tudta kezelni még a legváratlanabb helyzeteket is, amikbe belekeveredtek. Ösztönösen használta a mágiát, bármennyire is takargatni akarta, egyszerűen lenyűgöző volt. Volt, hogy feketemágusokat kellett kézre keríteniük, bármennyire is ágált amellett Tom, hogy ezt ne tegyék, végül mégis belement. Talán a kihívás, talán a kaland miatt, erre nem sikerült még rájönnie. De az biztos volt, hogy az egész férfi maga volt a megtestesült tekintély és hatalom. Nem tudta, hogy csinálta, de sokszor elég volt a jelenléte és kisugárzása ahhoz, hogy a legtöbb varázsló meghunyászkodjon.

Sokszor megfigyelte, hogyha hozzá hasonló kaliberű mágus vagy boszorkány került az útjába, minden gond nélkül lefegyverezte őket, vagy kisebb harcok árán kényszerítette őket megadásra. Nilának mellette túl sok dolga nem volt azon kívül, hogy védte a hátát. Sokszor a férfi nem is engedte, hogy harcoljon, egyszerűen hátra parancsolta, hogy várja meg biztonságban. Amit azonban nem tudott Tom, az az volt, hogy Nila végig követte. Kíváncsi volt, ki ő valójában, miért rejtegeti azt, ami őt magát jelképezte. Az erő és az impulzív mágia, ami körülvette minden egyes alkalomkor, zöld szemeinek intenzív csillogása és az apró mosoly az ajkain mindent elárult. Hogy mennyire élvezett minden harcot és kisebb csatát, amit azokkal vívott, akiket el kellett kapnia. Nila legbelül érezte, hogy talán ebben a viselkedésben keresheti a kulcsot a titkok nyitjához, ami a férfit körülvette.

Éjszakánként azóta az este óta mindig együtt aludtak, néha a legfurcsább pózokban, de ez egyáltalán nem zavarta egyikőjüket sem. Minden nap kipihenten ébredtek, és ez volt a legfontosabb. Nem firtatták, hogy ez miért és milyen okból volt, egyszerűen elfogadták.

Két hónap telt el azóta, mióta Tom hozzákerült, és együtt laktak, együtt éltek. Meglepő módon kiegészítették egymást, összecsiszolódtak a munkák során. Nila soha nem félt attól, hogy esetleg bántódásuk esne, hisz Tom volt maga az élő pajzs és kard. Olyan varázsló és ember volt, akit leginkább a saját oldalán szeretett tudni az ember, és nem vele szemben. Nem akart belegondolni, hogy mi lesz, ha egyszer egymás ellenfelei lesznek. Ha rajta múlt minden, ez soha nem fog bekövetkezni.

Most is, már épp hogy bekerítették az éjszaka az előttük csoportosuló mágusokat és boszorkányokat, akik az Amerikai mágustársadalom ellen léptek fel, fel akarták fedni kilétüket a muglik előtt és leigázni, elpusztítani őket. Amikor ezt beszélték Tommal, nagyon hátborzongató mosolyt eresztett meg a férfi, de végül elfogadta a munkát. Úgy tűnt, teljesen egyetért azokkal a varázslókkal, akik ezt szeretnék, de Nila nem kérdezte többet, épp elég volt neki az a furcsa, hideg pillantás, amivel a zöld tekintet végigmérte akkor.

Azonban egy valamivel úgy tűnik, nem számoltak. Felhő nélküli telihold világította meg előttük a földes utat, ami az erdőből vezetett kifelé egyenesen egy ódon kastélyhoz. Ablakaiból tompa fény szűrődött ki, ami segítette őket a tájékozódásban. Persze a hold fénye is tökéletes fényviszonyokat biztosított.

- Úgy, ahogy megbeszéltük? – pillantott a mellette álló férfira kérdőn, aki erre csak bólintott, s kivont pálcával a kezében osont a fűben. Lépteit alig lehetett hallani, bár ebben sokat segített az az ügyes bűbáj, amivel megbűvölt a bakancsa talpát, hogy ne csapjon zajt. Nila mindig is csodálkozott, hogy mennyi hasznos varázslatot tud a másik, csak lusta használni azt, és úgy közlekedik, mint elefánt a porcelánboltban. Tom hitvallása szerint azért, mert így nagyobb volt a kihívás, amire a nő csak bosszankodva megrázta a fejét.

Nem tudta, honnan szalajtották ezt az embert, de néha jól tarkón tudta volna csapni egy lapáttal, mert csak alapon.

Most azonban arra fókuszált, ami a mai feladatuk volt. Több napig követték a csapatot, államokon keresztül, hogy kézre kerítsék őket az auroroknak és a minisztériumnak. Megfelelő bizonyíték híján nem tehettek semmit, de talán most jött el az ő idejük. Tom már elérte az erdő szélét, ezért ő is követte a mágust. Nesztelenül osont a fűben és a fák között, akárcsak a mágus. Sötét ruhájuk kellően elrejtette őket, nem kellett kiábrándító bűbájt használniuk, ami valószínűleg riasztotta volna a területre kivetett védőbűbájokat.

Mikor utolérte a férfit, egymásra pillantottak, aztán repülő rajtot vettek. Még emlékezett, mikor a legelső alkalommal Tom alig bírta vele tartani a lépést, kis híja volt, hogy ne találja el valamilyen átok, mert nem kapott rendesen levegőt. Az után az alkalom után Nila rájött, hogy talán edzenie kellene a férfit, mielőtt kiköpi a tüdejét a következő alkalommal és ott hal meg légszomj miatt a lábai előtt. Azóta rengeteget fejlődött a férfi, szinte rohamléptekkel. Kellett a fizikumának, ami így most sokkal egészségesebb, kisportoltabb lett a futástól és párbajoktól, bőre fakó fehérből napbarnítottra váltott. Nila nem engedett abból, hogy a szabadban edzenek, így Tomnak sem volt választása.

Két hónap megtette a hatását, egyszerre kezdtek futni a kastély irányába, azonban valami nem volt rendben. Hirtelen mindenhonnan varázslatok csapódtak feléjük, és fedezék híján nem igen tudtak mit tenni. Protegot és pajzsokat vontak maguk köré, hogy legalább a legtöbb varázslattól megvédjék egymást. Egymásnak vetett háttal védekeztek, de hirtelen az egyik varázslat Nilát oldalra lökte, amire a férfi is kiesett a megszokott ritmusból. Hirtelen nem tudta, hogy védekezzen, vagy a nőt védje, aki tőle három méterre feküdt a földön. Nila kissé kába volt ugyan, de nem adta fel, nem most jött le a falvédőről!

Bosszúsan ugrott talpra, hogy a következő varázslata kiüsse a hozzá legközelebb álló mágust és elrepítse legalább négy méterre hátrafelé. Aztán jött a következő, de be kellett látnia, hogy most nagy hibát követtek el. Nem számoltak azzal, hogy legalább három tucat varázsló fogja őket közre, és hiába gyengébbek náluk, ketten nem fognak velük elbírni. Tom talán igen, de ő egyedül nem képes arra, amire a férfi, és csak elvonja a másik figyelmét. Az aggodalmas zöld tekintet végre elhatározásra késztette, s futni kezdett az erdő irányába.

-o-o-o-o-o-

Voldemort kiváló párbajozónak és mágusnak tartotta magát, az elitek elitjének, viszont egy valamivel nem számolt. Eddig mindig csak saját magáról kellett gondoskodnia, azonban Nila mindent megváltozatott. A fiatal nő mellett eltöltött idő rányomta bélyegét a viselkedésére. Olyan dolgokat tett és mondott, amit talán még soha eddigi élete során. Ezért is volt a legrosszabb, hogy együtt indultak neki ennek az estének. Nem kellet volna hagynia, hogy a nő vele együtt induljon el, később kellett volna. De nem ezt tette, ő meg ostoba volt, amiért hagyta magát! Nila erős varázsló volt, de nem olyan erős, mint ő maga.

Ezért is zökkent ki, mikor a kékszemű elrepült mellőle egy kiáltás keretében, aztán csúnyán landolt a földön, de nem adta fel. Talán ez volt az egyik, amit annyira kedvelt a másikban. Soha sem adta fel, látszott a tekintetében, hogy küzdeni akar, és küzdeni is fog. Nem tántoríthatta vissza semmi attól, amit a fejébe vett. Ő meg egyszerűen hagyta, hogy azt tegye, amit akar. És talán ez volt az egyik legnagyobb hiba a részéről, mert rájött, hogy egyedül jelenleg sokkal erősebb, mint a nővel együtt. Viszont Nila most megadta neki a lehetőséget, hogy egyedül harcoljon, mert amint rést talált a bezárult körön, azonnal a sűrű erdő felé kezdett el rohanni. Voldemort először nem is értette, hogy miért teszi, de aztán nem hagyta elúszni a lehetőséget, amit a boszorkány adott neki.

A körülötte álló varázslók megdöbbenve tapasztalták, hogy a fiatal nő magára hagyja társát, s inkább az erdő felé veszi az irányt. Több varázsló a nő után kezdett el rohanni, hogy elkapják; míg a hátramaradottak a férfival kezdtek el foglalkozni, nem sok sikerrel. Voldemort végre azt tehette, amit csak akart. Nila nem zavarta meg, s mivel nem volt mellette a boszorkány, így felfedhette valódi mivoltát a csoport előtt.

Azok döbbent tekintettel kezdték el figyelni, ahogy a férfi körül felkavarodtak a sötét erők, szikraként pattogott a levegőben a mágia, apró kisüléseket okozva ezzel Voldemort körül. Fekete kabátja sötét fellegként lebegett körülötte, míg smaragdzöld szemei világító kékbe váltottak át a kiáramló erő miatt. Észre sem vette, ahogy ösztönösen kezdte el használni a legbelsőbb mágiáját, hogy ezzel is letaroljon maga körül mindent és mindenkit.

Egy pillanat volt csupán az egész, mire a kastély ablakai kirobbantak a helyükről, a körülötte csoportosulók pedig szanaszét repültek a fűben és a földön, már eszméletlenül fogva talajt.

Voldemort nagy levegőt vett, majd leengedte maga mellé pálcát tartó kezét, s elégedetten pillantott körbe. Tökéletes munkát végzett, ezzel a mágiakiáramlással sikeresen kiütötte az ostobákat maga körül legalább három órára, ha nem többre. Rég használta már ilyen formában az erejét, de örült, hogy végre előhozhatta igazi valóját. Már kezdett besokallni attól, hogy csak feleannyira használhatta a mágiáját, mint az megszokott volt. Persze az öreg róka és Potter ellen is csak fél százalékon működött, mert szüksége volt a regenerálódásra, de a Nilával eltöltött két hónap teljesen feltöltötte. Száz százalékosnak érezte magát, és már túlcsordult benne a mágia. Félő volt, ha nem ereszti ki magából, akkor akaratlanul fog kirobbanni belőle, ami az egyik legveszélyesebb módja a mágia csapolásnak.

Amint mozgásképtelenné tett mindenkit, kezüket-lábukat összekötözte és elvette a pálcáikat, majd megadta a jelet az auroroknak, hogy jöhetnek, azonnal Nila után indult az erdőbe. Sietnie kellett, mert így is voltak páran, akik a nő után indultak, s ha nem elég gyors, baj lehet belőle.

Futott, ahogy csak a lábai bírták, a benne örvénylő mágia segítette a keresésben, s alig pár pillanattal később találkozott össze két varázslóval, akiket egy hátulról küldött Stuporral kiiktatott, s rohant tovább. Meg kellett találnia Nilát, minél előbb!

Azonban arra nem számított, ami fogadta. Rohant egyenesen előre, és még mielőtt ráeszmélhetett volna, hogy mit tesz, lesodorta magával együtt Nilát a mély szakadékba, egyenesen bele az őrjítő sebességgel zubogó folyóba.

-o-o-o-o-o-

Nila rohant, ahogy csak tudott, keresztül-kasul az erdőn, hogy időt nyerjen Tomnak. Tudta, érezte legbelül, hogy erre van szüksége a másiknak, hogy előbújjon belőle az igazi mágus, akit valójában rejteget. Távolról érezte, ahogy őt magát is hátulról elcsapja az az erős kitörés, ami Tomból áramlott ki. Ennyi együtt töltött idő után minden mágiaáramlás közül is tökéletesen tudta, hogy melyik a férfi ereje. Hihetetlenül erős és vad volt, olyan, amilyennel még soha nem találkozott életében. Sötét erő lakozott benne; fekete, mélyről jövő. Az a fajta, amit soha az életben nem akart megérezni, mégis alig várta, hogy utolérje. Neki ez jelentette a menedéket és a biztonságot.

Viszont pár lépés után kénytelen volt megállni és hátrafordulni, hogy kiüsse az utána igyekvőket. Nem voltak sokan, de épp elegen ahhoz, hogy az egyik szakadék szélére kényszerítsék. Utálta a magasságot, bár megbirkózott vele, viszont ami a mélyben fogadta, az elszörnyesztette. Soha a büdös életben nem fog innen leugrani, inkább kapjon Cruciot vagy Avadát, de nem fogja megtenni!

Nehezen ugyan, de tartotta magát, azonban a varázslatok egyre hátrább kényszerítették a szakadék peremére. Tenyere izzadt, ahogy a tiszafa pálcát markolta, homlokán verejték gyöngyözött a kifejtett erőtől, amit felemésztett ahhoz, hogy védje magát. Gyerünk, ki kell tartania, már nem kell sok! Ha jól tippelt, akkor pár perc, és Tom is fel fog tűnni, hogy segítsen neki. Mindig így tett, bármiről is volt szó. Akaratlanul azt kezdte érezni, hogy a férfi mindig minden helyzetben vigyázott rá, még ha ezt nem is vallotta be magának.

Két vörös villanás jelezte, hogy Tom végre utolérte, és eltűntette azt a két mágust is, aki utána rohant. A többieket elintézte már magától, így most leengedett pálcával várta, hogy a férfi is befusson, de arra a büdös életben nem számított, hogy olyan lendülettel jön, ami magával sodorja, egyenesen bele a szakadékba.

Szíve úgy kezdett el zakatolni a mellkasából, hogy azt hitte, majd kiszakad onnan. Egy kiáltás után elnyelték a mély habok. Nem tudta, merre van a fel vagy a le, teljesen leblokkolt. Soha nem tudott úszni, és nem is akart megtanulni. Tüdejébe víz került oxigén helyett, hiába kapálózott, hogy fenn tartsa magát, egyszerűen képtelen volt rá. Egyik pillanatban erősen nekicsapódott egy sziklának, hogy az eddig benn tartott levegőt is kiszorítsa belőle, s akaratlanul is lenyelje a vizet, ami körülötte örvénylett és vitte magával a semmibe. Már csillagokat látott az oxigénhiánytól és a tüdejébe került víztől, iszonyatosan fájt és szúrt a mellkasa. Nem bírta, nem fog menni, nem képes kitartani! Az egyik legszörnyűbb rémálma kezdett valósággá válni, ahogy az erős sodrású folyóban fuldoklott, aztán hirtelen elsötétül előtte minden. Feladta...

-o-o-o-o-o-

Voldemort először nem is értette, hogy mi történik körülötte, de Nila keserves kiáltása megadta a választ. Egyenesen belezuhantak az erős sodrású folyóba, ami vitte őket előre minden védelem nélkül. Tudott úszni, sőt kiváló úszó volt és szerette a vizet, de még neki is nehezére esett a felszínen maradni, hogy kapjon levegőt. Azonban ami a legrosszabb volt, hogy a kékszeműt egyáltalán nem látta. Hiába világított meg mindent a telihold fénye, elvesztette szem elől a nőt. Kezdett kétségbe esni, miután párszor látta, ahogy a felszínre bukkan levegőért, aztán megint eltűnik a feje felett átcsapó hullámokban.

Megpróbálta magát arra irányítani, amerre Nilát sejtette a homályos fényben, de ez egyáltalán nem volt egyszerű. A legbelsőbb ösztöneire kellett hagyatkoznia, hogyha meg akarta őt találni. Sietnie kellett, mert legbelül érezte, hogy a legrosszabb történik, ami eddigi élete során soha! Tudta, hogyha nem elég gyors, Nila megfullad, és akkor elveszíti őt. Nem tudta, mikor kezdett el valamit is érezni a másik iránt, de ez a furcsa érzés most teljes súlyával nehezedett a mellkasára. Összeszorította a szívét, és csak az járt a fejében, hogy minél előbb meg kell találnia; sietnie kell, bármi is legyen! Vigyáznia kell rá, ostoba volt, mikor engedte, hogy elrohanjon mellőle!

Csak egy pillanat volt az egész, de hirtelen meglátta a nőt a víz felszínen, s még épp időben kapta el az élettelen kart, hogy aztán nehezen, de kihúzz a vízpartra, s gyorsan mellé térdeljen. Nila teljesen hófehér volt a hold fényében, egyáltalán nem lélegzett. Haja vizesen tapadt az arcára, egész teste élettelen volt. Voldemort legbelül érezte, hogy kezd pánikba esni, agya pörgött, hogy visszaemlékezzen arra, vajon mit is tanítottak neki annak idején az árvaházban?!

- A francba! – Kezét gyorsan a nő mellkasára helyezte, pontosan a szegycsont vonalában és elkezdte a mellkasát erőteljesen nyomkodni, egészen harmincig elszámolva magában, majd kettőször jött a befúvás a száján. – Gyerünk, lélegezz már!

Egyszerűen csak tette, amit tennie kellett. Még legalább háromszor végigismételte ezt a procedúrát, mikor a nő végre felköhögött. Gyorsan oldalra fordította és tartotta a fejét, amíg kiköhögte a tüdejébe került vizet.

- Végre... Ez az, lélegezz mélyeket! – Noszogatta Nilát, miközben tartotta őt, s az erős szorítás a mellkasából lassan kezdett feloldódni. Nem értette miért, de örült, hogy sikerült visszahoznia az életbe. Bele sem gondolt abba, hogy mi lett volna akkor, ha Nila egyszerűen meghal holmi apró baleset miatt. Az már csak részletkérdés volt, hogy egyáltalán nem tudott úszni a másik.

Azonban nem sok ideje volt gondolkodni, mert Nila megpróbálta megtámasztani magát, s a karjaiban felpillantott rá. Nem tehetett róla, ösztönös volt minden cselekedete, s nem értette, hogy mi az a rettenet, amit a másik szemeiben vélt felfedezni.

Végül magával ragadták a kék szemek, s már csak arra eszmélt, hogy egy emlékben van, pontosan Nila mellett. Épp egy idősebb kúria felé sétált a nő jókedvűen, egy hátizsákkal a hátán. Nem lehetett több tizennyolc-tizenkilenc évesnél. Boldogan mosolyogva haladt előre, de ő már látta, amit a fiatal nő nem. Valami történt odabenn a házban, valami szörnyű. Azt akarta, hogy ne menjen tovább, álljon meg és hagyják ezt abba, azonban Nila csak ment előre. Nem tehetett ellene semmit, végig kellett néznie.

Mikor a lány a ház elé ért, már kezdett előtte derengeni, hogy nagyon rossz fog történni.

-o-o-o-o-o-

Nila nem akarta újra átélni azt, ami akkor történt. A tudata legmélyére szorította vissza ezeket az emlékeket. Élete legrosszabb élménye volt.

...Ahogy a házhoz ért, akkor vette észre, hogy az ablakok ki voltak törve és csak az egyikből áramlott ki a fény. Már akkor sejtette, hogy hatalmas a baj, de azt hitte, hogy csak egy elrontott varázslat lehet az oka és a szülei a nagyszüleivel együtt rendben vannak. Hiú ábránd volt csupán. Olyan fiatalon megtapasztalhatta azt, amit mások soha az életben.

Amint belépett a ház ajtaján előre tartott pálcával, úgy csapta mellkason az első átok, amit aztán egy női nevetés követett. Nem az az örömteli fajta, inkább kárörvendő és gonosz. Nem volt képes mozdulni, testét kötelek szorították össze, pálcája messzire repült tőle. Ösztönösen nyúlt a legbelsőbb mágiájához, de nem volt képes leoldani magáról a köteleket.

Ezután volt csak képes felfogni, ami a szemei elé tárult. Nem akarta elhinni, nem akarta tudni, azonban az emberi agy túlságosan is leleményes. A tudatába égett az a kép, amit akkor és ott látott.

A nagyszülei a nappali padlóján feküdtek szétvetett tagokkal, tágra nyílt, rémült tekintettel, halottan. Édesapja a lépcsőn feküdt vérben fürödve, végtagjai furcsa szögekben terültek szét körülötte. Smaragdzöld szemei élettelenül pillantottak rá, szájából vérpatak csorgadozott a nyakához. Halott volt, akárcsak a nagyszülei.

Édesanyja élt még, de már ő is alig. Összekuporodva feküdt a földön, míg fölötte egy sötét hajú, idegen boszorkány állt. Őrült nevetése betöltötte az oly szeretett otthon minden zugát. Anyja még lélegzett, mogyoróbarna haja csapzottan terült szét körülötte, arcán tele zúzódás és ütés nyoma, régen oly gyönyörű és erőt sugárzó kék tekintete most egy élőhalottéra emlékeztette. Kezei furcsa szögben feküdtek mellette, testén megannyi vágás és sérülés, minden csupa vér volt körülötte, de még lélegzett.

- Nocsak, a kis tűzmadárka is eljött hozzánk! Tudtam én, hogy hatásos lesz az a levél. Hát nem igazam volt, Rodolphus?! – pillantott a nő kegyetlen mosollyal a mellette álló magas, barna hajú és szemű férfira. De ami a legmegrázóbb volt, az a férfi szemeiben felcsillanó őrült vágy. Nila ösztönösen próbálta összehúzni magát, de a kötelei túlságosan is erősek voltak.

- De, Bellatrix, drágám. Viszont mit kezdjünk vele? Ez a véráruló szuka nem sokat beszél... Szerinted, ha eljátszadozok a lányával, akkor szóra bírható? – Kegyetlen hangjától Nila minden egyes szőrszála az égnek meredt. Tudta, hogy ez már megtörtént, és hogy túlélte, de most újra látni az akkori éjszakát a lehető legrosszabb volt. Sírni szeretett volna, zokogni! A pokol legmélyebb bugyraiba átkozni azt az őrült nőt, aki tönkretette az életét!

- Hm... Ez nem is olyan rossz ötlet, de tudod mit, kedvesem? Majd inkább én játszom vele, te addig kényszerítsd az anyját, hogy figyeljen. Már úgy is alig van benne élet, de ezzel talán szóra bírható.

Ezzel a sötét boszorkány öles léptekkel elindult Nila felé, s már tudta, hogy ez lesz a vég. Hogy meg fog halni, kínok között, akárcsak a szülei és a nagyszülei, és ezt anyjának végig kell néznie. Mindent, a legutolsó pillanatig!

Nila nem volt képes felfogni, amit Bellatrix művelt vele, csak azt tudta, hogy őrületesen fájt! Mindene sajgott és sikoltott a megváltó halálért, hogy legyen már vége! Elege volt, nem bírta tovább! Az első sikolyok után már csak tompa nyöszörgésre futotta tőle, de Bellatrix nem hagyta abba. Túlságosan is szadista és leleményes volt a kínzás terén. Édesanyja sikolyai a sajátjai közé vegyültek, ahogy utolsó erejével küzdött és vergődött a férfi karjai között, hogy a lányát hagyják végre békén, legyen végre vége! Talán órákkal később, már nem is tudta pontosan, de Bellatrix abbahagyta. Oldalán hatalmas vágás éktelenkedett, saját vérében fetrengett az elmúlt időszakban.

A nő sötét pillantásával még rá nézett, úgy simított végig az arcán, mintha a lánya lenne, majd egy pofon után otthagyta a földön.

- Ezekkel nem megyünk semmire! Ostoba ötlet volt! Öld meg a nőt, aztán ezzel is végezzetek itt, nem kellenek szemtanúk! – Adta ki az erélyes utasítást, majd elhagyta a romokban álló házat.

Nila alig kapott levegőt, felületesen lélegzett a tömérdek sérülés után. Bordái eltörtek és megrepedtek, minden végtagja fájt, ujjai és karjai furcsa szögben meredtek az égnek, haja csapzottan és izzadtan tapadt a testének, vére körülölelte egész testét. A kötelek rég lekerültek róla, így már nem tartotta semmi. Sírni lett volna kedve, de könnyei is elapadtak, torka teljesen kiszáradt. Teljesen katatón állapotba került, csak a megváltó halálért imádkozott. Bárkihez, bármihez, csak legyen már vége és legyen a szeretteivel. De Bellatrix nem volt ilyen kegyes.

Rodolphus-szal együtt elhagyta a házat, egy másik férfi maradt vele. Ő anyját már rég megölte, így csak ketten maradtak. Hasonlított a magas férfira, azonban az arca teljesen más volt. Szégyen és félelem volt leolvasható róla. Odalépett hozzá, majd óvatosan a karjaiba vette. Nem értette, mit akarhat tőle, de akaratlanul is felkiáltott a fájdalomtól, ami újra elért a tudatáig.

- Ne haragudj... Kérlek, bocsáss meg nekem, amiért idevezettem őt. Azt hittem, hogy nem lesztek itt... - Nem értette a férfi szavait, amiket hozzá intézett, miközben kiléptek a hideg esőbe és elhagyták a házat. Nem tudta, hogy hova viszi a másik, csak azt akarta, hogy ölje meg. Nem fogta fel, miért kér bocsánatot a másik, és a barna szemekben miért csillognak a könnyek. Teljesen össze volt zavarodva.

Aztán már nem maradt más, csak a teljes sötétség, ami végül magával ragadta a férfi karjaiban, hogy aztán egy riadt zöld tekintettel találja szemben magát...

Úgy lökte el magától a férfit, mintha maga az ördög lenne, s patakzó könnyeit próbálta letörölni az arcáról, s elrejteni magát a másik elől. Nem akarta, soha nem akarta, hogy ezt bárki is megtudja, főleg nem ez az ember. Bízott benne, de nem ennyire, hogy ezt megtudja róla.

Zokogott, s felhúzta térdeit, átkarolta őket, majd fejét is ráhajtotta. Nem bírta tovább. Az évek alatt felgyülemlett félelem, rettegés, gyász egyszerűen szabad utat tört magának az emlékeken keresztül. Miután felébredt egy kórházban, megfogadta, hogy megöli Bellatrixot, és ezt az éjszakát elfelejti; de erre egyszerűen nem volt képes. Eltitkolhatta mások elől, elrejthette maga elől, de a tudata legmélyén mindig is ott voltak ezek a gondolatok. Soha nem gyászolhatta meg rendesen a szüleit, később megtudta, hogy a házat felgyújtották, s vele együtt a szülei is benn égtek. Rendesen el sem temethette őket, ahogyan az megillette volna a családot. Angliában haltak meg mindannyian.

-o-o-o-o-o-

Voldemort egyszerűen leblokkolt. Felfogta, hogy mi történt, végignézte Nila szüleinek a halálát, ahogy a fiatal nőt megkínozták, csak hogy az anyja beszéljen valamiről, amiről ők nem tudtak, és hogy mindezt Bellatrix tette. Soha életében nem gondolta volna, hogy a múltja egyszer így köszön vissza neki. Nem volt biztos benne, hogy ez pontosan mikor történhetett, de azt tudta, hogy Nilában mély nyomot hagyott. Mindenki így lett volna, aki végigszenvedi azt a kínzást, amit Bellatrix képes adni az embereknek. Mindig is tudta, hogy őrült a nő, de most legbelül hirtelen olyan parázs düh izzott fel benne iránta, amit még soha nem érzett.

Szemei haragtól izzottak, mikor az összekucorodott Nilára pillantott, s eldöntötte, hogy ennek a végére jár. Nem fogja hagyni, hogy ezt a nőt valaha valaki is bántsa. Azt ő fogja megölni a puszta kezével, kitépi a még dobogó szívét a mellkasából és megeteti vele! Nem fogja érdekelni, hogy ez mibe kerül, de meg fogja tenni.

Nem tudva magáról, Nilához kúszott a sáros földön,aztán ösztönösen húzta magához a zokogó nőt, aki végül elfogadta a felkínált védelmet, s így ölelkezve ültek a zuhogó esőben.