-Mi? -kérdeztem értetlenül.
Saraphine felcsattant -Megöltem az anyámat, mit nem lehet ezen érteni?
Egy darabig nem szóltam semmit, csak bámultam ki a fejemből.
-Tudom, hogy most valószínűleg utálsz -kezdte ő -De baleset volt. Tízéves voltam, igazából azt sem tudtam igazán, hogy mi történik!

-Elmondod? -közelebb ültem hozzá -Hogy mi történt azon a napon?
-Rendben. De ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek.
-Ígérem -mondtam komolyan, mire Saraphine sóhajtott, és belekezdett a mondókájába.
-Mennyire emlékszel a történetből, amit meséltem? A szemem színéről?
-Hát... -megvakartam a fejem -eredetileg zöld szemed volt, csak az anyád utálta, ezért átműttette kékre, de te a kéket utáltad, ezért fél szemed barnára műttetted, ezért anyád berágott rád, és elküldött ide.
-Igen, ez volt az, amit bemeséltem.
-És akkor... Hogy van az igazi történet?

-Odáig igaz, hogy hazamentem a félig barna, félig kék szemeimmel. Aztán mikor az anyám meglátta, elkezdett ordibálni velem. Veszekedtünk. Nem egyszerű vita volt, hanem repkedett ott minden, ami a kezünk ügyébe került. Tízévesen... Volt egy kis tiarám. Mint a hercegnőknek. Tudom, mekkora hülyeség -mosolygott el kínjában Saraphine.
-És utána mi történt?
-Az a tiara ott hevert a kanapé karfáján, a csillogós, csúcsos részével felfelé. Én felugrottam a kanapéra, és onnan ordibáltam neki, ő pedig közeledett felém, de... Ott volt az útban egy kifeszített zsinór.

-Emlékszem, mit mondtam neki akkor -Saraphine-nak megint előkerültek a könnyei -Azt kívántam neki, hogy bárcsak meghalna! És akkor megbotlott a zsinórban, és ráesett arccal a tiarára. Aztán a földre zuhant. Én pedig már csak azt vettem észre, ahogy mindent elborít valami sötétpiros dolog. Ijedtemben berohantam a fürdőszobába, és nem mertem előjönni, egészen addig, amíg a békeőrök ki nem hoztak. Aztán ide utaltak.

-Saraphine, úgy sajná...
-Nincs szükségem a sajnálatodra -vágott közbe, én pedig meglepődtem a harciasságán.
-Nincs rá szükségem, jó? Csak ha most Amelia visszaküld a hatóságoknak, nekem annyi. Lecsuknak egy életre, mondván megöltem. Nincs bizonyíték, hogy baleset volt. Ez a munkahely is csak átmeneti megoldás volt, eredetileg tizennyolc éves koromig maradhattam volna. Csak szeretem ezt csinálni, így maradtam. De ha Amelia rosszat szól rólam a békeőröknek, börtön, vagy halálbüntetés. Jobb nincs.
-Biztos lehet valamit tenni -kezdtem.
-Nem. És az is a legjobb, ha hagyjuk a dolgokat alakulni.

Akármennyire is akartam segíteni neki, rájöttem, hogy neki van igaza. Ha most közbelépnénk, talán csak rosszabb lenne. Főleg, ha engem is beleveszünk a számításba.
-Figyelj, Saraphine, nem lesz semmi baj. Csak... Talán figyelj arra, hogy ne légy vele bunkó. És akkor talán elfeledkezik erről az egészről.

-Jó ötlet. Megpróbálom -mondta -Csak annyi a probléma, hogy a nő elképesztően idegesítő.
-Nekem mondod? Leütött! -nevettem.
Saraphine is felvidult ettől, és végre elnevette magát.
-Na, elhiszed, hogy nem lesz semmi baj?
-Mostmár igen, azt hiszem. Köszönöm, Stiles.

Én akartam mondani neki, hogy szívesen, de ekkor előzetes kopogás nélkül kinyílt a bejárati ajtó, és egy békeőr lépett be rajta. Saraphine elsápadt.
-Stiles Stilinski?
-Én vagyok az -álltam fel.
-Kérlek, most fáradj velem.
-De hová? -kérdeztem. Nem boldogított a tudat, hogy egy békeőr fog elkísérni egy helyre, amiről azt sem tudom, micsoda.
-A bemutatóteremhez. A pontozás nemsokára elkezdődik.

-Sok sikert -hallottam mögülem Saraphine-t, majd kiléptem az ajtón, és követtem a békeőrt.
Egyetlen mondat sem hangzott el azalatt az idő alatt, amíg a kifejezéstelen, fehérre festett folyosókon kanyarogva eljutottunk a bemutatóteremig. Azonban nem mentünk be oda. A békeőr egy másik ajtóhoz vezetett, melyen belépve ott találtam magam a többi tizenegy kiválasztott társaságában.

Körülnéztem. Allisonon és Lydián kívül mindenki magányosan ücsörgött, és senki nem beszélt senkivel. Volt, aki csak koncentrált, volt aki unottan kibámulva a fejéből várakozott, és azt is láttam, ahogy Isaac közelebb húzódik Allisonékhoz, hogy hallja a beszélgetést. Minden bizonnyal tetszik neki Allison, amit meg is értek, elvégre szép és nagyon bátor lány. Leülök melléjük.

-Sziasztok -köszönök nekik.
-Szia -köszönnek tökéletes összhangban.
-Mi volt, miután elmentél? Vártunk vissza -érdeklődött Lydia.
-A stylistomnak szüksége volt egy kiadós lelkifröccsre.
-És elkezdtél vele lelkizni?
-Igen. Elég komoly téma volt, de nem szeretném elmondani, ha nem baj, ez igencsak magánügy.
-Semmi baj -mosolygott az eperszőke hajú szépség -Megértem. Vannak olyan titkok, amiket egyszerűen csak nem lehet elmondani.

Ekkor Isaac megszólította Allisont, és beszélgetni kezdett vele, így a sötétbarna hajú íjász kiszállt a beszélgetésből.
Nekem pedig elállt a szavam. Nem tudtam beszédtémát feldobni, valamiről kérdezni őt, ezért csak bámultam őt. Csodáltam, hogy mennyire gyönyörű.
-Stiles... -szólalt meg halkan Lydia.
-Igen?
-Ez egy kicsit gáz. Mármint, hogy így bámulsz.
-Hupsz, öhm, bocsánat -zavarban voltam, nem is kicsit. Lydia pedig észrevette ezt rajtam, és csilingelő hangon nevetni kezdett.

-Na jó, mostmár az egész helyzet elég gáz -nyugtáztam, majd én is nevetni kezdtem a saját bénaságomon. Ez a nagy vidámság pedig addig tartott, amíg oda nem lépett hozzánk Jackson Whittemore.
-Csatlakozhatok én is a vihogók körébe? Vagy ez ilyen zártkörű rendezvény a halálraítélteknek?
Éreztem, ahogy az iménti jó kedvem elpárolog, és egyfajta bosszússág veszi át az uralmat.
-Mit akarsz itt Jackson? Mint látod, senki nem lát téged szívesen.
-Jaj, Stilinski hercegnő azt hiszi, hogy megbántotta az érzéseimet! -vinnyogott elvékonyított hangon Jackson -De hadd mondjak neked valamit.
Jackson ijesztően közel hajolt hozzám.
-Engem nem fog érdekelni, hogy hány pontot kapsz most. Felőlem kaphatsz 0-t, vagy akár 12-t is, le fogom szarni magasról. Tudod, miért? Mert így is, úgy is te leszel az első, akit holnap levadászok az arénában. Megértetted, kislány?

-Jackson, állj le -csattant fel mellettem Lydia.
-Azt hiszed, hogy megijedek néhány vörös tincstől? -nevetett Jackson.
-Eperszőke -szólalt meg Allison is -Hadd javítsalak ki. Amiről te beszélsz, az eperszőke.
-Kit érdekel? Vörös, vörös, egyre megy.
-Ezzel most mit akarsz elérni, Jackson? Hogy féljünk tőled? Te is csak egy energiavámpír vagy, aki ha leesne az egojáról az IQ-jára, szörnyethalna. Hogy utáljunk? Azt a célt talán elérted. De hogy féljünk tőled... Azt nem. Azt a lehetőséget már régen eljátszottad -mondtam neki.

Jackson megragadta a pólóm nyakát.
-Azt hiszed, szórakozhatsz velem, kicsi lány?
-Engedj el!
-Nem is tudom -Jackson grimaszolt -akár itt és most megölhetnélek. Csak javítanék az esélyeimen, bár nem sokkal.
-Fejezd be, Jackson! -Lydia és Allison felpattantak, és dühösen bámultak rá.
-Nahát, Stilinski, el kell ismernem, ügyesen csinálod, amit csinálsz. Három nap alatt már szereztél magadnak két csicskást -a lányokhoz fordult -Gratulálok nektek.

-Jackson -szólalt meg egy ismeretlen hang mögöttem -Azt hiszem, ideje lenne elengedned őt.
És akkor lehet, hogy csak az adrenalintól, de egy teljes másodpercig úgy tűnt, mintha Jackson szeme jeges kéken világított volna.
-Jackson Whittemore, Első Körzet -hallatszott a hangosbemondó hangja.
Jackson elengedett -Ez a szerencséd, Stilinski.
Aztán felnevetett, de még mielőtt kiment volna, visszaszólt.
-Hé, kiscica! Sok sikert!
Aztán elnyelte őt az ajtó.

Egy darabig furcsa fejjel bámultam utána, aztán visszafordultam a többiekhez.
-Hát ez hülye -vakarta meg a tarkóját Allison.
-Stiles, jól vagy? -kérdezte Lydia aggódva.
-Persze -válaszoltam, bár belül kicsit sem voltam nyugodt. Főleg amiatt, amit Jackson mondott. Az arénában, holnap?
-Biztos? -megfordultam, és Scottal találtam szembe magam. Ezek szerint ő volt az, aki rászólt Jacksonra.
-Igen, biztos.

Aztán leültem. Scott még egy darabig vizslatott, aztán visszaült, Lydia pedig közelebb húzódott hozzám.
-Figyelj, Stiles, látszik, hogy valami nem oké. Nekem elmondhatod.
Egy pár pillanatig hezitáltam, végül kinyögtem.
-Tényleg holnap megyünk az arénába?
Lydia bólintott.
-Igen. Ezen izgulsz?
Nem, zsenikém, véletlenül sem azon izgulok, hogy kevesebb, mint 24 órám van hátra, dehogy...
-Igen, azt hiszem.

-Beszélgessünk másról, jó?
-El akarod vonni a figyelmem a témáról?
-Igen. El akarom vonni a figyelmed a témáról -forgatta a szemét Lydia.
-Hát, sok sikert -mondtam neki, és vártam, hogy kezdeményezzen egy beszélgetést. De nem. Csak fürkészett engem, ez pedig kezdett elbizonytalanítani. Mit akar csinálni?
-Te jó ég -szólalt meg végül -Csak most veszem észre. Szakasztott Thomas vagy!

-Szakasztott ki? -kérdeztem.
-Hát Thomas! Az Útvesztőből! Nem láttad a filmet?
Megráztam a fejem. Lydia sóhajtott.
-Akkor majd keresek egy képet róla, és megmutatom. De tényleg, teljesen olyan vagy! Allison! -Lydia megbökte a barátnője vállát -Ismered az Útvesztőt?
Allison szeme felcsillant -Már hogy ne ismerném? Nagyon szeretem! Newt a kedvencem.
-Ugye, hogy Stiles tisztára úgy néz ki, mint Thomas?
Allison eltátotta a száját.
-Mennyire igazad van! Te jó ég, mintha ikrek lennének!

-Mostmár tényleg utána kell néznem ennek az Útvesztőnek, vagy minek -szakítottam félbe a lányok fangörcsös visítozását.
-Muszáj -mondta komoly arccal Lydia, majd a fülembe súgta -Ráadásul nekem Thomas a kedvencem... Hűséges, bátor... És számára a barátai az elsők.
-Bár olyan lehetnék, mint ő -sóhajtottam, a hangomban kevés szarkazmussal. Hiába, a véremben van.
-Külsőre már olyan vagy -mondta mosolyogva Lydia -Már csak azon kell dolgoznod, hogy belülről is ilyen legyél. Hogy te is megváltoztathatsd a világot, ahogy Thomas tette. De tegyük hozzá... -Lydia hatásszünetet tartott -Hogy én így is nagyon kedvellek téged, Stiles.

Ezek után odafordult Allisonhoz, és valami lányos témáról kezdtek beszélni. De nem érdekelt, mert én csak vigyorogtam magamban. Lydia Martin kedvel engem. Lydia Martin kedvel engem! Te jó ég, mindjárt pánikrohamot kapok a boldogságtól, ha lehet olyat egyáltalán.

Az idő valahogy elrepült, és már csak arra eszméltem fel, hogy egyedül vagyok. A hangosbemondóból pedig az én nevem szólt.
-Stiles Stilinski, Tizenkettedik Körzet.
Én pedig halálsápadt arccal beléptem a bemutatóterembe vezető ajtón.