Az ágyon ülök, és gondolkodok. Alig több, mint egy napja még a reggelizőasztalunknál ültem apával, és nyugtatgatott, hogy minden rendben lesz. A könyvekben is mindig ez van. Emberek haldokolnak, mégis csak azt hajtogatják, hogy minden rendben lesz. Aztán persze sosem lesz rendben. A szereplő meghal, és mindenki szomorú. Úgy tűnik, ez az életben sincs másképp. Ne aggódj, menni fog, rendben lesz... Ezek csak szavak. Jelentés nélkül. Az eddigi kiválasztottak is biztos így voltak ezzel. Nem lesz rendben. Itt nem tudsz semmit sem visszacsinálni. Vagy túléled, vagy meghalsz. Ha túljutsz az egészen, akkor mondhatod, hogy minden rendben.

Hallom nyílni a lakosztály bejárati ajtaját nyílni, majd Saraphine hangját.
-Elnézést a zavarásért, Ms. Everdeen...
-Semmi probléma -válaszol Katniss. Ezek szerint csak ő van most itt.
-Stilesért jöttem. Kezdődik a bevonulás negyedórán belül.
-Igaz, persze. Stiles! -kiált nekem -Indulnotok kell!

-Te nem félted őt? -hallom Saraphine-t halkan beszélni. Nem megyek ki az ajtón addig, csak hallgatózok.
-Nem. Tud ő vigyázni magára.
-De hát ő nem olyan, mint a többiek! Szerintem még életében nem fogott fegyvert sem a kezében! És a többieket sem ismeri!
-Pontosan ez az előnye. Hogy másabb, mint a többiek. Nagyobb érzelmi és értelmi intelligenciahányadossal rendelkezik, mint a többi kiválasztott.

-Akkor is tudnia kéne. Ő az egyetlen, akit még nem avattak be. Még Allison is tudja.
-Tudom -sóhajt Katniss -de te is tudod, milyen Stiles. Kiborulna, ha rájönne. Úgyhogy még tartanod kell a szádat.

Ez volt az a pillanat, amikor kinyitom a szoba ajtaját.
-Stiles -mosolyog Katniss -Saraphine most elkísér téged a bevonulásra. Én a nézők között fogok ülni valahol. Légy ügyes.
Aztán Katniss elhagyja a lakosztályt.

Saraphine felé fordulok, aki viszont nem néz rám.
-Saraphine... Mi volt ez az előbb? Miről nem tudok?
-Nem... Nem mondhatok semmit. Ms. Everdeen megtiltotta. Ha kíváncsi vagy, őt kell megkérdezned.
Idegesen fújtatok egy sort, de duzzogni már nincs időm, mert Saraphine kilép az ajtón, és türelmetlenül integet, hogy igyekezzek, vagy lekésem a bevonulást.

.o0O0o.

Saraphine elvezetett egy igencsak nagy csarnokba, ahol tizenkét lóvontatta kiskocsi állt egymás mögé felsorakoztatva. Olyanok voltak, mint az ókori szekerek, amikkel például a rómaiak versenyeztek. Végre láttam élőben minden egyes kiválasztottat.

Jackson éppen a szerepét gyakorolta, egy szívtiprós mosollyal az arcán integetett a levegőnek. Aztán ha nem tetszett neki, összeráncolta a szemöldökét, és újrakezdte.
Derek mögötte már fent állt a kis lovas szekéren. Csupa feketét viselt, más szín elő sem fordult rajta. Unott arccal figyelte a többieket.

Kirán látszott az izgalom, oda-vissza tipegett, és maga elé bámulva ügyet sem vetett a külvilágra.
Scott egy magas, szőke hajú lánnyal beszélgetett, valószínűleg a stylistjával. Időnként fel-felnevetett, majd mikor észrevette, hogy nézem őt, intett egyet. Visszaintegettem egy halvány mosoly kíséretében.

Malia barna hajának egyik tincsével babrált, és láthatóan nem izgatta, hogy a stylistja mit mond neki.
Theo nem csak külsőre, de belsőre is hasonlított Jacksonra. Ő is integetett a levegőnek.
Isaac éppen Allisonnal beszélgetett, Ethan pedig éppen a ruháját igazította.
Liam eléggé rémültnek tűnt, ahogy ott állt a kis szekéren, és folyamatosan tördelte az ujjait.

Végül elfoglaltam én is a helyem, Saraphine pedig újra nekiállt beszélni.
-Szóval, ne feledd: Induláskor jeges gomb, félúton a másik.
-Megjegyeztem, nyugi -mondtam, igazából nem érdekelt túlzottan a dolog. Az inkább, hogy a csarnokba behallatszott kintről a tömeg zaja. Ez idegessé tett.
-Stiles! Kérdeztem valamit!
-Persze... Mit mondtál?
Saraphine felhúzta vékony, fekete szemöldökét, majd lehunyt szemmel, vidám hangon mondta:
-Csak azt kérdeztem, hogy miért nem figyelsz.
Felnevettem, majd Saraphine megveregette a vállam, és otthagyott.

Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Ott álltam valami elfuserált szerencsétlenség módjára, és vártam, hogy vége legyen az egésznek.
-Szia, Stiles -szólalt meg egy hang mellettem. Lydiáé. Észre sem vettem, hogy idejött mellém.
-Szia! Te nem izgulsz?
-Attól, hogy néhány ember elé ki kell mennem és integetnem? Nem igazán -mosolygott.

-De mi lesz még kint? Nekem nem mondtak semmit.
-Nekem se nagyon -vonta meg a vállát, és elkezdte csavargatni az egyik eperszőke hajtincsét. Nem bírtam megállni, hogy ne kezdjem el bámulni. Rózsaszín fodrokkal díszített ruhában volt, ami a térde alá ért, fekete magassarkút viselt, illetve volt egy gyöngysor a nyakában. Mégsem ezek ragadták meg a figyelmemet, hanem az arca. Gyönyörűen ki volt sminkelve, a smaragdzöld szemei csak úgy ragyogtak, a szája élénk pirosra rúzsozva. És a hullámos eperszőke haja.

-Mit nézel ennyire rajtam, Stiles? -zökkentett ki a bámulásból Lydia.
-Csak azt, hogy... Gyönyörű vagy -bukott ki a számon. El sem hiszem, hogy ezt kimondtam.
Lydia arcára kiült egy mosoly. Egy kissé nagyképű, mégis szerénynek tűnő mosoly.
-Köszönöm! -dalolta -Te is jól nézel ki. Még a végén kiderül, hogy van stílusod.

Ez fájt. Oké, nem vagyok valami nagy trendkövető, de néha azért igenis tudok jól öltözködni...
-Nyugi -nevetett Lydia -Csak viccelek. Van neked stílusod, ráadásul egész jó. Plusz kimondottan helyes vagy.
Ezt még soha senki nem mondta nekem. Én, helyes?
-Köszönöm.
-Sőt, ez a fekete bőrdzseki kihangsúlyozza az arcod. És nagyon összhangban van a hajad színével. Bárki is készítette a jelmezt, igazán ügyes.

-Majd átadom neki -mondtam mosolyogva. Tetszem Lydiának. Bejövök neki. Azt mondta, helyes vagyok. Te jó ég.
-Mondd csak, honnan tudsz ennyi mindent a divatról? -kérdeztem -Elvégre a Tizenegyedik Körzetben élsz. Hogy jutottak el hozzád divatújságok? Vagy kitől tanultál?

-Tudod -kezdte kedélyesen Lydia -A kapitóliumi küldöttünk, aki a neveket húzza minden évben, nos, jóban vagyok vele. Ezért mindig gyűjti nekem az itteni lapokat, és elcsempészi nekem.
-Ez igazán rendes tőle -mondtam, majd a papagájra gondoltam. Vele ha kényszerítenek sem tudnék jóban lenni.
-Haileennek nagyon jó stílusa van -tette hozzá Lydia.
-Kinek?
-Haileennek. Az ismerősömnek a Kapitóliumból.

-Mondd csak, ki vagy te, Lydia Martin? A Tizenegyedik Körzetből jössz, mégis fehér vagy, és eperszőke, valamint fújod az összes kapitóliumi divatmárkát. Kifinomultnak mutatkozol, de közben igencsak csípős nyelved van, és a csempészismerőst meg sem említettem még! Mesélj magadról! Kérlek.
-Nagyon szívesen mesélnék -mondta Lydia -de kezdődik a bevonulás.

És tényleg. Odakint megszólalnak a harsonák, az üstdobok, és felharsan Panem himnusza. Látom, ahogy Jackson kocsija kényelmes tempóban kigurul a csarnokból. Figyelem Lydiát, miközben visszasiet a kocsijához és felpattan rá. Én is felmászok az enyémre, és megkeresem a bal kabátujjam belsejében a gombot. Közben Lydia egy utolsót int, majd elindul. Majdnem azonnal elindulok én is.

Ahogy kiérünk elvakít a napfény. Gyorsan megnyomom a jeges gombot, és látom, ahogy a kabátomon szép lassan megjelenik a jégvirág, ahogyan azt Saraphine mondta. Érzem, hogy a jég kicsit lehűti a kabátot, hőszigetelő bélés ide vagy oda. Aztán fölpillantok a nézőkre.

Az emberek vidáman integetnek, és amint észrevesznek engem, tátva marad a szájuk. Látnak bennem valamit, amit eddig nem vettem észre magamon. Valahogyan sikerült lenyűgöznöm ezeket az embereket. Úgyhogy felemelem a kezem, és integetek egyet. A tömeg felsikít, mint egy koncerten. Végre van bátorságom elmosolyodni.

Az út még hosszú, és egy nagy, kör alakú térre vezet. Az út szélén üstdobosok állnak, és egyre csak ütik a hangszereiket. A tömeg morajlása, az egyenletes dobolás pedig lassanként megnyugtatja az idegeimet. Egyvalami mégsem hagy teljesen nyugodni. Ezt élőben vetítik minden körzetben. Tehát apa és Kathy lát engem. Otthon vannak és talán büszkék rám. Én viszont nem látom őket. És ez fáj.

Észre sem veszem, hogy már elhagytuk a félutat, de gyorsan megnyomom a másik gombot. A jég pillanatok alatt leolvad, és a kabátom ujján lángnyelvek csapnak fel, majd szétterjednek a kabát teljes felületén. Nem érzem őket, Saraphine-nek megint igaza volt, a lángok egyáltalán nem melegek. A tömeg pedig egy pillanatra elhallgat. Utána egyre hangosabban skandálni kezdenek.

Eleinte nem értem, mit mondanak. Aztán rájövök, hogy a nevemet hajtogatják.
-Stiles! Stiles! Stiles! -kiabál a tömeg egyre hangosabban. Kezd frusztrálni.
Szerencsére elérjük az út végét, és beállunk egymás mellé. Mellettem Lydia rám pillant, és elismerően bólint. Óvatosan rámosolygok, de nem tudom figyelmen kívül hagyni a tér másik végéből engem figyelő Jackson gyilkos tekintetét. Bocsánat, hogy elloptam a show-t, Jackson. Vagy mégsem bocsánat? Majd még eldöntöm.

-Köszöntök minden jelenlévőt! -dörrent egy mély hang. Rájöttem, az előttünk lévő magas emelvény tetején ott áll Snow elnök teljes valójában. Kissé őszebb, és jóval ráncosabb, mint a képek, amiket az iskolában mutattak róla. Végülis nem kéne meglepődnöm, a csávó már elmúlt százéves. Jócskán. Nem tudom, hogy tartja magát ilyen jól, talán ismeri az örök élet elixír receptjét.

-Köszöntöm a tévékészülékek előtt ülőket, illetve köszöntöm a Kiválasztottakat.
Snow elnök enyhén megköszörüli a torkát.
-Most, hogy már mindenki ismeri a Kiválasztottakat, a fogadóirodákat ünnepélyesen megnyitom!
Fogadóirodák. Mintha lóversenyen lennénk. És mi vagyunk a lovak.
-A Kiválasztottak most visszatérnek a szállásaikra, délután pedig kezdetét veszi az edzés.
Ma délután? Edzés? Halott vagyok, már most érzem.
-Boldog viadalt! -hajolt le hozzánk Snow elnök -És sose hagyjon el benneteket a remény.

Ezzel a néhány mondattal az ünnepség véget ért, a kocsikat visszavezettük a csarnokba, én pedig rettegni kezdtem. Ha kiderül, hogy nem tudok harcolni, én leszek az első, akit a többiek megölnek az arénában.

Meg kell tanulnom harcolni.