Nem is tudom, mire riadtam fel pontosan. Annyit tudok, hogy levegő után kapkodva felültem az ágyban, mint a filmekben a főszereplő, ha rosszat álmodik. De én nem álmodtam semmit. Miután a fájdalom magával ragadott, egy teljesen álomtalan, mély álomba zuhantam. Az egyetlen dolog amire még a tudatalattim furcsa mód emlékszik, az az, ahogy Lydia végigsimít a homlokomon, miközben alszok, és halkan azt suttogja: Semmi baj, minden rendben, itt vagyok. Nincsen semmi baj.

Ha már itt tartunk, hol van Lydia? Leszállok az ágyról, a hátamra veszem a zsákomat, az övembe beletűzöm a késeimet (gondolom Lydia kiszedte őket, hogy véletlenül se nyársaljanak fel alvás közben), majd szorosan bekötöm a cipőfűzőmet, és kimegyek a szobából.
A folyosó fehér. Ezt idáig nem realizáltam, lehet azért, mert nem is igazán voltam magamnál. De nem az a piszkosfehér, mintha a kórházat használnák, hanem az a sterilséget árasztó vakító fehérség.

Jobbra és balra is elnézek, de Lydiának még a nyomát sem látom.
-Lydia? -szólok félhangosan, nehogy a közelünkben ólálkodó többi kiválasztott esetleg meghallja. Már ha egyáltalán ólálkodnak a közelünkben.
Azonban csak csend válaszol. Illetve a saját hangom, ahogy visszhangzik az üres folyosókon.
Vajon meddig voltam kiütve? Pár órára? Egy napra? Vagy többre? Mi van, ha Lydia ezalatt meghalt? A torkomban gombóc képződik erre a gondolatra.

Így hát sietve lerohanok a lépcsőn, és kirontok a kórház bejárati ajtaján.
És ekkor realizáltam egy nagyon fontos dolgot, amit már sokkal előbb észre kellett volna vennem. A lábam már egyáltalán nem fáj.
Leülök a földre, és felhúzom a nadrágom szárát. A sérülésem nem több már, mint egy enyhe bőrpír. Mint egy napégés. Hitetlenkedve elmosolyodok, a kenőcs mégiscsak segített rajtam. Visszahajtom a nadrágomat, és elindulok. Nem tudom merre, az ösztön vezérel. Közben néha szólongatom Lydset. Mégis hogyan fogom megtalálni egy ekkora kisvárosban?

.o0O0o.

Az ösztöneim valamiért mégis az erdő felé vittek. A házakat már rég magam mögött hagytam, a lábaim (a végre teljes értékű, mozgó, fájdalommentes lábaim) pedig csak vittek egyre befelé, az erdő sűrűjébe. Végül megláttam egy guggoló alakot... Akinek fejét egy csodálatos eperszőke hajkorona díszítette.
-Lyds?
Lydia megfordult, felugrott, és szorosan megölelt.
-Meddig voltam kiütve? -kérdeztem.
-Pár óráig -válaszolt Lydia, az arca még mindig a vállamba fúrva.

-Az nem olyan vészes -állapítottam meg. Lydia elengedett, de előtte még megpuszilta az arcomat.
-Nem, bár kicsit kiakadtam, mikor elájultál, és utána nem akartál felébredni. Azt hittem először, hogy meghaltál, de persze mikor nem hallottam az ágyút, emiatt már nem aggódtam.
Aggódott értem! Ez aranyos.
Az jutott akkor eszembe, amit még a Kapitóliumban kiterveltem. Mármint tervem nem volt arra nézve, hogy hogyan csináljam, de az ötlet ott volt a fejemben, és csábítónak tűnt. Mégpedig hogy Lydiával együtt nyerjek. Most ezt a célt méginkább szeretném megvalósítani.

-Figyelsz? -kérdezte Lydia.
-Bocsi, elkalandoztam. Mit is mondtál?
Lydia fáradtan forgatta a szemét.
-Csak azt, hogy épp kerestem pár ehető bogyót, növényt... Hogy egy kicsit színesítsük a menüt.
-De hát rengeteg kajánk van! -mondtam csodálkozva.
-Mondom csak színesíteni -Lydia csak mosolygott az értetlenségemen.

-Segíthetek, szedhetek olyanokat, amit tutira felismerek.
-Stiles Stilinski, lekötelezel -nevetett fel Lyds. Még mindig imádom a nevetését. És a mosolyát.
-Meg tudom különböztetni például a... Szamócát, ribizlit, egyéb pirosgyümölcsöket -méláztam el vicceskedve -és felismerem az éjfürtöt. Az megfelel?
-Éjfürtre ne számíts -mondta Lydia -kétszer nem követik el ugyanazt a hibát. Egyszer már összedőlt a rendszer egy halálos bogyó miatt. Most hogy újra rend van -Lydia finoman megnyomta a rend szót -tanultak a hibáikból. Ahogy a lázadók is.

Aztán Lydia engem kezdett fürkészni. Gondolom, Katnissre célzott.
-Meg azért ennyire nem ugyanolyan az aréna, mint 26 évvel ezelőtt.
-Mire célzol ezzel?
-Nem emlékszel a különleges játékszabályra? Amelyik az arénára vonatkozott? Mindig kövesd az ősök szellemét.
-Nem igazán értem.
-A viadal leginkább a 26 évvel ezelőttire hasonlít, mintha annak a mintájára alkották volna meg, kisebb változtatásokkal. Mint például a város. Illetve az, hogy éjfürt nem lesz. Leesett?
Bólintottam.
-Nagyszerű.

És ezek után nem volt hajlandó többet az arénáról vagy a történelemről cseverészni.
-Szóval... Csak keresd a bogyókat. Itt találkozunk.
-Várj... Ha valamelyikünk bajba kerül, vagy sürgősen találkoznunk kell, mert mondjuk találunk valami olyat, mi lesz a jel?
-Mit szólsz a fecsegőposzátákhoz?
Lydia elfütyülte a négy hangból álló jelét, mire a madarak itt-ott kissé eltorzítva, de ismételgetni kezdték.
-Tökéletes -válaszoltam.
-Akkor itt találkozunk.
Lydia mégegyszer rám mosolygott, majd elindult az egyik irányba.
Így hát én elindultam a másikba.

Leterítettem az esőkabátomat, és abba szedtem azt, amit felismertem. Találtam egy igazán jó helyet, amely tele volt ehető pirosgyümölcsökkel. Így hát szorgalmasan szedni kezdtem.
Mikor úgy döntöttem, hogy elég, elindultam visszafelé, azonban az egyik bokor fölött átnézve megpillantottam egy kis növényt, rajta apró, élénk piros bogyókkal. Azonban a levele nem volt ismerős. Mindenesetre szedtem egy marékkal és a zsebembe tettem. Aztán elindultam vissza, a kiindulási helyhez.

Lydia pontosan akkor ért vissza, mikor én, így gyorsan át is válogattuk a zsákmányt. Azt mondta, hogy nem lát benne semmi gyanús bogyót, és hogy jó munkát végeztem. Ekkor előhúztam a zsebemből a marék piros bogyót.
-Ez pedig nem tudom micsoda, véletlenül akadtam rá.
Lydia elvett egy szemet a kezemből, pár pillanatig szemlélte, majd kikerekedett szemekkel elhajította.

-Stiles... Ez farkasboroszlán. Erősen mérgező! Néhány szemet eszel, és halott vagy!
Ezután kiütötte a kezemből a maradék farkasboroszlán bogyót.
-Ne haragudj, nem tudtam...
-Semmi baj -ölelt át -Csak legközelebb inkább kerüld el messzire.
Visszaöleltem, majd akaratlanul kibukott a számon az a mondat, mely abban a pillanatban ott visszhangzott a fejemben.

-Szeretlek, Lydia Martin.
Lydia kivonta magát az ölelésből, és a szemembe nézett. A szemében egyszerre volt döbbenet, izgalom, és valami... Nem is tudom mire vélni, micsoda.
-Stiles Stilinski... Szeretlek -mondta halkan, mosolyogva Lyds, mire előrehajoltam, és megcsókoltam. Ez sokkal érzelmesebb volt, mint az első csók, sokkal igazibb.

A pillanatnak egy dörrenés vetett véget, amire szétrebbentünk.
-Az ágyú? -kérdezte Lydia.
-Szerintem nem... Ez hosszabb volt -válaszoltam, körbenézve.
Ekkor újra hallottuk, közelebbről, hangosabban.
Aztán jött egy villanás. Majd újabb dörrenés.
-Stiles...
-Vissza kell mennünk -nyúltam a táskámhoz -Jön a vihar.
Lydia is összeszedte a dolgait, és sietve kimentünk az erdőből. Én még hátrafordultam, hogy megnézzem, hol jár a vihar. A fák fölött ott tornyosultak a legsötétebb viharfelhők, amiket valaha láttam. És folyamatosan villámlott.

Futni kezdtünk visszafelé, a városba, miközben körülöttünk folyamatosan dörgött az ég, néha akkorát csattant a közelben lecsapó villám, hogy a házak ablakai, amik mellett elfutottunk, beleremegtek.
-Mondd, hogy ez nem a Kapitólium műve -lihegtem.
-Itt minden a Kapitólium műve -válaszolt hasonlóan fulladozva Lydia.
Az eső ömlött, pillanatok alatt bőrig áztunk. A házakba nem mertünk bemenni, mert nem tudhattuk, hogy Theo nincs-e valamelyikben.

Ahogy elértük a kórház ajtaját, a az egyik fába belecsapott a villám szinte mellettünk, és egy hatalmas csattanással kettétört a fa törzse. Én pedig sikeresen belenéztem a fehér villanásba. Így hát bebotorkáltam, és megdörzsöltem a szemem. Egy fél perc múlva újra láttam színeket.
-Tessék -nyújtott oda nekem Lydia egy törölközőt -Szárítsd meg a hajadat ezzel. Nehogy megfázz.

-Köszi -vettem el, és párszor végigdörzsöltem vele a hajamat. Így szinte meg is száradt. Lydiáé eléggé vizes maradt, de neki sok, és igencsak hosszú haja van.
-És most? -kérdeztem. Mielőtt Lydia válaszolhatott volna, ismét lecsapott egy villám a közelben egy hangos dörrenés kíséretében.
-Talán menjünk beljebb -javasolta Lydia.
Ekkor azonban halk csörömpölést hallottam. Kivettem az övemből a dobókést.

-Maradj mögöttem -mondtam Lydiának nyugodtan, és utasítás gyanánt. A lány pedig hallgatott rám, jobbra mögöttem állt meg. Én pedig lassan elindultam előre. A kezemben remegett a dobókés.
Minden egyes ajtón benéztünk, amíg a kanyarig el nem értünk. Ott megtorpantam, hogy hallgatózzak.
-Hallasz valamit? -súgta a fülembe Lydia. Válaszul megráztam a fejem.
-Gyere -tátogtam, majd lassan, halkan lépkedve megindultam, Lydia mögöttem.
Előttem nem messze a folyosó padlóján üvegszilánkok hevertek. Gondolom ezt hallottuk. Közelebb mentem, hogy szemügyre vegyem.

Ebben a pillanatban Theo előugrott az egyik kórteremből, és felém dobott egy lándzsát. Elkiáltottam magam, hogy "Vigyázz!", de elhajolni már nem tudtam. Az életem lepergett előttem, ahogy a lándzsa az irányomba repült.
Aztán valahogy elsüvített tőlem jobbra néhány centivel.
Erre valami bekapcsolódott nálam, amit mások túlélési ösztönnek hívnak, és elhajítottam Theo irányába az eddig a kezemben szorongatott dobókést.

A kés pedig beleállt Theo mellkasának kellős közepébe. Az említett fiú megfagyott, majd csodálkozó tekintettel kihúzta a mellkasából a vágóeszközt, és a földre ejtette.
Theo még egyszer rám emelte a tekintetét, a szeme pedig szomorúan és fájdalmasan csillant. Aztán a padlóra zuhant, élettelenül. Egy pillanattal később dörrent az ágyú.
Én az iménti jelenetet döbbenten, mozdulatlanul állva néztem végig. És mikor az ágyú dörrent, realizáltam, hogy mit is tettem pontosan.
Kioltottam egy fiú életét. Megöltem egy embert.
A gondolattól remegni kezdtem egész testemben, és féltem, hogy mindjárt újra pánikrohamom lesz.

Azonban a gondolataimból egy mögülem érkező fémes koppanás zökkentett ki.