-Allison! -sikította Lydia. Az említett lány lassan lehajtotta a fejét, hogy megnézze, mégis mi áll ki belőle.
-Basszus... -mondta, majd láttam, ahogy elveszíti az egyensúlyát.
Szerencsére már elindultam felé, így mielőtt a földre zuhanhatott volna, elkaptam, és finoman letettem a földre.
Lydia odarohant mellé, én pedig hátrébb léptem, adva nekik egy kis teret.
Lydia letérdelt mellé, és sírva nézte Allisont.

-Érzed, igaz? -kérdezte halkan Allison.
Lydia bólogatott, miközben a könnyek folyamatosan ömlöttek a szeméből, és végigfolytak az arcán.
-Semmi baj. Semmi baj -hajtogatta Allison kissé nehézkesen, miközben a kezét a mellkasán pihentette.
Megszakadt értük a szívem. Allisont haldokolni, Lydiát pedig emiatt sírni látni egyszerűen sok volt. El akartam fordulni, hogy ne kelljen néznem. Amiről nem tudsz, az nem fáj. Vagy talán oda kellett volna mennem hozzájuk. De ezt sem tettem. Csak földbe gyökerezett lábbal bámultam az előttem folyó jelenetet. Talán még sokkolt arcot is vágtam. Nem láttam magam kívülről.

Lydia megragadta Allison kezét.
-Nem hagyhatom hogy... Hogy meghalj -szipogta -Valamit biztosan tehetünk.
Allison egy fáradt nevetéssel jutalmazta Lydia ötletét.
-Te is jól tudod, hogy ez nem így lesz. De semmi baj. Ez így jó. Ez így tökéletes.
Hirtelen bánni kezdtem, hogy nem vagyok vérfarkas. Akkor elvehettem volna a fájdalmát. Tehettem volna valamit. Így viszont csak álltam ott, mint egy darab szerencsétlenség, és végignéztem, ahogy az egyik barátom kileheli a lelkét.

-Egy valaminek azért örülök -mondta halkan Allison -Hogy te most itt vagy. És Stilesnak is örülök, hogy itt van. Még ha most innen nem is látom. Köszönöm.
Megtöröltem a szemem. Allison egyre lassabban lélegzett. Ezt abból láttam, hogy a mellkasából kiálló nyílvessző egyre ritkábban emelkedett meg.
-Legalább... Hadd próbáljam meg kihúzni, oké? -javasolta Lydia.
Allison bólintott, mire Lydia megragadta a nyilat. Azonban a legkisebb mozdításra is Allison egy fájdalmas kiáltással válaszolt, így Lydia inkább bennehagyta.

Mindkét lány megtörtnek tűnt. Különösen Lydia. Csak azt nem értem, hogy mire célzott Allison arra, hogy Lydia "érzi-e".
-Lydia... -suttogta Allison remegő hangon.
-Igen?
-Éne... Énekelsz... Valamit?
Lydia arcán végigfolyt egy könnycsepp.
-Hát persze.
És Lydia halkan énekelni kezdett. Gyönyörű, igazi csengő hangon. A dalt ismertem, egy altatódal volt, amit anya egyszer énekelt nekem. Lydiának a vége felé egyre gyakrabban csuklott el a hangja.

Allison a dal végére szép lassan lehunyta a szemeit.
-Ne... -suttogtam magamban. Ez nem lehet. Egyszer már láttam olyan embert meghalni, aki jelentett számomra valamit. Nem történhet meg mégegyszer. De mit tehetnék?
És ekkor Allison keze, amit eddig a nyíl mellett pihentetett a mellkasán, szép lassan lecsúszott a földre.
Majd az ágyú egy hatalmasat dörrent.

Lydia a hangra összerezzent, majd még hangosabban kezdett sírni. Végre sikerült annyi erőt szereznem, hogy megmozduljak. Odamentem mellé, letérdeltem, és átöleltem. Az eperszőke hajú lány belesimult az ölelésembe, és az egész teste rázkódott, ahogy zokogott.
-Tudtam -mondta Lydia hüppögve -Előre tudtam, hogy hármunk közül valaki meg fog halni.
Nem válaszoltam, csak továbbra is tartottam a kezeim között.
-Ha figyeltem volna a megérzésemre, ha óvatosabb lettem volna... Megakadályozhattam volna. Az én hibám.
-Nem a te hibád -mondtam neki halkan -Nem te tehetsz róla.

Lydia a szemembe nézett. Azok a gyönyörű smaragdzöld szemek most sötéten csillogtak. Megsimítottam a haját.
Akartam mondani neki valamit, amivel megnyugtathatom, de semmi nem jutott eszembe. Lydia lassan felállt, körülnézett, majd elindult az egyik bokor felé. Kíváncsian figyeltem, hogy mire készül. Leszakított egy virágot, majd Allison mellé lépett, és letette mellé.

Én pedig felemeltem a kezemet, három ujjamat kinyújtva. Ez Panem hivatalos tisztelgése. Mikor Lydia látta, hogy mit csinálok, csatlakozott hozzám. Néhány másodpercig így álltunk, majd Lydia halkan megszólalt.
-Tovább kellene mennünk. Ki tudja, milyen csapda van még itt?
Bólintottam, majd összeszedtem a cuccaimat, amik kiestek a táskámból és az övemből, amíg fejjel lefelé lógtam.
Átkaroltam Lydiát, és szinte vánszorogva elhagytuk a helyet. Nem mertünk odanézni, mert féltünk attól, hogy mit látnánk. Vagy hogy mi jönne utána.

-Nem hiszem el, hogy meghalt -motyogta Lydia.
Én sem, akartam válaszolni neki, de egy hang nem jött ki a torkomon. Ilyen néma csendben mentünk tovább, azazhogy Lydia támogatott, miközben én botladoztam a lábam miatt. Most mintha rosszabb lenne, mint volt. Sőt, most az egész túlélés dolgot szürreálisnak látom. Végre megértettem valamit, ha a játékosok nem ölik meg egymást, vagy szimplán csak unalmas a műsor, a játékmesterek lépnek közbe. Ilyen egyszerű.

Nem kellett túl sokat mennünk, talán egy kilométert, mikor a fákra visszatért a lomb, újra csiripeltek a madarak körülöttünk, és mintha minden megint normális lett volna. Azonban a Nap már alacsonyan járt.
-Lydia, keresnünk kéne egy helyet, ahol éjszakára meghúzhatjuk magunkat.
Lydia körülnézett, majd bólintott.
-Igen, nem ártana. Nem akarom, hogy álmomban mészároljanak le.
Ezzel egyetértettem.

Körülnéztünk a környéken, az őszies részt természetesen messze elkerülve. A baj azonban az volt... Hogy mivel egy erdő közepén tébláboltunk, két rejtekhely-lehetőségünk volt: Az, ha felmászunk egy fára, vagy az, ha a bokrok közé mászunk be. Ebből azonban egyik se jött be túlzottan, a fára mászós nekem a lábam miatt, a bokor meg Lydiának, mert kiverte a díszhisztit miatta. Így végül besötétedett, de mi ketten még mindig a szabad ég alatt ácsorogtunk.

-Muszáj valami helyet találnunk -mondta Lydia elszántan. Akartam szólni neki, hogy egy erdőben vagyunk, és egy erdőtől ne nagyon várjon mást, de ekkor megpillantottam egy barlangot, és tudtam, hogy célba értünk.
-Azt hiszem, találtam egy jó helyet -mondtam, majd kényelmesen odasétáltam a barlang szájához. Benézve azonban csak sötétséget láttam, mondjuk nem is tudom, mit vártam egy barlangtól.
-Nem túl biztató... -mondta Lydia, aki időközben mellém ért.
-Tényleg nem. Viszont más választásunk nincs.
Ezekkel a szavakkal óvatosan lemerészkedtem a barlangba.

Annyira nem is volt sötét. Talán csak kintről tűnt úgy, vagy valahonnan beszűrődik még egy kis fény. A barlang maga nem túl nagy, és kicsit hűvös volt, de a célnak megfelel.
-Stiles! -hallottam Lydia hangját -Megvagy?
-Igen! -kiabáltam vissza neki -Gyere le, csak óvatosan!
Néhány pillanattal később Lydia már mellettem állt. Igen, őt nem hátráltatja egy megégett láb. Összefonta a karjait maga előtt.
-Hűvös van idelent... -mondta, miközben a felkarját dörzsölgette.
-Tudom, de egy éjszakára ki kell bírnunk, más lehetőségünk nincs.
Lydia megajándékozott egy "nem mondod" nézéssel, majd leült a földre, és a kijárat felé fordulva bámészkodott.

-Olyan szépek a csillagok innen -mondta álmélkodva. A hangjában persze ott bújkált a feltörni készülő sírás, de Lydia nem hagyta magát.
Leültem mellé. Igaza volt, tényleg gyönyörűek a csillagok. Ránéztem Lydiára, és próbáltam úgy tenni, mint aki nem bámulja. Pedig pont azt csináltam. Gyönyörködtem benne.
-Egyébként -próbáltam megtörni a hallgatást -A dal, amit énekeltél... Hol tanultad?
Lydia elmosolyodott. Rég nem láttam mosolyogni. Vagy csak soknak tűnik az az idő, ami eltelt azóta.
-Ezt az altatódalt mindenki ismeri a körzetemben. De már eléggé elterjedt máshol is. Pedig eredetileg ez amolyan... Jellegzetességféle volt. Mint a fütty, amit a mentorod talált ki.
Majd elfütyülte a négy hangból álló dallamot.

-Minden körzetben van egy olyan dal, amit az összes ott élő ember ismer.
-Ezt az altatódalt én is hallottam már.
-Akkor te szerencsés vagy -mosolygott -Nálatok mi az a dal?
-Én nem...
-Nem tudod? -kérdezte Lydia.
-De igen! -vágtam rá, kicsit talán túl gyorsan -Az igazság az, hogy... Nincs túl szép hangom. Sőt, borzalmasan énekelek.
-Nem baj. Kíváncsi vagyok.
Lydia szemében tényleg az az igazi, gyermeki kíváncsiság csillogott.
Így hát elkezdtem énekelni.

Jöjj hát, jöjj hát, majd ott várok rád
ahol felkötötték a hármuk gyilkosát.
Láttak itt sok csodát, és nem lenne furább
Ha az éj sötétje ott találna ránk.

Jöjj hát, jöjj hát, a fánál várok rád
Hol a gyilkos kérte kedvese irgalmát.
Láttak itt sok csodát és nem lenne furább
Ha az éj sötétje ott találna ránk.

Jöjj hát, jöjj hát, a fánál várok rád
Hol azt mondtam, fussunk, és miénk a világ.
Láttak itt sok csodát és nem lenne furább
Ha az éj sötétje ott találna ránk.

Jöjj hát jöjj hát a fánál várok rád
kössük nyakunkra a remény nyakláncát.
Láttak itt sok csodát és nem lenne furább
Ha az éj sötétje ott találna ránk.

-Ez.. Gyönyörű -mondta Lydia -Igencsak sötét... De erőteljes, és gyönyörű dal. Még a te előadásodban is.
-Kösz -nevettem fel, velem együtt Lydia is nevetni kezdett.
Aztán felcsendült a semmiből Panem himnusza. Kinéztünk, és az égen, ahol eddig a csillagokat néztük, most Panem címere díszelgett. Tudtam, mi következik. De nem álltam rá készen.

Ketten haltak meg a mai napon.
Derek Hale, Második Körzet.
És Allison Argent, Kilencedik Körzet.
Mikor az utóbbi képét vetítették, Lydia elfordult, és a vállamba fúrta a fejét, hogy ne kelljen néznie. Majd mikor a himnusz véget ért, halk énekszóra lettem figyelmes.
-Jöjj hát... Jöjj hát... Majd ott várok rád... -szipogás. -Ahol felkötötték... A hármuk gyilkosát.
-Láttak itt sok csodát, és nem lenne furább... -szálltam be én is -Ha az éj sötétje ott találna ránk.

Lydia ezután lefeküdt a földre, feje alá téve a hátizsákját párna gyanánt.
-Jó éjt, Stiles -lehelte.
-Jó éjt, Lydia -suttogtam viszont.
Láttam, hogy nem alszik. Fázott, konkrétan didergett. Így hát előszedtem az esőkabátomat, és betakartam vele az eperszőke hajú lányt.

Ezek után én is leheveredtem a földre,
majd mély álomba merültem.