Kellett pár pillanat, amíg felfogtam, hogy mi is történik, de utána lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a pillanat magával ragadjon. Néhány másodpercig így maradtunk, bár engem eléggé lesokkolt a tény, hogy Lydia Martinnal csókolózok, persze csakis jó értelemben.

Aztán Lydia lassan eltávolodott, én pedig szinte sajnáltam, hogy ilyen hamar vége lett. Kinyitottam a szemem, és láttam, ahogy Lydia is óvatosan, szinte félve kinyitja a szemét.
Ekkor vettem észre, hogy a pánikrohamom véget ért.
-Ezt... Hogyan csináltad? -kérdeztem halkan?
-Egyszer...-Lydia finoman az ajkára harapott- Olvastam, hogy ha visszatartod a lélegzeted, az meg tudja állítani a pánikrohamot.

Hallgattam. Még mindig az iménti események hatása alatt voltam.
-Szóval... -folytatta Lydia -Amikor megcsókoltalak, visszatartottad a lélegzeted.
-Tényleg?
-Igen. Tényleg -mosolygott rám az eperszőke lány, smaragdzöld szemeivel úgy fürkészett, mintha egyenesen a lelkembe akarna látni.

-Mennyi az idő? -néztem körbe. Kinéztem, és még láttam a csillagokat, szóval valószínűleg még igencsak éjszaka van.
-Nem tudom... De még korán van ahhoz, hogy tovább induljunk. Még van egy kis időnk pihenni.
-Akkor pihenjünk még. Nekem sincs sok kedvem éjszaka az erdőben botladozni.
Lydia leheveredett az eredeti helyére, és betakarózott a kabáttal, amennyire csak tudott. Nemsokára mindkettőnket elnyomott az álom.

.o0O0o.

Reggel egy varjú károgása ébresztett fel. Nem tudom, hogy került le a barlangba, de elkezdte elemezgetni a táskáink tartalmát úgy, hogy a csőrével egyesével kiráncigált belőlük mindent. Gondolom, ennivalót keresett.
-Hé! Menj innen! -hessegettem el, mire a megsértett varjú ideges károgás közepette elhagyta a barlangot, miután megtalálta a lejáratot, ahol ő is lejött.

Láttam, hogy Lydiát sikeresen felébresztettem.
-Ne haragudj -mondtam.
-Semmi baj... -mondta kissé álmos hangon, majd megpróbálta szemeiből kidörzsölni az álmot.
Kinéztem az égre, már világos volt. Ideje volt továbbmenni.
Lydia gyorsan visszahajigált mindent a táskájába, amit a varjú kiszedegetett. Én is beletűztem az övembe a dobókést és a csodakést (ez a név mostmár rajtamarad), majd felvettem a hátizsákot, és a kezembe vettem a baseballütőt.

Ekkor realizáltam, hogy nekem ebből a barlangból ki is kell mászni. És ha lejutni a lábammal nehéz volt, kijutni egyenesen lehetetlen lesz.
Mindenesetre baseballütőt inkább beleraktam a hátizsákba, igaz a fele kilógott. És elkezdtem mászni. Lydia lent várt. Maga a mászás kegyetlen volt, mert a feljárat meredeksége miatt a lábam sajogni kezdett.
Mikor kiértem, elterültem a földön, és a világért sem mozdultam volna meg. Nem is mozdultam, amíg Lydia ki nem ért mellém. Akkor feltápászkodtam.

-És most merre? -kérdeztem.
Lydia körülnézett, de sajnos ő sem tudta jobban megállapítani hogy hol vagyunk, mint én.
-Hát várj, mindjárt felmászok ide, és megnézem -mondta, majd elkezdett felmászni a mellettünk lévő fára.
-Le ne ess -mondtam aggódva. Ő csak nevetett.
-A fára mászás a Tizenegyedik Körzetben mindennapos tevékenység, hidd el, tökéletesre fejlesztettem a technikámat.

Egy idő után eltűnt a szemem elől. Néztem felfelé, hátha megpillantom, de a lombok eltakarták, olyan magasra mászott.
Akartam szólni neki, hogy jól van-e, mikor neszezést hallottam az egyik bokorból. Ösztönösen a csodakéshez nyúltam.
-Megvan! Lemegyek -szólt le Lydia.
-Maradj -szóltam neki, mert az a valami egyre közelebb jött.
Aztán a bokorból előjött egy... Prérifarkas.

-Mi a... -motyogtam. Ez is valami kapitóliumi kreálmány lenne? Hamar rájöttem, hogy nem, mert a prérifarkas rámvillantotta a kék szemeit. A világító, kék szemeit.
-Bocs, Malia... -mondtam, majd hátráltam egy kicsit, hogy tudjon menni, amerre akart. De ő csak méregetett tovább, belém pedig egyfajta félelem költözött. Ugye nem most akar rámugrani, és széttépni?

Végül folyamatos szemkontaktust tartva lassan, kimérten megkerült engem, majd lábujjhegyen elsomfordált. Én csak néztem utána.
-Ez meg mi volt? -kérdezte Lydia, még mindig a fa egyik ágán ülve.
-Malia -válaszoltam.
Lydia összeráncolta a szemöldökét, majd megvonta a vállát.
-Úgy tűnik, kivételesen nem akart széttépni senkit -mondta, majd lassan lejjebb ereszkedett, végül földet ért.
-Kivételesen?
-Jaj már, csak viccelek! -nevetett, miközben leporolta magát.
Egy kicsit forgattam a szemem.

-Meg amúgyis -folytatta Lydia -ezek szerint nem lesz semmi a villámviadalból, ha a kiválasztottak nem ölik meg egymást, lásd az imént.
-Várj... -gondolkodtam el egy pillanatra -Milyen villámviadalról beszélsz?
-Gondolj csak bele -kezdte magyarázni Lydia -12 kiválasztott van. Ez feleannyi, mint a normál, vagyis kevesebb időbe telik, amíg mindenki meghal. Bizonyítja ezt az is, hogy két nap alatt öten haltak meg. Viszont ha innentől kezdve a játékosok nem ölik meg egymást, akkor a villámviadal ötletének annyi. És a Kapitóliumnak kell közbelépnie.

-Ó igen, nagyon is jól tudom, milyen az, ha a Kapitólium lép közbe -mondtam bosszúsan a lábamra mutatva.
-Ne aggódj, rendbe fog jönni. Már amúgy sem vagyunk túl messze a várostól. Estére odaérhetünk, ha jó tempóban megyünk.
-Ez jó hír -bólintottam -És merre van?
Lydia az egyik irányba mutatott -Arra. Amennyire láttam, sík terület, maximum a fákat kell kerülgetni.
-Fantasztikus -mondtam "teljes átéléssel", majd megindultam Lydiával kettesben a megadott irányba.

.o0O0o.

Mire elértük az első házat, már jócskán besötétedett, nekem pedig hiányérzetem volt. Mintha valami ma nem úgy történt volna, ahogy szokott. A házak ablakai sötétek voltak, és az egész hely úgy nézett ki, mintha már évek óta nem járt volna itt senki. Lydiával kicsit bámészkodtunk, amennyire éjszaka tudtunk. Végül megálltam.
-Lydia, engem nem érdekel, mit találok bent, de én ebbe a házba most bemegyek. Egész nap gyalogoltunk, és hulla vagyok, remélem megérted.
Lydia kissé bágyadtan rám nézett.
-Pontosan ezt akartam javasolni... Hogy pihenjünk.

Felsétáltunk azon a néhány lépcsőfokon, ami a bejárati ajtóhoz vezetett. Lydia lenyomta a kilincset, és az ajtó kinyílt.
-Várj, megyek én előre -tettem a lány vállára a kezemet, mikor láttam, hogy készül előremenni.
A kezembe vettem a baseballütőt, és lassan bementem. A nappali közepén megálltam, és körbefordultam. Nem láttam senkit, de mégis olyan volt, mintha valaki figyelt volna. Így hát beljebb mentem. Az egyik ajtó nyitva volt, és a hálóba vezetett.

Egy belső hang azt súgta, hogy ne menjek be. Lesz ott valami. A másik pedig azt, hogy úgyis nálam van a baseballütő. Az utóbbira hallgattam. Azonban az előbbire kellett volna.
Ahogy beléptem, egy kéz ragadott meg a hátam mögül, majd a karjával átkulcsolta a nyakam, és fojtogatni kezdett. Elejtettem a baseballütőt, és egy darabig csak vergődtem, próbáltam lefejteni kezét a nyakamról, de az illető sokkal erősebb volt nálam. Én ezt először nem is realizáltam, sokkal inkább lekötött a tény, hogy nem kapok levegőt.

Mikor már ott tartottam, hogy nem volt sok hátra, hirtelen eszembe jutott valami. A könyökömmel jó erősen (vagyis ahogy tudtam) gyomorszájon vágtam a támadómat. A srác összegörnyedt, így a szorítás a nyakamon lazult, én pedig ki tudtam szabadulni. Gyorsan lehajoltam a baseballütőért, és lendületből fejbevágtam vele a támadót, aki ettől elterült, és nem moccant.

Kissé kapkodtam még a levegő után, de megfordítottam az alakot, hogy lássam, ki volt. Theo. Ki más.
Tudtam, hogy nem öltem, meg, mert akkor hallottam volna az ágyúdörrenést, így inkább kisiettem a házból.
Lydia furcsán nézett rám.
-Mi történt odabent?
-Theo kicsit meg akart fojtani, az történt -vetettem oda neki kissé rezignáltan, bár ez szerintem érthető, hiszen épp az imént akartak kicsinálni.
-Jó, bocs, hogy érdeklődtem.

Felé fordultam. Jó, talán mégis csak hiba volt a rezignált hangnem.
-Nem veled van a baj, ne aggódj, inkább ezzel a házzal.
-Tudom... Gyere, keressünk biztonságosabbat.
Azzal lesétáltunk a verandáról, és folytattuk a menedékkeresést ebben a lepukkant szellemvárosban.
Nekem közben csak az járt a fejemben, hogy majdnem meghaltam. Majdnem enyém lett a hatodik ágyúdörrenés.
Tényleg! Megvan, miért volt hiányérzetem. A mai egy nyugodt nap volt.

Ma nem halt meg senki.