Lefagyva bámultam kettőjüket. Scott nem nagyon igyekezett kiszabadulni: Nem tudom, hogy azért, mert nem is akart, vagy pedig csak szimplán nem akarta megöletni magát.
-Jackson, ne csináld ezt... Nem muszáj ezt csinálnod -próbáltam élni a meggyőzéses taktikával. Jackson azonban nem úgy tűnt, mint aki erre minimális szinten is vevő lett volna.
-Már miért ne? Ez a kis kétszínű hazudozó -a keze megremegett Scott torka mellett -mégis mit jelent neked, hogy ennyire meg akarod védeni?

A kérdés meglepett, így semmilyen értelmes választ nem bírtam kinyögni. Tényleg, mi nekem Scott? Talán egy utolsó mentsvár? Egy szerencsés balfék, aki csak kiérdemelte a bizalmam utolsó morzsáit? Netalán egy barát? Talán az összes egyszerre.
-Meg amúgyis -vigyorgott Jackson, mint valami elborult -Hogy nem fogjátok még fel, hogy mi már halottak vagyunk? Mind meghaltunk az Aratás napján, bárki bármit mondjon! Ez nem Éhezők Viadala, hanem Ártatlanok Haláltusája! És ennek soha nem lesz vége! Nem értitek? Akkor sem éljük túl, ha kijutunk! Mert örökre rabszolgák maradunk. És az nem élet.

A kezeimet lassan leengedtem. Nem én értettem meg őt... Hanem végre ő értett meg engem. Hogy mégis miért nem láttam értelmét kezdetektől fogva ennek az egésznek.
-Megértelek, Jackson -próbáltam a lehető leghiggadtabban beszélni.
-Nem, kicseszettül nem értesz meg! Téged is csak az, foglalkoztat, hogy megnyerd a viadalt...
Jackson... Másmilyennek tűnt, mint korábban. Megtörtnek, reményvesztettnek. Soha nem hittem, hogy egyszer látni fogom ezt az oldalát is.

-Ez nem igaz! -Oké, az tény, hogy nem lenne rossz túlélni...
-Ugyan már! -váltott egy pillanat alatt csalódottból elborulttá -Önként jelentkeztél, csakhogy megmentsd azt a lányt!
-Most pedig igyekszem megmenteni másokat is! -kiáltottam -Mi ebben a rossz?
-Az, hogy sorra el is buktad őket! -Jackson arcára egy gonosz félmosoly ült ki -Soroljam? Allison... Lydia...
Scottra pillantottam. Scott az ujjával óvatosan Jackson karjára mutatott.
Először nem értettem, mit akar ezzel. Aztán viszont leesett. Az övemhez nyúltam, hogy elővegyek egy dobókést. Jackson azonban amint meglátta, hátrébb lépett, közelebb a tető széléhez.

-Hajrá, Stilinski. Méltó búcsút vettél ettől az árulótól? Mert ha most megölsz... Magammal rántom. De akkor nyertél. Tiéd lehet a dicsőség, amire annyira vágysz.
Felemeltem a kést, és mély levegőt vettem. Három eshetőség van. Az első: Megölöm Jacksont, de akkor Scott is meghal. A második: Véletlenül Scottot találom el, és akkor semmit nem értem el. A harmadik: Sikerül Jackson karját eltalálnom... Viszont erre van a legkevesebb esély.
-Na? Hogy döntöttél? -kérdezte a fejét oldalra billentve Jackson -Dicsőség? Vagy inkább halál?
Sikerülni fog. Sikerülnie kell.

-Ilyenfajta dicsőségre nekem nincs szükségem.
Ez volt a végszó, aztán elhajítottam a kést... Ami beleállt Jackson alkarjába.
A fiú felüvöltött fájdalmában, Scott pedig a pillanatnyi zavart kihasználva kiszabadította magát a szorításból, aztán villámgyorsan hátrafordult, és meglökte Jacksont. A fiú pedig az egyensúlyát elveszítve átbillent a tető szélén, és négy emeletnyi zuhanás után földet ért a kiválasztottak között. Nem is igazán kiválasztottak. Inkább csak önmaguk árnyékai. Scott mellé siettem, és lenéztünk. Jackson nyaka fura szögben állt, csak úgy, mint a bal lába. Azonban a következő pillanatban dördült az ágyú. Nem szenvedett sokáig.

Scottal egymásra néztünk, majd megveregettük egymás vállát mosolyogva. Megcsináltuk. Mi vagyunk az utolsók.
Újra lenézve láttuk a kiválasztottakat elrohanni vissza, az erdő felé, én pedig újra létszámellenőrzést tartottam. Még mindig csak tizenegy. Hogyhogy csak 11?
-Kivilágosodhatna már... -morogta bosszúsan Scott.
-Nem fog... Csak egy maradhat, tudod.
És akkor ha az aréna nem is, én megvilágosodtam.
-Vagyis vagy egyikünk öli meg a másikat... -haraptam el a mondat végét.
-Vagy a játékmesterek intézik el. Kurva élet...
Magamban hátrahőköltem. Még egyszer sem hallottam Scottot káromkodni.

Lecsekkoltam, hány kés maradt az övemben. Három. Nos, ettől nem megyünk a falnak, mindenesetre talán megteszi.
-Amúgy... Neked feltűnt, hogy a mutánsokból csak tizenegy volt?
Scott kérdőn bámult rám -Biztos csak a természetfelettieknek csináltak alteregót.
-Nem hiszem... Hiszen Allison is köztük volt. Úristen. Én. Én nem voltam köztük.
Valami furcsa nyomasztó érzés uralkodott el rajtam, és úgy éreztem, megfulladok. Magammal kell harcolnunk? Egyáltalán így kell ezt mondani?
-Hé, Stiles, nyugodj meg. Lehet, hogy valami egészen más lesz.

-Erősen kétlem... -szólalt meg egy harmadik hang, amire Scottyval mindketten odakaptuk a fejünket. Én pedig végre találkozhattam magammal.
A szakasztott másom volt, azzal a különbséggel, hogy mély, sötét karikák ültek a szeme alatt, illetve jóval sápadtabb volt nálam, bár ezt nem vehettem biztosra, hiszen sötét volt.
-Kérdeznék valamit tőled, Stiles -mondta, az enyémnél valamivel mélyebb és rekedetesebb hangon -Mi az? Mindenkinek van, de senki sem veszítheti el?

-...mi? -szólaltam meg, a hasonmásom felbukkanása óta először.
A másik én addig bezárta a lépcső ajtaját, majd a kulcsot egy jól irányzott dobással leküldte négy emelettel alánk.
-Választ várok -mondta, majd a szája egy cseppet sem megnyugtató, gonosz félmosolyra húzódott.
-Nem tudom -vontam vállat, folyamatos szemkontaktust tartva... Velem.
Az övemhez nyúltam, és elővettem egy dobókést. Ugyanakkor hallottam mellőlem egy halk hangot, amiből arra következtettem, hogy Scott elővarázsolta a karmait a semmiből.

-Ugyan már, srácok -kuncogott mélyen, és rémisztően az alteregóm -Okos vagyok. Könnyedén túljárok mindkettőtök eszén.
-Nem hiszem -mondtam valamennyire magabiztosan -elvégre az én árnyékom vagy.
-Végre választ kaptam a kérdésemre. Mindenkinek van, de senki sem veszítheti el. Árnyék. Tényleg okos vagy, Stiles.
-Mivel ugyanolyanok vagyunk...
-Ezt vitatnám -lépett közelebb, mire mellettem Scott morogni kezdett -A kutyádat pedig idomítsd.
-Hogy érted, hogy vitatnád? -kérdeztem tőle, a kést még mindig dobásra készen tartva.
-Kinézet, ész, ezek ugyanolyanok... De a képességek terén vannak ám különbségek.
Kezdtem unni, hogy mindent harapófogóval kezdett kiszedni belőle.

-Dobd el azt a kést, és megtudod -somolygott újra kihívóan.
Én pedig nem tudom, miért engedelmeskedtem neki, de eldobtam a kést az irányába. Ő pedig még a levegőben megfogta, és lehajította a mélybe -Egyből semmi.
Dühbe gurultam. És egy újabbat is eldobtam, azt viszont kikerülte, így az is odalent végezte.
-Kettőből semmi. Egyébként tetszik, ahogy dühödben fortófejűsködsz. Tudod, engem ez éltet. A káosz, a viszály és a fájdalom. És ha mélyen magadba nézel, észre fogod venni, hogy ez benned is megvan. Valld be, hogy élvezted, mikor hidegvérrel megölted Theot. Vagy Jackson. Ismerd el.

Éreztem, ahogy felmegy bennem a pumpa. Ez nem én vagyok. Csak külsőre. Én nem vagyok hidegvérű. Ennyire rideg.
Már nyúltam volna az övtáskához egy újabb késért, mikor Scott a vállamra tette a kezét.
-Ne, tartalékolj -sziszegte a fülembe -Amúgy meg én majd elintézem. Csak ne hagyd, hogy belemásszon a fejedbe.
Ezzel a végszóval Scott támadásba lendült. Ám ahogy a jobb kezével lesújtott volna, a másik én elkapta a csuklóját, megragadta a karját, és egy gyors mozdulattal kitörte. Scott felüvöltött fájdalmában, de az alteregóm még nem végzett. Azzal a jól ismert félmosollyal az arcán jó párszor gyomron ütötte Scottot, aztán adott egy ütést az orrának is. Végül pedig akkorát dobott rajta, hogy szerencsétlen fiú tőlem két-három méterrel odébb ért földet.

-Na, Stiles? Te meg se próbálod? Nem csodálom -nevetett. Scottra pillantottam, aki épp vinnyogva feküdt a földön, a furcsa szögben álló jobb karját szorongatva. Dühösen néztem vissza magamra, aki csak mosolygott.
-És mi lesz a következő lépésed, Stiles? Vagy várj... Már tudom. Hiszen én mindig egy lépéssel járok.
Ez volt az, amire előrántottam az utolsó dobókésemet. Sikerülnie kell. Kérlek, add hogy sikerüljön... Aztán elhajítottam.
Nos, ez nem az én napom volt. Ugyanis az árnyékom magabiztos elkapta a kést a levegőben.
-Remélem, elköszöntél otthon mindenkitől...
Ó, hogy rágcsálna meg a bánatos franc! Várjunk... A csodakés. Remélem, tényleg csodakés, és nem hívtam feleslegesen így az elmúlt napokban. Kezembe vettem az utolsó mentsváramat.

Várjunk... Ha én eldobom, valószínűleg ő is elhajítja a sajátját. És akkor mindketten meghalunk, de Scott túléli. Ezen az elven akár el is téveszthetem, és akkor is én halok meg. De Scott akkor is túléli. A gonosz énem arcáról azt olvasom le, hogy ő tisztában van az eshetőségekkel. Mindenképp én halok meg. Hacsak... Ha csak nem dobja kését Scottra. Mintha csak hallaná a gondolataimat, úgy mosolyodik el a másik énem. Nem, ezt nem hagyhatom.
Lassan Scott elé araszolok. Aztán veszek egy nagy levegőt. Menni fog.

Egy másodperc műve az egész. Abban a pillanatban, ahogy elhajítom a kést, valami hátulról ledönt a földre. Aztán hallok egy afféle fuldokló köhintést, majd előre nézve meglátom a másik énemet, ahogy a csodakésem nyele a mellkasából áll ki.

——∞——

Legközelebbre triplarész várható, ugyanis jön a befejezés...