Ezt el sem hiszem, megcsináltuk! Túléltük ezt is. Az árnyékom a térdére bukik, egy pillanatra úgy tűnt, mintha az arca megrepedezett volna, majd eldőlt oldalra, mint egy zsák. Amint földet ért, semmivé foszlott. Mintha ott se lett volna.
-Megcsinált... Scott? -kérdeztem a haveromtól, aki a lépcsőház apró épülete felé vonszolta magát. Utánamentem hát.
Mikor odaért, megtámaszkodott a falban, megfordult, és a falnak dőlve ülésbe csúszott. Ekkor láttam meg, mi baja. A mellkasából állt ki az alteregóm által eldobott kés.

-Scott... A francba -túrtam bele a hajamba.
-Nem gáz...
Azért lökött el, hogy ne én haljak meg. Hanem ő. Feláldozta magát értem. Én ezt nem érdemlem meg. A rohadt életbe!
-Vérfarkas vagy, gyógyulj -mondom a totális kétségbeesés határán.
-Te mondtad, hogy nem lehet... -köhögte, majd a lehunyta a szemeit.
-Tartsd nyitva a szemed. Hallod, Scott? -szerencsére még magánál van annyira, hogy résnyire visszanyissa.
-Tudtam... Hogy nem utálsz.

A fenébe, Scotty, ilyenkor ne beszélj. És ne ilyeneket.
-Köszönöm, hogy a barátom voltál. Az első igazi barátom...
Aztán megint becsukta a szemeit.
-Scotty, ne merészeld! -kiáltottam rá, aztán megráztam a vállát -Scott! A picsába már, ébredj! Scotty...
És akkor dörrent az ágyú. Mint valami kalapács egy tárgyalóteremben. A büntetés kiszabva.

„Hölgyeim és uraim, a Századik, centenáriumi Éhezők Viadalának bajnoka: Stiles Stilinski, a Tizenkettedik Körzetből."

.o0O0o.

A kapitóliumba tartó útból alig maradt meg valami. Sírva üvöltöttem. Üvöltve sírtam. Végül azt hiszem, benyugtatóztak, hogy lenyugodjak végre. Előtte azonban még mindenki azt hajtogatta, hogy nyugi, vége van, és hasonlók. Nyugalom? Az ilyeneket bezárnám a szeretteikkel együtt egy arénába, aztán ha megnyernék, ugyanezt vágnám a képükbe. Nyugi. Amúgy pedig tisztában vagyok vele, hogy ezzel nincs vége. Minden évben újra és újra elő fognak kaparni, amíg meg nem halok. Talán könnyebb lett volna meghalni. Még a legelején.

Felébresztettek mielőtt megérkeztünk. Aztán pedig egy csapat békeőr nagyon humánus módon lerángatott a gépről, és bekísértek egy kis szobába.
-Már hiányzott ez a kellemes baráti bánásmód! -kiáltottam utánuk, ahogy bezárták az ajtót. Körbejártam a kis helyiséget. Konkrétan négy fehér fal, és egy zuhanyzó.
Már épp kezdtem volna hozzászokni a saját kis börtönömhöz, mikor egy lány, rikító zöld-kék hajjal, és ehhez passzolóan kifestett szemekkel bejött.
-Te vagy Stiles Stilinski, igaz?
-Igen. És te...
-Chiara. A Tizenkettedik Körzet új stylistja.

Új stylist? Akkor mi lett Saraphine-nal? Ugye nem...?
-Tudsz valamit az előző stylistról? -kérdeztem, de Chiara rázta a fejét.
-Nem, az ilyen infókat nem adják ki a hozzám hasonlóknak.
Ekkor tűnt fel a kezében lévő ruhakupac.
-És az?
-Ó, ezeket kéne felvenned. Egy órán belül élő adásba kerülsz. És hát... Nem mehetsz be így, ilyen szakadtan.
Átnyújtotta a kupacot.
-Ezt az előző stylist hagyta lent a szekrényben. Volt rajta egy cetli is -Chiara elővett egy papírdarabot a zsebéből, és átnyújtotta.
-Köszönöm -motyogtam.
-Most itthagylak, háromnegyed óra múlva jövök -azzal Chiara kiment.
Kihajtottam a cetlit.

„Kedves Stiles!
Ha nem én adom át ezt a ruhát neked, akkor tudd, hogy én tudtam, hogy nyerni fogsz. A titok most a jobb ujj belsejében rejlik: Ha megnyomod a gombot, a ruha parázslani kezd. Ha újra megnyomod, elalszik. Ne aggódj, ezúttal sem akarlak felgyújtani.
Sok sikert a műsorhoz, meg úgy alapból is!
Puszi, Saraphine"

.o0O0o.

Háromnegyed órával később, egy erőteljes falbaöklözés, zuhany alatti torokkaparó sírás, és egy villámgyors, különleges piros szmokingba való átöltözés után Chiara visszatért.
-Készen állsz?
Francokat.
-Persze -bólogattam. Ő nem értheti. Hiszen új, most kezdett.
-Akkor gyere, mindjárt kezdődik az adás -mondta, miközben egy bumszli ecsettel szétkent valami port a fejemen. Erről is Saraphine jutott az eszembe.

Chiara készségesen elkísért a színfalak mögé. Keresztülmentünk a folyosókon, a kis szobán a kanapéval, ahol először találkoztam Allisonnal, végül megálltunk pontosan a színpad szélénél. Most nem féltem. Valamiért úgy éreztem, hogy nekem nincs mitől félnem többé.
-...Az idei bajnok, a Tizenkettedik Körzetből, Stiles Stilinski! -visított Cassian Hyrum Lovelace fejhangon, majd példáját követte az egész közönség. Egy mellettem álló fekete ruhás férfi egy mikrofont nyomott a kezembe, majd egy papírt tett a zsebembe.
-Ezt add oda Katnissnek, ha látod őt.
A férfire pillantottam, és rögtön felismertem. Peeta Mellark. Akit a Kapitólium elhurcolt, és azóta is fogva tart.
Biccentettem, majd kiléptem a takarásból.

Komoran besétáltam a színpad közepére, ám útközben megnyomtam a gombot, amiről Saraphine írt. Ő pedig ezúttal sem hagyott cserben, a ruha parázslani kezdett, bár egyáltalán nem égetett.
A tömeg még hangosabban kezdett sikítozni mint előtte, de ez engem cseppet sem hatott meg. Inkább gyorsan helyet foglaltam a székben, Cassiannel szemben.
-Elképesztő ez a szerelés -nézett rajtam végig egy erőltetett vigyor kíséretében -csak nem az új stylistod, Chiara munkája?
-Nem -vágtam rá egyből -Ezt még előző stylistom készítette, Saraphine McAdams. Kár, hogy most nem lehet itt, hogy lássa.

A tömeg egy egységes szomorú hangot adott ki, mire Cassian inkább terelni kezdte a témát.
-Számolj be a taktikádról, kérlek.
Egy pillanatra összevontam a szemöldökömet. Taktika?
-Nem volt taktikám. Csupán megpróbáltam megvédeni azokat, akik számítottak.
-Mint például Lydia Martin?
Nem tudom, milyen pillantást vethettem rá, de a következő mondata ez volt:
-Nyugi, ugye nem akarod ezért újra beverni az orrom? -nevetett. Eltaláltad, pont ezt szeretném, minden eltelt másodperccel egyre inkább.
-Igen, mint például Lydia, Allison vagy épp Scott.
Ekkor a kamerába néztem.

-Sajnálom. Megpróbáltam megmenteni őket. Én tényleg megpróbáltam.
A nézőtéren halk morajlás futott végig.
-Oké, oké. De vegyük például Scott pálfordulását. Honnan tudtad, hogy megbízhatsz benne?
-Szerintem mindent tökéletesen jól tudnak. Elvégre több százezer apró rejtett kamerával lesték minden minden apró mozdulatunkat és diktafonokkal vették fel minden elejtett szavunkat. Jobban tudják, mi történt, mint az, aki tényleg ott volt.
Felálltam a székből, és pillantásomat újra a kamerára vetettem.
-És amit akartam, azt elmondtam. Rettenetesen sajnálom. Én nem akartam nyerni. Legalábbis nem így.
Aztán egy másodperc után a földre ejtettem a mikrofont, és semmivel sem törődve lesétáltam a színpadról.

.o0O0o.

Már túlvoltunk a díjátadón, ahol megkaptam a győztesnek járó koronát, továbbá élőben láthattam az elnököt testközelből (tényleg valahol száz és a halál között van), és már felraktak a vonatra, mikor először találkoztam Ameliával. Már úgy hiányzott. A csodálatos, tűzvörös haja, összegabalyodó szempillái, az undokan méregető tekintete, a rikácsolós hangja, az irritáló stílusa... És még sorolhatnám.
-Üdv, papagáj -köszönök.
-Stiles Stilinski... Egy bajnokhoz képest még mindig túl nagy a szád. Pedig azt hittem, a viadal majd egy kicsit megnevel.
-Ön sem változott, az is biztos -mondtam, majd feltűnően végigmértem. Az arca kezdte felvenni a haja színét -Egyébként egy tízes skálán mégis mennyire zavarja, hogy nem a kis pátyolgatott Jacksonkája nyert? És az hogy most újra szemtől szemben áll velem? Milyen érzés az, hogy nem sikerült kicsináltatnia?
Beismerem, a végén egy kicsit elöntött a düh. De megérte kiadnom magamból, a Papagáj fejét elnézve.

-Jól van, Stiles Stilinski, jól van. Csak nyugodtan bunkózz velem... De ne aggódj, fogunk még eleget találkozni. Többek közt azért is, mert jövőre már te is mentor leszel.
-Új év, új alkalom a szétszívatásra -vontam vállat. Amelia felhúzta az orrát, majd sértődötten elvonult.
Nem sokkal utána viszont bejött Katniss, Aki rögtön a nyakamba ugrott.
-Tudtam, hogy nem fogsz csalódást okozni -mondta, majd elengedett -Megfogadtad a tanácsaimat. Ez sajnos nem túl jellemző másokra.
Csak halványan elmosolyodtam. Többre nem futotta.
-Megértelek, Stiles. Tudom, milyen nehéz ez. Éppen ezért nem is zaklatlak tovább. Csak gratulálni akartam neked.
Persze, hiszen ő is volt győztes, kétszer is.
Katniss ezzel a végszóval kiment, és becsukta az ajtót, mire én zsebre vágtam a kezem. Ekkor találtam meg a papírt.

Drága Katniss!
Még mindig gondolok rád, ennyi év után is. Próbálnak elfeledtetni téged, de nem hagyom. A fiúnak gratulálok, mintha csak téged láttalak volna a 74. viadalon.
Szeretlek, Peeta

-Katniss! -szóltam, majd utánasiettem, hogy odaadhassam ezt neki.

.o0O0o.

A Tizenkettedik Körzetet sosem láttam még ennyire vidámnak. Mondjuk ez azért is lehet, mivel 25 éve már, hogy utoljára nyert valaki innen. A körzet lakói éljeneztek, őszinte mosoly látszott az arcukon, ami már úgy hiányzott, köszönhető a sok műmájer kapitóliuminak.
Ivy és Jasmine, Kathy ikerhúgai az első sorban tomboltak, megpróbáltak felmászni hozzám az emelvényre, de két békeőr végül mindig leszedte őket. Békeőrről jut eszembe... Ott van. Akarom mondani, ott vannak.

Apa levette a sisakját, úgy integet, Kathy pedig mellette áll, és könnyes szemekkel mosolyog.
Pár perc múlva lemehetek az emelvényről, így odarohanok, és apa karjaiba zuhanok. Ő pedig úgy szorongat meg, mintha a halálból tértem volna vissza, ami mondjuk nem is akkora hazugság.
-Hát sikerült -mondta -annyira büszke vagyok rád, fiam.
Kathy is átölel: -Betartottad az ígéreted.
-Én nem ígértem semmit -vontam vállat -De Apa, azt tudod ugye, hogy mostantól Katniss szomszédai leszünk?

Apa egy pillanatig tágra nyílt szemekkel néz rám, majd amint leesik neki, hogy a Győztesek Falujára célzok, elmosolyodik, majd átkarol.
-Gyere, sétáljunk egyet. Addig mesélhetsz legalább, itt csak az arénát és az ott történteket mutatták, én pedig biztosra veszem, hogy történt ott más is, még a viadal előtt.
-Oké -mosolyodok el, majd intek Kathynek, hogy jöjjön ő is. Aztán kibeszélem magamból az egészet. Mert tudom, hogy bennük megbízhatok. Bízni. Fura egy dolog ez. Mint a hit. Egy a különbség köztük: A bizalom eljátszható. A hit megmarad.