Az erdő halk neszét istentelen dübörgés zavarta meg. Már a távolból hallatszott, hogy a vérfarkasok falkába verődve közelítették meg a határ menti tisztást.

A réten gyülekező vámpírok harcra készen várták támadóikat, kik morogva, vonyítva szelték át a fák sűrűjét. Néhány leleményesebb vérszívó a fák lobjai közt bújt meg, míg a többiek a kikopott avarban toporogva füleltek.

A hold erős fénye bevilágította a széles teret, ahol nagyon úgy tűnt, az ősi ellentét ismét kiéleződött a két faj között. A pusztítás elkerülhetetlennek bizonyult, ahogy eddig minden alkalommal történt. Ártatlan lelkek haltak egy eleve vesztes összetűzés okán.

A vérszívók feszült figyelemmel tüntették ki az erdő azon részét, ahonnan a zaj ideszűrődött. Tudták, hogy ellenségeik már közel jártak.

Azonban a tompa puffanások egyszeriben megszűntek, meglepő csend ölelte körbe a területet. Néány madár vidám éneke csendült fel, míg a bokrok között pár vaddisznó iszkolt el, de a vámpírok nem törődtek velük. Soraik között halk sugdolózás kezdődött, találgatni kezdtek.

Talán azt hitték, a harc, mely még el sem kezdődött, ily hamar véget is ért?

„Feladták volna?" – kurjantották páran a katonák közül. – „Gyáva kutyák!"

A kezdeti tanácstalanság hamar tovaszállt, amikor a vámpírok számára felcsendült egy ismerős alak kiáltása.

Brevan Blight magabiztos léptekkel sétált ki a sűrű bokrok által szegélyezett rét takarásából, majd megtorpant a csatamező közepén. Emelt fővel várta, hogy a vérfarkas sereg felsorakozzon a háta mögött. A fiú egyenesen édesapjára szegezte sötétbarna, szinte feketének tűnő tekintetét, s ajkára bátor mosoly húzódott.

Landor Blight, a vámpír klán vezetője, előrelépett, szeme furcsán megvillant saját fia láttán, ki ezúttal az ellenség oldalát erősítette. A férfi arcára kiült a harag.

Vér a véremből árul el! – szaladt át agyán a számára roppant dühítő gondolat.

– Fogjátok el! – kiáltotta legmélyebb hangján Landor, miközben Braven felé bökött. Másik keze ökölbe szorult, mérge oly' mértékben borította el az elméjét, hogy többé nem tudott tisztán gondolkodni. – Fogjátok el az árulót! – hörögte magán kívüli állapotban.

A farkasok vadul felmordultak Landor felhevült ordítására, rémisztő hangjuk visszhangzott a távolban. A vámpírok egytől egyik megfeszülve várták, hogy az elmaradottnak hitt csata mégis kezdetét vegye.

Az egymás iránti gyűlöletük felforrt a két ellentétes fajban s a harc, mely a régi idők eleje óta megszokottnak számított, újra elkezdődött.

A csend burokja megtört, néhány halálsikoly töltötte be a teret s a helyen, hol nemrégiben még béke honolt, egy kegyetlen háború vette kezdetét.