Riven értetlenül fordult körbe. Néhány vámpír szaladt az Elowenék háza előtti utcában. Úgy tűnt, menekültek. A lány el sem tudta képzelni, mi történhetett. Csak figyelte a szaladgáló vérszívókat, de nem értette, mi ez a nagy felhajtás, mikor az éjszaka már rég elmúlt. Többen a házaikba zárkóztak, míg mások az erdő sűrűje felé rohantak.

Riven újdonsült barátnőjére pillantott, majd ismét a zaj irányába kapta a fejét. Ugyan érzékei eltompultak, miután feljött a nap, de a hangzavar akkora volt, hogy még egy ember is felfigyelt volna rá.

– Haza kell mennem! – jelentette ki a barna hajú, majd társára nézett. – Menj vissza a házba, nehogy bajod essen!

– Talán maradnod kéne – javasolta a másik. – Biztonságosabb. A hang felerősödik ott, ahol a ti házatok van – magyarázta Elowen, majd gyorsan hozzátette a biztonság kedvéért –, azt hiszem.

Riven összevonta a szemöldökét, nem értette, Elowen mégis miként állapította meg ezt, de úgy döntött, egyelőre nem firtatja. Jobban foglalkoztatta, hogy szemügyre vegye a támadót, hiszen sosem találkozott még vérfarkassal. Furdalta az oldalát a kíváncsiság, még akkor is, ha veszélyt sejtett.

– Akkor tarts velem! – buzdította a klánvezér lánya Elowent. – Ketten többet érünk, mint én egyedül!

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – tiltakozott a szőkeség.

– Ne félj, nem lesz baj! – ragadta meg Riven a kék szemű csuklóját, majd habozás nélkül húzni kezdte maga után. Elowen tiltakozhatott volna, de titkon vágyott egy kis kalandra. Egy idő után az ember magányos lesz, ha állandóan egyedül van, így nem is pörgette tovább az agyát, csak követte Rivent.

A vámpírlány magabiztosan szelte át az utcákat, tökéletesen ismerte mindegyiket. Születése óta Raine falujában élt, így számára megszokott volt a terep.

A lányok már két utcát átszeltek, amikor a Riven megtorpant. Elowen jóformán beleütközött, olyan hirtelen állt meg. A két ifjú hölgy szája elnyílt, ahogy a szűkös utcában szembe találták magukat egy óriási lénnyel. A vezető lánya összekulcsolta kezét Elowenével, de nem hátrált meg. Egyenesen farkasszemet nézett a hatalmas állattal, aki ugyan hajazott a könyvek által leírt vérfarkasokra, de Riven mégis furcsának tartotta, hogy fényes nappal jelent meg a faluban. Ezek a teremtmények ugyanúgy az éjszaka szolgáinak számítottak, ahogy a vámpírok is.

A vérfarkas legalább három méter magasnak tűnt. Mancsa végén éles, lefelé görbülő karmok sorakoztak. Testét végig koromfekete bunda fedte, míg a pofája rémületet keltett a két fiatalban. Csak bámulták a szörnyeteg hosszúkás orrát és éles, két kilátszó fogát, mely hajazott egy vérszívó szemfogaira. Az éjszínű szempár Rivent kémlelte, majd tett felé két lépést. A lány megfagyott a farkas közeledésétől, azonban tartotta magát még akkor is, amikor a teremtmény a nyakához dugta az orrát, és lágyan megbökte a vállát. Nem volt ellenséges, ami határozottan kétségeket keltett a vámpírlányban. Egy visszafogott morgás szökött ki a szörnyből, majd megfordult, és elrohant a másik irányba. Teljes mértékben tudatos cselekedetnek tűnt, ami Rivent teljesen összezavarta. Az apja elmondása szerint, a vérfarkasok ösztönlények ebben a formájukban, makacsok és korlátozottak, azonban ez az egyed nagyon is határozottnak tűnt.

– Ez... – suttogta Elowen halálra váltan. – Riven, te ismerted őt?

– Én... – akadt el a hangja, hiába szeretett volna válaszolni.

– Ő téged igen – tette hozzá a félboszorkány. – De honnan?

– Talán... – rebegte a barna hajú. – Talán... – Riven teljesen megsemmisült, amikor egy kósza gondolat kapott szárnyra az elméjében. Kizárólag a farkas sötét íriszére tudott koncentrálni, ami folyamatosan megjelent lelki szemei előtt. Ismerősnek érezte, azonban butaságnak tűnt holmi betolakodóba a bátyját belelátnia, de a lányban mégis felmerült a kérdés: lehet, hogy a fényes nappal támadó, ismeretlen vérfarkas a fivére lenne?

Riven megrázta a fejét. Borzasztóan ostobának tartotta magát, amiért egyáltalán megfordult ilyesmi az agyában.

Braven nem vérfarkas, hanem vámpír – pörgette magában a mondatot, de a fekete szempár nem hagyta nyugodni.

– Jól vagy? – hajolt be Elowen a vámpír elé. – Minden rendben?

– Igen – zökkent ki Riven a mardosó képzelgésből. – Azonnal beszélnem kell az anyámmal!

Nem is tétlenkedett tovább, Elowent maga után rángatva, sietős léptekkel lódult meg a hatalmas, a többi közül jócskán kitűnő épület irányába.

Odaérve váratlan felfordulás fogadta. A kétszárnyú, díszes ajtót betörték, míg az aranytáblába vésett „Landor Blight" felirat a kisebb verandán hevert. Riven szeme ezerszeresére tágult, majd társát eleresztve rontott be a házba. Odabent a padlót karomnyomok torzították, dulakodás jelei látszottak – legalábbis Riven erre tippelt a falhoz repült, felborult kanapé láttán és a szétszóródott könyvekből kiindulva.

– Riven! – üvöltött fel a dolgozószobából kilépő Landor, amikor megpillantotta az éppen hazavergődött gyermekét. – Hol maradtál ennyi ideig?

– Mi történt? – érdeklődött a lány, miközben szembe fordult a dühtől tajtékzó édesapjával. – Hol van anya?

– Az anyád elrabolták – sziszegte Landor. – Elvitte magával a betolakodó!

– Micsoda? – Rivennek meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfában, hogy ne ájuljon el a letaglózó információtól. Egyedül maradt az atyjával, aki sosem az ő pártját erősítette. Az anyja nélkül Rivennek esélye sem volt egy normális életre.

– A bestia betört ide! – ordított tovább a klánvezér. – Megragadta az anyád, és egyszerűen eltűnt vele! Ha nem maradsz távol ennyi ideig, talán hasznosnak bizonyultál volna, leányom! Semmirekellő féreg vagy, mint a bátyád!

– Te küldtél oda, atyám – motyogta megsemmisülve, majd az előszobában megilletődötten álló Elowenre emelte sötétbarna pillantását. A másik lány teljesen elhűlt a hallottaktól. Hamar megértette, korábban Riven mire figyelmeztette őt.

Landor követte gyermeke tekintetét, majd egyből egy halovány mosolyt varázsolt az arcára a döbbent félboszorkány láttán.

– Elowen! – köszöntötte őt máris. – Ugyan nem a legjobbkor társultál a lányomhoz, de fáradj csak beljebb!

– Jobb lenne, ha... mennék – nyögte ki a kék szemű. – Nem sze-szeretnék zavarni.

– Maradj! – A férfi hangja parancsolónak hatott, így Elowen nyelt egy nagyot, majd minden bátorságát összeszedve legújabb barátnője mellé sétált. A vámpírférfi vörös írisze végigsiklott az előtte álló két lányon, majd megköszörülte a torkát, de mielőtt megszólalhatott volna, lánya tette meg helyette.

– Apám, kétlem, hogy ez Elowenre tartozna. Hadd menjen!

– Lonan leánya minden bizonnyal szívesen támogatja családunkat a nehéz időkben – felelte szigorúan Landor. – Igaz?

– Te-természetesen – hebegte a megszeppent fiatal. – Mi-mit tegyek?

– Összehívom a tanácsot! – jelentette ki a vezér kemény hangon. – Addig maradj a leányommal, és vigasztald! – Ezzel hátat fordított, és kirontott a bejáraton.

– Nagyon sajnálom! – szabadkozott Riven édesapja minősíthetetlen viselkedése miatt. – Nyugodtan menj haza!

– Inkább maradok – biztosította őt Elowen.

– Akkor... – emelte Riven a szemét az emeletre vezető lépcső felé. – Kövess!

A félboszorkány követte a vámpírlányt annak szobájáig, majd helyet foglaltak egymás mellett az ágyon. Riven gondolataiba mélyedve meredt a parketta felé, míg egyre jobban ingerelte őt az édesanyjának elrablása.

– Van testvéred? – tette fel a kérdést Elowen, ami azóta foglalkoztatta, mióta Landor leüvöltötte lánya fejét.

– Egy bátyám – ejtette ölébe a kezét Riven. – Nemrég elárulta az apám, ezzel az egész klánt is, így kitaszítottá vált. Braven a neve.

– Mármint... hogy érted? Mi történt? – tudakolta a szőke, miközben a háta mögé dobta selymes, hosszú haját.

– Nos, Braven... az utóbbi pár hónapban sokszor eljárt itthonról. Senkinek sem említette, hogy a határt átlépve kóboról az ellenség területén. Egyik alkalommal apánk követte. Amint kiderült, mély harag gyulladt benne a testvérem iránt. Azonnal felsorakoztatta a csapatainkat a semleges, határ menti területen. Aznap a bátyám a vérfarkasok oldalán lépett a csatamezőre – hajtotta le mondandója végén a fejét Riven. Még mindig dühös volt Bravenre, amiért kihagyta őt a dolgaiból.

– Gondolod, hogy az a mutáns vérfarkas a bátyád lehetett? – vetette fel Elowen, mire Rivenben azonnal remény kezdett pislákolni. Egyből fellelkesült, hogy nem csak neki fordult meg a fejében.

– Mutáns? – kérdezett vissza a barna szemű.

– Igen – bólintott a lány. – Ha megnézed a testfelépítését, legalább egy méterrel magasabb, mint egy átlagos farkas, és a fogazata sem volt normális.

– Te láttál már vérfarkast? – esett le Riven álla.

– Igen – helyeselt tovább Elowen. – Illetve sokat olvastam róluk apám könyveiben. Ő gyógyító, sok mindenre nyitott.

– Szóval azt mondod, hogy akivel találkoztunk, más, mint a többi?

– Egyértelműen – válaszolta a másik. – Azért kérdeztem az előbb azt, hogy lehet-e a bátyád, mert láttam, hogyan reagált rád. Nem volt erőszakos. Aztán ideérünk, és eltűnik az édesanyád. Elég furcsa egybeesés, nem?

– Igazad lehet – merengett a lány. – De nem értem... Braven... egy vámpír, Elowen.

– Vagy kevert fajú – hozta fel a félboszorkány, azonban nem szívesen ment bele ebbe a témába, hiszen ő maga is az volt. Egy boszorkány és egy vérszívó szerelméből fogant hibrid.

– Micsoda? – húzta fel a lábát Riven az ágyra, és teljes testtel Elowen felé fordult. – Miről beszélsz? – Teljesen letaglózták a hallottak.

– Kis számban, de... léteznek. Kevert fajúak és félvérek is.

– Az lehetetlen!

– Nem – csóvált a fejét a szőke. – Van róluk könyvem is! Ha érdekel, megmutatom!

– Most?

– Most!

– Siessünk, hogy visszaérjünk az apám előtt! – ugrott talpra a vámpír, a félboszorkány pedig követte.

Sebtében átszelték a csendes, mostanra kiürült utcákat. A kedélyek lecsillapodtak a vadállat távozásával, így a falura nyugalom telepedett. Egyedül Riven maradt izgatott, aki még életében nem hallott a kevert fajúak létezéséről. Mindaddig Elowen kicsit tartott tőle, hogy a klánvezér lánya rájön a titkára, de elege volt már a bujkálásból. Eljött az ideje, hogy megnyíljon valakinek, és erre Rivent tökéletesen alkalmasnak találta. Maga sem értette, miért, de szimpatikusnak ítélte a vámpírlányt, pedig jobban tette volna, ha vigyáz, hiszen az ő létezése önmagában nagy dolognak számított. Az egyik legritkább hibrid fajt képviselte.

A kisebb házhoz érkezvén, egyből Elowen szobáját célozták meg, ahol a lány előszedte a könyveket. Leült az ágy szélére, Riven pedig mellé telepedett. A szőke lapozgatni kezdte az kötetet, amint pedig elért a megfelelő oldalra, társa felé fordította azt.

– Azok a kevert fajúak, akik két faj keverékei. Vámpír a vérfarkassal, boszorkány vámpírral, illetve boszorkány a vérfarkassal keveredhetett. Aztán itt vannak a félvérek, akik félig emberek, félig pedig a három faj egyikének vérét hordozzák.

– Ez megdöbbentő – vette az ölébe a könyvet Riven, majd végigfutotta a kusza, kézzel írt sorokat. – De... boszorkányok már nem léteznek.

– Nem – sóhajtott fel Elowen. Egyelőre jobbnak látta, ha csendben marad. – Attól még a bátyád lehet kevert fajú.

– De akkor az azt jelentené, hogy nem is közös az apánk – súgta a fiatal fájdalmasan. – Az anyám megcsalta volna az apám?

– Nem tudom, Riven, sajnálom! – szorította össze egy másodpercre  az ajkát Elowen, míg a másik lány egyre jobban elkeseredett. Egy ideig csak bámulta a repedésekkel teli léceket, aztán hirtelen elhatározásra jutott. Eldöntötte, bármi történjék is, ki fogja deríteni, mi áll a háttérben és azt is, hogy a furcsa farkas tényleg Braven lehetett-e.

– Van kedved ma éjjel kicsit kutakodni? – kérdezte Riven. Arcán egy mosoly körvonalazódott, amint azon kezdett kattogni, hogy ismét szembe szállhat atyja akaratával. Ő bizony nem marad a házban éjszakára!

– Az apám nem fogja engedni – ellenkezdett Elowen, mire a barna hajú megforgatta a szemét.

– Ugyan már! Nem lesz semmi baj, csak kicsit körbeszimatolunk. Mondd azt, hogy csak sétálni megyünk! – rántotta meg a vállát Riven. – És ez lényegében igaz.

– Nem is tudom...

– Na, kérlek! – váltott könyörgő hangnemre a barna szemű. – Legalább lesz időnk megismerkedni, ha már így belecsöppentél a családi drámám közepébe.

Elowen felsóhajtott, majd megcsóválta a fejét. Tudta, hogy az apja örülne, ha ismerkedne, azonban nem állt szándékában ellenszegülni, hiszen Lonan a lány születése óta csak az ő biztonságát tartotta szem előtt. Viszont a félboszorkány már felcseperedett, betöltötte a tizenhetedik életévét, ezért a vámpírok között felnőttnek számított, így Lonannek hivatalosan nem volt többé beleszólása a dolgaiba.

– Legyen! – ment bele végül Elowen, hiába kételkedett a terv mivoltában. Rájött, hogy ideje élnie egy kicsit.