Elowen aggódva hajtotta be a szoba ajtaját, mely lábadozó édesanyját rejtette. Eddig mellette ült, s halkan társalogtak, de a boszorkány elérkezettnek látta az időt arra, hogy ő is pihenjen egy cseppet, mielőtt elkíséri Brevant a megnémult Rovirral való harcra.

A leány megforgatta a szemét, ahogy a végkimenetelre gondolt. Túlságosan egyértelműnek látszott számára ez a harc, így arra jutott, akár el is felejthetnék. Örült volna, ha a ma éjszakát nyugalomban töltheti, akár a félfarkas oldalán, és kicsit nyűgössé tette, hogy ismét a határra kell vonulniuk, megvívni egy utolsó vérre menő párbajt, ahol szinte borítékolható a végeredmény. Egyszerűen csak feleslegesnek érezte, és ez bőven elég volt ahhoz, hogy gondterhessé váljon.

A félboszorka összeszorította a száját, amikor elhaladt Emara hálószobája előtt. Odabentről keserves zokogás szűrődött ki, s mellette Riven biztató mondatai. Sajnos egyelőre nem sokat értek, de a legfrissebb hibrid őszintén igyekezett az anyukája mellett állni a legnehezebb időkben.

Hamar elsietett onnan, és Brevan felkutatására indult. Az emeleten hiába kereste, nem tartózkodott ott. A lány bejárta a házat, a konyhától a nappalin át, de nem lelt rá a fiatalra. Nem értette, hova tűnt egy óra leforgása alatt. Még külön a lelkére kötötte, mielőtt elvonult az anyjával, hogy hajtsa álomra a fejét. Valószínűsíthetően ez nem ment neki, amit meg is értett, mégis picit feszültté vált tőle.

Aggódott érte. Tudta, hogy a kevert fajú nyakába milyen terhek szakadtak és azt is, mennyire rosszul érintették őt a változások. Nem készülhetett fel az apja halálára, de ez nyilvánvaló. A vég mindig hirtelen érkezik, túl hirtelen.

Egy apró sóhaj kíséretében végzett el egy helymeghatározó varázslatot, majd rosszallóan megcsóválta a fejét. Sejthette volna, hova ment, ha egy kis magányra vágyott.

Egy darabig hezitált, mielőtt útra kelt, hogy megkérdezze a fiútól, hogy van. Félt, rossz időben érkezik, és talán el is küldi, ezt pedig különösen el szerette volna kerülni, de közben úgy érezte, támogatnia kell őt a gyászában. Így felkerekedett, és természetfeletti sebességgel szelte át Flowere igencsak romos utcáit. A pusztítás, amit szemlélt, elkeserítette, és ezúttal a rengetegbe érve sem lett jobb kedve.

Elowen mindig is szerette az erdőt, az apró hangokat, az állatok motoszkálását és a békét, ami körülölelte a helyet, azonban jelenleg kritikus csend fogadta. Még a fák és bokrok lakói is úgy döntöttek, jobb, ha egyelőre nem bújnak elő az esti rémület után.

Elhaladt néhány vámpír holtteste mellett, elszörnyedve fordította el a tekintetét róluk. Látott az este elég borzalmat, nem vágyott rá, hogy újra néznie kelljen. Hiába, nem volt idejük eltakarítani az összes elhunytat. Kevesen maradtak, kimerültek, ráadásul az otthonuk is a legtöbbeknek a tűz vagy a tomboló vérszívók martalékává vált.

A leány megtorpant, amikor a domb oldalához ért, ahova a fiú egy alkalommal már elhozta. Rögtön észrevette a tetején, a padon ülő társát. Lassú léptekkel közeledett felé, majd elhelyezkedett mellette. A farkasvérű ránézett, de nem szólalt meg, csak megfogta a kezét, és az ölébe húzta azt.

– Sajnálom, ami történt – mondta halkan Elowen. – Hogy segíthetnék, hogy könnyebben viseld?

– Bőven elég, ha itt maradsz velem egy kicsit – pillantott rá a farkas. – Már az is sokat elárul, hogy utánam jöttél.

– Nem erre gondoltam – felelte a kék szemű. – Hanem leginkább a... jövőre.

– A jövőre? – csodálkozott el a fiatal. – Hogy érted?

– Mit tehetnék, hogy megfelelő társad legyek? – hozta fel a félboszorka, miközben tekintete a sötét szempárt figyelte. Komolyan érdekelte őt, hogyan álljon Brevan mellett, ha már a csata előtt megbeszélték, hogy egy párt alkotnak. Tapasztalatlanságából adódóan úgy vélte, egyszerűbb, ha megkérdezi, mintsem, hogy napokig ezen őrlődjön.

– Már most az vagy – mosolygott rá a fiú. – Ezt tanúsítja a tegnap éjszaka is. Összedolgoztunk, és nem hagytuk cserben egymást.

– Nem is akarlak cserben hagyni – viszonozta az előbbi gesztust a hibrid lány kicsit pironkodva. – Fontos vagy nekem, Brevan!

Az említett elvigyorodott a leány kinyilatkoztatására, és habozás nélkül belevonta őt az ölébe. Elowen alig győzött megkapaszkodni a vállában a nagy lendülettől, amivel magához szorította, de végül csak sikerült. Ugyan kicsit megilletődött, de örömmel simult bele a férfi ölelésébe. A közelségétől nyugodtság áradt szét a mellkasában, de közben az eleve hevesen dobogó szíve még jobban rákapcsolt.

A legény egyik tenyerét a szépség derekára simította, míg a másikkal megcirógatta kipirosodott orcáját. A pillantása az ajkára esett, majd újra a boszorkány íriszét kereste. Nem kellett volna már engedélyt kérnie, de ettől függetlenül megvárta, ő mit akar. Tudta, Elowen nem szereti, ha tolakodóan viselkedik, mégis minden alkalommal késztetést érzett rá, hogy megérintse őt. Ez most sem volt másképp, így óvatosan végighúzta a hüvelyujját a boszorka állának vonalán, majd mikor a nyakába fonta a karját, megcsókolta őt.

Szájuk édes, puha táncot lejtett, teljesen belefeledkeztek egymás társaságába, azonban ezt egyikük sem bánta. Örültek, hogy csekély időre, de elfelejthették az éjszaka borzalmait, habár sejtették, még korán sem értek véget a megpróbáltatások. A jövő ott lebegett előttük, és még nem voltak vele tisztában, mit várhatnak tőle. Egy dolgot azonban mindketten biztosra vettek: egymás oldalán, kéz a kézben szeretnének megküzdeni azzal, ami a következő holdesztendőkben következik.

○•○•○

Riven odalépett Elowen mellé, és belekarolt. A barátnője futólag rálesett, majd visszafordította kék pillantását a rét közepe felé, ahol Brevan és Landor bátyjának gyermeke egymással szemben álltak fel.

– Semmi értelme – mormolta a barna hajú. – Brev eltapossa.

– Szerintem is – erősítette meg a boszorka, majd felsóhajtott, és várakozón Lonan felé fordította a fejét, akit azzal bíztak meg, hogy bírálja a harcot.

Mindössze arra vártak, hogy a halott klánvezér egykori jobb keze felkészüljön a harc lejegyzésére. Az öreg egy papírt húzott elő vászonzsákjából, majd azt követte egy penna. A másodpercek csak teltek, az oldalán álló Lorm idegesen méregette a vámpírt. Türelmetlenül dobolt a lábával, míg fia nagyokat nyelve méregette a kevert fajút, aki kellemesen elnézelődött, amíg a legidősebb elbíbelődött.

A határ két oldalára díszes kompánia gyűlt össze. Raine majdnem összes lakója idefáradt, hogy szemtanúi legyenek Rovir felemelkedésének. Azt hitték, a férfi győzedelmeskedhet, azonban a Rivenék mögött felsorakozott likantrópok pontosan tudták, mi lakozik a hibrid fiúban. Ők egy cseppet sem aggódtak a végkimenetelt illetően. Egyedül Emara szorongott, de kizárólag azért, mert szerető anyai szíve vérzett, ha ilyen helyzetben kellett látnia a gyermekét. Ennek ellenére bízott a fia képességeiben, és ő maga is elhitte, amit a másik nép még nem.

– Készen állok! – szólalt fel az idős vérszívó, miután megköszörülte a torkát, és figyelmét a két szemben álló félnek szentelte. – Indíthatod, Lonan!

A gyógyító előresétált, tisztes távolságban torpant meg a két ellenfél között. Ő maga is csodálkozott azon, miért olyan balga a kihívó, de nem az ő dolga volt ítélkezni efelett, így elhessegette az értelmetlen gondolatokat, és inkább a feladatára kezdett koncentrálni.

– A szabályok értelmében, a küzdelem utolsó vérig tart, vagy addig, amíg az egyik fél nem adja azt! – szónokolt a férfi, majd a félfarkasra nézett. – Brevan, az egyenlő esélyek megtemetése végett, nem ölthetsz farkas alakot!

– Nincs rá szükségem! – erősítette meg magabiztosan, mire Rovir szeme újra elkerekedett. Ő bizony már nem tartotta jó ötletnek ezt a küzdelmet. Azon törte a fejét, hogyan menekülhetne el még azelőtt, hogy összecsapnának.

– Ez esetben, kezdhetitek! – tárta szét a karját Lonan, majd visszahátrált a lánya szabad oldalára.

A hibrid kivárt, azonban egy idő után feltűnt neki, hogy Rovir is ugyanezt teszi. A szemében félelem csillant, amikor a fiatal megmozdította a karját. Arcára kiült a rémület, ahogy egyre közeledett felé, pedig még csak nem is futott. Lassan szelte át a köztük lévő távolságot, majd megállt egyenesen előtte.

– Gyerünk már! – üvöltött önkívületi állapotban Lorm. – Mozdulj már meg, Rovir!

– Nem muszáj ezt tennünk – jelentette ki Brevan. – Add fel!

A vámpír jelentőségteljesen megcsóválta a fejét, hiszen beszélni nem tudott, majd felszegte az állát, hogy legalább látszólag határozottnak tűnjön, de azért hátrált pár lépést.

A farkasvérű elmosolyodott, majd megrántotta a vállát. Ő megadta a lehetőséget, de Rovir nem élt vele.

Úgy termett a vérszívó mögött, mint egy árny. Ugyanazzal a lendülettel, amivel érkezett, elkapta a tarkóját, és leborította őt a földre. A férfi orra megreccsent, ha nem volna néma, minden bizonnyal felkiáltott volna fájdalmában. A testén egy remegés szaladt át, amit Brevan is észrevett, így fordított egyet a fickón, és a torkára fonta az ujjait. Leszorította a talajra, és csak várt, sikerül-e szabadulnia.

A vámpír szeme megtelt könnyel, zihálva kapkodott levegő után. Erőtlenül megemelte a karját, majd hagyta visszaesni maga mellé. Gyorsan megváltozott a véleménye. Többé nem érdekelte a szégyen, sokkal inkább az, hogy megmaradjon a szánalmas élete.

– Feladod? – tudakolta újra a kevert fajú. Nem volt ínyére a gyilkolás, sosem szerette, főleg, ha értelmetlenül történt, így most sem tervezte Rovir életét venni. Helyette ki akarta kényszeríteni, hogy önként lemondjon a győzelemről.

A vérszívó hezitált, bár maga sem értette, miért. Végül heves bólogatásba kezdett, amikor már végleg úgy érezte, elfogyott az összes levegő a tüdejéből.

– Annyira egyértelmű volt! – jegyezte meg Riven még mindig a boszorkányba kapaszkodva. – Nem is értem, minek kellett ez a színjáték!

– Igen – helyeselt a szőke. – Idáig érzem a rettegését...

– A párbajt, Brevan nyerte meg! – hirdette ki az eredményt Lonan, mire a vérfarkasok örömujjongásba kezdtek, míg a vámpírok morgolódásba.

A vámpírok közül egy fiatal lány sétált elő. Csodálattal mérte végig a hibridet, talán még tetszett is neki. Szólásra nyitotta a száját, majd becsukta. Még gyűjtötte a bátorságát.

– Freya! – kiáltott az atyja hátulról, így Raine népe elcsendesedett, és mindenki a kishölgyet kezdte kémlelni. – Ne menj közelebb! – torpant meg közvetlen az ifjú mögött, és védelmezően a vállára simította a tenyerét. Ezt a félfarkas is végigkövette, komor arca elárulhatta, miféle kellemetlen érzéseket váltott ki belőle a leány édesapjának reakciója. Ő sosem bántaná ezt a gyermeket, mégis ezt feltételezték róla.

– Mi vagy te? – tette fel a kérdést Freya enyhe döbbenettel a hangjában.

A váratlan eseményre a likantrópok is rendezték soraikat. Feszült hallgatás alakult ki, mindenki Brevan válaszára várt. Még Riven is a nyakát nyújtogatva igyekezett szemügyre venni a vörös hajú vámpír lányt, míg Elowen intézett felé egy mosolyt, amikor a zöld tekintet rátévedt.

– Mi vagyok? – fordult felé a kevert fajú. – Vámpír, vérfarkas, mindkettő, de legfőképp büszke arra, aki, mert nem az határoz meg, minek születtem, hanem az, amivé váltam. Valaki olyanná, aki nem teszi magát függővé attól, honnan származik, hanem arra koncentrál, aki lenni akar. Egy olyan személy, aki nem hagyja cserben a szeretteit. Nem az számít, mi vagyok, hanem az, mit teszek meg azért, hogy jobbá váljak. Tehát igazából, Freya, az vagyok én, aki lenni akarok.

– Erős kezű vezető?

– Nem! – rázta a fejét a legény. – Odaadó testvér, gondoskodó fiúgyermek, egy barát, aki ott van, ha szükség van rá, és végül, de nem legutolsó sorban hű társ – nézett végig a családján, majd a boszorkánylányra siklott a pillantása. A leány ajka lefelé görbült a megható szavaktól, melyeket oly nagy figyelemmel hallgatott végig, de a lelke szárnyalt, és a szíve feldobogott.

Emara elpityeredett, ahogy szüntelenül a kisfiát kémlelte. Azt kívánta, bárcsak Valor is részese lehetne ennek a földöntúli pillanatnak. A közös lányuk szintén elkámpicsorodottan meredt a bátyja felé, míg Lonan elismerően bólogatott.

– Engem meggyőztél! – hasított a hirtelen beállt némaságba Freya apjának érdes hangja. – A családom ott szeretne élni, ahol te vagy a vezető! Engem nem érdekel, miféle frigyből születtél, ha igaz, amit mondasz!

– Az enyém is! – csatlakozott hozzájuk egy magas, fekete hajú vámpír.

– Egyetértek! – folytatta egy harmadik.

Szó szót követett, és szép lassan Raine lakossága mind ott állt Freya és az apja mögött. A farkasvérű hitetlenkedve vette tudomásul, hogy talán az apja régen dédelgetett vágyálma a fajok egyesüléséről valóra válhat a két – ez idáig ellenséges – falu között. Igaz, Valor már nem láthatta, azonban, ha csak ennyit megtehet azért, hogy továbbvigye az eszméit, és képviselje az álláspontját, neki már megéri.

Brevan remélte, bárhol is van most a vérszerinti atyja, elégedetten bólogatva veszi tudomásul, miféle váratlan fordulatnak lehetnek szemtanúi azok, akik hajlandóak félretenni az ősi haragot. S, ha ez így alakul, a jelenlévők valami egészen elképesztő csodát hagyhatnak az utódjaikra.

○•○•○

EGY HOLDESZTENDŐ ELTELTÉVEL

– Nem gondolod, hogy ideje volna hazatérni? – vetette fel a boszorkány, miután helyreigazította összekuszálódott szőke hajtincseit. Már kezdett kényelmetlenné válni számára a földön fekvés, hiába terítettek le maguk alá egy vastag szőrmét.

– Elképzelhető – lehelt egy csókot az arcára a fiú, majd végighúzta a tenyerét Elowen meztelen, bársonyos bőrén.

Nem volt kedve még elmenni az erdő háborítatlan csendjéből. Az utóbbi hónapokban igencsak lefoglalta őt a két falu egyesítésével való munkálkodás, jól esett végre egy kis szünet.

A határt megszüntették, és vészes építkezésbe kezdtek, ami igencsak nagy körültekintést követelt meg a fiatal részéről. Maga mellé vette az atyja legjobb embereit, és a szerelme édesapját is. Mind hasznos tanácsokkal látták el, főleg Lonan, aki tapasztalatából adódóan megfelelően szemlélte a helyzetet.

Persze akadtak gondok is, hiszen mindig vannak tiltakozók, akik nem értenek egyet az adott rendszer működésével, így Brevan kénytelen volt szigorú szabályokat bevezetni, miután egy cseppet elfajult a bűnözés a már kisebb városnak mondható helységben.

Flowere és Raine egyes pontjaira őröket helyezett, akiknek azt adta feladatul, tartsák fent a rendet. Emellett egyezkedett a tőlük nem messze eső Ruzakorral is, ahova kirendeltséget küldött, hogy megoldódjanak a nemrégiben kialakult vérellátással kapcsolatos problémák.

Azonban a legnagyobb terhet mégis a családja rakta a nyakába, akik buzgón házasságba akarták hajszolni a két kevert fajút. Az érveik nem mutatkoztak túl erősnek, és a fiú még hajlott is volna felé, azonban Elowen hajthatatlannak látszott. Nem akart megházasodni. Szerette az őt ölelő farkasvérűt, de egyelőre úgy látta jónak, ha várnak egészen addig, amíg az élet normalizálódik körülöttük.

– Riven már vár ránk! – húzódott el tőle a lány, majd a ruhájáért nyúlt. – Tudod, mennyire türelmetlen, amikor...

– Csak egy percet adj még! – ragadta meg a szépség derekát, és újra magához ölelte. – Olyan rég voltunk már kettesben. Még szerettem volna beszélni valamiről – hajolt az újra hanyatt fekvő boszorka fölé. Lágyan végigcirógatta az arcát, és egy gyengéd csókot lehet az ajkára.

– Miről? – adta be a derekát a kék szemű. – Úgy csinálsz, mintha nem együtt élnénk, közben minden nappalon és éjszakán ott vagyunk egymásnak.

– De nem elég – tiltakozott a félfarkas.

– Talán igazad van – sütötte le a pillantását Elowen, majd felsóhajtott. – Szóval, mi az a halaszthatatlan téma?

– Ő – simította Brevan a kezét a leány hasára, ahol egy szabályos kis dudor domborodott.

– Azt hittem, már megbeszéltük – meredt rá értetlenül a boszorka. – Megint arról szeretnél vitatkozni, hogy kisfiú vagy kislány? Már megmondtam, hogy lány, Brevan!

– De miért vagy benne ennyire biztos? Hiszen alig telt el négy hónap!

– Nem is tudom – gondolkodott el a szépség. – Talán azért, mert félig boszorkány vagyok? És múltkor anyával már megállapítottuk!

– Mit kezdek egy leánygyermekkel, Elowen? – esett kétségbe a fiú. – Így is sokat aggódom érted, az anyámért, még Rivenért is, mióta folyamatosan eljár azzal a vámpírral. Gondold el, ez a kislány mennyire különleges lesz, és biztos vagyok benne, hogy olyan gyönyörű is, mint az édesanyja. Azzal fogom tölteni a napjaim, hogy kerülgetem a házunk előtt felsorakozott kérőket?

– Ne félj ettől! – nyugtatta mosolyogva a szerelme. – Minden kérőt mókussá változtatunk! Aztán megkergetheted őket – kuncogott fel jókedvűen, ami a párját is nevetésre késztette.

– Megígéred? – hunyorgott rá kérdőn.

– Igen – folytatta Elowen –, ha ettől megnyugszol!

– Szeretlek, boszorkánylány – eresztett meg egy féloldalas mosolyt a farkas.

– Én is szeretlek, Brevan – simította meg az arcát.

– Hát itt vagytok! – lépett elő Riven az egyik sűrűbb bokor takarásából. A szerelmesek nem is hallották először az érkezését, annyira belefeledkeztek egymás csókolásába. – Hahó!

A páros szétugrott, már amennyire ez kivitelezhető volt. Elowen sikkantott is egyet, és automatikusan magára varázsolta a ruháját. Újabban ez számított az egyik kedvenc tevékenységének. Ki akart öltözködni, ha használhat mágiát is?

– Ha mi nem megyünk, te jössz utánunk? – háborodott fel a nagy testvér, majd a szemét forgatva magára húzta a nadrágját.

– Sietnünk kell, Brev! – vigyorodott el a barna hajú. – Pár perc, és lemegy a nap!

– Úgy bezsongsz a teliholdtól, mint a frissen átváltozott kölykök – dorgálta húgát a falkavezér.

– Nem igaz! – tiltakozott sértődötten. – Csak olyan hangulatos! Te is szereted!

– Nem mondtam, hogy nem – rántott vállat a fiatal, majd összefonta az ujjait Elowenével.

– Gyerünk már! – sürgette őket a lelkes Riven.

A hármas megindult az otthonuk felé, nevetve szelték át az erdőt. Egy holdesztendeje még egyikük sem hitte, hogy az életük ily' fordulatot vehet, de immáron bizakodva, elfogadással és megannyi szeretettel tekintettek előre egy fényesebb jövő reményében, hiszen pontosan tudták, kellő odafigyeléssel és kitartással, bármi lehetséges. A lényeg, hogy történjen bármekkora katasztrófa, sose hagyják egymást cserben. 

VÉGE

○•○•○

Sziasztok! Először is szeretném megköszönni mindenkinek, aki végigolvasta ezt a történetet. Nem mondom, hogy könnyű volt megírni, és azt sem, hogy tökéletesre sikeredett, de életem egyik legnagyobb írói kihívásán vagyok túl, és ez egyszerre feldob és el is keserít. 

Őszintén remélem, hogy egyszer visszatérhetek ide, hogy feljavítsam ezt az egészet, és egy bővebb, sokkal részletesebb formában adjam át nektek. Talán jövőre meglépem, mert vannak még ötleteim, nem véletlen ugrottan egy évet a legvégén. A köztes időre elképzelhető, hogy írok egy folytatást, de ez majd kiderül.

Nagyon köszönöm, hogy végigolvastad!♥

Ha van véleményed, nyugodtan oszd meg velem!

Don't let me down - Ne hagyj cserben!