A hármas feszített tempóban rohant előre. Ők bizonyultak a leggyorsabbnak, így nem érte őket meglepetésként, amikor megpillantották az első vámpírokat, akik futva igyekeztek megközelíteni a falut. A két farkasvérű lábainak dobogása felhívta rájuk a figyelmet, így szinte azonnal szembe találták magukat egy tucat vérszívóval.

A vámpírok támadóállásba helyezkedve, vicsorogva torpantak meg, és amint meglátták a hátulról érkező ellenséget, gondolkodás nélkül vetődtek feléjük. Nem haboztak, csak támadtak. Páran a levegőbe ugrottak, és felülről eszközöték a manővert.

Elowen már épp suhintott volna egyet a kezével, hogy mély álomba merítse őket, amikor Brevan elrugaszkodott a földről. Nagy termetéből adódóan elsodorta a magasból érkezőket, és a földre érve azt, amelyik álkapcsa közé került, halálosan megsebesítette. Az említett üvöltött, a fájdalom teljességgel kihallható volt a hangjából, mielőtt örökre elhallgatott volna.

Rivennek nem maradt ideje bátyja tettén agyalni, ugyanis oldalról ugrott neki az egyik, míg egy másik hátulról csapott le. Éles karmok hasítottak bele a bőrébe, még a vastag bunda sem óvta őt meg. A félboszorkány azonnal kapcsolt, a kék fény előtört belőle, és a messzeségbe repítette a barátnőjét megsebesítőket. A lány nyüszítve egyenesedett fel, szégyenkezve pillantott oldalra, de nem tudott agyalni, hiszen már úton voltak a következők.

Ezúttal ő bizonyult gyorsabbnak. Kihasználta méretét, és fellökte az egyiket, majd mancsával beledögölte a talajba. Az őt követő már nem volt ennyire szerencsés, a legfrissebb hibrid bűntudat nélkül szabadította meg jobb karjától, amitől a vérszívó térdre esett, és ordítva segítségért kezdett könyörögni.

A félfarkas fiú ez idő alatt végzett még néggyel, kettőt a torkánál kapott el, egynek kettéharapta a bokáját, míg az utolsót a hosszabb, barna hajánál fogva dobta egy fának. Szerencsétlen gerince valószínűleg eltört, mert reszketve görnyedt a porban. A felcsendülő kiáltásra húga felé kapta sötét íriszét, és elcsendesítette a hangoskodó vámpírt.

– Megsebesültél! – jajveszékelt a boszorka a másik leány sebeit pásztázva. – Mit érzel? Képes vagy tovább jönni? – Riven hevesen bólogatott, míg Brevan felmordult, és körbejárta a testvérét.

Amikor pillantása összetalálkozott a boszorkányéval határozottan bólintott egyet ő is. Úgy vélte, nem súlyos a karmolás, hamar regenerálódni fog.

– Akkor... – kezdett volna bele a szőke, de nem tudta befejezni. A szemközti fáról elképesztő gyorsasággal repült felé egy vámpír. Még csak nem is sejthették, hogy páran odafent kerestek menedéket, illetve fáról fára közlekedve tervezték megközelíteni Flowere-t.

A hibrid hátratántorodott, egy másodpercre lefagyott, végül idejében összekaparta magát ahhoz, hogy hárítsa a veszélyt egy kellően fájó bűbáj kíséretében. A bizakodó rivális lepottyant, újabb kínkeserves üvöltés zaja töltötte be a mostanra eleve sikolyoktól, morgástól és szenvedéstől fűtött erdőt. A szél vér szagát hozta magával, a távolban több vészjósló roppanás és visongás csendült fel.

– Beljebb kell mennünk! – jelentette ki Elowen. Tudta, ha itt maradnak, csapdába kerülnek. Nem is sejthette ekkor még, hányan rejtőznek a rengeteg díszes lombkoronái között, akik kizárólag a megfelelő pillanatra vártak.

Brevan elharapott egy nyakat, míg Riven végigkarmolta az egyik bátor mellkasát, majd nekiiramodtak. Természetfeletti sebességgel szelték át a területet, nem törődve senkivel és semmivel. Úgy tűnt, hiába kerülték meg a vámpírsereget, nem jutottak vele előrébb. Túl kevesen voltak, és a létszámfölényben lévő Landor ezáltal könnyen felül kerekedhetett rajtuk.

Ez a legénynek is feltűnt, hasonló gondolatok cikáztak át az agyán, mint kedvesének. Ezáltal egy teljesen új terv kezdett körvonalazódni az elméjében. Úgy gondolta, Landor mindent megtesz azért, hogy elvegye az életét, így akár csapdába csalhatja, ha sikerül megtalálnia. Habár őt és a gyávaságát ismerve arra a következtetésre jutott, hogy nem lenne túl okos dolog leválnia a hölgyektől, így ezt el is hessegette.

A falu első kunyhóit elérve a zaj megsokszorozódott. A boszorkányvérű ijedten kapkodta a fejét, és mást sem látott, csak kurjongató és kiáltozó vámpírokat, akik örömmel dúlták fel Flowere rendezett falucskáját. Betörtek az otthonokba, néhányan tüzet gyújtottak, és mosolyogva figyelték az egyre magasabbra csapó lángokat.

Mindhárman tudták, azonnal cselekedniük kell. A két átváltozott kevert fajú nem habozott. Rávetették magukat az első szembejövőre, míg Elowen egy nagy levegőt vett, és elhatározta, csírájában elfojtja a tüzet, mielőtt minden a lángok martalékává válik.

Sietősen keresni kezdte a megfelelő varázslatot, majd odasuhant az első perzselődő épület elé. Két kezét maga elé tartva eresztette ki a benne rejlő ősi erőt. A tűz kialudt, mintha sosem lett volna.

A lány fordult egyet, rögtön a társait kereste tekintetével, de nem látta őket többé. Oldalról néhány vérfarkas érkezett, a háta mögül még négy rontott el mellette. A vadállatok félelmet nem ismerve estek neki haragosaiknak.

A félboszorka balra nézett, ajka elnyílt, amikor felismerte az atyját, aki éppen egy sebesült likantróp felett térdelt. Odafutott mellé, és tenyerét összecsapva egy lágy, kék fényű búrát vont maguk köré.

– Kicsim! – Lonan csak futólag emelte íriszét lányára. Éppen egy csonkolt végtagot igyekezett ellátni a ziháló, de még mindig farkas alakban veszteglő sebesülten. A vér patakokban bugyogott a sérült mancsból. Nagy valószínűséggel elvesztette a kézfejét.

– Apa, hogyan segítsek?

– Nagyon nem lesz ez így jó! – válaszolta sürgetően, majd megtörölte verejtékező homlokát. A férfi így is nyakig úszott a vörös folyadékban. A leánya sejtette, nem az itt fekvő az első, akit ellátott.

– Mit tegyek, apa? – kérdezte újra a félboszorkány. – Nem láttad Brevant és Rivent? Az imént még itt voltak, de szem elől tévesztettem őket, míg eloltottam egy égő házat!

– Sajnálom, de nem – hadarta a férfi. – Drágám, túl sokan vannak, valahogy ki kell őket szorítanunk a helységből.

– Talán... – gondolkodott el a szőkeség, de figyelme elterelődött, amikor a burkához csapódott néhány vámpír. Ütötték, rúgták, karmolták, üvöltöttek, de mit sem ért ténykedésük a boszorka ereje ellen.

Elowen felmérgelte magát a tevékenységükön. Feldúlt pillantását az egyik vérszívóra szegezte, majd felé suhintott egyet az ujjával. A támadó hátratántorodott, rémülten kapott a torkához, mielőtt örökre összeesett volna. A társai döbbenten meredtek a holttestére, tátott szájjal emelték szemüket a boszorkányra, majd meghozták életük legjobb döntését. Gyorsabban iszkoltak el, mint egy menekülő őzgida.

Lonan aggódva követte figyelemmel az eseményeket. Sosem akarta, hogy gyermeke erre használja az adottságait, de eközben azt is tudta, valószínűleg ez a kisebb csoportosulás azonnal életüket vette volna.

– Kicsim, mit gondolsz, képes vagy ugyanezt a védelmet felhúzni a falu köré? – vetette fel az atyja, miközben szorgosan kötözte a végtagot.

– Megpróbálhatom, de túl nagy területet kellene lefednem, ehhez védelemre lenne szükségem.

– Keresd meg Brevant! Mondd el neki, és tegyétek meg! Ha sikerül, és képes vagy megtartani, leszámolhatunk a bent lévőkkel, és jobbára eljő' a nappal, mire végzünk.

– Így lesz! Vigyázz magadra, apa! – csókolta arcon a férfit, mit sem törődve az összemaszatolódott orcájával. Már rég hozzászokott a vér ízéhez, még akkor is, ha undorította.

A leány körbenézett, majd a védelmet eltávolítva odébb suhintott pár közeledőt, és a félfarkas keresésére indult. Futva végzett el egy helymeghatározást, mert úgy vélte, nincs idő arra, hogy vaktában rohangáljon. Ő is érezte a helyzet komolyságát.

Amint rájött a helyzetére, egyből meg is lelte őt. Éppen egy csordányi vámpírral küzdött Riven oldalán, aki mostanra sokkal határozottabbnak látszott, mint előtte. Nem akarta őket kizökkenteni, így csatlakozott inkább, és néhány kisebb varázslattal végzett három ellenféllel is, azonban nem számított arra, hogy egy a magasból, egyenesen a hátára veti magát. A hirtelen érkezett súlytól összeroskadt, éles karmok hasították fel a ruhájának hátulját. A fájdalom átsuhant rajta, egy apró nyöszörgés szökött fel a torkából, de a nehezék hamarosan eltűnt róla. Hálát adott a megmentőjének, aki aggódva tolta oda fekete orrát a fejéhez.

– Jó-jól vagyok! – jelentette ki viszonylag sokkos állapotban. Ez nem nyugtatta meg a párját, aki nyüszítve igyekezett felsegíteni a lányt. Nem volt könnyű dolga, tekintve, hogy néhány merész jelentkező megpróbálta megragadni a hátsó lábát, és kitépni alóla, de Riven ezt nem hagyta. Az összessel könnyű szerrel végzett. Már egészen kezdett belejönni a csatába, a harciösztön felülkerekedett a kezdeti rémületén.

Elowen végül feltápászkodott, és megmozgatta vállát, majd leporolta a viseletét. Felsóhajtott, hogy némileg helyreálljon a vágtató szívverése, majd összecsapta a tenyerét, és egy búrát vont a hármasuk köré.

A másik két kevert fajú csodálkozva fordultak körbe. A lány még kíváncsian meg is bökte az orrával az átlátszó, puha anyagot.

– Beszélnünk kell! – meredt a kék az éjsötét szempárba. – Megtennéd, hogy egy kicsit visszaváltozol?

A fiatal felmordult, majd hagyta, hogy eluralkodjon rajta a változás. Nem sokkal ezután már emberi alakban ült a fűben.

– Hallgatlak, szépségem – emelkedett fel, és közvetlen a boszorka elé lépett –, de előbb mondd el, hogy minden rendben van-e, fáj-e a sérülésed!

– Jól vagyok – ismételte magát Elowen, és igyekezett nem tudomást venni a fiú meztelenségéről, és arról, ahogy szólította az imént. Így is pírben égett az arca, és ostorozta magát, hogy ennyire könnyen hagyta elterelődni a figyelmét, mikor ennek abszolút nincs itt az ideje.

– Mi a baj? Mi ez a valami? – pillantott futólag a védelmi burokra.

– Ezen nem jutnak át – hadarta a félboszorkány. – Nagyon sokan vannak, és arra gondoltunk az atyámmal, hogy felvonhatnám ugyanezt a burkot a falu köré, így akik kint harcolnak, nem jutnának be, akik meg bent vannak, azokkal végezhetnénk. Ez sok erőt kivesz belőlem, nagy területet kell lefednem, így védelemre lenne szükségem.

– Jelezhetek a falkának – felelte Brevan. – Remélhetőleg Landor is a búra fogságába esik. Én és Riven melletted maradunk. Neked is megfelel, Riv? – kérdezte húgát, mire az felmordult, majd bólintott. Tekintete elszántan csillant.

– Akkor ne tétlenkedjünk! – sürgette a boszorkány.

Balról néhány vámpír csapódott neki a kreált falnak, mire az ifjú nagy levegőt vett. Elowen elsodorta őket, és megvárta, míg a fiú felölti fenevad formáját. Amint megtörtént, ismét hármasban loholtak a helység közepe felé. Odaérve elpusztítottak pár ellenséget, majd a hibrid férfi fülsiketítő hangon vonyítani kezdett.

Vártak pár percet, remélhetőleg ennyi idő elegendő volt a likantrópoknak a felzárkózásra. Brevan az orrával a szőkeség felé bökött, ezzel jelezve, hogy csinálhatja. A leány nem tétlenkedett, rögvest lehunyta a szemét, és összecsapta a tenyerét. Érezte, ahogy az ereje végigkúszik az itt-ott már romos, megperzselődött épületeken, a jelenlévőkön, és a határ menti néhány fán. Szemhéja felpattant, élesen szívta be a levegőt, hiszen a búra megtartása nem kis nehézséget okozott a számára. Mintha egy mázsás sziklát pakolnának a nyakába, és még tízen ráültek volna.

Valor farkas alakja bukkant elő két viskó közül, sántítva ügetett a fia irányába. Őt Lonan követte, oldalán ott lengett a táska, melyben a gyógyításhoz használt eszközöket cipelte. Utánuk vámpírok egész hada loholt.

Amint a félfarkas meglátta az ellenséget, rögtön akcióba lépett. Nem ment messzire a félboszorkánytól, mindössze két méteres körben mozgott húgával karöltve. Az atyjuk is melléjük szegődött, míg a gyógyító továbbszaladt keresve azokat, akik segítségre szorulnak.

A vérszívók egyre csak gyűltek, míg a falkatagok egyre csak hullottak. A fölény, amivel a klánvezér érkezett, abszolút igazságtalannak tűnt.

A bátor hármas Elowen köré gyűlt, míg a vérszívók beszorították őket, és felsorakoztak. Egy apró körbe szorították őket, ami se a hibrideknek, se a vérfarkasnak nem okozott túl sok örömöt. Mindannyian kutyaszorítóba kerültek. Egyelőre nem látták a kiutat, de mind hevesen forgatták agyuk kerekeit egy esetleges megoldás reményében.

Az ellenség vicsorogva meredt rájuk, azonban kivártak. Támadásra készen fürkészték a boszorkánylányt és a társait. Aztán egyszer csak páran odébb léptek, és a tömegből kisétált Landor. Vörös íriszében a düh több formája csillogott, ahogy rámeredt az árulóra, kit egykoron fiaként kezelt.

Riven megremegett, amikor észrevette a kegyetlen vezetőt. Automatikusan húzódott közelebb a testvéréhez, akit szintén lekötött a férfi érkezése.

– Áruló – szólította meg a fiút. – Hol találom az anyád és a lányom?

Riven összerezzent, habár némi elégedettséggel töltötte el, hogy az egykoron apjának hitt személy nem ismert rá. Ennek ellenére a lelkében folyamatosan vihar tombolt. A rettegés vihara.

Felelet értelemszerűen nem érkezett, csak egy vad, vészjósló morgás formájában, de ez nem zökkentette ki Landort. Úgy vélte, Brevan nem lenne képes bántani őt, miután felnevelte, azonban azt még csak nem is sejthette, hogy a fiúban micsoda évekre visszanyúló harag tombolt irányába.

– Hol van az a féreg, aki megrontotta az édesanyád? – mennydörögte a zaklatott vámpír.

Elowen küszködve állt, de tekintete tudatlanul Valor felé siklott, onnan pedig a barátnőjére. Féltette őket, ahogy a szerelmét is. Mind jók voltak hozzá, és most úgy érezte, túl keveset tesz.

Ezt a kósza pillantást Landor elkapta, piros szemében így is a méreg tüze tombolt, de amikor tudatosult benne, hogy talán becserkészte a vérfarkast, aki elvette tőle a feleségét, egy szégyentelen vigyor ült ki az ajkára.

– Megölni! – kiáltotta el magát, miközben nagy elánnal Valor felé mutogatott.

A sereg azonnal előretódult. Egymást fellökve iramodtak meg a vétlen likantróp irányába. A káosz teljesen elszabadult, ahogy mindenki foggal-körömmel igyekezett Valor életére törni. Természetesen a gyermekei mindent bevetettek annak érdekében, hogy megóvják, de a helyzet teljességgel lehetetlennek tűnt.

A boszorka felsóhajtott, már tudta, hogy ha nem cselekszik, mind meghalnak. Még a védelem kárára is meg kellett tennie. Nyilvánvalóvá vált, hogy ezt órákig képtelen tartani, reggelig meg főleg nem.

Ezen gondolatmeneten felbuzdulva eresztette le a pajzsot, majd egy rövidebb varázsigét kezdett mormolni. Ujja hegyén kék fény szökött ki, ezzel némi elképesztő fényjátékot létrehozva maga körül, majd hagyta kitörni.

Egy energiarobbanás rázta meg Flowere faluját. A vámpírok repültek, néhányan, akik közelebb tartózkodtak szörnyet haltak, míg a többiek métereket zuhanva értek földet, ezzel végtagjaikat törve.

Egy baljós üvöltés hangzott fel. Túl közelről. Elowen kapkodta a fejét, aztán végre a szeme elé tárult a megdöbbentő és egyszerre gyomorfogató látvány. Landor kiegyenesedett, a szájáról az állára csorgott a vér. A vér, melyből Riven és Brevan született. A vér, mely patakokban ömlött a vérfarkas torkából. A vér, mely eláztatta bundáját. S a vér, mely többé már nem pumpálta szíve melegét.

○•○•○

Sziasztok! Meghoztam a csata első felét, nagyon igyekszem majd a következővel. Elnézést, hogy ilyen sokáig tartott, kicsit összejöttek a dolgok. 

Köszönöm mindenkinek, aki itt van, és olvassa a történetet, ami igazán sok fejtörést okoz nekem. Valamiért sokkal nehezebben boldogulok vele, mint akármelyik másik könyvemmel, de ez valószínűleg a tapasztalatlanságom végett van így. Az E/3 számomra nagy kihívás, de azt hiszem, minden perce megéri. <3