Riven rémülten fordult körbe a szobában, ezzel fellökött egy éjjeliszekrényt, leborított két agyagvázát, még a szekrényt és az ágyat is odébb tolta. Nagyon idegennek érezte ezt az új formát. Ezer meg ezer gondolat cikázott át az agyán, de jelenleg kizárólag a félelemre tudott koncentrálni.

Meg akart szólalni, elnézést akart kérni, amiért rendetlenséget csinált, de szavak nem jöttek ki a torkán, mindössze egy vészjósló morgást hallatott.

A vele szemben álló fiatal szeme ezerszeresére tágult. Sejtése sem volt, hogyan kezelje a helyzetet. Jobbára arról sem, mennyire van magánál a leány, így nyelt egy nagyot, és a szoba lehető legtávolabbi sárkába hátrált.

A legújabb kevert fajú nem számított rá, hogy ráijeszt a szeretőjére, így a helyzet igencsak kellemetlenül érintette. Egy ideig egyhelyben toporgott, hiszen nem volt tudomása róla, hogyan irányíthatná magát. Azonban tudta, meg kell keresse a bátyját, hogy segítséget kérhessen.

Nem is tétlenkedett tovább; kikerülte a fiút; kivágtatott a kunyhó ajtaján – igaz, azt magával rántotta a nagy sietségben –, és lendületből elsodorta az éppen belépő Emarát.

A vámpír hirtelen azt sem tudta, mi történik. Annyit észlelt, hogy a feje nagyot koppant a földön. Kicsit meg is szédült. Csodálkozva tápászkodott fel, majd szembe állt a lányával.

– Riven? – tette fel a kérdést bizonytalanul. A válasz egy elesett kis nyüszítés formájában érkezett.

Az asszony hamar kapcsolt. Megrázta a fejét, majd elmosolyodott. Elképesztő boldogsággal töltötte el, hogy a kisebb gyermekének is a szerelme az édesapja. Felért neki egy meleg öleléssel a tudat, miszerint a legféltettebb kincseinek semmi közül a kegyetlen klánvezérhez.

Többé nem szándékozott megszidni a lányát, amiért szemmel láthatóan kufircolni indult. Elnyomta a váratlan öröm, amit a barna hajú átváltozása okozott.

Rögvest oda is lépett a farkas elé, és gyengéden megsimogatta az oldalát. Némileg kisebbnek vélte, mint a fiát, de szinte biztos volt benne, hogy nem sokkal maradt alul ő sem. A hibrid alakjukban talán pár centi különbség lehetett köztük.

– Ne félj, drágám! – nyugtatta szeretetteljesen. – Megkeressük a bátyád!

Emara úgy vélte, nem hozza rá a frászt a lányára ennél is jobban, így egyelőre hallgatásba burkolózott az aktuális problémákkal kapcsolatban. Ennek ellenére sejtette, hogy sietnie kell, hiszen még gondoskodnia kell a nők és gyerekek biztonságáról.

– Gyere mellettem! – biztatta őszinte anyai odaadással. Riven pedig szót fogadott, és követni kezdte.

A tanács épületéhez érve, Emara a hibrid lelkére kötötte, hogy odakint várja meg őt. Besietett a párjához, aki szerencséjére kifelé tartott.

– Valor! – szólította rögvest. – Merre van Brevan?

– Az alagutaknál tartózkodik Elowennel – felelte kimérten a vezető. – Miért? Talán valami gond akadt a...

– Riven a te lányod – vágott sürgetően a szavába, mire a férfi szeme elkerekedett.

– Emara, mégis honnan veszed... – A nő nem hagyta, hogy társa befejezze, karon ragadta, és kivezette a szabadba, ahol Valor azonnal meglátta a bánatosan feléjük meredő kevert fajút.

– Ebből – mutogatott hevesen gyermeke felé. – Az ott Riven!

– Ez... elképesztő! – jelentette ki a törzsfőnök.

– Csak nem a legjobbkor – tette hozzá Emara.

– Valószínűleg így reagált a szervezete a falu köré gyűlt vámpírseregre – gondolkodott hangosan a vérfarkas. – Ez fantasztikus hír! Viszont most nincs sok időnk... Az lesz a legjobb, ha egyelőre visszaváltozik, aztán majd, ha Brevan visszatért, segít neki. Ez növelheti az esélyeinket.

– Csatába küldenéd a lányunk? – háborodott fel az asszony. – Valor!

A hibrid felmordult. Tudni akarta, mi történik körülötte. Biztos volt benne, valamiből kimaradt, hiszen nem értette, hogy a szülei miféle csatáról beszélnek.

– Mindenkit csatába fogok küldeni, aki elég erős ahhoz, hogy harcoljon! – közölte magabiztosan a likantróp. – Itt mindenkire szükség lesz, ha életben akarunk maradni! Sosem engedném, hogy harcoljon, ha lenne választásom, Emara! De nincs. Egyáltalán nincs...

Brevan a boszorkány kezét szorongatva közeledd az épülethez, miután felmérték, és kiderült, minden adott ahhoz, hogy Elowen utat nyisson az átjáróban. Már messziről látta, hogy valami vita zajlik a ház előtt, közelebb érve pedig rögtön rájött, mi történt.

Elowen csodálkozva méregette a nekik háttal üldögélő hatalmas fenevadat. Nem számított rá, hogy nappal vérfarkast láthat a mellette sétáló ifjún kívül. Egyetlen opciót gondolt mindössze logikusnak, és ez a magyarázat kizárólag Rivenhez visszavezethető.

– Mi folyik itt? – kérdezte a sötét szemű, amikor atyja és anyja elé értek.

A hibrid felemelkedett, amikor Brevan rávezette pillantását, majd elé ügetett, és leült. Határozottan tőle várta a megváltást.

– Riven? – érdeklődött a boszorka, mire az említett rákapta a szemét, majd az orrával megbökte a lány vállát.

– Riv, mintha egy kicsit megváltoztál volna – nevetett fel az idősebb testvér. – Talán megigazították a szakállad? – húzogatta meg játékosan a farkas állából kiálló fekete szálakat. A lány ismét felmordult, inkább elhúzta a fejét.

– Nincs idő erre, Brevan! – mérgelődött az édesapjuk. – Mire jutottatok? Elowen fel tudja nyitni a beomlott átjárót?

– Igen! – helyeselt a fiatal, még el is mosolyodott kicsit. Igazán élvezte, ahogy feltárták az alagút rejtelmeit.

– Remek! Akkor magyarázd el a húgodnak futtában a legfontosabb dolgokat – utasította szigorúan –, ha ezzel elkészültél, gyertek vissza ide! Még naplemente előtt ki kell érnünk Flowere-ből, nincs idő tétlenkedni!

Szerencsétlen Valor csak ismételgette, hogy nincs idő, de még ő sem hitte, hogy tényleg ekkora kutyaszorítóba kerültek. Még magában is erősíteni kellett a tényeket, amik egyre több láthatatlan hurkot kötöttek a nyaka köré. Ekkor már tudta, a ma éjszaka rengeteg veszteséggel fog járni, és minimálisra akarta csökkenteni őket.

– Igazad van! – ismerte el a fia. – Akkor gyere, Riv!

– Én elmegyek Mirwynhez – szólalt fel a boszorkány. – Megnézem, szükségük van-e a segítségemre a folyamat felgyorsítását illetően.

– Egy órán belül te is térj vissza, kérlek! – intézte hozzá szavait a törzsfőnök. – Átadnád az édesapádnak az üzenetet, hogy tartson velünk a határon kívülre? Hasznosnak vélném, ha lenne velünk egy tapasztalt gyógyító.

Elowen bólintott, hogy tudomásul vette, majd futólag Brevanre pillantott, aki egy mosollyal ajándékozta meg. A lány fülig pirult, amikor felsejlett benne, milyen hevesen csókolta őt a sötétben és micsoda érzéki táncot jártak tökéletesen összepasszoló ajkaik.

– Mire vártok? – kérdezte feszülten Valor. – Induljon mindenki a dolgára!

A félboszorka lesütötte a tekintetét. Kicsit elszégyellte magát, amiért társaságban szemezgetett az ifjúval, így hátat fordított, és emberfeletti sebességgel indult meg Mirwyn kunyhójának irányába.

Odaérve bekopogott, majd csatlakozott szüleihez és az idős asszonyhoz. Bent már igencsak vészes munka folyt. A levegőt különféle szagok töltötték be, de a legjobban kiütköző a caecus illata volt. Tömény, mégis keserű és nagyon is veszélyes. A mellékhatása nagyobb mennyiségben pedig órákra elveszi az ember, vámpír vagy vérfarkas látását.

– Mi jártadban erre, kicsim? – nézett rá az édesatyja. – Talán valami gond van?

– Nincsen, apa – felelte a lány, majd felsóhajtott, és belekezdett a hosszú monológba. – Valor azt találta ki, hogy kerüljük meg Landor csapatait. Van egy alagút, ami kivezet a faluból, ezen keresztül mögéjük kerülhetünk. Azt kéri, tarts velünk, apa!

– Meglepi őket, remek ötlet! – közölte a vámpír, míg Elarie és Mirwyn csak szorgalmazták az ötletet. Úgy látszott, ők is egyetértettek ezzel a taktikai lépéssel.

– A járat beomlott – folytatta a szőkeség, mire Lonan szemöldöke felszaladt –, de megoldom. Egy órán belül vissza kell térnem hozzájuk. Illetve történt még valami... Riven is kevert fajú.

– Az égre! – csattant fel az ősz hajú boszorka. – Sejtettem, hogy így lesz! Az a leány nagyon is hasonlít Brevanre!

– Tudok valamiben segíteni? – tudakolta a fiatal.

– Van ott pár alapanyag az ágyra halmozott mozsarakban. Össze tudnád őket keverni? – kapott az édesanyja az alkalmon. Elowen helyeselt, majd megközelítette az említett helyet. Csodálkozva vette tudomásul, hogy legalább húsz edényt talált, amit egyenként kellett volna feldolgoznia.

Más módszert választott: felemelte jobb kezét, mely körül kék fény csillant fel, az alapanyagtörők ezzel együtt emelkedtek a magasba. Suhintott egy lágyat, mire azok dolgozni kezdtek.

– Rég tapasztaltam ilyen ősi erőt – sétált a legidősebb a kék szemű mellé. – Mondd csak, Elowen, ez kimerít téged?

– Ez? – lepődött meg. – Egyáltalán nem.

– Elarie – fordult hozzá Mirwyn –, mit is említettél, hogy nevezte magát az édesanyád édesanyja?

– Sosem említettem, de Felissia – mondta halkan a nő, majd az ajkát harapdálva visszafordult a férje felé.

– Elarie! – kiáltott fel az idős boszorkány. – Miért titkoltad el, hogy Felissia leszármazottja vagy?! Hiszen ő volt a királynőnk, mielőtt felszámolták a fajtánkat!

Elowen csak kapkodta a fejét. Teljességgel elveszett az információk között, és nem teljesen értette, miért most hall erről először. Úgy érezte, előle mindent eltitkolnak. Kezdve az öccsével, most pedig ez. Miért?

Lonant nem érintették meg a hírek, ő pontosan ismerte a felesége történetét. Az üldöztetés kezdetén Elarie anyja nevet változtatott, úgy határozott, kimenekíti a lányát, mielőtt őt is elérik az anyja bűnös tetteinek következményei. Felissiáról azt híresztelték, ő maga vívta ki a sorsot a mágiavérűek ellen. Olyan tiltott varázslatokat hajtott végre, melynek a következménye a mai napig üldözte a néhány életben maradt boszorkányt.

Amikor a vámpírok és vérfarkasok összefogtak, hogy közös erővel végezzenek a legerősebb boszorkával és vele együtt az egész kimagasló fajjal, a királynő eszét vesztve irtotta ellenségeit, ezzel még nagyobb viszályt szítva. A háború utolsó évében sikerült leszámolniuk Felissiával, így véget ért a küzdelem és ezáltal a mágiavérűek nemzedéke is.

– Semmi jelentősége sincs – suttogta a nő. – Alig maradtunk páran, teljességgel felesleges erről szót váltani.

– Te vagy a jogos örökös, Elarie! – hüledezett Mirwyn.

– Mágia nélkül? – nevetett fel rosszallóan. – Ha így is van, mágia nélkül mit sem érek a maroknyi menekült között.

– Azért ez nem igaz – szállt vele vitába Lonan, de a nő egy pillantásával belé fojtotta a szót.

– Ez esetben... – siklott a vén boszorka tekintete a hibrid felé. – Elowen a jogos örökös.

– Mirwyn, kérlek, ne terheld a kislányom ilyenekkel, nincs szüksége rá, főleg nem most, amikor hadba kell vonulnia – dorgálta szelíden Elarie.

– Erről jut eszembe – pillantott a vérszívó a gyermekére –, drágám, fogyasztottál mostanában vért?

– Pár napja – sóhajtotta a leány, majd leengedte a tenyerét, miután elvégezte, amit kértek tőle.

– Akkor akár mehetsz is! – vált az atyja egy másodperc alatt dühössé. – Azonnal!

Lonan aggódott egy szem lányáért. Egy pillanatra sem akarta háború közelében látni, de tudta, nem az ő tisztje eldönteni. Azonban, ha már így alakult, azt szerette volna, ha Elowen ereje teljében vonulna ki a csatatérre. Vagy inkább sehogy.

– Nincs már szükségetek a segítségemre? – tette fel a kérdést a szőke.

– Nem, így is legalább fél órával meggyorsítottál minket – mosolygott rá az anyukája. – Menj, kisboszorkány, nem szeretnénk, ha bajod esne.

A leány nem szívesen hagyta ott a szüleit. Sokkal többet akart tudni az anyja családjáról, és az egész történetről, amit Mirwyn felhozott. Emellett nem volt kedvére való tevékenység a vérivás, de hiába, ha a szükség megkövetelte.

Sejtette, hogy ebben Brevan és Riven tud neki segíteni, így egy gyors helymeghatározó varázslat után rögvest megiramodott előre.

Hamar elért a testvérpárhoz, de a jelenet, amire megérkezett, annyira megrémisztette, hogy a szívéhez kapta a kezét.

A nagyobbik farkas a földhöz szegezte a kicsit. Riven nyüszített, éles hangon, fájdalmasan, de mintha a másik nem törődött volna ezzel. Ez határozottan nem tetszett a boszorkának, így megemelte az állát, és suhintott egyet az ujjával. Brevant egy kisebb erejű széllökés dobta neki az egyik fának, mire a barátnője némi levegőhöz juthatott. A fiú egyből felugrott, és rákapta sötét szemét a félboszorkányra. Az alakja változni kezdett, majd egyszer csak megjelent a fűben a meztelen férfi.

– Elowen, miért csináltad ezt? – kérdezte felháborodottan.

– Fájt neki – lépett közelebb. – Miért bántottad?

– Szerinted éjszaka bárki könyörülni fog rajta? – rázta meg a fejét az ifjú. – Az első gyenge pillanatában elveszik az életét, és nem leszel ott, hogy megmentsd!

A lány lesütötte a pillantását, hiszen a barátjának igaza volt. Az este következő harcra nem lehet eléggé felkészülni, Riven azonban még nagyobb hátrányból indul tapasztalatlanságát illetően. A lehető legrosszabbkor változott át, így talán érthető, hogy a bátyja szigorúbban bánt vele, mint amúgy tenné. Nyilvánvalóan nem szerette volna, hogy a testvérének baja essen, esetleg meghaljon, mert nem tud kiszabadulni egy könyörtelen támadó karja közül.

– Sajnálom – motyogta Elowen. A félfarkas írisze megvillant, majd felkelt, és mit sem törődve pucérságával odasétált elé. Megemelte az állát, és végighúzta hüvelykujját az orcáján.

– Elképesztő az erőd – súgta neki. – Köszönöm, hogy vigyázol a húgomra, még akkor is, ha éppenséggel senki sem veszélyezteti az életét!

– Bo-bocsánat – hebegte a boszorka.

– Ne kérj bocsánatot! – csókolta őt homlokon a farkasvérű. – Mit szólnál hozzá, ha gyakorolnál velünk egy cseppet?

– Igen! – csendült fel Riven hangja, mire a kék szemű kikukucskált az izmos mellkas mögül. A lány legintimebb testrészeit takarva üldögélt a fűben. – Csináljuk már, aztán hadd vegyek magamra ruhát! Később ráértek közösülni!

– Riven... – vett egy mély levegőt a boszorka.

– Ne haragudj! – vigyorgott rá a barna hajú, majd négykézlábra helyezkedett. – Addig megpróbálok visszaváltozni!

– Szóval? – vonta ismét magára a figyelmét az előtte álló igencsak szemrevaló vérfarkas.

– Benne vagyok, de utána vért kell innom – szaladt grimaszba az arca. – Az atyám rám parancsolt.

– Igen, nekünk is szükségünk lesz rá! – felelte Brevan, majd hátrált kettőt, és átalakult hibrid alakjába. Felmordult, majd lendületből nekirontott az addigra sikeresen kevert fajú alakot öltött testvérének.