Miután Elowen nagyvonalakban elmagyarázta atyjának a helyzetet, a férfi minden fájdalma ellenére ülésbe húzta magát. A tekintetébe hirtelen béke költözött. Az arcáról leolvasható érzelmek teljesen meghatották a lányát.

A hibrid úgy döntött, kettesben hagyja a szüleit, ha már ennyire boldog fordulatot vett az este. Behajtotta maga mögött a faajtót, még egy kicsit sírdogált, amikor csatlakozott Riven mellé a nappaliba.

– Nem számítottam erre – törölte le arcából a könnycseppeket, s leereszkedett a barátnője mellé, aki letette az ujjai között tartott könyvet, majd rámosolygott.

– Elképesztően hasonlítasz anyukádra – rázta a fejét a vámpírlány. – A hasonmása vagy! – kuncogott fel.

– Úgy tűnik – helyeselt a leány. Az atyja sokszor említette neki, de az emlékei megkoptak. Kisgyermekként sosem az anyja kinézetét figyelte, leginkább csak a szeretetére és törődésére szomjazott.

– Elowen – hajolt felé Riven, suttogva folytatta –, mikor keltek egybe a bátyámmal?

– Micsoda? – hűlt el teljesen a kevert fajú. – Miért kérdezel ilyet? Talán tudsz valamit, amit én nem? – Nem csak a hirtelen témaváltás döbbentette meg, már maga a kérdés is.

– Mindössze érdeklődöm – nevetett a barna hajú. – Ma reggel Brevan ágyában találtalak.

– Ó! – nyögte a boszorka. Pironkodva sütötte le a tekintetét. Nem is gondolt bele, mit is jelenthetett ez mások számára. Persze ő sem tudná elfeledni, ahogy a félfarkas erős karja határozottan magához vonja, és csókot hint elnyílt ajkára.

– Én örülök neki – lökte meg játékosan a vállát a másik. – Tökéletesen passzoltok egymáshoz. Alig várom, hogy részt vegyek a ceremónián...

– Riven, egy cseppet előreszaladtál – figyelmeztette Elowen a szavába vágva. – Kedvelem a bátyád, de az nem jelenti azt, hogy feleségül vesz.

– Ugyan már, ne butáskodj! – legyintett a vérszívó. – A sors rendelt titeket egymás mellé egy fényesebb jövő reményében.

– Legyen így – bólintott a boszorkány, mire Riven elvigyorodott.

A két lány egy ideig még társalgott. Egészen addig, amíg a nehéz bejárat ki nem csapódott, és belépett rajta Brevan anyaszült meztelenül.

– Egek! – kapta a szeme elé Riven a tenyerét. – Brev, igazán hordhatnál néha ruhát!

– Gyertek velem! – szólította a nappaliban üldögélőket, majd kifordult a házból. Elowen kék pillantása a padlóra siklott, majd megrázta a fejét. Ő azért nem volt annyira a látvány ellenére, mint a tettes húga. Már megint vöröslött az egész arca az erkölcstelen gondolatoktól, amik szép lassan előfurakodtam az agya legeldugottabb zugából. Szívesen végighúzta volna a tenyerét az izmos mellkason, egészen...

Elég! ¬– A leány felpattant a kanapéról, és vett pár mély levegőt. Még időben elhessegette a vágyait, mielőtt igencsak megbotránkoztatóvá fajultak volna. Nem is értette, mi ütött belé. Ezelőtt még sosem álmodozott hasonlókról, így némileg meg is ijedt a zabolátlan elmélkedéstől.

– Minden rendben? – érdeklődött a vámpír, aztán ő is felkelt az ülőhelyről. – Úgy felpattantál, mint aki... vagy esetleg... á, értem már! – somolygott elégedetten, majd a szőkeség mellé lépett. – Legközelebb, amikor együtt alszotok, csak vesd le a ruháid, szerintem érteni fogja a célzást!

– Riven! – mérgelődött a félboszorkány. – Nem hiszem el, hogy ilyeneket mondasz! Ez erkölcstelen és...

– Nem! – vágott közbe az említett. – Inkább az erkölcstelen, ha nem adod meg magadnak azt, amire vágysz. Együtt hálni valakivel nem az.

– Tudod jól, hogy házasságon kívül...

– Elowen, kérlek! – grimaszolt nagyokat a vámpírlány. – Mit gondolsz? Érdekel ez bárkit manapság, mikor szemmel láthatóan egy olyan vérfarkas faluban élünk, ahol több a menekült, mint a farkas? Ráadásul a falkavezér egy vámpírral hempereg? Változik a világ! – karolt bele barátnőjébe, és kivezette az épületből.

Elowen elhúzta oldalra a száját. Nem akarta elfogadni, amit a barna szemű közölt vele, de bármennyire is kereste az indokokat, egyet sem talált, hogy vitába szálljon vele. Így nem maradt más választása, mint elismerni, hogy igaza van. Már rég elmosódtak a régmúltban felállított normák és határok.

Amikor a verandához értek, Brevan feléjük kapta hatalmas fejét. Átváltozva várakozott a leányzókra. Felmordult, amikor éjsötét írisze találkozott a világító kékséggel, majd meglódult előre.

Az összekapaszkodott páros szétvált, és utánairamodtak. Egyikük sem sejtette, mit akarhat a hibrid, de kíváncsian követték egészen a határig.

Az ominózus rétre érve, ahol Elowen és Brevan először találkozott, a farkas leült kellős középen. A teste egyre kisebb lett, míg végül vissza nem nyerte emberi alakját.

– Ha szólsz, hozok neked legalább egy nadrágot! – morgolódott Riven. – Miért kell nekem így nézegetnem téged?

– Csukd be a szemed, ha valami nem tetszik! – felelte mérgesen a megdorgált. – Ez van! Teljesen felesleges mindenféle göncöt magamra aggatnom, amúgy is lefoszlik rólam, amikor átváltozom!

– Ne vesszetek össze! – sóhajtotta Elowen, s igyekezett nem tudomást venni a kecsegtető látványról.

– Szagoljatok a levegőbe! – utasította őket a félfarkas. Nem különösebben érdekelte a húga magyarázása.

A félboszorka összevonta a szemöldökét, amikor megcsapta egy idegen szag. Rögvest a fiúra emelte a szemét, persze csak az arcára, hiszen így is nyakig vörös volt már.

– Rengetegen vannak – konstatálta hangosan a leány.

– Ötször annyian, mint előtte, annyira sokan, hogy idáig elér az illatuk – helyeselt a legény.

– Nem tudom, miről beszéltek – kotyogott közbe Riven, majd fintorogva testvérére nézett.

– Ha elkapod a szellő megfelelő fuvallatát, érezheted, kishúgom, hogy Raine felől dől a vámpírbűz. Valószínűleg Landor összehívta a tanácsot, és összegyűltek a közeli falvak lakói.

– Háború lesz – suttogta a barna hajú leány maga elé, amint felfogta a helyzet súlyosságát.

– Az lesz – erősítette meg a fiú is. – Miattam.

– Ez nem igaz! – tiltakozott a vámpírlány. – Nem te tehetsz anyánk kavarásáról!

– Fel kellene készülni – vetette fel a szőkeség.

– Igen – vágta rá Brevan. – Induljunk haza, elmondom az apámnak, és kitalálunk valamit. Nem tudhatjuk, mikor támadnak. Ha legkorábban holnap, még az is túl korai. Alig vannak harcosaink...

– Már megint csak az eszetlen vérontás – mormolta a vámpírlány. – Landor miatt.

– Meg fogom ölni – jelentette ki érzelemmentesen a farkasvérű.

– Nem állítalak meg benne – értett egyet Riven is. A közös álláspont egyértelműnek látszott a két testvér között, sőt, még a boszorka is így látta jónak, de nem tette szóvá.

– Induljunk haza! – adta ki az utasítást a férfi, majd sóhajtott egyet, és visszaváltozott hibrid alakjába.

Elowen végigmérte a méretes farkast, és rámosolygott. Ezt a másik incselkedésnek vette, így elé lépett, és végignyalta az arcát. A huncutság elszenvedője hátrált egyet, majd összefonta a karját. Sértődötten fürkészte a kevert fajút, ki leült elé, s akárcsak egy engedelmes kiskutya, lógó nyelvvel csóválni kezdte a farkát.

– Megvakarjam a füled tövét? – lökte meg a bátyját Riven, mire az felmordult, és mindenféle erőszakosság nélkül odébb tolta őt az orrával. A boszorka felkuncogott a műveleten, majd egyenesen elé helyezkedett. Lábujjhegyre állva is nehezen érte fel, így Brevan lehajtotta a fejét, ő pedig végighúzta a tenyerét a sötét, selymes bundán.

– Nagyon puha vagy – állapította meg a lány, miközben ismét fülig elpirult. Nem zavarta egyébként Brevan nyálas közeledése. Mulattatta a fenevad barátságos viselkedése. Aranyosnak vélte, így egy újabb halvány mosoly költözött az arcára.

– Elowen – szólította őt Riven, mire az említett odakapta a fejét. A barna hajú meglibegtette szürke szoknyáját, majd rákacsintott. A leány megforgatta a szemét, s inkább más felé nézett. Jobb, ha a barátnője nem most ugrik rá újra erre a témára. Így is szégyellte magát az erkölcstelennek hitt gondolatok végett, holott az egész butaságnak számított.

A kevert fajú fiú felmordult, majd állásba emelkedett. Orrával Flowere irányába bökött, és már rohant is. A két lány összepillantott, és utánaeredtek.

Hazaérve Brevan minden szégyenérzet nélkül sétált be a házba, immáron emberi alakjában. Ő bizony nem zavartatta magát, de értelmetlen lett volna. Minden asszony és lány szeme kidülledt a megjelenésétől, és ehhez bőven elegendő volt félmeztelenre vetkőznie. Ezért nem különösebben érdekelte, ha megbámulják őt, már egészen hozzászokott, mióta ideköltözött.

A tisztesség kedvéért magára öltött néhány göncöt, az atyja előtt mégsem jelenhet meg úgy, ahogy a nők előtt gond nélkül megtette.

– Egy kicsit most elmegyek – ütötte meg a fülét kishúga hangja odalentről, mire megtorpant a lépcsőn.

– Hova? – tudakolta Elowen pontosan azt, ami a félfarkast is különösen érdekelte.

– Találkozóm van – suttogta a vámpír, de fivérének nem okozott gondot tökéletesen kivenni a szavait.

– Kivel? – folytatta a kérdezősködést a félboszorkány a fiú legnagyobb örömére. Neki sosem árulta volna el Riven az információkat. Ahhoz túlságosan makacs volt.

– Majd elmesélem, ha jól sikerült – kuncogott odalent a vérszívó. A farkas folytatta az útját, egy jelentőségteljes pillantással illette a testvérét, majd bevonult a nappaliba, és elfoglalta az egyik üres bőrfotelt. Tudta, hogy az édesapja bármikor megérkezhet az anyja oldalán.

A boszorkány csatlakozott hozzá, miután a cinkosa elhagyta az otthonukat. Tétován torpant meg a küszöbön, majd tekintete a fiúra siklott, aki felé nyújtotta a tenyerét, ezzel jelezve, menjen oda hozzá. A szőke mérlegelt, végül úgy döntött, állnak már olyan közeli kapcsolatban, hogy hagyja magát mondhatni elcsábulni.

Brevan megfogta a leány kezét, és váratlanul belevonta őt az ölébe. A szépség szeme ezerszeresére tágult, de nem látta értelmét ellenkezni, hiszen nyilvánvalóan érzéseket táplált a sötét szemű iránt. Így inkább átadta magát a vágyainak, és belesimult a hirtelen jött ölelésbe. Ráhajtotta a fejét a hibrid vállára, míg a másik védelmezően átkarolt a derekát.

– Hogy vagy, boszorkánylány? – kérdezte halkan.

– Meglepően jól – motyogta. – Anya érkezése megdöbbentett, de boldogságot is okozott.

– Nem gyanús? – folytatta a barna hajú. – Nem furcsa, hogy a semmiből bukkant fel?

– De – bólintott a leány, majd elhúzódott Brevantől épp csak annyira, hogy a szemébe nézhessen –, viszont a csuklóján a jel arról árulkodik, hogy igazat mond. Ha az valakire felkerül, elveszti a mágia nagy részét. Ha hátsó szándékai lennének sem tud nagy zűrzavart okozni nélküle.

– Aggódom, Elowen – jelentette ki a félfarkas. – Ha Landor megindul ide, tehetetlenek leszünk, és sajnálom, hogy ezt mondom, de az édesanyád felbukkanása is aggaszt. Túl váratlan.

– Megértem. – Elarie még a lépcsőről válaszolt. A lánya rémületében felpattant Brevan öléből, aki értetlenül pislogott rá. Ő semmi kivetnivalót nem talált ebben, számára kizárólag arról árulkodott, hogy érzéseket táplálnak egymás iránt. Nem sok lányt ölelt magához ilyen formában, így egy kicsit fel is zaklatta őt az elutasítás. Hiszen ő annak vélte azt, ha szégyelli őt a rokonai előtt.

Elowen szülei kézen fogva léptek be a helyiségbe. A boszorka meglepetten meredt az apja felé, ki igencsak fittnek látszott. Lonan a gyermeke elé sietett, és szorosan megölelte.

– Apa? – súgta. – Mi történt?

– Úgy döntöttem, neki adom azt, amim még maradt – felelt helyette Elarie. – A mai naptól fogva... egészen az utolsóig képtelen leszek varázsolni.

– Meggyógyított – adta tudtára a vámpír.

– De, ha ez lehetséges – zaklatta fel magát Elowen –, akkor nekem miért nem tanítottátok meg?

– Azért, drágám, mert minden egyes meggyógyított lélek belőled vesz el egy darabot – válaszolta az apuka.

– Egyes varázslatok túl nagy árat követelnek – folytatta Elarie. – Ez az egyik legveszélyesebb. Nekem már nem számított. Így is csak a mágia halvány szikrája pislákolt bennem.

– Értem – szontyolodott el a hibrid, majd futólag a fejét kapkodó fiúra pillantott. Rájött, hogy illendő volna bemutatnia őt, ha már eddig nem tette meg hivatalosan. Azonban ő mintha csak olvasott volna a gondolataiban felállt, és Lonan felé nyújtotta a kezét.

– Még nem volt alkalmam bemutatkozni, de Brevan... vagyok. Csak simán Brevan. – Elowen nem tette szóvá, de sejtette, egyelőre még a fiatal sem tudta, miféle névvel illesse magát, hiszen egész életében Blightnak hívták. Megértette, nem akarja továbbá Landor nevét viselni. Ennek ellenére felsejlett benne, miért nem használja Valor vezetéknevét. Talán ehhez még idő kellett.

– Lonan – fogadta el a gesztust a férfi. – Elarie-val már találkoztál, habár velem is, csak nem úgy, ahogy illett volna.

– Így igaz – bólintott a fiú. – Örülök, hogy megismertem! ¬– szólt oda az asszonynak.

– Szeretném neked is megköszönni, amit tettél értem és a lányomért – mosolygott rá a vérszívó. – Az adósod vagyok.

– Nem – csóválta meg a fejét. – Én nem várok semmit. Számomra egyértelmű volt, hogy segítek Elowennek – vett egy nagy levegőt, majd folytatta. – Kedvelem a lányát, Lonan, és szeretném, ha megengedné...

– Nincs szükség erre az udvariaskodásra – vágott a szavába a vérszívó. – Nem én rendelkezem a lányom élete felett. Meg tudja hozni a saját döntéseit, és ha te is az egyik döntése leszel vagy esetleg már az vagy, akkor ez így helyes.

Amint a vámpír kimondta, az ajtó kitárult, és berontott rajta Valor és Emara, így a félfarkas hiába akart válaszolni, nem tudott. Lonan és Elarie egymás mellé húzódtak, hogy helyet adjanak a ház urának és párjának. Elowen automatikusan közelebb lépett Brevanhöz, mire a hibrid összekulcsolta a kezüket.

A feszültség szagát a levegőben lehetett érezni. A falkavezér dühösen jelent meg, barna írisze dühösen villant egyet, amikor megállt a szoba közepén, és úgy fordult, hogy mindenkire rálásson.

– Nagy a baj! – közölte, amit a fiatalabbak már amúgy is tudtak. – Raine lakosai elindultak, hogy bekerítsék az otthonunk.