Brevan felmordult, amikor a tőle pár méterre álló Landorra pillantott. A félboszorkány felé nyújtotta a mézet, hiszen tudta, nincs már sok vesztegetni való idejük. Ha sokáig tétlenkednek, Lonan életét veszti. Mindössze remélte, hogy még nem történt meg.

– Menj! – biztatta a szőkeséget.

– Nem, ne menj, Elowen! – szólalt fel a vámpírklán vezére. – Előbb áruld el, miféle lény vagy te?

– Nincs vele dolgod – lépett be a lány elé a félfarkas, és újfent rámordult a vérszívóra.

– Nocsak – horkant fel a vámpír –, tán csak nem érzéseket táplálsz-e leány iránt, fiam?

– Nem vagyok a fiad! – szorult ökölbe Brevan ökle.

– Nem? – kérdezett vissza Landor magabiztosságtól duzzadó mellel.

– Nem! – jött a határozott felelet a fiataltól, majd futólag hátranézett Elowenre. – Vidd, addig elbeszélgetek vele!

– Bi-biztos? – dadogta bizonytalanul a kék szemű. Nem akarta kettesben hagyni a fiút a kegyetlen vezérrel, de közben tisztában volt vele, hogy sietni kell.

– Igen! – vágta rá a legény, mire a boszorka vett egy nagy levegőt, és természetfeletti sebességgel elrobogott Landor mellett. A férfi utánapillantott, majd tekintete visszasiklott a gyermekének hitt hibridre.

– Ez a leány kevert fajú – jelentette ki a vámpír, míg a farkas megforgatta a szemét. Leginkább gúnyolódni támadt kedve, de egyelőre visszafogta magát.

– Miért vagy itt? – váltott inkább témát, ugyanis nem tervezett számot adni Elowen származásáról.

– Eljöttem az anyádért – döntötte oldalra a fejét Landor. – Mondd csak, Brevan, merre találom?

– Meg foglak ölni – tett egy lépést előre a fiú. – Ezúttal nem menekülhetsz el!

– Miért akarnád ezt? – tudakolta az idősebbik. – Miért fordultál ellenem? Elárultál, Brevan! Már annyira közel jártunk ahhoz, hogy eltakarítsuk innen ezeket a mocskos korcsokat! – harsogta a vérszívó. – Mit ajánlott neked Valor, gyermekem? Aranyat, házat, egy szemrevaló leányt? Áruld el, miért tetted! – Egyre csak hergelte magát, míg vérvörös íriszét Brevanre szegezte. Csak úgy sütött a düh a testéből.

– Az igazságot! – ordított rá mély hangon a fiatalbbik.

Landor megemelte az állát, összeszorította a száját, melynek oldala néha-néha megremegett, ahogy szigorú tekintettel az előtte állóra meredt.

– Az igazság ott van, ahol én! – közölte az elvakult fél, majd harcra készen kivillantotta a felső ínye két oldalából kinőtt, lefelé álló, éles vámpírfogát, melyet mindössze akkor fedtek fel a fajtabeliek, amikor gyilkolni készültek.

A hibrid ezt felkérésnek vélte egy kellemes összecsapásra, így nem habozott tovább. A teste megremegett, ahogy felvette hatalmas vérfarkas alakját.

A klánvezér döbbenten hőkölt hátra. Még csak nem is sejtette, hogy a gyermek, kit a fiának hitt, sosem volt az. Hamar tudatosult benne, hogy átverték, kijátszották, és elhitették vele, hogy Brevan az ő fia. Egyszeriben megértette, mi zajlott a háttérben, s az eddig parázsként pislákoló méreg futótűzként lobbant fel a mellkasában.

Bosszút esküdött, de nem tervezett összecsapni a kevert fajúval. Belátta, nem győzhet, azonban elhatározta, eltörli Flowere-t a föld színéről.

A férfi hátrálni kezdett, kimért mozdulatokkal. Ez Brevannek is feltűnt, így az egyik mancsát megemelte, és várakozón figyelte, mire készül a vámpír.

– Visszavonulás! – üvöltötte el magát Landor torkaszakadtából, majd elsőként lódult meg az erdő sűrűje felé. A kevert fajú az égnek emelte a szemét. Gyávának tartotta a vérszívót, hiszen megfutamodott a küzdelem elől, ráadásul a csatlósai előtt hagyta el a helyszínt. A fiút elöntötte a szánalom. Egy igazi vezető nem cselekszik így.

○•○•○

Eközben Elowen átsuhant a falun. Módszeresen kikerülte az egymás vérét ontó vámpírokat és likantrópokat, akik az út középen estek egymásnak. A kevert fajú minden oldalról halálsikolyokat, morgást és kiabálást hallott, de nem foglalkozott vele. Segíthetett volna, de ez egyszer önös érdekek vezérelték, mégpedig az, hogy megmentse az egyetlen családtagját.

Az idős boszorkány házához érve, kopogás nélkül rontott be az ajtón, azonban elfelejtette, hogy ez nem bizonyult túl jó ötletnek egy kibontakozó csata kellős közepén. Akaratlanul rémisztette meg Rivent és Mirwynt. A vámpírlány felugrott, míg az öreg a szívéhez kapta a tenyerét.

– Hála a magasságosnak! – susogta az ősz hajú, majd felemelkedett a székről, melyen eddig várakozott.

– Elnézést kérek! – csukta be maga mögött a bejáratot a lány, majd odasietett a mézzel, és a hölgy tenyerébe ejtette. A mozdulat közben bőre súrolta a másikét, mire az asszony felkapta a fejét.

– Néha követünk el olyan dolgokat, Elowen, melyekre nem leszünk büszkék, de mind esendőek vagyunk, és magunkért felelünk. A saját és szeretteink érdekében cselekszünk, így ne ostorozd magad a tetteidért. Nem követtél el megbocsáthatatlan bűnt – fordult el az alapanyaggal, míg a boszorka elhúzta a száját oldalra. Pontosan tudta, miért hagyták el Mirwyn száját ezek a bizonyos szavak. Talán megérezte a bűntudatát, amikor hozzáért. Továbbra sem jutott dűlőre azzal, amit a piactéren követett el. Könnyen megbolondíthatta volna az embernőt, ha elrontja a varázslatot. Szerencsére nem így történt, de ettől még zavarta őt az, amit tett.

– Elowen! – zökkentette ki őt elmélkedéséből a barátnője. – Hol van Brevan?

– Itt van... Landor – nyögte ki halkan. – A-azt mondta, jöjjek ide, ő-ő majd megoldja.

– Ho-hol az az itt? – nyelt egy hatalmasat a barna hajú, majd az aprócska ablak felé pillantott. Félt, elmondhatatlan ijedtség járta át őt már csak a gondolattól is, mit tenne vele az atyja, ha véletlenül rátalálna.

– A falu túlvégén futottunk össze vele, közvetlen az erdő előtt – magyarázta a boszorkánylány. – Elég... magabiztosnak tűnt, szóval szerintem... nem lesz gond.

– Tényleg nem – helyeselt az idős mágiavérű. – A falkavezér fiából rengeteg erő árad, emellett kellően bugyutának minősül az a személy, aki pusztán megfontolatlanságból egy kevert fajú ellen szegül. Láttam már hasonló küzdelmet – kevergette az ellenszert, miközben beszélt –, Brevanhöz hasonló adottságokkal rendelkezett a fiú, habár pár esztendővel fiatalabb volt. Egy vámpír ellen folyt a küzdelem. Nem mondom, még én is elfordítottam a fejem, amikor egy harapással eltávolította szerencsétlen fejét, pedig sok mindent láttam már.

– Hű – mormolta a vérszívó, míg Elowen folyamatosan azt bámulta, mikor készül már el a nyavalyás krém.

– Parancsolj! – nyújtotta át egy fatálban az asszony, a szőkeség pedig azonnal elvette tőle.

– Hálásan köszönöm! – eresztett el egy aprócska mosolyt, és azonnal kirontott a kunyhóból. Ott hagyta Rivent, de biztonságosabbnak érezte, ha egyedül megy, ezáltal hamarabb is odaérhetett Valor házához.

Csodálkozva sietett végig a falu utcáin, ugyanis a támadók eltűntek. Néhány sebesült mellett ugyan elszaladt, akik oldalán már ott térdelt pár társuk, így legalább a segítségnyújtás elmulasztása nem tetézte a bűntudatát.

Az épülethez érve rögvest felsietett az emeletre. Amikor belépett a szobába, Emara felé fordította a fejét, majd felkelt a Lonan mellett elhelyezett székről, és helyet adott a leánynak, aki gyors mozdulatokkal felvitte az édesapja mellkasára a krémet.

– Sikerült – állapította meg halk hangon Riven édesanyja. – Reméltem, hogy így lesz. Holnapra felébredhet?

– Ha hat a kenőcs, akkor igen – bólintott a boszorka, majd felegyenesedett, és az egyik vizes rongyba törölte összemaszatolt tenyerét.

– Merre hagytad a fiam és a lányom, kedvesem? – érdeklődött lágy hangon a nő.

– Riven Mirwynnél van, az egyik boszorkánynál – javította gyorsan ki magát –, Brevan pedig... valószínűleg elzavarta innen Landort – tekintett futólag Emarára, kinek az információ hallatán kitágult a szeme, de tartotta magát.

– Elowen? – csendült fel odalentről Brevan kiáltása, mire Emara elmosolyodott, azonban az említett döntésképtelennek bizonyult. Nem akarta magára hagyni az atyját, úgy érezte, mellette kell lennie, egészen addig, míg felébred.

– Menj, drágám, itt maradok vele, míg megbeszélitek a dolgokat! – biztatta őt az anyuka.

A félboszorkány felsóhajtott, majd távozott a helyiségből. Pontosan ugyanott futott össze az emeleti folyosón a farkasvérűvel, ahol pár napja is.

– Ezek szerint sikerrel jártunk! – jelentette ki Brevan, amikor megtorpant az igencsak levertnek tűnő lány előtt.

– Igen – helyeselt a kék szemű –, remélhetőleg holnapra felébred – szorította össze egy másodpercre az ajkát. – Köszönöm, hogy segítettél!

– Nem sok mindent tettem – tiltakozott a fiú. – Csak ott voltam.

– Nem, sokat jelentett a... támogatásod – mosolygott rá Elowen. – Szóval köszönöm!

– Szívesen tettem – viszonozta a leány gesztusát.

– Mi történt Landorral? – lépett közelebb hozzá a szépség, miközben témát váltott.

– Megfutamodott – szélesedett ki Brevan vigyora.

– És akkor ő tudja, hogy nem ő az apád? – ráncolta a homlokát a lány.

– Szerintem rájött, amikor átváltoztam előtte. Mondjuk ő kezdte – rántott vállat a fiatal nemtörődöm módon –, még rám vicsorgott! – panaszkodott, Elowen pedig felnevetett. Maga sem értette, miért tartotta ezt mulatságosnak. Talán lezuhant pár szikla a válláról az ellenszer elkészültével, és így távozott a feszültség belőle.

– Örülök, hogy nem esett bajod – felelte a lány, miután abbahagyta a kuncogást.

– Elowen – érintette meg óvatosan a félfarkas a szépség állát –, megengeded, hogy megcsókoljalak?

Az ifjú hölgy belenézett a sötét szempárba, orcáját már a gondolatra is elöntötte a pír. De ezúttal legalább megkérdezte tőle, ő is akarja-e, így bátortalanul bólintott egyet.

Talán ebből még nem lehet baj – gondolta, amikor Brevan az arca odalára simította a tenyerét, és gyengéden odanyomta az ajkát az övéhez. Mivel a szőkeség ezen a téren, elég tapasztalatlannak bizonyult így hagyta, hogy a fiú irányítson. A szíve vágtába kezdett, amikor egy erős kéz magabiztosan magához húzta, és átkarolta a derekát. Brevan szája puhának mutatkozott, lágyan cirógatta a boszorkáét.

Végül a félfarkas elhúzódott, és kedvesen elmosolyodott, mindaddig Elowen igyekezett elegendő levegőt juttatni a tüdejébe. Még magának is alig merte bevallani, de bánta, amiért ilyen gyorsan véget ért a csók. El tudta volna viselni még egy jódarabig a kellemes érzést, amit ajkuk érzéki tánca nyújtott.

– Ezúttal nem kiabálsz velem – állapította meg Brevan. – Akkor ez azt jelenti, hogy legközelebb kérdés nélkül is megtehetem?

– Nem – válaszolta a leány –, még mindig elvárom, hogy megkérdezd!

– Rendben – vigyorgott a barna hajú. – Jó leszek! – hátrált egyet. – Akkor ez esetben megyek is, és segítek az atyámnak összeszedni a sebesülteket.

– És... Rivenért is elmehetnél – figyelmeztette a boszorka. – Mirwynnél hagytam, olyan hirtelen távoztam az ellenszerrel.

– Tényleg jobb lesz, ha nem kóborol egyedül – értett egyet a hibrid, majd elégedetten végigmérte a félboszorkányt, lassan hátat fordított, és leszaladt a lépcsőn.

Ezután a lány Lonan mellett töltötte az éjszaka maradékat. Többször lemosta, és új réteget kent fel a kenőcsből, biztosra akart menni, nehogy ennél is nagyobb galiba keletkezzen. Amikor éppen nem édesapja ápolásával foglalkozott, akkor a széken üldögélt, és merengett. Többször eszébe jutott az embernő a piacról, majd az, amit Mirwyn említett neki ezzel kapcsolatban. S miután ezeket tüzetesen átrágta, úgy döntött, megérte mindent kockára tenni az apja érdekében, így elhessegette az aggodalmat, és új vizekre evezett gondolatai tengerében. Hamar kikötött az órákkal ezelőtti csóknál, mely azóta is ott égett az ajkán.

Megérintette a száját, és végighúzta rajta az ujjbegyét. Nem tagadhatta, sokat nőtt a szemében Brevan a hosszabb esti társalgásuk után. Valóban támogatónak érezte a magatartását, ezért úgy döntött, továbbá nem zárkózik el előle. Úgy vélte, maximum megüti a bokáját, ha mégsem melegednek össze, de egyelőre úgy látszott, érdekli a félfarkast. Felsejlett benne, hogy gyönyörűnek nevezte. El is mosolyodott az emlékre, melengette a szívét.

Újra és újra lejátszotta az agyában a pillanatot, amikor a fiú ajka keringőre hívta az övét, végül felsóhajtott, és hátradőlt a széken. Vágyott arra, hogy még egyszer megtörténjen.

Újabb nagy levegőt vett, miközben azon morfondírozott, mikor ébred fel végre az apja. Már időszerű volna, ha a krém hatástalanította a venenumot.

A tekintete éppen édesapjára siklott, amikor a férfi keze megmozdult. A boszorka már ott is volt, és megragadta neki. Feszült figyelemmel várt, hogy Lonan kinyissa a szemét. Amikor megtörtént, Elowen fellélegzett. A mázsás súlyok egyszeriben lepotyogtak a szívéről s lelkéről is.

– El-Elowen? – nyögte a vámpír. – Me-meg fo-fogok ha-halni...