Puha. Elowen ezzel a gondolattal ébredt. Ugyan a szemhéját mázsás súlyúnak érezte, ahogy a kezét és a lábát is, mégis körülölelte őt a meleg. A testére egy szőrméből készült takarót terítettek, s ágyba fektették. Tarkója alá tollpárnát helyeztek, míg homlokára egy hideg vizes borogatást kapott.

Riven a leány ágya mellett ült, egy faszéket húzott oda, hogy őrizze hirtelen érkezett barátnője álmát. Viszonylag hamar rátaláltak, talán egy órát tölthetett eszméletlenül a félboszorkány, amikor Brevan felfedezte őt a kunyhóban. Rögvest felnyalábolta a földről, és vérszerinti atyja házába cipelte őt. Riven először megrémült, amikor megpillantotta őt, aztán hamar konstatálta, hogy valami történhetett, amiért mégis véghez vitte a veszélyes bűbájt.

A vámpírlány akkor kezdett igazán aggódni, amikor a szőke szépség harmadnapra sem tét magához. Már attól tartott, hogy valami komolyabb baja eshetett, így idehívták a Flowere-ben elszállásolt két boszorkát, kikről annak idején Brevan említést tett a kék szemű hibridnek. A két idősebb nő megvizsgálta a leányt, és megnyugtatta a testvérpárt, hogy minden rendben lesz vele. Mindössze a testének időre van szüksége a regenerálódáshoz. Emellett csodálkozva vették tudomásul, hogy egy olyan ősi mágiát vitt véghez, melyre csak kevesek voltak képesek.

A kevert fajú élesen beszívta a levegőt. Szemét lassan nyitotta ki, látása azonban hamar kitisztult. A hangok ismét felerősödtek körülötte. Sürgést-forgást érzékelt maga alatt. Edények csörömpölését és járkálást is. Azon tűnődött, hol lehet, azonban azt biztosra vette, hogy egy emeleti hálóban szállásolták el.

– Elowen! – kapta el a kezét Riven, mire a szőke ránézett. Megnyugvással töltötte el, hogy a barna hajú jól volt, valóban épségben ideért.

– Ri-ri-ven – nyöszörögte a félboszorka. – Ho-hol vagyok?

– Valor házában – felelt azonnal a vérszívó. – Ne aggódj, biztonságban vagy!

– Meddig... voltam... kiütve? – húzta magát ülésbe a lány. – Es-esetleg kap-kaphatnék egy po-pohár vizet? – krákogta, ugyanis a torkában egy hatalmas gombóc tanyázott. Oly' mértékben kiszáradt, hogy azt hitte, homok ragadt a nyelőcsövébe, habár ez nem tűnt valószínűnek.

– Ez a hatodik nap éjszakája – suttogta a vámpír. – Már attól féltem, nem térsz magadhoz – sütötte le tekintetét, ahogy bevallotta félelmét, majd a kilincsre simította a kezét. – Hozok neked vizet!

– Kö-köszönöm! – dadogta a leány, majd a fekhelye felett húzódó ablak felé emelte íriszét. Az eget felhők takarták, a csillagokat egyáltalán nem lehetett látni, pedig Elowen szerette őket. Néha úgy érezte, akár eggyé is válhatna velük. A benne rejlő erő legalább olyan fényessé tehette őt, mint egy csillag.

A vámpírlány fivére oldalán tért vissza, és a kevert fajú leány felé nyújtotta egy poharat. Rögtön elvette tőle, és nagyokat kortyolva kiürítette a tartalmát. A folyadék pont elegendőnek látszott ahhoz, hogy Elowen komfortérzete javuljon egy cseppet.

– Hogy vagy? – érdeklődött a fiú, miután a fiatal hölgy lehelyezte a kiürült poharat az ágy mögötti barna éjjeliszekrényre.

– Életben – súgta válaszul. – Még elég gyengén.

– Elmondod, mi történt? – helyezkedett vissza Riven előző helyére, és izgatottan barátnője felé hajolt.

– Elmenekültél – kezdett bele a boszorka –, aztán hazahessegetett az apám. Kora délelőtt eljött hozzánk Landor, és közölte az apámmal, hogy adjon engem feleségül a bátyja gyermekéhez. – A testvérpár egy jelentőségteljes pillantást váltott, majd mindketten Elowenre szegezték sötétbarna tekintetüket.

– És Lonan ebbe beleegyezett? – érdeklődött Riven.

– Nem volt más választása – motyogta szomorkásan a szőke. – Mint kiderült, Raine az utolsó falu, ahol élhetünk, nincs több. Bejártuk a vidéket, így, ha távozni kellene, magunkra maradnánk, ami... nem túl biztató. Ezért elfogadta.

– Jó döntést hoztál – bólogatott Brevan. – A férfi, akinek Landor szánt, hetvenhét éves, ráadásul több, mint valószínű, hogy képtelen a gyermeknemzésre.

– Mi? – kapta fel a fejét az információra Elowen. Eleve megdöbbentette a vérszívó kora, holott nem kellett volna, hiszen a klánokban elfogadott az efféle korkülönbség, hiszen egy vámpír megélhette a kétszáz éves kort is, azonban ritka esetek egyikének számított, amikor így történt. A legtöbb vén százkilencven körül elhalálozott.

– Igen – csatlakozott rá bátyja szavaira Riven. – Több felesége volt már, mind halott, mert nem tudott neki gyermeket szülni.

– Ez... elég durva – nyögte ki a megilletődött lány. – Landor azt akarta, hogy szüljek neki gyereket egy éven belül, különben elküldd minket. Ezért megszöktem...

– Minden bizonnyal teljesen megháborodott – rázta a fejét rosszallóan a vámpír. – Élve akart eltemetni!

– Ne aggódj, Elowen, itt nem eshet bántódásod! – eresztett felé egy barátságos mosolyt a félfarkas, mire a boszorkány viszonozta a gesztusát.

– Kö-köszönöm – hebegte megtörten.

– Minden bizonnyal éhes vagy – ugrott fel a barna hajú, majd bátyára emelte pillantását. – Hozok neki enni! Vérre vagy emberi táplálékra van szükséged? – intézte kérdését a szőke felé.

– Azt hiszem, mindkettőre – ismerte be halkan, és végtelenül szégyellte. Undorodott a piros folyadéktól, de tudta, meg kell erősödnie, ha vissza akar menni az édesapjáért. Amint felrémlett előtte annak arca, Elowen elsápadt. Nem is gondolt bele eddig szökésének következményeibe. Szinte biztos volt benne, hogy Landor Lonant fogja hibáztatni.

– Hozom! – lódult meg kifelé Riven, míg Brevan összevonta a szemöldökét. Feltűnt neki, hogy a szépséges leány nyugtalan lett.

– Baj van? – ült le a faszékre, mire a félboszorkány automatikusan hátrébb húzódott az ágyban. Ez a farkasvérűnek is feltűnt, de nem firtatta. Betudta annak, hogy most ébredt az előtte rémülten kuporgó aranyhajú lány.

– Az apám – suttogta ijedten. – Miattam fog bűnhődni! Vissza-vissza kell mennem érte! – A kék szemű nem tétlenkedett, nagy elánnal talpra szökkent, azonban a teste még elég gyenge volt ahhoz, hogy a térde felmondja a szolgálatot. Brevan utánakapott, és magához vonta. Amint Elowen megérezte a farkas bőrének melegét, minden bizonnyal fülig pirult. Még sosem került ennyire közel egy fiúhoz, így teljességgel megszeppent, amikor az erős karok a derekára kulcsolódtak, majd gyengéden visszahelyezték őt az ágyra.

– Nyugalom! – eresztette őt el a fiatal, majd újra helyet foglalt a széken. – Mondd el, mi a baj, és segítek!

– Tényleg? – kérdezte a leány nagyokat nyelve.

– Igen – bólintott Brevan.

– A-attól tartok, az apámat me-megölik, amiért elszöktem – rebegte el a problémát halk hangon. Elképesztő módon zavarban érezte magát a másik hibrid előtt. Főleg azután, amilyen lágysággal az előbb megérintette.

– Miért?

– De várjunk! – tágult ki egy másodperc alatt a boszorkányvérű szeme, amikor eszébe ötlött, hogy napokig eszméletlenül feküdt. Már az is lehet, hogy azóta az atyja életét vesztette. – Hat éjszakát aludtam át?

– Pontosan – bólintott Brevan.

– Akkor... nagy valószínűséggel... az apám... halott.

– Nem biztos! – bátorította őt a fiú. – Landor nem híve a kivégzéseknek, szereti inkább megkínozni a bűnösöket. Az atyádat valószínűleg elföldelték, Elowen.

– Mi? – sikkantott egyet a leány. A hír hallatán a szája elé kapta a kezét, hiszen Lonan nem ezt érdemelte. Ő sokkal többre hivatott, mintsem, hogy a föld alatt rohadjon meg. – El kell mennem érte! – próbálkozott újfent felpattani, de a félfarkas a vállára simította ujjait, és visszanyomta őt a matracra.

– Ne erőlködj! Pihenésre van szükséged! – A fiatal férfi igyekezett megnyugtatni a leányt, de tudta, hogy nincs egyszerű dolga. Erre pontosan akkor döbbent rá, amikor Elowen csodaszép orcáján néhány kósza könnycsepp gördült végig. – Hé! – szólalt meg a legkedvesebb hangján. – Ne sírj, boszorkánylány! – simította meg a pirospozsgás arcot, mire a lány lesütötte a szemét.

– Segítenem kell rajta! – hüppögte keservesen.

– Már csak pár óra van napkeltéig – hozakodott elő Brevan egy ötlettel. – Amint feljött a nap, átváltozom, és elmegyek, körbeszimatolok Raine-ben. Tudom, hol van a mező, ahova a foglyokat temetik. Ha ott van az atyád, megtalálom!

– Té-tényleg me-megtennéd? – hebegte a szőkeség.

– Igen! – rogyott vissza a székre a sötét szemű. – Te is megmentetted a húgom életét, tartozom neked. Többel, mint hittem volna! Riv mindent elmesélt!

– Nem – rázta meg a fejét Elowen. – Ne-nem azért csináltam, hogy bárki az adósom legyen.

– Elhiszem neked, boszorkánylány – vigyorodott el a félfarkas. – Maradjunk annyiban, hogy délre megtudjuk, hol van az édesapád.

– Köszönöm! – kámpicsorodott el újra a boszorka, majd szipogott még néhányat.

Az ajtó kitárult, majd Riven bevonult rajta. Amikor meglátta a zokogástól rázkódó barátnőjét, várakozás nélkül a fivérére förmedt.

– Brevan! Téged senkivel sem lehet kettesben hagyni? Nem ez az első eset, hogy arra érkezem, hogy valaki keservesen sír a jelenlétedben! Bántottad őt?

– Nem – kelt a fiú védelmére a kék szemű. – Az atyám miatt sírok – szedte magát össze egy kicsikét. – Rá-rájöttem, ho-hogy nagyobb galibát okozhattam, mint te-terveztem.

– Ó! – kerekedett el Riven ajka. – Gondolhattunk volna rá! – helyezett le egy tálat a leány elé. – Nagyon sajnálom! Viszont... egyél! – utasította, majd a kezébe nyomta a vérrel csurig töltött kupát is. – Ettől majd erőre kapsz!

– Köszönöm – törölgette le a sós könnycseppeket Elowen, majd fintorogva lenézett a piros löttyre.

– Talán nem szereted ezt a fajtát? – találgatott a vérszívólány, ugyanis feltűnt neki a másik viszolygása.

– Nem, vagyis de! – vágta rá a hibrid. – Én... a vért nem szeretem – nevetett fel saját, igencsak kellemetlennek érzett, egyedinek mondható ízlésén. – Mármint ez furcsán hangzik, tudom... de nem ízlik különösebben...

– Akkor ne idd meg! – rántott vállat Brevan.

– Muszáj – sóhajtott fel szakaszosan a kevert fajú leány, majd bele is kortyolt. – Ha nem teszem, még jobban elgyengülök. Az emberi táplálék nem elegendő... próbálkoztam már.

– Ez mindig így volt? – ráncolta szemöldökét Riven.

– Igen – helyeselt Elowen.

– Ez elég meglepő – méregette a szőkét a félfarkas.

– Igen, tényleg az – értett egyet bátyjával a vámpírlány is. – Egy kicsit vicces is! – kuncogott fel halkan, majd leült a másik leány mellé, és bátorítóan megpaskolta a vállát.

○•○•○

A boszorka éjszakai ébredése után, a hibrid fiú megközelítette Raine külső területét, pont, ahogy ígérte neki. Farkassá változva kerülte meg a számára ismerős környéket, a fák között szlalomozva igyekezett a megfelelő helyszínre. Ismerte a határőrök szokásait, így kellő precizitással kerülte el őket.

Az utolsó holdesztendőben, amit Landor oldalán töltött, a klánvezér elvárta tőle, hogy részt vegyen pár gyűlésen, így akaratlanul is többet tudott, mint amennyit valaha akart. Ekkor általában szó esett a létszámról, a vérszállítmányokról és a területről is, melyet a vezető nagy elánnal bővíteni akart. Így Brevan tudta, amikor oldalt választott, hogy Landor eleve le akarta igázni a szomszédos Flowere-t, ezzel kibővítve saját faluját.

A kevert fajú sosem volt az erőszak híve. Nem szerette, ha ártatlanok vesztették életüket. Sokáig viszolyogva figyelte az atyjának hitt vérszívó ténykedését, aztán egyik napról a másikra rádöbbent, hogy Landor sosem volt az édesapja.

Igyekezett elhessegetni a bántó gondolatokat, de minden alkalommal, amikor átlépte a határt, eszébe ötlett, mennyivel más lehetne minden, ha az anyja időben elárulja neki a titkát.

Felmordult, amikor kiért a tisztás szélére, melynek közepét fejfák borították. A levegőben terjengő szagokból hamar megállapította, hogy nem helyeztek ki őrt az elföldeltek mellé, így bátran kimerészkedett a bokrok takarásából, s végigjárta a keresztekkel „díszített" rétet.

Először azokhoz rohant oda, ahol frissebbnek látta a földet. A negyediknél megtorpant. Orrát a talajhoz szorítva kereste a megfelelő illatot: azt, ami hasonlított a boszorkánylányéra.

Nem kellett sokáig keresgélnie, elég hamar nyomra bukkant egy friss „sírnál". Odalentről nyöszörgést hallott, így konstatálta, hogy Elowen apja életben van. Maximum három napja lehetett elásva, mert a földrakás nagyon lazának tűnt fölötte. Bárki tette, nem végzett igényes munkát.

Brevan nem tétovázott, rögvest megiramodott hazafelé, hogy elújságolja a leánynak a jó híreket. Az apja élt, már csak azt kellett kitalálniuk, hogy szedjék ki onnan minden feltűnés nélkül. A fiú tisztában volt vele, hogy nem lesz egyszerű dolguk. Még nappal kell érkezniük, viszont ebben az esetben csak magára és a félboszorkányra számíthat, hiszen se vámpír, se vérfarkas nem rendelkezett képességekkel napközben. Nem véletlenül számítottak a kevert fajúak különlegesnek.

Hazaérkezve visszaváltozott emberi alakjába, majd belépett Valor házába, mely pont olyan átlagos volt, mint a falu többi lakójáé. Mindössze egy apró különbséget lehetett csak felfedezni: eme barnába burkolózott épület rendelkezett egy emelettel.

A farkasok vezére sosem akart kitűnni, talán természetéből adódóan, ugyanis többnyire a konfliktusok elkerülését szorgalmazta, ellentétben Landorral, aki nyugodt szívvel robbantotta ki őket.

Az ifjú megdöbbent a különbségen, amit a két személy között tapasztalt, de sosem tett róla említést senkinek.

– Sikerült valamit kideríteni? – tette fel a kérdést Valor, amikor fia csatlakozott hozzá az étkezőbe. A férfi sötét szemét rászegezte, míg karját mellkasa előtt keresztezte. A füléig érő szőkésbarna haja hullámokban lógott, míg a külseje még egy likantróphoz képest is izmosnak látszott.

– Igen – helyeselt a fiatal. – Elowen édesapja életben van, azonban elföldelték, ahogy sejtettük.

A férfi bólogatva vette tudomásul az információt, majd összevonta a szemöldökét. Határozottan elgondolkodhatott, mert egy ideig nem szólalt meg, csak bámulta a gyermekét.

– Brevan, mit gondolsz, a leány megbízható?

– Ahogy eddig megismertem, azt gondolom, hogy igen – felelte kimérten a fiú.

– Talán vonzónak találod a küllemét? – A fiú vállat rántott, nem tervezett számot adni a küldetésről, ami egy hete fordult meg a fejében Elowennel kapcsolatban. Igencsak szemrevalónak találta, de ez nem Valorra tartozott. Legalábbis egyelőre, amíg sikeresen véghez nem viszi.

– Kellemes társaság – tért ki a konkrét válasz alól. – Megyek, elmondom neki, hogy az atyja életben van.

– Tégy így, Brevan! – fordított hátat neki a farkas, a fiú pedig elindult a fából készült lépcső irányába, míg gondolatai a boszorkánylány körül kalandoztak.