A mai nap sokkal keserűbbnek tűnt, mint a többi. A lány csak merengett az ablaka előtt, s a beszűrődő holdfény árnyékában állva, eltűnődött az elmúlt napok eseményein.

Nehezen vette rá magát az elfogadásra. Bátyja tettei nem kímélték őt, ahogy családja többi tagját sem. Apja önmagán kívüli állapotban dühöngött, mióta egyetlen fia ellene fordult, és legyőzte őt egy olyan csata keretében, ahol az esélyek nem tűntek kiegyenlítettnek.

Miután a vérfarkasok megtizedelték a vámpírsereget, a vérszívók visszavonulót fújtak. Landor – a klánvezér ­–, vörös fejjel, fújtatva hagyta el a helyszínt, miután rájött, itt bizony nem nyerhet. Hazaérve elújságolta feleségének a híreket, aki nehezen vette tudomásul, hogy fiuk, Braven, kitaszítottá vált. Aznap éjszaka Emara Blight keservesen sírt, amire lánya, Riven is felfigyelt.

Riven általában kimaradt az apja ügyes-bajos dolgaiból, azonban ezúttal nem tehette meg. Szembesülnie kellett a fájdalmas igazsággal, miszerint Braven, a bátyja, akire gyermekkoruk óta felnézett, árulóvá vált. A lány nem tudta hova tenni fivére tetteit, egyszerre érezte dühítőnek és szomorúnak is.

Sértettsége utat tört magának, amiért Braven nem osztotta meg vele, mire készült. Riven sokáig abban a hitben élt, hogy ő és testvére egymás legnagyobb bizalmasai, azonban csalódnia kellett. A hite megingott, s csak a mardosó kétségbeesés maradt számára egy olyan helyen, ahol sosem volt túl barátságos a környezete.

Riven kisgyermekként sokáig félt az erőszakosságáról ismert Landortól. A vámpírok vezetője nem tűnt túl szívélyes személynek. Még tulajdon lánya is hosszú éveken át inkább elkerülte a társaságát, nehogy véletlenül ő legyen a következő, aki csorbát ejt a becsületén.

Mióta felnőtt, azaz betöltötte a tizenhetedik életévét, Riven többé nem riadt vissza az apja magabiztos, olykor őrült viselkedésétől. Többnyire szembeszállt vele, s fennhangon kioktatta, amitől Landor az esetek többségében még mérgesebbé vált. Azonban ez nemrégiben megváltozott. Miután Braven levált a családtól, Riven nem mert ellenkezni apja vasakaratával. Inkább csendben meghúzta magát a hálószobája négy fala közt, s azt tette, amit most is. Csak figyelte a ház mögötti erdőt, hallgatta a baglyok huhogását, és tanulmányozta a fák törzsén mászkáló apró élőlényeket.

Nem volt nehéz dolga, ugyanis vámpír lévén az érzékei az éjszaka leple alatt élesedtek ki. Nappal ugyanolyan esendőként tündökölt, mint a közeli nagyvárosban, Ruzakorban élő emberek.

Ahogy minden településen, Ruzakorban is úgy terjedtek a hírek, mint a futótűz. Minden alkalommal, amikor vámpír és vérfarkas egymásnak esett, a nők férjeik s gyerekeik oldalán húzódtak be házaikba, hogy a sötétség leple alatt várják az ellentét elrendeződését.

Mondhatni az összes teremtmény közül az ember számított a legtörékenyebbnek, így határozottan nem ők álltak a tápláléklánc csúcsán. Landor szerette azt gondolni, hogy saját fajtája vívta ki magának az évezredek óta tartó kegyetlenség árán a trónt, azonban erre rácáfolt fia, amikor pár napja a négylábúakkal karöltve legyőzte őt.

– Riven, drágám – csatlakozott lányához Emara, és kisírt szemekkel helyet foglalt a gondosan bevetett ágya szélén. – Hogy vagy?

– Szerinted? – pillantott hátra Riven. – Hogy kéne lennem, anya?

– Igazad van – hajtotta le a fejét a vámpírnő. – Buta kérdés volt. Az én könnyeim sem apadnak, mióta... Braven...

– Az én házamban, a szádra ne vedd ezt a nevet! – csendült fel Landor mély, visszautasítást nem tűrő hangja Raine falujának legnagyobb házának földszintjéről.

Emara összeszorította száját férje erélyes ordítására, majd egy nagy levegővétel kíséretében lánya felé fordította sötétkék íriszét. Riven tekintetét a magasba emelte, nem szívlelte apja megszólalását. Azt kívánta, bárcsak magával vitte volna őt is Braven, akkor nem kellene naphosszat Landor mocskolódását hallgatnia.

A fából faragott ajtó nagy csapódással nyílt ki. Riven egy pillanatig azt hitte, Landor ismét letépi azt a helyéről, ahogy múltkor tette, mikor lányára pár felderítő a határ mentén kóborolva talált rá.

Riven mindig is szeretett veszélyesen élni, emellett ott motoszkált benne a kíváncsiság. Még sosem találkozott ősellenségeikkel, így minden lehetőséget megragadott, hogy végre saját szemével is láthasson egyet. Landor tiltotta őt minden ehhez kapcsoló tevékenységtől, talán csak féltette egyetlen megmaradt gyermekét.

Idegenkedve fordult apja irányába, kinek piros szeme szikrákat szórt. Állkapcsa megfeszült, ahogy ökölbe szorított kézzel meredt feleségére.

– Kérlek, Landor! – zendített rá Emara. – Adj még egy esélyt neki! Hadd beszéljek vele!

– Itt nincs helye árulóknak! – sziszegte összeszorított fogain keresztül Landor. – Braven döntött, éljen a következményeivel!

– Gyermek még – suttogta Emara.

– Rég nem az! – vetette oda a szavakat közönyösen a klánvezér. – A fiad a tavalyi holdesztendőben tizenkilencedik évét töltötte. Más az ő korában már családapa, Emara! Visszataszító generációt neveltünk!

– Ne légy vele ennyire szigorú! – kérlelte bánatosan a nő. – Mindenki hoz rossz döntéseket. A megbocsátás erény!

– Ez a bűn nem megbocsátható! – harsogta a férje, miközben tekintete Rivenre siklott. – Igaz, Riven?

– Nem tudom – rántotta meg a vállát a lány. – Engem nem különösebben érdekel – adott hangot sértettségének, de belül majd' szétvetette őt a tanácstalanság.

– Légy határozottabb, lányom! – szidta őt az apja. – A következő holdesztendőben férjhez adlak!

– Landor! – kiáltotta Emara. Kétségbeesésében még az ágyról is felpattant. ­– Nem teheted! Nem kell rákényszerítenünk a régmúlt szokásait a gyermekeinkre!

– Erről én döntök! – szögezte le a vámpír, majd Rivenre emelte dühtől izzó tekintetét. – Meglátod, úgy lesz, ahogy mondom!

Riven nem felelt, inkább elfordította fejét a másik irányba. Nem szívlelte apja ötletét, de tudta, hiába bonyolódna bele egy veszekedésbe, valószínűleg ezúttal ő maradna alul. Eltűnődött rajta, hogy talán a férjével könnyebb dolga volna, mint az édesapjával, de hamar elhessegette ezt a gondolatot. Ódzkodott már az elképzeléstől is. Nem akart ő megházasodni, hiába számított már felnőttnek a vámpírok között.

– Landor... – próbálkozott tovább a nő, de a férfi leintette.

– Hallgass el, Emara! – szólt rá fenyegetően. – Nem tűrőm ezt a rimánkodást, mikor nemsokára vendégeket fogadunk. Említettem a minap! Felkészültél a fogadásukra?

– Milyen vendégek? – értetlenkedett Riven. Neki nem volt tudomása semmilyen látogatóról.

– Új tagokkal bővül a klánunk – szónokolt Landor, pont úgy, ahogy az „alattvalói" előtte tenné. – Bármikor megérkezhetnek!

– Újabb kóbor vándorok? – kulcsolta maga előtt össze a kezét az asszony.

– Nem – felelte a klánvezér büszkén. – Ezúttal egy gyógyítóval bővülünk és a lányával.

– Ezek szerint az eddigi gyógyító nem volt megfelelő? – pimaszkodott Riven. – Nem vagyok meglepve.

– Riven, vigyázz a szádra! Ne legyél tiszteletlen! Rogefler kiválóan végzi a munkáját. Bátyád árulása után is precízen látta el a sérülteket – emelte meg vastag, barna szemöldökét Landor, s lenézően tekintett le lányára. – Két gyógyító többet ér, mint egy!

– És több éhes szájat is jelent – szúrt oda halkan Emara. A vámpírnő szüntelenül aggódott, hiszen az ellátmány az utóbbi időkben megcsappant.

A szerződés keretein belül, a szomszédos városban élő embereknek minden hónapban kétszer vérrel kell szolgálniuk a Raine faluját uraló vérszívók számára. Ezzel a leggyengébb nép elkerülhette a váratlan haláleseteket és furcsa támadásokat. Rettegtek a vámpíroktól, nem akartak meghalni, így a békés utat választották: önszántukból adták vérüket a klán lakóinak.

Mindenki jól járt: a vámpírok eleséghez jutottak, míg az emberek életben maradtak.

– Nem kell emiatt aggódnod, Emara! – emelte meg a hangját újra a férfi. – Ruzakorból holnap rengeteg szállítmány érkezik. Több, mint elegendő a nyárra. Inkább indulj, és készítsd elő a házam a vendégeink fogadására!

– Rendben – bólintott a nő szomorúan, majd kisietett az ajtón férje mellett.

– Te pedig, Riven, ajánlom, hogy illendő módon viselkedj! Vedd a szárnyaid alá az érkező lányt. Legjobb tudomásom szerint veled egykorú lehet. Szeretném közel tudni magunkhoz az újoncokat. Szolgáltass róla információt!

– Így lesz, apám – sütötte le a szemét Riven. Továbbra sem volt kedve vitatkozni, főleg most nem, mikor eleve állandó feszültség terjengett a levegőben. Szinte érezte a fojtogató düh szagát, ami vitathatatlanul az apjából áradt.

Landor tudomásul vette lánya válaszát, és elhagyta a szobát, míg Riven újra elmélyedt az erdő szépségében, és meghúzódott mardosó gondolatainak árnyékában.

○•○•○

Riven édesanyja, Emara oldalán állt. Landor feszülten toporgott az ajtóban. Várta, hogy a klánja legújabb tagjai megérkezzenek. A szobában feszült csend uralkodott, csak néhány levegővétel töltötte be a tágas teret.

Riven pillantása a bársonyból készült kanapéra siklott, majd vissza a aranydíszes, kétszárnyú ajtóra. Már maga a ház külseje is hivalkodó volt a maga háromemeletes mivoltával, a belsejéről nem is beszélve. Riven mindig is utálta a macerát, ami származásából adódott.

Az apja minden alkalommal meghívta magukhoz az új jövevényeket, hogy tettetett kedvességgel fogadja őket. Ezáltal nagyobb esély nyílt a maradásukra. Riven gyűlölte a színjátékot, melyet minden alkalommal kénytelen volt végignézni. Tudta, hogy az apja ilyenkor csak egy hamis maszkot öltött, de a lelke ugyanolyan sötét maradt.

A lány keze megremegett, amikor felcsendült egy tompa kopogás. Landor habozás nélkül tárta szélesre a bejáratot, míg arcára egy hamis mosolyt varázsolt.

A holdfény beszökött az előtérbe, majd két alak lépett be a házba.

– Üdvözlöm, Lonan! – köszöntötte Landor kellő tisztelettel a magas, kedves arcú férfit, akinek háta mögött szégyenlősen bújt meg egy hosszú, szőke hajú lány. Riven csodálkozva figyelte az érkezőket. Furcsállta, hogy Lonan milyen bátor módon csatlakozott hozzájuk. Ábrázatáról sütött a magabiztosság. Riven eltűnődött rajta: talán Lonan ez idáig nem hallotta apja hírnevét.

– Részemről az öröm, Landor! – bólintott Lonan, majd Riven és Emara felé biccentett. – Tiszteletem, hölgyek! – Aztán a férfi a mögötte veszteglő lányára emelte pillantását, s maga mellé terelgette. – Ő itt a lányom, Elowen Noom.

Riven értetlenkedve mérte végig Elowent. Kiváló hallása okán, már akkor feltűnt neki, hogy a lány szíve ezerszer gyorsabban vert, mint bármely vámpírnak, amikor átlépte a küszöböt. Nem tudta eldönteni, hogy az izgalom váltotta ki belőle vagy esetlegesen belülről is pont olyan különleges volt, mint kívülről. Rivent egy másodpercre elkapta a féltékenység, ahogy a szőke szépséget kémlelte. Belenézett a mélykék szempárba, mely úgy világított, mint a nap egy verőfényes délutánon. Sosem találkozott még Elowenhez hasonló kisugárzással rendelkező vámpírral. Valami furcsának tűnt benne Riven számára, de egyelőre nem bírta eldönteni, mégis mi lehetett az.

– Örvendek! – eresztett el Landor Elowen felé egy újabb mesterkélt mosolyt, majd Emara és Riven felé emelte a tenyerét. – Ők a családom. A feleségem, Emara és a lányom, Riven Blight.

Lonan a lányára sandított, aki nagyot nyelve emelte meg a kezét, és odaintett a klánvezérnek. Riven nem értette a bátortalan reakciót. Talán néma lett volna?

A helyiségben legalább egy teljes perc erejéig kínos csend állt be. Emara nem szólt, ahogy szinte soha, amikor férje házukban fogadta az új klántagokat. Jobban szeretett a háttérben meghúzódni, főleg, mióta a fia elhagyta a családot. Azóta a vámpírnő éjt nappallá téve szomorkodott, pont, ahogy most is. Gondolatai kizárólag fia körül cikáztak.

– Fáradjatok beljebb! – Végül Landor törte meg a feszült hallgatást, és betessékelte az újoncokat. – Azt javaslom, hogy Elowen nyugodtan vonuljon el a nők társaságában, míg mi megvitatjuk az új lakhelyetekkel kapcsolatos kérdéseket.

Lonan beleegyezően bólintott, majd megtolta lányát Riven irányába.

– Menj, drágám, ismerkedj meg Rivennel és Emarával! – biztatta Elowent apja egy szelíd mosoly kíséretében, majd Landorra nézett, aki már a jobbra nyíló dolgozószobájának küszöbén várta a másik férfit.

Miután elvonultak, Emara erőt vett magán, és Elowenre emelte sötétkék íriszét.

– Gyere, kedvesem, nem kell félni! – invitálta a nappali irányába a lányt, mely közvetlen a társalgó mögül nyílt.

Riven egy mély sóhaj kíséretében fordult be otthonának legtágasabb terébe, majd unottan helyet foglalt a vörösesbarna színben pompázó bársonykanapén, míg egyik lábát hanyagul átvetette a másikon. Nem volt kedve ismerkedni, ahogy általában sosem, azonban sajnos emlékezett apja korábbi kérésére.

Emara bekísérte Elowent, és leültette a Rivennel szemben elhelyezkedő karosszékbe, ő maga pedig lánya mellett helyezkedett el.

– Honnan is érkeztetek? – vetette fel Emara a szőkét bámulva.

– Orine falujából – válaszolta Elowen már-már remegő hangon.

– Hány éves vagy? – érdeklődött Riven, ugyanis nem tudta eldönteni, találgatni meg nem akart. Apja szavára pedig nem sűrűn adott, hiába említette neki korábban az ezzel kapcsolatos információt.
Alapvetően szerette a tiszta kommunikációt, persze tudta, hogy ez a családjukban sosem számított túl nagy divatnak.

– Tizenhét – felelt a lány suttogva.

– Ez csodálatos! – lelkesedett fel Emara, majd Rivenre pillantott. – Nem örülsz neki, édesem? Szívesen venném, ha összebarátkoznátok!

– Minden bizonnyal így lesz, anyám – reflektált Riven, de szemét nem vette le a félénken a padlót fixírozó Elowenről. Nem tudta hova tenni a viselkedését, sőt, még zavarta is, hogy elsőre ennyire visszahúzódónak ítélte. Erről a barátságról már akkor lemondott, amikor a vele egyidős lány hangja először megremegett. 

○•○•○

Sziasztok! Hát el sem hiszem, hogy végre megérkeztem az első fejezettel! Bevallom, nagy küzdelem volt, így kíváncsian várom a véleményeket. Ne kíméljetek! :D