Addig várok rád, amíg tudok. Alkukat kötök a sorssal, s ha kell, a csillagokra is rácáfolok. Ha kell, időt utazok, múlt leszek érted, s azért harcolok, hogy lénye lehess a jövőmnek. {Sohonyai Attila}

~~~~~~~

Minden egyes éjszaka a csillagos eget figyeltem, hátha megtalálom a legfényesebb, azt, amelyik te vagy. De ahogy telt az idő, szememmel egyre homályosabban láttam míg nem végleg elvesztettem a legfényesebb csillagot az égen.

A megismerkedésünk óta tudtam, hogy te más vagy mint a többiek, s én harcolni akartam érted, értünk, de minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Családom ellenszenve és a kor elmaradottsága legyőzött minket. Tudtam jól, hogy te mennyire szeretted volna ezt a kapcsolatot, de senki sem támogatott a cél elérése érdekében. Az évek lassan és fájdalmasan teltek, de én minden egyes nap gondoltam rád és titkon reméltem, hogy  neked is eszedbe jutok néha napján.

Azon a kora tavaszi napon, mikor bejelentették, hogy házasságot kötsz a gróf úr legidősebb lányával, szívem darabjaira tört. Ugyan te nem vettél engem észre, én minden egyes lépésedet figyeltem a te nagy napodon, és láttam fájdalommal teli arcod, ahogy erőltetett mosollyal nézel menyasszonyod szemébe. Én nem ismertem azt a hölgyet, de éreztem a zsigereimben, hogy ő a hozzád való társ.

Történt viszont egy eset,  amikor szülőanyámnak feltűnt, hogy megváltoztam és a mosoly mely mindig ott játszott ajkaimon, eltűnt. Atyám éppen az újságot olvasta, amikor megpillantottam a képeteket a feleségeddel, s akaratom ellenére arcom elkomorult és futva szeltem végig a házat, egészen ki a virágoskertig, meg sem állva addig a bokorig, amit még hajdanán ketten ültettünk. Megannyi szép vörös rózsa volt rajta, de akkor csak egyetlen egy elszáradt barna adta a tudtomra, hogy a virág ideje lejárt. S én tudtam, hogy nem csak a virág hervadt, hanem az irántad érzett csillapíthatatlan vágyam is szertefoszlott. Hinni akartam azt, hogy már nem szeretlek, de akárhányszor eszembe jutottál csak még jobban beléd szerettem, és tudtam azt, hogy te is ugyan így érzel irántam. Tudtam, hogy szüleid kényszerítettek arra a házasságra, és hogy te a szíved mélyén engem szeretsz.
Nem kellett kimondanunk, mind a ketten tudtuk az igazságot; minket egymásnak teremtett a sors, de a kor, és az emberek tudata nem adta meg azt a lehetőséget, hogy egymáséi legyünk.

Így hát drága szerelmem, eldobom ezt az életet és bízom abban, hogy a következő életünkben újra egymásra találunk, s az idők végezetéig együtt leszünk.

Jungguk

1922. április 30.