C a m

Itt állok az ajtaja előtt és folyamatosan igazgatom az ingemet. Végülis nem tudom, hogy miért izgulok ennyire... Csak elviszem piknikezni és próbálom majd egy kicsit jobban megismerni.. Akkorákat nyelek, hogy képtelenség lenne elhinni, hogy az embernek van ennyi nyála. Borzalmasnak éreztem ezt a hosszúnak tűnő várakozást, mikor végre kinyílt az ajtó. Ott állt előttem egy kicsit fiúsnak mondható öltözékbe, ami baromi jól állt neki. Haját oldalasan fésülte, és ahogy észrevettem az idegessége egyik jele, hogy mindig beletúr a hajába. Át akartam ölelni és azt mondani neki, hogy minden oké, de ezt nehéz lett volna egy ilyen megsebzett személynek tudatára adni.

- Mehetünk? – kérdeztem végül, ahogy visszatértem a kábulatomból Ő halványan bólintott, majd sétálva indultunk el.

- Amúgy hány éves vagy? - a csönd olyan szinten hatalmasodott el köztünk, hogy muszáj volt megszakítanom. Úgy érzem, ha nem beszéltetem őt, akkor még mélyebbre fog süllyedni a marcangoló gondolataiba.

- 19. - mondta gyorsan, és megint próbálta magát elzárni előlem, de én nem hagytam.

- És... Kyle. Ő mennyi idős? - kíváncsian nézett rám barna szemeivel és hirtelen elszégyeltem magam, hogy egyáltalán megkérdeztem. De akkor is tudni akarom, hogy milyen szociopatával él együtt. Pont azért, hogy megtudjam menteni őt. Mondjuk lehet már késő. Nem! Nem lehet késő!

- Miért számít az neked? - kérdezte egy kis habozás után.

- Igazad van. Nem rám tartozik. - megrántottam a vállam, elfogadtam, hogyha nem akar beszélni, akkor nem akar. A csönd ismét elhatalmasodott közöttünk és úgy éreztem, hogy ordítani fogok, amiért ennyire meg van kötve a kezem. Éppen mondtam volna valami jelentéktelent, amikor nagy meglepetésemre megszólalt.
- 29. - egy pillanatra eltátottam a számat. Nem tudom miért lepődtem meg ennyire. Vagyis de! Pontosan tudom. Mi a francot keres egy ilyen fiatal lány egy "öregember" mellett? Rachel elkeseredetten bólintott, inkább magának, mint nekem

- Nagyon fiatal voltam. És szerelmes a szerelem gondolatába. Kyle megtestesítette mind azt, amit egy kamasz lány kívánna. A csöpögős romantikus éjszakákat egy idősebb, tapasztaltabb pasival. - itt lemondóan felkuncogott. - Minden lány álma Kyle volt.

- Szereted? - a kérdés akaratom ellenére bukott ki a számon. De ő ahelyett, hogy megsértődött volna a kérdésemen, elmosolyodott.

- Szerettem.

- Mi változott meg? - az út közepén megálltam ő meg egy kicsit tovább haladva megállt. Jelentőségteljesen rám nézett, felvonta fél szemöldökét, és bólintott.

- Ő változott meg. - ennyit mondott. Aztán minden előzetes nélkül újra megindult azon a hosszú úton, ami az erdő mellett húzódott. De én nem mentem utána. Kíváncsi voltam mennyi időbe telik neki rájönnie, hogy, amúgy azt se tudja, hogy merre megy. Sejtéseim beigazolódtak, miszerint eszébe jutott elég hamar, hogy én vagyok az idegenvezető nem pedig ő. Kínos arckifejezése mosolyt csalt az arcomra, ami őt még inkább elbizonytalanította kicsi magabiztosságában.

- Erre megyünk. - böktem a fejemmel az erdő felé. Rachel meglepetten nézett rám, de aztán mintha valami megszólalt volna a fejében, engedelmesen megindult felém. Nem akartam, hogy a félelem vezérelje. Valami olyasmit tett vele ez a Kyle gyerek, ami egész életére hatással lesz. Azt akarom, hogy teljes jókedvvel, finomsággal kötődjön hozzám.

Bizonytalanul felnézett rám. Imádtam, hogy ilyen alacsony hozzám képes. A magassága rátett még egy csipetnyi ártatlanságot. De ezt neki nem kell tudnia. Óvatosan megfogtam a kezét, amit először nem akart engedni, de ahogy ujjainkat összefűztem elkezdtem hüvelykujjammal nyugtató köröket rajzolni kézfejére. Még egy másodpercig küzdött szorításom ellen, de sikerült marasztalnom. Éreztem, ahogy megmerevedett izmai a tenyerem közt, enyhülnek, miből kifolyólag győzelem édes érzése uralta el testemet.

Megindultam, magam után húzva Rachel-t egy kitaposott ösvényen. Az erdő sötét volt, de a madarak csicsergése és a magas fák közül beszűrődő napfény, életet vitt a komor hangulatba. Gallyak és száraz falevelek recsegtek a talpam alatt, mindig is imádtam ezt a hangulatot. Kiskoromba sokszor jártam ki az erdőbe. Egy kis idő elteltével elfelejtődött a hely, mert a kishúgom megszületett. Folyton vigyáznom kellett rám, mert a szüleim nagy üzletemberek és sokat otthon se voltak. Ez nem azt jelenti, hogy kevésbe szerettem volna őket, vagy ők kevésbe szerettek volna minket. Csak egyszerűen többet voltam a húgommal. Aztán jött a baleset. A családom széthullott, mindenki emésztette magát a gyásztól, én meg felejtés érdekében újra kijártam a kis helyemre. Utána beléptem a katonaságba és a tegnapi napig, homályba veszett a hely. Gondoltam azért viszem el ide Rachel-t, hátha eltudja felejteni ezzel a hellyel, velem, azokat a szörnyűséges dolgokat, amiket őt minden egyes szemvillanás alatt kínoznak. Reméltem, hogy a tervem, miszerint megmentem, tőle, egyre jobban fog kisülni.

R a c h e l

Félek tőle, pedig tudom, hogy nem kéne. Egyik felem civakodik a másikkal, sose jutnak közös megegyezésre. Az érzelmeim ökölharcot vívnak, hol a megkönnyebbült játékos áll győzésre, máshol meg a szorongás viszi a el a trófeát. Elegem van ebből az örökös vívódásból, amit én magam ellen vívok. Boldog akarok lenni, egyszer, újra. Olyan akarok lenni, mint Kyle előtt. Amikor még volt egy rendes családom, mikor még megvolt arra a lehetőség, hogy elmehessek egyetemre, egy művész kurzusra. De mindent elszúrtam. De nem csak én, hanem Kyle is. Annyira vak voltam a szerelemtől, hogy nem vettem észre a veszélyesebbik oldalát. Már megbántam, hogy egyáltalán szóba álltam vele.

Az erdőben sötét volt. Néhol a nap kis pacákban bukkant elő a sűrű fák lombozata között. Mindig is utazni akartam. Körberepülni az egész világot, megvizsgálni minden egyes négyzetcentiméterét és lefesteni. Ha lett volna nálam egy ecset és egy paletta képes lettem volna itt helyben a fa kergére felfesteni azt a gyönyörűséget, ami a szemeim elé tárult. De erre jó pár éve nem került sor.
Cameron meleg tenyerére az enyémen és a madarak édes csicsergésére koncentráltam. Hirtelen megfeledkeztem mindenről és csak ő, meg a pillanat számított. Hogy lépkedünk egy kitaposott ösvényen, kézen fogva. Mást nem is kívánhatnék ebben a pillanatban jobban.

A fák egy idő után egyre ritkábbak lettek, ami hirtelen kíváncsivá tett. Az alatt az idő alatt, miközben mi nyugodtan sétálgattunk meg se fordult a fejembe, hogy hova mehetnénk, egy erdőben. A víz csobogása egyre hangosabb lett, de még nem láthattam a zaj forrását. Cameron megállt előttem, mosolyogva a hátam mögé lépett és gyengéden a csupasz vállaimra csúsztatta tenyerét.

- Csukd be a szemed, de ne less! - szavai gyengéden jutottak el hozzám, melegség járta át minden porcikámat, puha mégis érdes érintésétől. Engedelmeskedtem neki, de most nem azért, mert féltem. Kíváncsi voltam mivel szeretne meglepni. Jelentőségteljesnek éreztem magam.

Az izgatottságom a tetőfokára hágott, ahogy éreztem, hogy megindulnak lábaim, Cameron gyengéd vezetése közben. A hang, amiről feltételezni tudtam, hogy micsoda, egyre hangosabb lett. Minél előbb ki akartam nyitni a szemem, de tudtam, hogy még nem szabad, mivel még mozgásban voltunk. Ágak és a hosszabbnál hosszabb fűcsomók súrolták bokámat, míg végül már nem éreztem semmit és megálltunk.

- Jólvan. Kinyithatod. - éreztem teste melegét, ahogy mögém állt. Karomat simogatta, gondolom egy kis bíztatásképp. Lehelete a fülemet csiklandozta, majd kinyitottam a szemem. Mikor még be volt csukva a szemem és csak a hangokból tudtam tájékozódni, nem ezt a látvány képzeltem el. Ez ezerszer felülmúlta azt, amit a csodáktól mentes agyam elképzelt magának. Végtelen öröm vette hatalma alá a testemet, lelkemet, sose voltak ilyen intenzív érzéseim. A hatalmas vízfolyáson visszatükröződött a napfény, szivárványt hagyva maga után. Nem volt nagy hely, de épp annyira elég volt, hogy egy kis tavacska is helyet foglaljon a körbe védett fák között. Azt mondanám, hogy ezt ide tényleg valaki megalkotta, jó sok, precíz, gyönyörű ecsetvonással.

- Gyönyörű vagy. - szólalt meg mögülem egy mély, bársonyos, bariton hang. Csodálkozva fordultam hátra, hogy megnézhessem, igazat mond-e vagy sem. Arca teljes őszinteségről és boldogságról árulkodott, de nekem muszáj volt elrontanom az egészet.

- Én nem vagyok többé gyönyörű. - szegtem le a fejem. Kénytelen voltam látni az arcába a csalódottságot, amit én okoztam. Akármennyire is hinni akartam szavainak, akármennyire őszintének hangzott, nem bírtam elhinni.

- De ez a hely az! - néztem körbe, hátha tudom oldani ezt a hirtelen fagyosra alakult hangulatot. Cameron nem mondott semmit, de hallottam a hátam mögül, hogy mocorog. Megfordultam és hirtelen szemet szúrt, hogy nem tornyosult mögöttem, hanem leült egy pokrócra maga mellé rakva egy piknik kosarat. Ez eddig is nála volt?

- Nah mivan? Csak állsz ott és bámulsz majd? - pimaszul belevigyorgott az arcomba, élvezte, hogy ekkora hatalma van felettem. Megforgattam a szemeimet, még magam is meglepődtem, hogy ilyen közvetlennek érzem magam mellette. Végül én is leültem elé a kiterített piros pokrócra, közben ő szedte elő a finomabbnál finomabb ételeket. Az étel láttán szorongás fogott el. Nem ehetek, mert akkor Kyle megbüntet. A bűntudat akkora lenne, hogy egy falat se menne le a torkomon. De Cameron előtt se akartam még rosszabbul felállni. Megpróbálok a legkevesebbet enni, úgy, hogy neki ne legyen feltűnő és majd otthon elvégzem a mindennapi rutinomat.

Szégyellem magam.

- Van itt eper torta, csokik tömkelege, mert nem tudom, hogy melyiket szereted - egyiket sem, mert nem ehetek csokit. - A fagyit csak dobozosan tudtam hozni, remélem nem folyt ki. - húzta el a szájat játékosan. Imádtam, hogy ennyire fel akar dobni. Mintha tényleg foglalkozna velem. Pedig nem.

- Hát akkor vegyél el bármit, amit szeretnél. - mutatott szét a sok édesség között, mire megmordult a gyomrom. A gumimacikra terelődött a tekintetem és azonnal lecsaptam rá.

- Mesélj magadról! - szólalt meg, ahogy nagy undorral kaptam volna be az első szem gumimacit. Nem a sárga kis medvétől undorodtam, hanem saját magamtól.

- Hát... - beletúrtam a hajamba, amit sajnos elég sokszor csinálok, mióta ismerem őt. - Nem tudom, hogy mit mondjak. - nevettem fel, leplezve zavarodottságomat.

- Például - gondolkozott el egy pillanatra. - Miért vagy még mindig együtt Kyle-al, ha nem szereted? – az övcsat súlyos, csípős érzése ismét lecsapott rám. Egyszerre égett a fenekem meg a hátam, hol a kezétől, hol a bőrszíjától.

- Mit kellett volna mondani? – sziszegte a fülembe, közben megállás nélkül patakzottak a könnyeim.

- Sajnálom apuci! – hangom elhalt, ahogy egy utolsót rácsapott a fenekemre, majd lejjebb húzta a bugyimat, megfordított, hogy a hátamon feküdjek. Felszisszenek, ahogy a hátamon és a fenekemen keletkezett sebek hozzáérnek a puha ágytakaróhoz. Hallottam, ahogy lehúzza sliccét, éreztem, ahogy nagy lendülettel belém csapódik, és érzem, hogy a torkomból felszakadó sikolyomat elfolytja egy ruhadarabbal, amit a számba tömött.

- Kuss legyen ribanc! – hatalmasakat lök, kicsit se zavarja, hogy a fájdalomtól vonaglok alatta. Próbálok visszagondolni azokra a pillanatokra, amikor még szeretetből voltam vele együtt. Meg arra, hogy bárcsak meghalhatnék.

- Rachel! Rachel! - felsikoltok attól, hogy valaki ráz engem és folyamatosan Kyle arcát látom magam előtt. Ki kell szabaduljak a szorítása közül! Kétségbeesve ütlegelem a kezét el magamtól, de sehogy se sikerül távolabb tartani magamtól. Hirtelen körbefogja a mellkasom és a mellkasára csapódok.

- Rachel, nyugi én vagyok az Cam! - duruzsol a fülembe közben remegő testemet csitítgatja. Az ölében ülök, karjai védelmezően fonnak körbe, és simogatja a fejemet és a hátamat. Olykor megcirógatja a nyakamat, apró kis semmiségeket sugdoss a fülembe. Még közelebb bújtam hozzá, úgy éreztem tökéletesen passzoltunk egymás ölelésében. Lábaimmal átkulcsoltam derekát, karjaimmal tapogattam széles, izmos hátat. Belemarkoltam a pólójába, érezni akartam, hogy ez tényleg ő. Biztonságban akartam érezni magam. El kellene jutnom egy olyan pontra, ahol az érzéseimet nem befolyásolja egy kis jelentéktelen cselekvés. Viszont ő nem jelentéktelen számomra. Valami hozzáköt.

Továbbsimogatja a hajam, érzem, ahogy az ő szívverése is az egekben van. Nem akarom, hogy miattam féljen, vagy tartson valamitől.

Lassan felnéztem rá, és csak bámulni tudtam aggodalomtól fűtött zöld szemeit.

Remegő kezeimmel megsimítottam borostás arcát, amitől behunyta a szemeit, ezáltal tekintetem ajkaira tévedt. Lehet valaki iránt így vonzódni? Még azok után is, hogy Kyle előtt senki se ért hozzám? Vagy én bárkihez... Lehetetlennek tartom ezt a nagy érzelem kavalkádot, de Cam-et szeretném megcsókolni. Nem érdekelnek a félelmeim.

Érezni akarom őt teljes szívemből. Cam megérezhette habozásom, mivel kinyitotta a szemeit és lassan végig simított hüvelykujjával alsó ajkamon. Jó féle remegés járta át testemet és már csak vártam, hogy Cam ajkai mikor érnek az enyémekhez. Nem kellett sokat várni, de épp elég volt ez a kis várakozás, hogy az idegeim szétpattanjanak. Azon nyomban, ahogy ajkaink összeértek lángok csaptak fel közöttünk, amik nem akartak megszűnni. Apró, jelentőségteljes csókjaink egyre jobban elmélyültek, mikor már nyelve is átkérdte magát a számba. Tüzes táncot jártunk, az eddiginél még közelebb kerültünk egymáshoz. Minden porcikáját éreztem. Ahogy mellkasom hozzányomódik az enyémhez, mindkettőnk sebes lélegzetvétele még szenvedélyesebbe tette ezt a pillanatot. A vágy tüze akkor lett a legelviselhetetlenebb, mikor megéreztem magam alatt dudorát. Úgy éreztem, hogy akármennyire is élvezzünk ezt mind a ketten, most kell leállnunk.

Lihegve szakadtam el húsos ajkaitól, ami tőlem volt nedves. Leírhatatlan kívánatosság nem csillapodott, mégis bűntudatom volt. Miért csókolózol mással? Ha Kyle ezt megtudja véged van! - belső hangomnak ismét igaza lett. Ezt nem kellett volna!

- Sajnálom. - suttogtam, mert képtelennek tartottam, hogy hangosabban képes lennék beszélni.

- Ne sajnáld! Én élveztem. - mondta ő, de ettől egy kicsit sem enyhült meg a lelkem. Kimásztam öléből és feszengve ültem vissza a pokrócra.

- Te ezt nem érted! Ha Kyle megtudja... - nem bírtam befejezni a mondatot. Bele se mertem gondolni, hogy mit tehet ezért velem Kyle.

- Mit csinálna? - közelebb ült a hozzám és megfogta a kezem. Nem próbáltam elhúzni, feleslegesnek tartottam a próbálkozást. - Kérlek, tudnom kell! - könyörgés ült a szemeibe, nem bírtam elvenni róla a tekintetem. Nem akartam, hogy betekintést nyerjen a zűrös életembe.

Elég nagy csúszással, de folytatom a Domestic Violents-et. Lehet, hogy nem fogok igen sűrűn felrakni részeket, mert néhány fejezet még bőven hiányzik. Próbálom külön tovább írni aztán felrakni Wattpadra, de nagyon elvagyok havazva, a  suli terén.